Theodor W. Adorno: Megjegyzések a filozófiai gondolkodásról

Herbert Marcuse 70. születésnapjára ¹

Ha mintegy futtában kellene mondanunk valamit a filozófiai gondolkodásról, és ugyanakkor el akarnánk kerülni a tetszőlegességbe való lecsúszást, akkor egyetlen aspektusra kellene összpontosítanunk. Ezért én csak néhány olyan dolgot szeretnék elmondani, amit a saját gondolkodásomban megfigyelhettem, anélkül, hogy az általában vett gondolkodás kérdésébe vagy a gondolkodáspszichológiába belebocsátkoznék. A filozófiai gondolkodás feltétele, hogy elválasszuk az elgondoltat a tartalomtól. Ily módon szembekerülünk Hegel felülmúlhatatlan belátásaival. A tárgy és a tárgyra vonatkozó szétválasztása ugyanis egy olyan hamis és rossz elvonatkoztatás következménye, melynek korrigálása éppen a filozófia egyik legfontosabb feladata. A filozófia azért provokálja oly könnyen a köznapi tudatot, mert ez utóbbi a filozófiát ironikus módon, éppen azzal az absztraktsággal téveszti össze, amellyel szemben pedig a filozófia lázad. Persze, ahogy a filozófiai típusú megismerésben általában, úgy a filozófiában sem boldogulhatunk anélkül, hogy a gondolkodás a dologgal szemben bizonyos fokú önállóságot ne élvezne. Ennek az önállóságnak köszönhető az a logikai apparátus, ami messze-messze a primitív tudat fölé emelkedik. A sokszorozódás, amely tartalmilag a felvilágosodás erejének tekinthető, a filozófia történelmi fejlődésirányát jelzi. Ám ez önállóságával együtt a gondolkodás apparátusa az eldologiasodás prédájává vált: öntörvényű módszerré merevedett. A kibernetikai gépek ennek legdurvább megnyilvánulásai. Ezek a gépek az emberek elé vetítik a formalizált semmisséget, a maga dologi tartalmától elidegenedett gondolkodást, azzal, hogy néhány olyan műveletet, ami a szubjektív értelem büszkesége, jobban végre tudnak hajtani, mint maga a gondolkodó szubjektum. Ha a szubjektum e formalizálás szenvedélyes végrehajtójává válik, akkor virtuálisan megszűnik szubjektumnak lenni. Tökéletlen képmásként, a gépekhez válik hasonlóvá. A filozófiai gondolkodás ott kezdődik, ahol már nem elégszik meg az előre látható ismeretekkel, olyan ismeretekkel, amelyekből nem jöhet ki más, mint amit előzetesen beléjük helyeztünk. A computerek akkor szolgálnák igazán az embereket, ha az emberi gondolkodást olyan mértékben tehermentesítenék, hogy e gondolkodás számára a nem implikált tudás is megnyílhatna.

Kantnál a gondolkodás, a maga szűk, szubjektív fogalma szerint (azaz eltekintve a logika – mint objektív gondolkodás – törvényeitől) a spontaneitáshoz tartozóként jelenik meg. A gondolkodás első lépésben tevékenység: ezt már a naiv tudat is megállapítja, amikor a nézeteket, benyomásokat (melyekben anélkül van részünk, hogy meg kellene erőltetni magunkat) megkülönbözteti a megerőltető tevékenység tapasztalatától. Mindazonáltal Kant nagysága elsősorban abban a kritikai kitartásban áll, amit saját alapálláspontjával szemben tanúsított. A gondolkodás karakterével összhangban ugyanis, ellenállt annak, hogy egyszerűen egyenlővé tegye a spontaneitást a tudatos tevékenységgel. Kantnál a gondolkodás alapvető, konstitutív teljesítményei nem esnek egybe a már megkonstituált világon belül található gondolkodói aktusokkal. Az öntudat számára ezek végrehajtása valószínűleg egyáltalán nem tudatos. Kantot úgy lehetne értelmezni, hogy a naiv realizmus látszata, vagyis az a nézet, hogy a tapasztalatban magánvaló dolgokkal van dolgunk, elsősorban arra épül, hogy az aktusok, mint olyanok (amelyek által a tudat az érzéki anyagot előzetesen megformálja) a tudat által nem tudottak: a tudat „mélysége” teljességgel passzív. Ez a mélység a következő kijelentéssel jellemezhető: „az Én gondolom-nak minden képzetemet kísérnie kell”. A spontaneitás eme formulája nem akar többet mondani, mint azt, hogy valamely tényállás a szubjektív tudat egységében, mégpedig a személyes tudatban található. Tehát az általa kiváltott minden nehézség ellenére ez a formula csak annyit mond, hogy az „én képzetem” senki máséval nem helyettesíthető. Senki sem képes arra, hogy a másik ember fájdalmát a saját képzelőerejében reprodukálja. Erre fut ki a transzcendentális appercepció. Ezzel a hozzárendeléssel válik az „Én gondolom” maga is passzívvá, eltérően a saját magamra vonatkozó aktív reflexiótól. Kant olyan pontosan írta le a gondolkodás aktivitásában a passzivitást (tiszteletet parancsoló becsületességgel még a legexponáltabb kijelentéseiben is állandóan szem előtt tartotta azt, ami a jelenségekben megmutatkozik), hogy már A tiszta ész kritikája is (ahogy majd a hegeli tudatelemzés önmagát nevezi) a szellem fenomenológiája. A tevékenység konvencionális értelmében vett gondolkodás a spontaneitásnak csak egyik aspektusa, és valószínűleg nem is a központi aspektusa; hiszen ez már a konstituált birodalomban helyezkedik el, összhangban a dologi világgal. Az aktivitás és a passzivitás – azon a szinten, amit Kant transzcendentálisnak nevezett – semmiképp sem választható el egymástól olyan adminisztratív módon, ahogy azt a mű külső architektúrája alapján várnánk. Kant ugyan nem fejtette ki, de e passzív mozzanat mögött ott rejlik a látszólag független eredeti appercepciónak az objektivitástól való függősége. A kanti rendszerben ez a tapasztalaton túli magánvaló dolog tanába tartozik. A gondolkodásnak mint aktusnak semmiféle objektivitása nem lenne lehetséges, ha a saját formája szerint nem kötődne valamihez, ami önmagában már nem gondolkodás. Ebben kell keresnünk azt, amit a gondolkodásnak meg kell fejtenie.

Ha a gondolkodás valóban produktív, ha valóban létrehoz valamit, akkor mindig visszahatás is. A passzivitás az aktivitás magvában rejlik, az én így alkalmazkodik a nem énhez. Ebből még valami következik a filozófiai gondolkodás empirikus alakjára nézve. A filozófia csak akkor lehet termékeny, ha a saját tárgya határozza meg. Ebben áll a passzivitása. Törekvése egybeesik az e törekvésre való képességével. A pszichológia ezt tárgykapcsolatnak vagy tárgybirtoklásnak nevezi; mindazonáltal ez messze túlmutat a gondolkodási folyamat pszichológiai oldalán. Az objektivitás, a gondolatok igazsága a dolgokra való vonatkozástól függ. Szubjektív módon tekintve, a filozófiai gondolkodás állandóan azzal a követelménnyel szembesül, hogy következetesen megmaradjon önmagában, ugyanakkor magába fogadja azt, ami nem önmaga, és ami nem vethető alá a priori a gondolkodás törvényszerűségének. A gondolkodásnak éppen mint szubjektív aktusnak kell kiszolgáltatnia magát a dolognak, amikor – ahogy azt Kant és az idealisták tanították – megkonstituálja vagy létrehozza a dolgot. A gondolkodás még akkor is függ a dologtól, ha számára problematikus valamely dolog fogalma, és éppen arra törekszik, hogy ezt megalapozza. A szubjektum és az objektum kölcsönös közvetítésében rejlő törékenységnél és egyszeriségnél aligha kínálkozik erősebb érv az objektum elsőbbsége mellett. Kantnál a módszer tárgy általi meghatározottsága a koncepció tartalmában van jelen. Bár a kanti gondolkodás a szubjektum formáira irányul, célját mégis az objektivitás meghatározásában találja meg. Ezáltal, a kopernikuszi fordulat ellenére, akaratlanul is megerősíti az objektum elsőbbségét.

A gondolkodás nem merülhet ki sem a pszichológiai folyamatban, sem az időtlenül tiszta, formális logikában. Ez olyan magatartásmód, amelynek feltétlenül vonatkoznia kell arra, amihez viszonyul. A gondolkodó magatartás aktív mozzanata a koncentráció. Ez szembenáll a tárgy elől való kitéréssel. Az én erőfeszítése a koncentráció által, mégpedig az énnel való szembeállításon keresztül válik közölhetővé. Gondolkodásellenes az a vágy, amely szeretne mindentől elszakadni, és a pillantást az ablakon való kitekintéssé alakítja. Ezek olyan teológiai hagyományok, amelyektől már a Talmud is óvott. A gondolkodás koncentrációja olyan sajátosságokat vesz át a termékeny gondolkodástól, melyek képesek megfosztani őt a kliséktől. Hagyja magát irányítani – ennyiben nem különbözik az úgynevezett művészi ötlettől – miközben semmit nem vesz el tárgyától. Megnyílik a türelem számára a gondolkodás erényeként. „A zseni legyen szorgalmas” mondás igazsága nem a kubikusmunkára utal, hanem a dologgal szembeni türelemre. A türelem szó passzív felhangjai nem kifogásolhatóak, ha mint viselkedésmódot nem serény mozgásnak és nem is csökönyös ragaszkodásnak, hanem a tárgyra irányuló kitartó és állhatatos pillantásnak fogjuk fel. A jelenlegi tudományosság a szubjektumtól, aki a dolog elsőbbségének kedvéért ennek naivan alárendelődik, önmaga kikapcsolását követeli meg. Ez ellen tiltakozik a filozófia. A gondolkodás nem korlátozódhat pusztán a módszerre, az igazság nem maradvány, amely a szubjektum kigyomlálása után visszamarad. Ideális esetben el kell tűnnie ebben, ezért is kell fokozottan bevonnia a beidegződéseket és a tapasztalatokat a dolog tárgyalásába. Ezt a gondolkodás jelenlegi ellenségei gyanakvással nézik. A gondolkodás ellenségei a szűk értelemben vett megfontoláshoz ragaszkodnak, ami nem az igyekezet által, hanem a passzív, koncentráló pillanatokon keresztül válik hasznossá. A megfontolás nyugalmában van valami abból a boldogságból, melynek szokványos elképzelése a gondolkodás számára elviselhetetlen. Az amerikai angol ezt a „karosszék-filozófus” pejoratív kifejezésével jelöli, egy olyan ember viselkedésére utalva, aki kényelmesen ül karosszékében, mint egy vén, barátságos, felesleges nagyapó.

A kaján gúnynak azzal szemben, aki egy karosszékben ül és gondolkodik, megvan a maga undok igazsága. A gondolkodás ugyanis sokszor mutatkozik olyannak, mintha nem lenne anyaga. Elmerül önmagában, mint a vélt igazság szférájában. Ezt nevezi Hegel üres mélységnek. A tárgyiasság lefoglalt és tönkretett létének agyréme végeredményben nem más, mint a meghatározatlan és formális gondolkodás tükröződése önmagában, ami a gondolkodást a köldöknéző bölcsesség paródiájára ítéli. Ily módon a gondolkodás egy archaizmus áldozatává válik. Amíg a filozófiai gondolkodás a maga sajátos tárgyának – amely semmiképpen sem lehet tárgy – megmentésére vállalkozik, addig feladja a benne rejlő dolog, a nem azonosság mozzanatát. Ma a bölcsesség a szellem történetileg visszahozhatatlan, agrárius alakját mímeli (ugyanúgy, mint azok a szobrok, amelyek az eredendőség benyomását keltik, miközben a történelem korai szakaszának tehetetlenségét képviselik, és tőlük a régi igazság előkészítését remélik, amely egyébként sohasem létezett), és hűen egészíti ki a posztindusztriális társadalmakat. A filozofálók szisztematikus archaizmusától sem várhatunk többet annál, mint ahogyan a canovai és a thorwaldseni gipszklasszicizmus eljárt az attikai mintával szemben. A megfontolás átalakítása egyfajta közvetett, gyakorlati tevékenységgé éppígy elégtelen lenne: ez társadalmilag a gondolkodás elnyomását szolgálná. Jellemző, hogy nálunk azért hoznak létre akadémiai állásokat, hogy az oda kinevezetteknek biztosítva legyen a meditálás lehetősége. A kontempláció mozzanata nélkül a gyakorlat fogalom nélküli tevékenységgé fajul, azonban az a meditáció sem vezet eredményre, amely a gyakorlattól elválasztott különös szféraként létezik.

Alighanem az előzőekben nem írtuk le elég pontosan a megfontolást. A kibővítő koncentrációval kellene a leginkább foglalkoznunk. Ha ez a maga tárgyát és csak ezt tartja szem előtt, akkor felfogja benne azt, ami túlmutat az előre elgondolton, és ezzel áttöri a dolog rögzített környezetét. A maga részéről ez igen absztrakt és közvetített tud lenni, hiszen az alapvető sajátossága éppen abban áll, hogy nem lehet előrejelezni a konkréció valamiféle kicsalt fogalma alapján. Ezért a gondolkodás kliséit mint az egyedi tételezésből kiinduló puszta következtetésfolyamot, fenntartással kell kezelnünk. Az úgynevezett gondolatmenetet, amit természetszerűleg várunk el a gondolkodástól, majd a filozófiai reflexiónak kell megőriznie. A dolog ugyanis először a gondolaton keresztül határozódik meg, mégis ahhoz, hogy valamely gondolat igazságot nyerjen, szüntelenül a dolog tapasztalatából kell megújulnia. A filozófiai következtetés lényege az erre vonatkozó erő, és nem egy következtetési fonal legombolyítása. Az igazság konstellációi nem automatikus lefutások, amelyekben a szubjektum megkönnyebbül ugyan, de mégis nélkülözhető. Ha nem fogadjuk el a folyamat és az eredmény közti szokásos tudományos megkülönböztetést – Hegel, mint tudjuk, az igazságot a folyamat és az eredmény egységében ábrázolta –, akkor a tapasztalat kézzelfoghatóvá válik. Az olyan a filozófiai gondolatok, amelyeket a csontvázukig le lehet csupaszítani, semmit sem érnek. A legtöbb filozófiai értekezésben megmutatkozó nyárspolgáriság több mint esztétikai fogyatékosság: ez jelzi a hamisságukat. A filozófiai gondolat, legyen szó akár jelentős szövegekről is, vereséget szenved abban a pillanatban, amikor a dologból való állandó megújulás eszménye mögé esik vissza. Filozófiailag gondolkodni annyit jelent, mint megszakításokkal gondolkodni, mint zavartatni magunkat attól, ami maga nem gondolat. Az emfatikus értelemben vett gondolkodásban az analitikus ítéletek, amelyekre e gondolkodásnak mégiscsak támaszkodnia kell, hamissá válnak. A gondolkodás ereje, az a képessége, hogy ne ússzon a saját sodrásával, nem más, mint az előzetes elgondolással szembeni ellenállás ereje. Az emfatikus gondolkodás civil kurázsit követel. Az autonómiáról szóló tanítás magja az, hogy semmit sem szabad látatlanul elfogadnunk és átvennünk. Az egyedi gondolkodónak ezt meg kell kockáztatnia. Kockázat nélkül, a tévedés lehetősége nélkül, nem lehet igazság sem. A gondolkodás legnagyobb butasága akkor áll elő, ha a gondolkodásban immanensen benne rejlő bátorság, amely újra meg újra felüti fejét, el van nyomva. A butaság nem priváció, nem a gondolkodóerő egyszerű hiánya, hanem e gondolkodóerő megcsonkításának sebhelye. Ez áll Nietzsche pátosza mögött is. Ő az imperialisztikus kalandozó jelszóként meghirdetett veszélyes életet inkább veszélyes gondolkodásként értelmezte, annak meggondolására akart ösztönözni, hogy a dolog tapasztalatából való kiindulás és az előre elgondolttól való eltéréstől semminek sem szabad visszariasztania bennünket. Az önálló következtetéslogika a társadalmi oldal révén nem utolsósorban egy olyan funkcióval is rendelkezik, amely a gondolatot eltéríti ettől az meggondolástól. Ahol ma a gondolat hangsúlyos, és nem valamiféle agitáció értelmében gyakorol hatást, ott ez valószínűleg nem annyira az egyéni sajátosságoknak, hanem inkább a tehetségnek és az intelligenciának köszönhető. Az alapok objektívek, ennek egyik aspektusa, hogy a gondolkodó – az életrajzi körülményektől támogatva – épp az irányító mechanizmusok által nem hagyja kiirtani magából a szabadságot. A tudománynak szüksége van valamire, ami nem engedelmeskedik neki. Amit a tudomány szellemének tekinthetünk, az éppen az, ami őt diffamálja; a bárgyúság mementója, amire önmagát következetesen ítéli, és ami miatt öntudatlanul is szégyenkeznie kell.

Az a tény, hogy a folyamat és a dolog viszonyának a filozófiai gondolkodásban és a pozitív tudományos diszciplínákban tárgyalt felfogása minőségileg tér el egymástól, a filozófiai gondolkodás móduszát érinti. Bizonyos értelemben, a filozófiai gondolkodás szüntelenül arra törekszik, hogy – az empirikus tapasztalatfogalmak alapján – kifejezésre juttassa a tapasztalatot. Filozófiát művelni annyit jelent, mint bebiztosítani magunknak azt a tapasztalatot, amelyre reflektálhatunk, mégpedig azáltal, hogy egyszerre vagyunk autonómak és mégis a legszűkebb kapcsolatban vagyunk a mindenkori, körülhatárolható problémával. A legolcsóbb gúnyolódásra is felkészülve a következőket mondhatjuk: a filozófiai gondolkodásnak előbb az eredményekre kell irányulnia és csak azután saját maga elgondolására. A heideggeri kötőjel-filológiával szemben alapjában véve bizalmatlanok lehetünk, de ugyanakkor mégsem kell megtagadnunk magunktól azt a felismerést, hogy a megfontolás, szemben a gondolkodással, a filozófiai kifejtés ideájára mint nyelvi kifejezésre utal. Ugyanakkor (ebben áll az apologetika legnagyobb kísértése) a racionalizálás az igazolás vakon felállított elve és szándéka. A „thema probandum” éppúgy tekinthető a gondolkodás igazságának, mint igaztalanságának. A gondolkodás nem igaz volta megszabadul a maga igaztalanságától, mihelyt a saját tapasztalatának követését a negáción keresztül próbálja megvalósítani. A kielégítő filozófiai gondolkodás nemcsak a fennállóval és ennek a tudatban való lenyomatával szemben kritikus, hanem éppen úgy önmagával szemben is. A tapasztalatot átható gondolkodás nem e tapasztalat szolgálatkész kodifikációjában, hanem az objektivációkon keresztül válik igazzá. Az gondolkodik filozófus módjára, aki a szellemi tapasztalatot ugyanazon következtetéslogika alapján mutatja be, melynek ellenpólusa benne magában található. Egyébként a szellemi tapasztalat rapszodikus maradna. Csak így válhat a megfontolás valami többé, mint a tapasztalat megismételt ábrázolása. A megfontolás racionalitása, amennyiben kritikai, felülmúlja a racionalizálást. Ugyanakkor a filozófiai gondolkodás annak, aki magában megfigyeli, olybá tűnik, mint ami lehetővé teszi annak a megismerését, amit meg akarunk ismerni. Már amennyiben valóban tudjuk, hogy mit akarunk megismerni. A gondolkodás ilyen öntapasztalata ellentmond a kanti korlátozásnak, melynek célja, a gondolkodás hatalmának a gondolkodáson keresztül való korlátozása. Ezzel megválaszoljuk azt a baljós kérdést is, hogy hogyan gondolkozhat az ember, és hogyan élhet azáltal, hogy azt gondolja: „cogito, ergo sum”.

Mivel a filozófiai gondolkodás fegyelme először a probléma megfogalmazásában jelenik meg, ezért a dolog a filozófiai kifejtésben elengedhetetlen mozzanatként van jelen. Az is valószínű, hogy a szigorú megoldások, melyek eszébe jutnak a gondolkodónak, nem úgy törnek elő, mint valamiféle megerőltető összeadás eredményei. Ez az, ami az idealizmusban legitim. Csakhogy így a filozófiai gondolkodás sajátosságai hübrisszé torzulnak, azt követelve, hogy a filozófiai gondolkodás (mivel az igazság nem külsődleges attribútuma) legyen azonos ezzel az igazsággal. A filozófia öröme, ami a filozófiát vonzóvá teszi, az, hogy még a kétségbeesett gondolat is – az ontológiai istenbizonyíték utolsó, talán kiolthatatlan nyomaként – magában foglal valamit az elgondolt bizonyosságából. Az az elképzelés, hogy valaki leül, és „megfontol valamit”, azt fürkészi, amit még nem tudott, éppoly téves, mint az ezzel ellentétes, hirtelen támadt intuíciókról szóló elképzelések. A gondolkodás a dolgon és a megfogalmazás már munkaként érlelődik, ez teszi ki a passzív oldalát. Kiélezetten megfogalmazva: az „Én nem gondolkodom” – már gondolkodás. Erre jó érzéki példa lenne a ceruza és a tolltartó, amit a gondolkodó a kezében tart; Simmelről és Husserlről tudjuk például, hogy csak írás közben tudtak gondolkodni, hasonlóan azon néhány szépíróhoz, akiknek legjobb gondolatai írás közben jöttek. Az ilyen eszközök, melyek egyáltalán nem a gyakorlati használathoz szükségesek, arra figyelmeztetnek, hogy nem vaktában, hanem mindig valamire tekintettel gondolkodunk. Az interpretálandó és kritizálandó szövegek ezért felbecsülhetetlen módon támogatják a gondolatok objektivitását. Benjamin egyszer a következő diktumot fogalmazta meg: egy valamirevaló gondolathoz hozzátartozik egy adag butaság is. Ha a gondolat a maga eredetiségének agyréme kedvéért kitér ez elől, ha minden tárgyban az eldologiasodás veszélyét sejti, akkor nemcsak a jövő számára megy veszendőbe (nem ellenvetés, hanem csak puszta ellenkezés lesz), hanem önmagában is elveszíti a maga súlyát. Annál fontosabb azonban, hogy a feladatok, amelyek termékenységétől a gondolatok függnek, autonómak legyenek, hogy ezeket ne felvessük, hanem felvetődjenek: ez a különbség a gondolkodás és a szellemi technika között. Eközött és az amatőr vaktában filozofálás között elkeseredetten kell navigálni. Amatőr az a gondolkodás, amely csak a szellemi munkamegosztást iktatja ki, ahelyett, hogy figyelembe venné azt, és túlhaladna rajta. A jóhiszemű újrakezdés nem kevésbé butítja a gondolkodást, mint a munkamegosztáshoz való buzgó alkalmazkodás. A filozófia, amely megfelelne a kanti világfogalomnak, nemcsak a kanti szaktudományos koncepción (ő a saját iskolafogalmát eleve összeegyeztethetetlennek tekintette a saját világfogalmával), hanem a világnézeti fecsegésen is felülemelkedne; ez az utóbbi látszatát annak siralmas ínségéből meríti, amit a specializált tudás, mint specialitást hagy meg a számára. Az ész hanyatlásával szembeni ellenállás a filozófia számára abban áll (anélkül, hogy figyelembe vennénk a szellemtudományok autoritását), hogy elmerül a dolgok tartalmában, éspedig azért, hogy ne felettük, hanem bennünk lelje meg igazságtartalmukat. Ebben áll ma a gondolkodás szabadsága. A gondolkodás akkor lenne igazi, ha megszabadulna a munka átkától és megnyugodna a maga objektumában.

A fordítás a Weiss János által, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán vezetett német szakfordító szeminárium keretében készült. A szöveget szerkesztette Kruzslicz Anita. A fordítás Kósa Tamás, Kovács Balázs, Kruzslicz Anita, Lakcsik Attila és Weinstein Csaba munkája.