Vajda Mihály

Opponensi vélemény Csejtei Dezső Az egzisztencia tükre (A halál metamorfózisai a 19-20. századi élet- és egzisztenciálfilozófiákban) című akadémiai doktori értekezéséről

Tisztelt Bírálóbizottság, tisztelt Elnök Úr, tisztelt jelenlévők!

Opponensi tisztségemnek igen könnyen eleget tudok tenni. A mű, a tézis és a hazai társszerző nyilatkozata alapján mindenek előtt értékelnem kell a kérelmező, dr. Csejtei Dezső művének tudományos eredményeit és hiányosságait. Erről csak azt mondhatom, hogy nemcsak a hazai, de a nemzetközi filozófiai irodalomban is egyedülálló filozófiatörténeti művel állunk szemben. A szerző a filozófiának a 19. század közepén bekövetkezett nagy fordulata után fellépő valamennyi olyan jelentős gondolkodó halállal kapcsolatos gondolatait elemzi, aki nem abban az értelemben fordult szembe az újkori filozófiai tradícióval, hogy lemondott volna a hagyományos filozófiai kérdések vizsgálatáról, mondván, hogy azok a tudomány módszereivel megközelíthetetlenek, hanem megpróbálta a tradicionális kérdéseket szuverén és egyéni módon, de, ahogy szerzőnk mondja, a „szabad és autonóm észhasználat” határait tiszteletben tartva újragondolni. Egyetértek a szerzővel abban, hogy ezen kritériumok alapján az ő értelmezésében az életfilozófiákat és az egzisztencia filozófusait kellett elemeznie. Csejtei dr. – és ez az, ami egyedülálló és impozáns disszertációjában – sorra-rendre elemzi e két irányzat valamennyi jelentős gondolkodójának halálfelfogását, minden egyes gondolkodó esetében belehelyezve ez utóbbit az illető filozófus összkoncepciójának igen jó – s bár a leegyszerűsítéseket sikerült elkerülnie, bármely intelligens olvasó által mégis áttekinthető –, a hatalmas anyag egyéni feldolgozására épülő összefoglalásába: minden egyes elemzett filozófus esetében világos, hogy miért kellett összkoncepciójának fényében a halálról éppen ezt, nem pedig valami mást gondolnia. Ott viszont, ahol nem egyértelműen ez a helyzet, a disszertáns nagyon pontosan és kiváló elemzőkészséggel rámutat a gondolati építmény belső ellentmondásaira. Hogy valaki ilyen tudással és rátekintéssel elemezzen 13 semmiképpen sem egyszerű gondolatépítményt, s eközben egységes módszertani szempontok szerint, a történeti, a hermeneutikai és az egzisztenciális elemzés módszerével fel is térképezze e gondolkodók halálfelfogását, igen sokszor és igen következetesen konfrontálva egymással az egyes gondolkodók elképzeléseit is, az tudomásom szerint először történt meg a 19-20. századi filozófiát elemző filozófiatörténetekben. Schopenhauer, Nietzsche, Simmel, Scheler, majd Kierkegaard, Heidegger, Jaspers, Sartre, Gabriel Marcel, Camus, Unamuno, Ortega y Gasset és Bergyajev – impozáns névsor.

Ennyit az eredményekről. Hiányosságokra meg nem leltem. A disszertációval kapcsolatos problémáim ugyanis nem tekinthetők a munka hiányosságainak, a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolják a disszertáció értékét: többnyire ugyanis felfogásbeli különbségekből adódnak. Ezek a felfogásbeli különbségek részben egyes gondolkodókra vonatkoznak – persze csak azoknak esetében, akiket közülük én magam elég jól ismerek –, részben az európai kultúra egészét érintik. Filozófiai vitáról van tehát szó, melynek alapjában véve nincsen helye egy disszertáció megvédésnek keretei között, hiszen az opponens nem kérheti számon saját álláspontját a disszertánson. Ha röviden mégis kifejtem majd problémáimat, akkor csakis azért, hogy megmutassam, mennyire gyümölcsözően vitára serkentő ez a mű, mely első olvasásra talán diákok okulására szolgáló kézikönyvnek is tekinthető lenne. A mű olvasása kifejezetten provokált engem: arra kényszerített, hogy magam is megpróbáljam végiggondolni a halált illető elképzeléseimet.

Értékelnem kell továbbá azt is, hogy a mű hiteles adatokat tartalmaz-e. Hogy ez egy filozófiai disszertáció esetében mit jelentene, nem tudom, azt azonban kijelenthetem, hogy a disszertáció hatalmas anyagot dolgozott fel, a disszertáns a tárgyalt szerzők szinte valamennyi alapvető művén kívül a rájuk vonatkozó legfontosabb szekundér irodalmat is áttanulmányozta, állításait számos fontos idézettel dokumentálja, a jegyzetapparátus pontosan és lelkiismeretesen összeállított.

A fentiekből máris világos, hogy a doktori cím megadására szóló kérelem elfogadását melegen javasolom, minthogy bizonyítottnak látom, hogy a mű a korábbi tudományos fokozat megszerzését követően jelentős eredeti tudományos eredménnyel gyarapította a filozófiatörténetet, és hozzájárult annak továbbfejlődéséhez.

A fentiek kimondásával opponensi feladatomat már el is láttam, ami ezután következik, az – mint mondottam – csupán filozófiai vitát szeretne provokálni, melynek érzésem szerint nagyon is híjával vannak az engem egyre inkább beavatási szertartásokra emlékeztető disszertációvédések. Vitát szívesen provokálnék tehát, igyekszem azonban a lehető legrövidebben összefoglalni a mondanivalómat.

Csejtei Dezső már a bevezető részben, Platón halálfelfogását elemezve megállapítja, hogy „már itt, a kezdet kezdetén bebizonyosul ama tétel igazsága, hogy minél racionálisabbnak tekintjük az embert […], annál kevésbé érthető az őt illető elmúlás, a halál ténye.” Ezzel az elsőre talán furcsán hangzó állítással teljesen egyetértek, nem mást mond ki ugyanis, minthogy a halál tényét megérteni egyáltalában nem lehet, hogy a halálhoz való önmagunk számára elfogadható viszonyulás nem lehet a megértés akarása, a halálhoz ugyanis nem lehetséges racionálisan viszonyulni. Minthogy pedig az európai kultúra a maga fő vonulatában az embert animal rationale-nak tekinti, olyan állatnak tehát, melynek differencia specificája éppen a racionalitás, semmit, az égadta világon semmit sem tud kezdeni végességünkkel. Kérem, ne értsenek félre: nem azt akarom állítani, hogy az ember – már csak azért sem, mert nincsen olyan, hogy „az” ember – nem lehet képes arra, hogy önmaga számára elfogadható módon viszonyuljon önmaga vagy szeretett mások, a Másik halálához. S nemcsak arról van szó, hogy az egyéb kultúrák, közöttük ún. magaskultúrák is – amelyeknek gondolkodó egyedei nem tekintik az embert res extensahoz kötött res cogitansnak, cogitonak tehát, képesek önmagukat nem a létezők urának, hanem a létező mindenség szerves részének tekinteni, nem fogják fel tehát a születést és a halált a világ alfájának és omegájának, azaz nem európai értelemben vett individuumok – rendelkeznek a halálhoz viszonyulás eredményes technikáival; hanem arról is, hogy az európai kultúrának egyes kivételes képviselői is tehetnek – persze csak igen ritkán – sikeres kísérletet a racionalitás korlátainak, s ezzel a halálhoz való racionális viszonyuláskísérletnek a meghaladására. Az európai kultúra a maga egészében azonban képtelen erre, pontosan azért, mert amennyiben a halált nem eltüntetni akarja, akkor kifejezetten és kizárólag a megértésen keresztül szeretné a maga számára elfogadhatóvá tenni.

Csejtei mindezt számos esetben pontosan így tudja. Sokszor azonban meglátásom szerint más utakra, mondanám, téved, ha magamnak vindikálnám ebben a vonatkozásban a lehetséges tévedésekkel szemben az igazságot. Ezt azonban már csak azért sem tehetem, mert a racionalitás határainak olyan kritikája, amely a racionalitás határait maga sem képes átlépni, s én bizonyosan nem tudom a racionalitást másképpen, mint racionálisan bírálni, nem operálhat a gondolkodás dolgában az igazság fogalmával. Maradjunk tehát annál: Csejtei, ha sokszor ki nem mondottan is, de számos esetben feltételezi, hogy sikeres vállalkozás lehet a racionális filozófiai thanatológia. Nézzük mindenek előtt a mű előszavában a filozófiai thanatológiáról, s így a mű egész beállítódásáról mondottakat: „… mindvégig ahhoz a felfogáshoz tartottuk magunkat, hogy a filozófia – megszületése óta – olyan diszciplína, amely a szabad és autonóm észhasználaton nyugszik! Az, hogy eljárásaiban, vizsgálati módszereiben a szabatos észhasználat jellemző rá, egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden ízében tudományos lenne; ugyanakkor az sem, hogy a filozófiai ráció pozícióit bármikor is feladná. Látni fogjuk, hogy – épp a halál vagy a személyes fennmaradás témájával kapcsolatban – merész spekulációkba bocsátkozik több gondolkodó is, olyan tapasztalatokról és víziókról tudósítanak, melyek már a misztika világába tartoznak – s ez ilyen témakör kapcsán másként nem is lehet. Azonban még ezeket a misztikus meglátásokat is felfoghatjuk úgy, mint a racionális gondolati vonalvezetés megannyi metaracionális korroláriumát, melyek hangulati, esztétikai vagy éppenséggel morális szempontból kívánják nyomatékosítani azt, amire a racionális diskurzus már nem képes.” A filozófia, az európai kultúrának a monoteizmus mellett ezen egyedülálló terméke kétségtelenül azon nyugszik, amit ő maga szabad és autonóm észhasználatnak tekint. Ez a szabad és autonóm észhasználat azonban, miként Csejtei is belátja, már-már a misztika világának határát súroló tapasztalatokhoz és víziókhoz kénytelen menekülni, ha olyasvalamit akar szabadon és autonóm módon megéretni, amit éppen a léttel szemben magának autonómiát vindikáló szabad gondolkodás nem érthet meg. Ha a filozófia nem akarja a ráció pozícióit feladni, nem akarja a racionalitás határait átlépni, akkor nem képes filozófiai thanatológiát, tehát a halálról szóló, ha nem is tudományos, de végső soron racionális diszciplínát kidolgozni. Egy-két kivételtől eltekintve mindazok a gondolkodók, akiket Csejtei elemez, meggyőződésem szerint nem a filozófiai racionalizmusnak valamiféle metaracionális korroláriumát hozták létre, hanem igenis szembehelyezkedtek az európai gondolkodás tradicionális racionalizmusával. Az európai filozófia legjelentősebb képviselői a 19. század közepétől kezdve igenis megpróbálják feladni a filozófiai ráció pozícióit: nem puszta kirándulásokat tesznek a misztika világába, hogy az ott felmerülő tapasztalatokról és víziókról tudósítsanak, hanem több-kevesebb tudatossággal az európai kultúra alapjait kérdőjelezik meg. Nem irracionalisták, hanem a ráció uralmát, ahogy Nietzsche mondotta, az „ész terrorját” kezdik ki. Nem azért teszik mindezt, hogy szembehelyezkedvén a halált mintegy elimináló platóni és keresztény hagyománnyal mondhassanak valamit a halálról is, hiszen a halálról mondani semmit sem lehet, hanem a legkülönfélébb okokból, melyeket itt nemcsak időhiány miatt nem tudok kifejteni. De még az is megeshet, hogy jónéhányuk éppen a halál tényével való, a szekularizált keresztény kultúrában egyre inkább ellehetetlenülő konfrontáció lehetőségét szeretnék újra megteremteni. Az európai kultúra számára a felvilágosodás koráig ugyanis nem volt probléma a halál: valami, ami nincsen, nem tehető problémává. Márpedig nincsen halál, ha a lélek halhatatlan. A szekularizáció viszont a lélek halhatatlanságába vetett hit elvesztésével kénytelen lenne konfrontálódni a halállal, az individuumnak, saját helyettesíthetetlen individualitásomnak és a Másik helyettesíthetetlen individualitásának eltűnésével. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a születés misztériuma inkább csak racionális problémákat vet fel az európai számára: a semmiből születő valaki, pontosabban valami, szemben e valaki megsemmisülésével érthetetlen ugyan, de nem botrány.) Számomra az egész könyv egyik legfontosabb mondata, melyet Csejtei Miguel de Unamunotól idéz: „… mindig úgy éreztem, hogy semminek lenni sokkal szörnyűbb, mint a pokol”. Nem véletlen, hogy ezt egy olyan gondolkodó mondotta, aki szeretné gyermekkora katolikus hitét valamiképpen visszanyerni, de képtelen rá.

De miért is mondom ezt Csejteinek? Pontosan azért, mert jóllehet a mondottakat egyrészről ő is elfogadja, másrészről azonban makacsul ragaszkodik a filozófia szabad és autonóm észhasználaton nyugvó tradícióihoz, melyet csak a semmivel való viaskodás kényszerít némelykor – a saját tradícióinak szempontjából bizony ugyancsak gyanúsnak tűnő – extratúrokra, ahelyett, hogy világosan kimondaná: éppen a legnagyobbak azzal próbálkoznak, hogy felrobbantsák ezt a hagyományt. Sőt, mi több: Csejtei a leghatározottabban szembehelyezkedik ezekkel a radikális kísérletekkel. Disszertációja utolsó oldalainak egyikén mondja a következőket: „A 20. századi filozófia – valami elképesztő módon – totális hadjáratot indított önnön legbensőbb lényege, a metafizika ellen; inkvizitórikus buzgalommal – elsősorban a nyelv analízisére támaszkodva – még a bölcselet legrejtettebb zugaiból is ki akarta füstölni azt. Ezzel azonban egy olyan filozófiai harakirit követett el, melynek során tulajdonképpen működésének motorját, saját szívét tépte ki magából. Azonban bármilyen sikeresen menjen is végbe a filozófia ’metafizikátlanítása’, mindig is lesznek olyan pontok, melyeken ez a törekvés megbicsaklik; s az egyik ezek közül épp az emberi végesség, a halál kérdése.” Nem tudom pontosan, mit ért a disszertáns metafizikán. De ha csupán a nietzschei, heideggeri értelemben vett metafizika elfogadása-továbbvitele teszi lehetővé az emberi végességgel, a halállal való megbirkózást, akkor félek, Csejteinek végezetül is úgy kell gondolnia: csakis a platóni és keresztény tradícióra építve lehetünk erre képesek.

Mintha Csejtei meg volna győződve arról, hogy igenis van majdnem racionális filozófiai megoldás a halál problémájára. Ha nem így lenne, nem mondana olyanokat, hogy „… életfilozófiai kontextusban először jelenik meg teljes fogalmi tisztaságában az a felismerés, hogy a halál nem az élet vége, nem végesemény, hanem az életet kezdettől fogva belülről alakító formaelv”. Nem azt vitatom, hogy az életfilozófián belül ezt először Simmel mondotta ki, hanem azt, hogy ez valami olyan felismerés lenne, melyet quasi előbb-utóbb mindenkinek be kell majd látnia. Még egyértelműbb ez a tendencia, amikor néhány oldallal később Georg Simmel thanatológiájának „előremutató és maradandó oldalá”-ról beszél, vagy máshelyütt arról, hogy Sartre „meghaladja” Hiedeggert, jóllehet „az igazi továbblépést majd Gabriel Marcel fogja megtenni”. Csejtei disszertációja számos helyén fejezi ki, implicite legalábbis, azt a meggyőződését, hogy a filozófiai thanatológia előbb-utóbb megnyugtató megoldást talál majd a halál problémájára. Amivel jómagam azt a meggyőződésemet állítanám szembe, hogy a mi kultúrkörünkön belül, ahol a megoldás sohasem más, mint valaminek a racionális megértése, nem pedig valami olyan meditatív technika, amelynek nincs és nem lehet diszkurzív módon kifejtett eredménye, a halál problémájára nincsen „megoldás”. Amikor a tanítvány megjelent a zen-buddhizmus mesterénél, s azt mondta néki: ’Most már értem!’, mindig kapott egy nagyot a fejére a mestertől a bottal. Amióta az evilág-túlvilág ellentétpárja helyére a lét és semmi ellentétpárja lépett, a haláltól való menekülés, a halál kiiktatása a világból tűnik az egyetlen racionális megoldásnak – amit viszont Csejtei következetesen a halálhoz való nem autentikus viszonyulásnak tekint. Nem hiszem, hogy teoretikus okfejtésekkel megmutathatnánk, mi lenne ezzel szemben a halálhoz való autentikus viszony. Másképpen viszonyulni a halálhoz meggyőződésem szerint csak kétféleképpen lehetséges: vagy visszatérni a hagyományos platóni-keresztény metafizikák racionalizmusához vagy megpróbálni elsajátítani a léthez való másfajta, nem irracionális, hanem az általános igazságra törő teoretikus viszonyulást felváltó meditatív viszonyt, ahogyan ezzel – Csejtei is megmutatja – Schopenhauer, de Nietzsche is próbálkozott. Hadd idézzek Nietzsche az Így szólott Zarathusztra keletkezésének idejében keletkezett jegyzetfüzeteiből:

„Felhagyni azzal, hogy ilyen fantasztikus egónak érezzük magunkat! Lépésről lépésre megtanulni, hogy félrevessük az állítólagos individuumot! Felfedezni az ego tévedéseit! Belátni, hogy az egoizmus tévedés! Csak nehogy ellentétének tekintsük az altruizmust! Hisz ez a többi állítólagos individuum szeretete volna! Nem! Túljutni azon, hogy ‘engem’ és ‘téged’! Érezz kozmikusan!” „Szert tenni egy halott kiváltságaira – senki sem törődik velünk, se pro, se contra. Kigondolni magunkat az emberiségből, megtanulni a teljes vágytalanságot: és összes felszabaduló erőnket a szemlélődésre fordítani. Láthatatlan szemlélővé válni!!” Mi, európaiak, általában nem vagyunk erre képesek. Ez esetben be kell látnunk azonban, hogy a legalapvetőbbeket soha nem fogjuk megérteni.

Csejtei Lét és idő kritikáját sok tekintetben osztom. De sok más gondolkodóval, így Jaspers-szel, Sartre-ral összhangban véleményem szerint félreérti a soha el nem készült mű intencióit: Heidegger nem az autentikus emberi létmódot akarja szembeállítani az inautentikussal, inkább azt szeretné megmutatni, hogy a kettő együtt van meg az emberben. Hogy ez a Lét és időben (még?) nem sikerült neki, az kétségtelen. Talán éppen ez a – csak magánlevelekben bevallott – kudarc késztette arra, hogy gondolkodásában ő is az európai tradícióktól eltérő irányokba mozduljon el.

Ennyit dióhéjban arról, hogy miben is vitatkoznék Csejtei Dezsővel. Szeretném azonban még egyszer hangsúlyozni: bizonyos döntő pontokat illető egyet nem értésem a legcsekélyebb mértékben sem változtat azon, hogy disszertációját kiválónak tekintsem, s javasoljam a bírálóbizottságnak, hogy szerzőjének az akadémiai doktori címet adja meg.

Budapest, 2003. október 24.