Salah Leila

A foucault-i gondolkodás lehetőségei a kulturális antropológiai narratíva változásában

A kulturális antropológia története a kezdetektől fogva az átalakulás, megújulás története volt. Elméletek, iskolák, uralkodó irányzatok természetesen az összes diszciplínában dinamikusan váltják egymást, de az antropológia mindig is az a tudományterület volt, mely a változások átfogó egészére reagálva rövid idő alatt akár teljes elméleti-módszertani hátterét felforgatta, hogy helyére újat illesszen. Lencseként összegyűjtve a gondolkodásbeli változások különféle szinteken megjelenő aspektusait, s azt fókuszában álló alanyára, ill. tárgyára – az emberre és kultúrájára – vetítve nemcsak megújította a kutatás módszereit és az arról való diskurzust, de az egymást követő irányzatok folyamatosan megkérdőjelezték magát a kutatást és tárgyát összefűző viszonyon keresztül az antropológia tudományos alapjait is. Mindettől függetlenül – vagy éppenséggel önmaga megmentéséért – bizonyos elméleti alapokat újra meg újra visszacsempészett az antropológia kutatási – s a későbbiekben tudatossá vált értelmezési – módszereibe, még ha ezek keresztül is mentek bizonyos metamorfózison, vagy csak különböző feltételek mellett érvényesülhettek. Ezeknek a gyökereknek az meggyengülése csak néhány évtizede indult meg, s ma is küzd az antropológia feldolgozásukkal.

A múlt eseményeit figyelembe véve egyre kevésbé beszélhetünk egy mindinkább kikristályosodó kutatási modellről, azt kell gondolnunk, hogy ez az elméleti bomlás inkább arra hívja fel figyelmünket, hogy magát a folyamatos változást, bővülést, s főleg pluralizálódást kell belsővé tennie az antropológiai kutatásnak.

A bomlási folyamat, melyről jelen esetben szó van, az 1960-as években kezd dominánssá válni az antropológiában, mint belső kritika, s a 80-as évek közepére csúcsosodik ki a Writing Culture vita, majd ennek kapcsán kiadott tanulmányok körében. Ez a kritikai folyamat azért olyan fontos a kulturális antropológia történetében, mert azokat az elméleti problémákat hozza felszínre és teszi kritikai vizsgálat tárgyává, melyeket az antropológiai hagyomány még átalakulásai alatt sem tudott kezelni. Mégpedig annál az oknál fogva, hogy önmaga definiálása során arra törekedett, hogy koherens módszertani egészként működve pontosan azokat az elemeket küszöbölje ki, melyek legbelső magját alkotják a kutatásnak, például az antropológust mint saját kulturális-társadalmi háttérrel rendelkező szubjektumot.

A nyugati gondolkodásmódra kialakított antropológiai hagyomány folyamatos bomlása több együttes erő hatására erősödött fel annyira, hogy tényleges változás induljon el a kultúráról való diskurzusban. A gyarmatbirodalmak végleges felbomlása felhívta a figyelmet az erőviszonyok egyenetlenségeire, „a fekete értelmiségiek és költők, etnográfiai értelemben öntudatos csoportjának írásain”¹ keresztül, s megjelentek az „indogén elemzések” is, melyek „a (nyugati) antropológusok munkáit kizárólagos értelmezésekből »nyugati« interpretációkká minősítették át”.² A globalizáció kikezdte a homogénnek mondott, területileg elhatárolt entitások kultúraként való kezelésének kizárólagosságát, s ezzel rámutatott, hogy „a terekhez rendelés alapvetően a kulturális leírás folyamatában, illetve már korábban, a terepmunka fázisában bontakozik ki”.³

A naplók, önreflexív beszámolók megjelenése, melyek eleinte az antropológus objektivitását voltak hivatottak alátámasztani, egyre problematikusabbá váltak. Ezek a járulékos részek, melyeket gondosan elhatároltak a ’tényleges’ antropológiai írásoktól, eredetileg az antropológus autoritásának alátámasztására keletkeztek. Bizonyították, hogy jelen volt, részt vett a kutatott kultúrában, s ezáltal meg is értette azt. (Természetesen a megértés toposza aprólékos és sokrétű alátámasztási mechanizmus útjain íródott be az antropológiai szövegekbe, nem kizárólag a csatolt szubjektív szövegek hozták létre. Néhánnyal ezek közül jelen szöveg is foglalkozik a későbbiekben.) A tanulmányok elejére, végére applikált szövegek beavatatási rítuson átesett személyként mutatták be az antropológust, „a vallomásos jelleg (…), a helyrehozott kudarcok és a leküzdött akadályok felidézése bizonyítékul szolgáltak a szerző tapasztalatának autentikusságára”.⁴ S ezekben a részekben „már beszélhetett korábban irrelevánsnak tartott témákról: erőszakról, vágyról, zavarodottságról, küzdelemről és az adatközlővel lebonyolított üzleti tranzakciókról” is.⁵

A napló azonban lassan írója ellen fordult, arról tett tanúságot, hogy a megértés korán sem zökkenőmentes, sőt, az antropológus az idegen kultúrában, számára ismeretlen jelek tömegével kerül szembe, melyek olvasására nem képes problémák nélkül, ahogy azt saját kultúrájában megteheti. Malinowski naplójának előkerülése kapcsán pedig olyannyira felerősödtek a viták az antropológus személye és tapasztalási folyamata körül, hogy a kulturális írás beemelni kényszerült tudós alkotójába azt a szubjektív entitást is, „akinek elege van a bennszülöttekből (…) előítéletekkel, vágyakkal, szakmai elvárásokkal, nyelvekkel, konvenciókkal küszködik”.⁶

Az objektivitás és az antropológus autoritásának ilyen jellegű megkérdőjeleződései a figyelmet egyre inkább a kultúrakutatásról, az arról írott szöveg és az írás folyamata felé irányította, melyet azelőtt az antropológiai hagyomány mellőzött, sokadrangúként kezelt az elméletalkotásban. A kutatók felfedezni kényszerültek szerzőmivoltukat is.⁷ Ahogy Edward M. Bruner írja témája meghatározásakor „az etnográfia megalkotásának folyamatát” kíséri végig, s ebben a leírásokat „történetmodellnek” tekinti, olyan „implicit narratív szerkezeti” váznak, melyet a kutató alakít ki az általa tanulmányozott kultúráról. Ezzel pedig Bruner amellett foglal állást, hogy „az etnográfiát is diskurzusnak, a történetmesélés egyik műfajának” kell tekinteni.⁸

A kritikák belső felerősödését és a problematikus elemek újragondolását az antropológián kívül álló hatások is befolyásolták. Az a mozzanat, mellyel a kritika az antropológiai szöveget emelte kutatása tárgyává, egyben lehetővé tette, hogy kvázi irodalmi szövegként is kezelje azt. A szövegben található narratív elemeket kezdte vizsgálni, mely „formák alkalmazása arról tanúskodik, hogy az etnográfiai szöveg számos tekintetben hasonlóságot mutat a valóságkonstrukció mindennapokban alkalmazott módozataival, valamint az elsősorban »irodalmi« diskurzussal”.⁹ Mivel a kutatott kultúra interpretálásán túl a Writing Culture vita feladattá teszi az antropológia számára a reprezentáció mikéntjének vizsgálatát is – hiszen az antropológiai szöveg „a leírás tárgyán túl arra is rákérdez, az antropológus hogyan konstruálja meg szövegét, mikor idegen kultúrákkal kapcsolatos megfigyeléseit (…) írásba önti” – új módszereket kezdenek beemelni a kulturális értelmezésbe, hogy „az interpretív fordulatból következő irodalmi vagy retorikai fordulatokon” keresztül megértsék azt.¹⁰

A kritikai fordulatot s annak elemzőit is az jellemzi, hogy irodalomelméleti szempontok alkalmazását, illetve ezek beemelését tartják a legcélravezetőbb új kutatási iránynak. Azonban az ’írásra koncentrálás’ mozzanata pontosan azok miatt a körülmények miatt, melyek szükségessé tették létrejöttét, nem tarthat ismételten egy irányba. Mindamellett, hogy maga a kritika is sokrétű (az antropológiai beszámolókba beleírt hatalmi egyenlőtlenségek föloldásának kérdésével, az antropológiai szöveghagyomány vizsgálatával, új írásmódok, stílusok kipróbálásával párhuzamosan foglalkozik), a felhasznált módszereket, gondolati rendszereket, fogalmi utalásokat az ebben az időben amúgy is az interdiszciplinalitás felé tartó szellem- és társadalomtudományi háttér szinte minden részéről válogatja a kritikai irányzat. Barthes-ra épp úgy találunk utalást, mint Bahtyinra, vagy Gadamerre, (s bár néhány helyen fellelhetjük Michel Foucault nevét is, inkább bizonyos gondolkodási irányok jelzőjeként szerepel, mint a szöveg ’aktív’ alkotójaként). Így a kialakuló kritikai antropológiai módszer sokkal inkább emlékeztet az antropológia sarkalatos kérdései köré rendeződő sajátosan sokrétű értelmezési skálára, mely a szöveget vizsgálja, mint az irodalomelméleti modell antropológiai szövegekre átültetett variánsára. Mintha a kritikai irányzat egy ’interszubjektív’ nézőpont kialakítását tűzte volna ki céljául, melyen keresztül a kultúrát leképezni vágyó szövegtest a rá vonatkoztatható lehető legtöbb nézőpontnak egyszerre mutatja meg magát, hogy minél közelebb kerülhessen a kultúra létmódjához, mely maga is végtelen módon jelenik meg egyszerre az őt figyelő szemek számára.

Ez a tökéletesedésre törekvés jelenti azonban a legnagyobb csapdát a kritikai akarás számára, hiszen az antropológiai hagyomány ’felboncolásának’ pontosan az volt a célja, hogy az autoriter megjelenítési – s ezen keresztül értelmezési – formát felbontsa egy „dialogikus forma”¹¹ létrehozásával, s véglegesen kiiktassa a kultúrakutatás abba vetett hitét, hogy számára megnyilvánulhat a ’másik’, mint önmagaként, teljességgel megérthető. Ugyanis az antropológiai hagyomány már régóta elismeri formálisan interpretációi feltételességét, ennek ellenére, kutatásait mintha mégis egy végső értelmezés fényében tüntetné fel. „Nem tekinti paradoxonnak, hogy »végleges beszámolóit« »feltételes interpretációi« támasztják alá”.¹²

Az antropológiai kritika azon törekvése, hogy interdiszciplinárissá váljon, nem sikerült maradéktalanul, hiába választotta mottójául James Clifford az erre vonatkozó barthes-i definíciót. A Writing Culture és hasonló munkák széles körű utalásai egyrészt visszavetették az új, még senkihez sem tartozó tárgy kiforrását, másrészt távolságaikkal lehetőséget hagytak néhány fontos kérdés elkerülésére. S bár az interdiszciplinalitás útján a 80-as évek antropológiai szövegei mégis csak nagy változást hoztak, bizonyos problémák mélyebb kifejtése érdekében azonban több lehetőséget rejthet homogénebb viszonyítási alap használata.

Ha Michel Foucault egyes – a tematikusság igénye nélkül válogatott – művei alapján újragondoljuk, milyen töréspontok mentén artikulálódott a Writing Culture vita, a szöveg formálódását és lehetőségeit illetően, a téma egyéb aspektusai is a fókuszba kerülnek. Foucault néhány tanulmánya erős analógiát mutat az antropológia kritika elemeivel, hasonló pontok mentén rendezi össze a diskurzus megszólalásának lehetőségeit, mint ahogy a kritika az alapjául szolgáló antropológiai hagyomány beszédmódját. Clifford ugyanúgy felteszi a kérdést, mint Foucault, hogy megértse az írást, illetve beszédet irányító mechanizmusok hatásait: „Ki beszél? Ki ír? Mikor és hol? Kivel és kinek? Milyen intézményes és történeti kényszer alatt?”.¹³ A diskurzus rendjében megjelenő ellenőrzési rendszer, mely szabályozza a társadalomban meglévő diskurzusok összességét, beépül az antropológiai írásba is, s ezek az elemek talán az elsők, melyek alapján a kritika támadja az antropológiai objektivitást. A „kizáró eljárások” a társadalmi szabályozó rendszerek által létrehozott elemei annak a folyamatnak, mely meghatározza – jelen esetben az antropológus – beszédének mikéntjét.¹⁴ A kultúra interpretációjában csak az antropológus beszél mint a diskurzus birtoklója. Amennyiben megszólalni engedi a kutatott kultúra tagjait, akkor is ő beszél helyettük, szavaikat ő helyezi el a szövegben, ő ad mondanivalójuknak értelmet. Ahogy Foucault is megjegyzi, a józan ész és az őrület viszonyának tekintetében, ez a lassú átalakulás, mely már szóhoz juttatja a másik felet is, csak látszatra hagyja beszélni, a valóságban ellenőrzési rendszerek segítségével úgy applikálja a szövegbe, hogy az saját mondanivalóját támassza alá. Erre utal Crapanzano is, mikor kritikával él – az egyébként a kritikai vonal előfutárának tekinthető – Geertz ellen a Mély játékbeli szövege miatt. Szerinte ugyanis Geertz leírásában összemossa saját szubjektivitását a falubeliekével.¹⁵

Az a tény, hogy az antropológiai szöveg szerkesztésekor a kutatók az adatközlők beszámolóit saját elemzési szempontjaik alapján vizsgálták, két alapvető sajátosságára világít rá az antropológiai írás módszerében. Egyrészt a tiltási-elosztási mechanizmus a felszínen egyenlőséget mutató kutató-bennszülött viszonyt egyfajta hierarchiába rendezte, melyben a diskurzussal mint a hatalom gyakorlásának lehetőségével ruházta fel a kutatót. Másrészt nem igazán fordítottak figyelmet az antropológusok az összegyűjtött és közölt adatok „narratív minőségére”,¹⁶ a narratíva töredezetté vált, annak alapján, hogy a kutató saját tematikája milyen típusú szöveg beillesztését kívánta meg. Így azonban az „események elsősorban (…) nem narratív egymásra következésük, hanem más narratív egységekhez való hasonlóságuk, illetve különbözőségük alapján telítődnek jelentéssel”.¹⁷ S ez utóbbi jelenség képezi az alapját annak a 60-as évek előtt általános gyakorlatnak, hogy a hosszú monográfiák társadalmak teljes és részletes elemzését szolgáltatták, „minden egyes társadalmat szétszedve kategóriák sorozatára”,¹⁸ mint a gazdaság, a rokonság vagy a vallás.¹⁹ Ezeknek a problémáknak a kapcsán merültek fel azok a kritikák, melyek „egy adott kultúrával kapcsolatban előállított antropológiai tudás és a tudomány tradíciói, a nyugati kultúra elvárásai közti összefüggésekre kérdeztek rá”, arra például, hogy milyen kultúrákat és témákat preferáltak a kutatásban az antropológusok.²⁰ Eagleton arra a megállapításra jutott, hogy a kultúrakutatás olyan témákat preferál, melyek a kultúra fogalmát aktuálisan vagy hagyományosan feltöltő jelentések alá esnek, mint amilyen a „jelentésadó tevékenység” volt a 70-es években.²¹

Az „intézményes alapú igazságvágy”,²² melynek keretei Foucault szerint determinálják a társadalmon belül a tudás elosztását, értékeit, igazságtartalmát, az antropológiai kutatás legnagyobb támasztéka volt hosszú időn át. Az igaz tudás leválasztása a hamisról mindig újra és újra megtörtént az antropológiai hagyomány átrendeződésekor, minden elmélet új igazsággal töltötte fel a kutatót saját kultúrájában. A kutatók azonban ezeket az igazságsémákat a kutatott kultúrára is kiterjesztették. Az objektivitáskritika ugyan erőteljesen támadja a kulturális különbségeket figyelmen kívül hagyó értelmezés használatát az antropológiai kutatási módszerekben, azt azonban figyelmen kívül hagyja haladási iránya megválasztásakor, milyen veszélyeket rejt, hogy saját maga is ebben a kulturális kontextusban „fogalmazódik meg”. Ugyanis, ahogy Foucault rámutat, a „diszciplínák szerveződése” mindig módszerek, szabályok, definíciók útján történik, folyamatosan és zárt közegben termeli újra önmagát, ezért bármely témájára vonatkozó „kijelentésnek meghatározott tárgyak szintjén kell elhangzania”.²³ Mivel a kritikai szöveg, mely maga is a diskurzus részévé akar válni, aláveti magát a diszciplína rendszerének, csak saját határain belül tehet igaz és hamis kijelentéseket.²⁴ Az antropológiai kritika ugyan hátrál néhány lépést, s ezáltal tényleges tárgyává a szöveg válik, melynek keletkezése azonos szabályrendszeren belül ment végbe. A szöveg elemzésével azonban ő maga szintén kapcsolatba kerül, ha csak közvetve is, a szöveg interpretálta kultúrával. Mivel pedig kijelentéseket fogalmaz meg róla, elkerülhetetlenül beleesik abba a csapdába, melyet az objektivizmusnak állított.

Ettől eltekintve a kritika tisztán látja, hogy az antropológiai kutatás az írás aktusában hogyan alkotja meg az objektív kutatót, és milyen technikák mentén tartja meg helyzetében. Az antropológus mint a tudományos diskurzus használója „ideális igazságot tételez a diskurzus törvényeként, valamint immanens realitást”.²⁵ Ebből az álláspontból pedig a szövegen keresztül megalkotja a kultúra „ideális igazságát” is. Foucault kiemeli a nyugati társadalmak erőfeszítését, mely arra irányult, hogy a diskurzust megtartsák egyszerű közvetítőként a gondolkodás árnyékában, ugyanígy vigyázott az antropológiai hagyomány is arra, hogy az írás csak az interpretáció szükséges velejárója maradjon. Így a kutatás önmagában nyújtott biztosítékot az idegen kultúra megértésére. A kutató egy személyben garantálta a megértés sikerességét. Egyrészt azért, mert úgy gondolták, kellő jártassága, szakmai képzettsége, „objektivitása és őszintesége” képessé teszi a kultúra látására és megértésére.²⁶ Foucault szavaival élve „megalapzó alanyként” támasztja alá a szöveg igazságát, nemcsak szakmai kompetenciával, hanem azzal az erővel is bír, mely lehetővé teszi számára, hogy a nyelven keresztül a ténylegesen létezőt, az adott kultúrát közvetítse saját társadalma felé.²⁷ Arra alapozva értelmezéseit, hogy a világ adottként megnyilvánulhat számára, hogy kutatásának tárgya már hordoz magában valamiféle értelmet, csak a megfelelő nyelvet kell megtalálnia, hogy kimondhassa, az antropológiai hagyomány csak a módszertan tökéletesítésére tett folyamatosan megújuló kísérletet. Azonban, mint Foucault is rámutat, a diskurzust nem hatják át előzetes jelentések, nincs „prediszkurzív gondviselés”.²⁸

A kizárólagos értelmezést kereső antropológusok az irodalmi nyelv megjelenési formáit egészen a kritika megjelenéséig mindössze dekorációként vagy a hatást elősegítő formai elemként kezelték. Csak a 80-as évek vége felé kezdték elfogadni mint a leírás módját befolyásoló szövegbeli elemet, hiszen előtte leírásait azzal az elgondolással adta közre minden kutató, hogy nem szorul rá a retorikai fordulatokra, hogy saját kultúrája számára hihetővé tegye eredményeit, mert az igaságot közvetíti szövegében.²⁹

Mindezekből következik, hogy az antropológus, illetve az antropológiai szöveg a „narratív rendet” az író és olvasója, illetve az író és saját társadalma között hozza létre.³⁰ N. Kovács Tímea többek munkáját összefogva rámutat, hogy az olvasó meghatározója a diskurzusnak, egyrészt mert elvárásai beíródnak a szövegbe, befolyásolják azt az alapvető kérdésfelvetéstől a megírás módjáig azáltal, hogy az „intézményesített igazság” résztvevőjeként meghatározza az objektív és tudományos írás kritériumait. Mind pedig azért, mert a szerzőt a szövegen keresztül létrejövő kötelékkel eltávolítja a kutatott kultúrától.³¹

A felsorolt kérdések mentén a 80-as évek közepére végleg megért az elhatározás, hogy egy új nézőpont létrehozásával mutassanak rá a hagyományos antropológiai módszerek problematikusságára. S a szöveg előtérbe helyezésében találta meg a kritika ezt a nézőpontot. Egyértelművé tette, hogy a kultúrák leírásakor létrehozott narratíva nem másodlagos, mely mindössze elrendezi az adatokat, hanem ez a struktúra az, mely megválasztja, mit tekintünk adatnak, majd az írás folyamatába meg is alkotja azokat.³² Elsődleges narratívává lép elő a kutató által létrehozott szöveg, s ezáltal válik a kutatás tárgyává.

Már az intepretív antropológia beemelte a kutatásba azt a hermeneutikai kiindulópontot, mely a kultúrát jelentésekkel telinek s interpretálhatónak határozza meg, s úgy közelít hozzá, hogy jelentéseit nem tekinti rögzítettnek, hanem a „kulturális praxisban” kitermelődőnek. Geertz ezzel a kultúrát olvashatóvá s ezáltal szövegszerűvé teszi.³³ A hagyományos terepgyakorlat, mely szerint az antropológus az idegen kultúra kutatásának „tiszta lappal” kezd neki, azonban csak akkor szűnik meg teljesen, mikor a kritika rámutat, hogy a terep már eleve tele van szövegekkel. Ahogy bomlik fel az írás és beszéd aktusa között az éles határvonal, úgy az antropológusok egyre inkább kezdenek minden kulturális cselekvést szövegként figyelni. Nem is beszélve arról, hogy a hagyományos értelemben vett bennszülött maga is elkezd olvasni s írni saját kultúrájáról. Nemcsak az antropológusok szövegeit – mint már láthattuk – hanem önnön cselevéseiket is ezen szövegek tudatában gondolja újra.³⁴ A szövegek előtérbe kerülése egyre inkább arra a meggyőződére kezdi juttatni az antropológusokat, hogy mindamellett, hogy nincsenek előzetesen létező, a megértésre váró sajátosságok, a kulturális tényezők folyamatosan újraírják magukat a kutatás (mint olvasás) és az interpretáció (mint írás) folyamatában. Nem létezik tehát az egyedi, igaz és végleges olvasata a kultúrának sem.

Ennek felfedezése után kezdi el kidolgozni a kritika – s főleg James Clifford – a rétegzett antropológiai szöveg vizsgálásának lehetőségeit. Paul de Man olvasatára támaszkodva úgy véli, ha a szövegre erőltetünk egyetlen olvasatot, mindössze a „nyílt végű interpretív folyamat” valamely gyenge értelmezését kaphatjuk meg.³⁵ Rávilágít, hogy az etnográfiai szövegek rendszerint kiemelnek egy allegorikus szintet, hogy azt értelmezésként használják a többi elem alátámasztására, ám amint elfogadjuk a szövegbeli többszólamúságot, nehézkessé válik ez az egymásra vonatkoztatás. Így azzal a javaslattal él, ne emeljünk ki egyetlen hangot sem, figyeljük meg inkább a sokrétűséget.³⁶

Ha a foucault-i nyelvi gondolat mentén indulunk el, még egy aspektus beemelődik. Az újratermelődés, a nyelv önmegsokszorozó volta a halál mozzanatában és az annak való ellenszegülésben egyszerre tételeződik. A folyamatosan mozgásban lévő nyelv saját határáról, mint egy tükörből fordul vissza, hogy aztán ismét önmaga végéhez közelítsen.³⁷ Mintha ez a nyelvi mozgás azért generálná magát, hogy soha ne kelljen véget érnie, soha ne találkozzon tényleges határaival. A sokszorozódás által azonban mindig kiegészíti és el is fedi önmagát. Erre mondja Clifford, hogy az „etnográfia palimpszeszt”.³⁸ Foucault azonban arról beszél, hogy az önmagára való folyamatos rákérdezéssel (illetve rámutatással) a nyelv csak önmaga hiányát hozza létre. Ez a hiány az antropológiai szövegbe azonban a kritika után a megsokszorozódó értelmezési lehetőségek miatt kerül csak be. Míg Foucault a nyelvi hiányról és távollétről riadtsággal beszél, addig az antropológia újdonsült értelmezési hiányát boldogan fogadja mint új perspektívát.

Az önmaga eltolásából fakadó hiány azt a ’játékot’ indítja be, melyet Foucault a „kívüliség gondolata” kapcsán ír le. A reflexiót kifelé irányítja, ahelyett, hogy szövege felé fordítaná, s eltávolítja tőle. Nem dekonstruálja vagy negálja, mindössze abban a pillanatban távolítja el önmagától, mikor a megértés feléje fordul. Így értelmezés hiányában az aktus újra és újra megismétlődhet, hiszen még a „kijelentés hatalmát” is megtagadja tőle.³⁹ A folyamatos ismétlés, mint a kezdethez való visszatérésben kibontakozó átformálódás az antropológiai szöveget is jellemzi, hiszen a kutató számára is mindig újraíródik a szöveg, mert a terep is folyamatosan töltődik új szövegekkel, s ő maga is újraíródik, mire valamelyik ’szöveggel’ – a kultúráéval vagy az arról írottal – újra találkozik.

Az ismétlődés tehát sosem tér vissza az eredeti kiindulópontra. Bármennyiszer ismétli is önmagát, az ismétlés mozzanatában eltér a duplikáció az ’eredetijétől’, így keletkezik az apró „repedés” mely utat nyit magának mintegy befelé; ezen a résen keresztül pedig a rétegek mutatkoznak meg.⁴⁰ Azok a rétegek és a sűrű metaforikus mező, melyek az antropológiai szövegekben mindig is benne voltak, csak a kritika megjelenése előtt nem ismerték fel fontosságukat. Ami pedig a repedésen keresztül a rétegek alatt feltárul, az maga a nyelv végtelensége. A folyamatos ismétlés az ’eredetihez’, a nyelvhez való állandó visszatérést testesíti meg Foucault-nál. Azonban nem a lezáródó visszatérést, mely megtalálja kezdőpontját, hanem egy végtelenségig kettőződő tükörjátékot, melyben mindig csak a duplikátumok mutatkoznak meg, s a nyelvre, mely alattuk húzódik, mindössze utalnak létükkel.

Az allegória fogalma az antropológiai szöveg tekintetében ugyanezt a ráutalási rendszert teszi lehetővé. Arra a narratív fikcióra utal – akár a foucault-i értelemben⁴¹ is, hiszen a fikció itt sem a hamisat, hanem az egyértelműség lebontóját jelöli⁴² – mely önmaga megmutatásában mindig egy másikra utal, bármely jelentésrétege újabbakat hoz létre. Ebben az értelemben az „etnográfiai allegória” arra utal, hogy a kulturális szöveg tartalmi és formai szinten is túlmutat a leírt szövegen, nem csupán többletjelentéssel van felruházva, hanem ez alkotja „jelentésteliségének előfeltételeit”.⁴³

Úgy vélem, összességében az antropológiakritika megjelenésének legnagyobb teljesítménye, hogy tárgyát és önmagát is olyannyira hozzáférhetővé tette – hozzáteszem elméleti alapon – a kísérletezés számára, amennyire a tudományos közeg abban az időben megengedte. Természetesen igen sok ponton kikezdhető elméletekről van szó, s a legtöbb szöveg már saját konzekvenciái be nem tartása alapján is támadható, mindemellett az idő múlásával ezek a problémák átértékelődtek, bizonyos mértékig meghaladottá is váltak, azonban hatásuk fontosságát nem tagadhatjuk le. A foucault-i szövegek ennél sokkal rendezettebb, kiforrottabb képet mutattak ebben az időben, s azt gondolom: ő maga is sokkal konzekvensebben tudta használni elméleti hátterét, mint a frissen ’hazakerült’ antropológusok. Foucault előadásai, tanulmányai arról árulkodnak, hogy írójuk nagyon is tudatosan azok között a korlátok és lehetőségek között rendezi saját beszédmódját, melyeket feltérképezett róluk.

A szövegek egymásra vonatkoztatását mégis lehetségesnek vélem. A foucault-i fogalmak mellé rendelt kritikai elemek, melyek az antropológiai hagyomány gyökereit támadják, látszatra – engedve a szigorú csoportosítási szándéknak – lineáris láncba tömörültek. De a látszat ellenére mindkét szöveg rugalmasan idomul egymáshoz, lehetőséget adva egyéb megközelítéseknek is. Az antropológiai szövegről folyó diskurzus az újabb szövegek létrehozásának lehetőségét pontosan azáltal garantálja, hogy a szöveg ’leágazásainak’ felismerésével sokféle értelmezési rendszerrel enged kapcsolatot kialakítani. Jelen szöveg behatárolt lehetőségei miatt csak ezt az egy vonalat tudta végigjárni, bár számos egyéb vonzó lehetőség is kínálkozott, például a szerző pozíciójának és szövegéhez való viszonyának megváltozása, vagy bármely más irány. Ahogy nem állítom, hogy a foucault-i út az egyetlen vagy legjobb lehetőség az antropológiakritika megértéséhez, úgy azt sem hiszem, hogy létezik ilyen egyáltalán. Jelen írás mindössze az önmagát folyamatosan sokszorosító, egyre inkább távolodó szövegek számát szaporította, mellyel csak arra a rendszerre kívánt rámutatni, melynek önmaga is részese, néhány lap a bábeli könyvtár polcáról…