Klaus Vieweg

A romantikus irónia mint esztétikai szkepszis

A „transzcendentális költészet” projektjének hegeli kritikájához¹

A Hegel és Schlegel közötti kapcsolatok vizsgálatát a sztereotip értelmezések jelentős mennyisége terheli. Egyfelől folyamatosan azt lehet olvasni, hogy Hegel iróniakritikájának „semmi köze sincs” Schlegel iróniaértelmezéséhez, sőt, „a levegőben való hadakozáshoz” hasonlít.² A puszta polémia vált uralkodóvá, „még csak meg sem próbálja senki az iróniát értelmezni.”³ Másfelől a hegeli filozófia kialakulásának rekonstrukciójára tett kísérletekben a schlegeli gondolatok hatása csak kivételes esetekben játszik szerepet.⁴ Mindkét értelmezési vonal alapvető korrektúrára szorul. Otto Pöggeler ezt többször is hangsúlyozta, utalva arra, hogy a fiatal Hegel és a fiatal Schlegel hasonló terveket és követeléseket fogalmaznak meg, és hogy Hegel éppen az első jénai éveiben releváns módon hivatkozik Schlegelre.⁵

Irónia és negativitás

Egy korántsem távol eső szempont meglepő módon mindmáig alig kapott figyelmet: a két gondolkodó felfogásában meglévő negativitás és szkepszis viszonya. Míg az irónia tartalmának Hegel által Solger nyomán alkalmazott megjelölésével – „végtelen abszolút negativitás”⁶ – csakúgy, mint a negativitás valamint „a meghatározott és szubsztanciális ironikus feloldása” közti hasonlóság kiemelésével gyakran találkozunk, addig a negativitás-szkepszis-irónia viszonyrendszerének kevés figyelmet szentelnek. Így viszont Hegel és a romantikus irónia schlegeli koncepciója kapcsolatának értelmezése csorbát szenved. Nem más, mint Novalis volt az, aki az irónia nyílt titkát ártatlanul kifecsegte: egy „általános megsemmisítő rendszerről van szó.”⁷ Hegel gondolkodásában jénai korszakában az antinómiatan egy új formája áll a középpontban, az antinómiák konstituálásának és önmegszüntetésének, az „önteremtés” és „önmegsemmisítés” koncepciója, amely az „önmagát megvalósító szkepticizmus” Fenomenológia-projektjében szisztematikus formát ölt. Az implicit vagy belső szkepszis schlegeli, illetve hegeli stratégiáiban rejlő rokonság és ellentét összehasonlításával új fényben tűnik fel az irónia, ill. az abszolútum filozófusa közötti kapcsolat.⁸

Hegel, aki az iróniát mint lényeges mozzanatot fogja fel a legújabb kor fogalmainak értelmezésében, a Különbség-írásában egy helyütt nem csupán Fichtét, hanem a koraroman­tikus gondolatot illetően is állást foglal. Egyfelől Schleiermachernek A vallásról szóló írása, „és még inkább az a méltóság, amely egy homályosabb vagy tudatosabb érzéssel egyáltalán a költészetet és a művészetet valós terjedelmében kezdi megragadni, egy olyan filozófia szükségességére utal, ami a természetet a kanti és a fichtei rendszerben elszenvedett bántalmakat követően kibékíti, magát az észt pedig a természettel való összhangba helyezi […] azáltal, hogy az ész benső erejéből adódóan maga is természetté formálódik.”⁹

Ezek a kísérletek Hegel számára egy új filozófia, nevezetesen a szubjektivitás filozófiájának szükségességére utalnak, de semmiképpen sem jelentik a gondolkodásmód Hegel által szándékozott teljes megváltoztatását, hanem a kritikai-szkeptikus vizsgálata alapján a transzcendentális filozófia dualizmusának felülmúlására irányulnak. Schlegel az Athenäumban korábban már világosan megfogalmazta egy „szellemi tartalom vagy tartalommal telt szellem” koncepciójának szándékát: azt, miszerint „a szép ábrázolásban a természet legyen ideális, az ideális pedig természetes.”¹⁰ A művészet és a spekuláció (a filozófia) lényege szerint Isten-tisztelet – „az abszolút élet eleven szemlélete, tehát vele való egység” – mondja Hegel; a költészet és a filozófia a vallás különböző formái – mondja Schlegel.¹¹ Az értelem hideg szívével, éles szemű boncolgatásaival és fagyos parancsaival szemben a költői filozófia a szubjektivitás és objektivitás széttagoltságának felülmúlására törekszik. A világot abszolút, eleven egészként kell felfogni. Másfelől azonban a koraromantika szellemei nem képesek a fichtei filozófia hatókörét döntő mértékben átlépni.¹² Felülmúlásának kísérletében a dualizmus egy új, nevezetesen poetizáló formában alakul újjá. Ennek kifejezése a transzcendentális költészetnek nevezett oximoron, ami a költészet és a filozófia romantikus egyesítésének projektjét írja le.

A kölcsönösség alapelvének teorémáját Ernst Behler és Manfred Frank egybehangzóan Schlegel filozófiai kiindulópontjának tekintik, ami kritikusan kapcsolódik a korai Fichte filozófiájához.¹³ 1796-ban Schlegel a következőt jegyezi le: „Rendszeremben a végső alap valójában egy kölcsönös bizonyítás. Fichte filozófiájában egy posztulátum és egy feltétlen elv.”¹⁴ Az 1801 után megtartott előadásaiban – a jénai korszak visszhangjában – megismétli éles elméjű Fichte-kritikáját, miközben (Hegelhez hasonlóan) kifejezetten szkeptikus, izosztenikus módon kimutatja, hogy a Tudománytan nem egy alapelven nyugszik, hanem két egymással szembenálló tételen.¹⁵ Fichte rendszerének konstituálásában Schlegel szerint a pozitívumot (minthogy nem lehet levezetni) a véges formájában kell hozzátenni, ami az Én törvényének önmeghatározásához az első „lökést” adja.

A kiutat ebből a nehézségből Schlegel a negativitás és pozitivitás, a destrukció és konstrukció kölcsönös meghatározásában, a szkepszis és lelkesültség, a „logikai inszurrekció” és költői extázis örök váltakozásában látja. Ernst Behler szerint a kölcsönös bizonyítás gondolatában a fichtei filozófiához való kapcsolódás mellett a szokratikus-platóni irónia vonatkozása is benne rejlik.¹⁶ Schlegel szemszögéből Platón mintaszerűen képviseli az ironikust – „a feltételes és a feltétlen szüntelen párharcát.” A szokratikus-platóni iróniát a „beszéd és válasz, a gondolkodás és ellenvetés váltakozó folyama” jellemzi.¹⁷ A platóni filozófiában benne rejlik a szkeptikus elv mint „negatív oldal”, és a költői lelkesültség is mint „pozitív oldal”. Schlegel azon törekvésében, hogy a szokratikus-platóni iróniáról vallott nézetét az önreflexió modern stílusával összekapcsolja, Behler szerint a lelkesültségnek önteremtéssé, valamint a szkepszisnek önmegsemmisítéssé való átalakítása megy végbe. Az expanzió és kontrakció váltakozása, szüntelen meghatározás szüntelen elválasztás és összekapcsolás révén, a szintézis és ellentmondás permanens oszcillációja, a tézis és antitézis folyamatos játéka: ebben koncentrálódik az ironikus tartalma. „E hullámzó folyam leghíresebb schlegeli meghatározása azonban az önteremtés és önmegsemmisítés fogalmaiban rejlik, amiben ugyancsak egy ellenmozgás vagy kölcsönös mozgás jut kifejezésre, amely az igenlésben és tagadásban, az önmagából való túlcsorduló kilépésben és egy önkritikus önmagába való visszatérésben, a lelkesültség és szkepszis egymásutánjában nyilvánul meg.”¹⁸

A transzcendentális költészet vállalkozása – a filozófia esztétizálásának egyik variánsa – a jénai korszakban Hegel egyre fokozottabb ellenállásába ütközik. Hegel, saját korábbi gondolataitól való kritikai eltávolodásával párhuzamosan, megpróbálja kimutatni, hogy Schlegel az inherens dualizmust egy költői formában való „fichteizálás” útján, mégpedig az irónia mint a dualizmus játéka koncepciójában állítja helyre. Ezáltal szerinte megmarad a reflexív filozofálás, ami csupán antinómiákhoz, paradoxonokhoz vezet. Az irónia mint folyamatos reflexió a szkepszis modern esztétikai változata marad, amit a kémlelődés örökös agilitása, a túlcsorduló kreativitás, egy modern epoché jellemez. Ahogy az antik szkepticizmus, úgy az ironizálás „isteni pimaszsága” is hathatós fegyverként léphet fel minden ellen, ami dogmatikus vagy megcsontosodott. Az irónia azonban – miként antik rokona is – megáll a negatív eredménynél, paradoxonokat rögzít. Amit Schelling alkalmanként a kriticizmus kapcsán megállapít, a romantikus iróniára is érvényes: egyfelől kimutatja a reflexió ellentmondásosságát, másfelől azonban nem mutat meg semmit, ami az ellentmondás (antinómia) szféráján túlhalad. „Rossz szkepticizmusról” van szó, „ami úgy véli, hogy összenőtt a reflexióval, vele egyszersmind magát a filozófiát is megtámadta, a speciálist pedig megsemmisítette.”¹⁹

„A doktrinális szkepticizmus feloldódik a polémiában és kritikában, a pusztán negatívban”²⁰ – Schlegel e diktuma teljes egészében érvényes magára a romantikus iróniára is. A végtelen reflexió, az állandó potenciálás gondolata megállapítja az antitetikust, a törekvésről és lebegésről szóló beszédében pedig rögzíti az aporetikusban (a „paradoxonokban”) való megtorpanást: ebben rejlik e dualizmus egyik alaphiányossága. Az örök lebegés az abszolút ellentétetek között megakadályozza a valódi szintézist. Schlegel és Novalis folyton az „összekapcsolásról” beszél, de sohasem határozza meg, hogy miként nézhetne ki egy ilyen összekapcsolás. A végest állandó hozzáadással kell a végtelenhez közelíteni, anélkül, hogy elérhetnénk azt. Az approximáció e gondolkodásmódjával Schlegel az éppen általa elvetett empirizmus hálójába kerül. A szintézis és megsemmisítés állandó oszcillációja az imakerék forgására hasonlít, az ellentét örökös ismétlése a nihil negativumhoz vezet. Csak a véges társul a végeshez, a gondolkodás a végesség láncán, a korlátozás és az értelem birodalmán belül marad. A végső eredmény az antitetikus állandó helyreállítása. A törekvésben a nem-azonosság elve érvényesül – ez egyaránt vonatkozik Fichtére és koraromantikus követőire. „A meghosszabbított lét csak az idő szintézisében szépíti meg a szembehelyezést, melynek szűkössége egy vele abszolút módon szembehelyezkedő végtelenség szépítő összekapcsolása révén nem egészül ki, hanem csupán feltűnővé válik.”²¹

Ebben az értelemben a koraromantikus filozófia a határozatlanság és a sohanapjába vetett vigasz gondolkodása. Még a költői salto mortale is – az abszolút allegorikus megsejtése és az abszolútra való utalás – is pontosan annak bizonyul, amit Schlegel a Jacobi-féle ugrás kapcsán megjegyez: „Ha jobban megnézzük, akkor azt látjuk, hogy mindig az ’értelem régi helyén’ marad, ennek felülmúlása az értelem, sejtés és vágyakozás által Don Quijote falovon megtett légi utazásához hasonlít.”²²

Schlegel az abszolútról való tudást (mint a gondolkodás útján való megragadását) vitatja, a feltétlen ugyanis (amiről nem tud lemondani, minthogy feltétlen tudás nélkül szerinte nincs feltételes tudás) csak allegorikus úton mondható ki. A költői, a poetikus közvetlenségében fejezhető ki, fragmentális szintézisekben, a művész műveiben, „aki megszokta, hogy a kinyilatkoztatás fényében barangoljon.”²³ A romantikus szellem sorsa bontakozik ki, a tartásnélküliség nem tartható. A romantikus szubjektivitásba és „örök agilitásban” a közvetlenül bizonyos, esztétikai-művészi kinyilatkoztatás jelenti az egyetlen szilárd tartópillért. Csak a valamire (amiről semmit sem tudunk) való utalás lehetősége marad meg, a gondolkodás igazságának helyébe a szép, a költői szemlélet igazsága lép. M. Frank szerint „a művészet elfoglalja a fogalom várát, és a hozzá nem férhető önközvetítésünk végső és felülmúlhatatlan kifejezése lesz.”²⁴

Schelling és Hegel a feltárás és elrejtés, megvilágítás és elhomályosítás, megmutatkozás és felismerhetetlenség eme (jelenleg újfent divatba jött) váltakozását találóan írja le: a „legmagasabb csak annyiban van jelen, amennyiben nem birtokolom, és amennyiben birtokolom, már nincs jelen.”²⁵ Egy elérhetetlen túlvilág proklamációja történik meg, mely túlvilág azonban a megragadásban eltűnik, vagy inkább eleve eltűnt. Csak az érzésben, a költői extázis pillanataiban, az esztétikai szemlélés közvetlenségében ragadható meg a kiválasztottak és beavatottak által. Bekövetkezik a gondolkodás és az argumentatív vizsgálódás területének elhagyása, miközben feltárul a vélekedés, a szubjektív elképzelés és az imagináció területe, ami a filozófia fundamentumává lesz. „Poetizálni” kell a filozófiát. Ennek alapján érthető, hogy miért beszél Hegel a schlegeli irónia kapcsán a fichtei filozófia nem filozófiai fordulatáról. A romantikusnak nem lehet fogalma a végtelenről, hanem csak képei lehetnek, amelyek az abszolútra utalnak.

Mármost milyen kritériuma van annak, hogy az abszolút képéről van szó? Minden gondolkodás kizárását követően csak az egyén benső orákuluma, önkénye marad meg; az abszolút vélekedés (Meinigkeit). E tényállás jellemzője Hegel szerint „az én abszolút hiúsága” és „minden objektivitás önkényes meghiúsítása”, egyszóval negativitás és tiszta szubjektivitás. Amit Hegel a szkepticizmusnak egyáltalában a tudás ellen való fordulását illetően megjegyez, a romantikus ironizálásra nézve is találó: „azt, aki szilárdan kitart ama hiúság mellett, miszerint úgy tűnik számára, vagy úgy véli, […], magára kell hagynunk, szubjektivitása nem érinti a másik embert, még kevésbé a filozófiát, miként a filozófia sem érinti őt.”²⁶ A későbbi Solger-recenzióban, amelyben a negativitás és irónia viszonyát tárgyalja, Hegel megismétli kritikáját olyan filozófiákat illetően, amelyek önmeglapozásuk érdekében közvetlen bizonyosságokra nyúlnak vissza: „Egy elvet be is kell bizonyítani, nem csupán azt kell megkövetelni, hogy a szemlélet, közvetlen bizonyosság, benső kinyilatkoztatás, […] egyszóval hit és bizalom alapján elfogadást nyerjen; a bizonyítás követelménye azonban korunk számos ám ugyanakkor egyszínű, úgynevezett filozófiája számára valami idegenszerűvé vált.”²⁷

A továbbiakban Hegel jénai korszakának két fontos szempontjából kell az izosztenikus szkepszis és a romantikus irónia affinitását vázolnunk: először az 1803-ból szármató kéziratok alapján a költői szemlélet magyarázatát, másodszor, egy összehasonlító módszer segítségével, Agrippa öt trópusát a romantikus filozofálás kulcsfiguráival egyetemben.

A költői szemlélet és az „önmagában való irónia”

A szellem és formájának lényege (Das Wesen des Geistes und seiner Form) kézirat-töredékeinek kiemelkedő passzusai a költői szemlélet címszava alatt a transzcendentális költészet kritikai vizsgálataként is olvashatók. Az argumentáció a filozófia és kötészet mint „költői filozofémák vagy filozófiai poémák” egyesítésének schlegeli koncepcióját, Schlegel Értekezés a mitológiáról (Rede über die Mythologie) című írását és egy új mitológia itt megjelent igényét veszi célba. A legmagasabb, ami elvben túlvan a gondolkodáson, csak az esztétika-költői szemlélet számára hozzáférhető; eszerint minden költészet szükségképpen avval kezdődik, hogy „megszünteti az ésszerűen gondolkodó ész gondolatmenetét és törvényét, és visszahelyez bennünket a fantázia szép zűrzavarába, az emberi természet kezdeti káoszába, mivel az én mindmáig nem ismer szebb szimbólumot, mint a régi istenek tarka sokféleségét.”²⁸

A költői szemlélet belső problémája Hegel szerint abban áll, hogy egy abszolút, eleven egészet feltételez, ami viszont individualitásokból, meghatározott formákból, elkülönült létmódokból áll. A költészet istenei korlátozott formák, „elkülönült individualitások, amelyeknek az egymással szembeni mozgása talán az abszolút életmozgás szimbóluma, de egy szimbólum ennek csupán rejtett ábrázolása; az ész számára azonban le kell lepleződnie, szabaddá kell válnia a véletlenszerű formáktól és alakzatoktól.”²⁹ Minden ilyen forma mellett „szükségképpen más formáknak is létezniük kell, az égnek pedig be kell népesülnie az istenekkel.”³⁰ A költészet és a mitológia isteneinek sokaságában, „a régi istenek tarka sokféleségében”, a „meghatározatlan sokistenségben” rejlik az az apória, amely a különleges istenekről szóló fejtegetésekben kifejezésre jut. E fragmentális istenségek mindegyike (az áthatolhatatlanság sokértelműségét implikálja) önmagában egy feltétlen princípiumot képvisel. Egy olyan képpel van dolgunk, amely az abszolútra utal (semmi esetre sem egy fogalommal). Ezek az istenségek „sokrétűen összefonódnak” egymással és saját formájukkal, ami ellentmond szükségszerű tökéletességüknek: ennyiben „önmagukban van az irónia.”³¹ A feltételes és a feltétlen közötti ellentét, minden ígéret dacára, ne szűnik meg, a végletek valódi szintézise nem következett be. A fragmentális abszolútumok ill. az abszolút fragmentumok paradoxonjának feltételezésével kerülünk szembe. A „költészet isteneire” saját természetük komikus elfeledése jellemző. A köztudat, miként a romantika is, „minden egyes momentumot mint önálló istent magasztal, hol ezt, hol megint egy másikat.”³²

A transzcendentális költsézet „a fogalom általánossága és a forma meghatározottsága és közömbössége között ingadozik, sem hús, sem hal, sem költészet, sem filozófia.”³³ Az egyetlen pozitívumot ebben az általános megsemmisítésben egyedül a dolgok fölött álló, az anyagot abszolút módon uraló költő hozhatja létre, amiben önmagát mint abszolútumot tudja. Képes érvényesíteni vagy érvényteleníteni a mindenkori meghatározásokat, minden csak annyiban igaz, amennyiben szépnek tűnik számára. E negativitásnál és szubjektivitásnál való megmaradás végső konzekvenciája az, amit Schlegel a szkeptikusoknak tulajdonít: a gondolkodás és az ítélet teljességgel megkülönbözhetetlen volta, a perspektívák közömbös­ségének, egyaránt érvényességének (Gleich-Gültigkeit) filozófiája, ahol a tévedés és téboly az észhez hasonló jogot élvez.

A mitológia fragmentális isteneivel szemben a negatívum ereje különböző módon lépett fel: Sextus Empiricus pürrhóni szkepszisében, egy szerencsétlen tudat csillapíthatatlan nyugtalanságának formájában, vagy Lukianosz tudatában, aki a nevetésben a régi isteneket végleg elbúcsúztatta. Az abszolút szellemnek, mivel minden forma közömbösségét jelenti (amelyek megsemmisülnek és tételeződnek benne), el kell menekülnie a költői formától. Tiszta formájában az abszolút szellem „csak a filozófiában kimondható és megjeleníthető.”³⁴ A poetizálás és filozofálás, a művészet és a filozófia (noha az abszolút megbizonyosodási formái) szigorúan elválasztandók. A szép igazságának állítása, az énközpontú szubjektivitásban való kitartás megfelelő koncepcióinak magas ára Schelgeltől Heideggerig egy kidolgozott gyakorlati filozófia mint a szabadság filozófiájának hiánya. „Az ironikus esztéta, ha saját ürességével kerül szembe, új kötődések vágyába menekül, vagy új igába dönti a fejét.”³⁵

Az irónia mint „legmagasabb és legtisztább szkepszis” és Agrippa öt trópusa

Az antik szkepszis és a romantikus irónia rokonsága kimutatható, ha összevetjük Agrippa öt trópusának alapgondolatait a schlegeli filozófia központi tézisével. Minden filozófiai tannak a pürrhóni argumentáció segítségével a dogmatizmus formáiként³⁶ való kipellengérezése és az izosztenikus eredmény megállapítása együtt jár a szkepticizmus mint doktrína alaphiányos­ságnak átvételével: az antinómiák rögzítésével, a dialektikus abszolúttá tételével, a puszta negativitás becementezésével. A szkepticizmus éleslátó leírása mint „a gondolkodás és az ítélet teljességgel megkülönbözhetetlen volta”³⁷ saját filozófiájának verdiktumává válik – az irónia iróniája. Minden igazság relatív, az abszolút megismerhetetlensége identikus trivialitás³⁸ – így hangzik Agrippa 3. trópusának schlegeli verziója. A transzcendentális filozófiáról Jénában tartott előadásaiban aztán néven nevezi e tézis dilemmáját: az a tétel is relatív, miszerint minden igazság relatív.

Most arra kell rámutatnunk, hogy Schlegel kísérlete a totális relativizmus elkerülésére újabb relativizmusba torkollik. A „nem relatív Egy felé történő orientáció”³⁹ ugyan valóban felismerhető Schlegelnél, ez az abszolút azonban – mivel a gondolkodás számára örökre rejtve marad – nem állja ki a szkeptikus vizsgálat próbáját. Kanttal szólva csupán „feltehető”, „feltételezést” sugall. Az azonosság (identitás) Novalis szerint valami „transzcendens”. E gondolkodáson abszolút túllevő esetében, ami csak sejthető, vágyakozható és csak közvetett módon ábrázolható, nem lehet szó abszolútról, hiszen ezen állítólagos nem relatívból, ill. tökéletesből hiányzik az, amit totálisan szembehelyeztek vele. A véges és a végtelen újbóli megkettőződése lép előtérbe, a romantikus iróniát az azonosság és nem azonosság áthidalhatatlan differenciája jellemzi. Az a tézis, miszerint ezen egészet gondolkodásunk szabályozó vonásának kell tekintenünk, puszta bizonygatás marad, és a szkeptikus kifogások elkerülésének hiábavaló kísérletét takarja.

Az önteremtés és önmegsemmisítés örökös váltakozása az új, esztéticisztikus relativizmust implikálja: minden csak annyiban érvényes, amennyiben tetszik nekem. A véges értelem abszolútra való törekvése során folyvást önmagát reprodukálja. A relativitás trópusának beleszólása iránti immunitás így nem érhető el. A kölcsönös bizonyítást, ill. a kölcsönösség alapelvét körkörösség terheli (a Dialella 5. trópusa) – „ha az, aminek fenn kell tartani a kérdéses tárgyat, maga is rászorul a kérdéses tárgy általi igazolásra.”⁴⁰ Schlegel kifogása, miszerint Fichte gondolatmente „nem nélkülözi a körkörösséget”,⁴¹ saját magára is érvényes. A dualizmus schlegeli játéka hintarendszernek bizonyul. A körkörösség elkerülése érdekében a kölcsönös bizonyítást meglapozatlan előfeltevésként fogadja el. A kölcsönös meghatározás tétele – ahogy Novalis megállapítja – egy „hipotetikus tétel”.⁴² A negyedik szkeptikus fordulat érvelésére, a hipotézis trópusára való utalás kézenfekvő: a feltételezett ellentéte éppoly jogosan tételezhető bizonyítás nélkül (ok, alap nélkül). Ezzel arra kényszerülnénk, hogy a tulajdonképpeni alapot egy harmadikban keressük, és így tovább. A végtelen regresszus elkerülhetetlenné válik (2. trópus) – „csak az (elérhetetlen) végtelenhez való végtelen közeledésben valósul meg visszamenőleg a kiindulópont megalapozása és megvilágítása.”⁴³ Mindamellett – és ezt M. Frank is beismeri – be kell érnünk avval a feltevéssel (tehát annak hitével), hogy „minél több összefüggést sikerül teremtenünk, annál ’valószínűbbé’ válik egy alap fennmaradása, illetve annál közelebb kerülünk az egyetlen, soha be nem teljesült igazság felé.”⁴⁴ A reflexió e végtelensége (a „rossz” végetlen) a szép vágyakozás alakjában valójában az alapnélküliséget implikálja, egy elérhetetlen alap puszta állítását. Sextus, mint Hegel mondja, e trópust „olyan gyakran alkalmazza, hogy az újabb időkben a megalapozás tendenciájaként jelentkezik.”⁴⁵ Ez különösképpen érvényes a romantikus approximációs eljárásmódra.

Az antinomikus kimutatásával az értelem a legmagasabb fokára hág, immár minden dogmatikus filozofémát sikeresen támadhat. A tiszta differencia, a közömbösség (egyformán érvényesség) és az abszolút negativitás mellett való kitartás következtében azonban végső soron el kell utasítania az ellentmondás felülmúlását. Az eldöntetlenség, illetve el nem dönthetőség ezen apoteózisával a diafónia trópusához jutunk el, ami a vélemények különbségéből az ítélettől való szükségszerű tartózkodást vezeti le. A kitartó beszélgetés ekkor elegendő célként szolgál, a filozófiai argumentáció mint reflexív vizsgálat végső felfüggesztése kíséretében.

A dialogikus látszólagos értékelése az abszolút monológ gyakorlásába, egyfajta konverzációba fordul át.⁴⁶ A kinyilatkoztatásból részesülő zsenik kölcsönösen biztosítják egymást, hogy ez így van, és sehogy másképp. A másikat „néma érzésben” értik meg. A formákkal való költői játék a szubjektív tetszőlegesség abszolút érvényességén alapul. A véges nem semmisül meg, még akkor sem, ha a tetszőlegesség formái megváltoznak. A tiszta szubjektivitás mint egoizmus (Egoität) vagy hiúság az iróniaprojekt alapvonásaként mutatkozik. A „tartalomra való éhségből” eredő meghatározás (Be-Stimmung), mely ismét csak folyvást a semminek esik áldozatul, a mindenkori hangulaton (Stimmung) alapul. A belső hangra (Stimme) való ilyetén hallgatózás a hangulatok és életformák állandóan változó sokféleségéhez vezet. Kierkegaard Tieck kapcsán így fogalmaz: „Hol teljességgel tisztában van, hol keresgél, hol dogmatikus, hol kételkedő, hol Jakob Böhmével, hol a görögökkel azonos – semmi egyéb, mint megannyi hangulat.”⁴⁷ A romantikus semmitől sem tart annyira, mint önmaga meghatározásától, attól ugyanis, hogy a korlátozás által folt esik a belső pompáján, hogy bepiszkolja belső tisztaságát.

Ernst Behler Schlegel iróniájában Nietzsche perspektivizmusának előhírnökét látja: a létezés végtelen, egymást kölcsönösen kizáró perspektívát enged meg. Egy szabad embernek tetszés szerint, „egészen önkényesen kell tudnia önmagát hangolni.”⁴⁸A perspektivizmus hipotézisével mint a puszta sokféleség alapelvével a negyedik trópushoz kapcsolódva hasonló joggal állítható szembe a nem perspektivizmus elve. A késői Hegel egy helyütt világosan rámutat arra, hogy korántsem „levegőben való hadakozás”-ról van szó, hanem a koraromantika filozófiai szíven szúrásáról. „Én magam vagyok az, aki létemmel minden meghatározást, a jog, erkölcs, jó stb. meghatározását megsemmisíthetem; és tudom, hogy ha valami jónak tűnik számomra, […], ugyanazt akár meg is fordíthatom. Minden ilyen meghatározás urának tudom magam, érvényesíthetem vagy érvényteleníthetem azokat; minden igaznak tűnik számomra, ha az e pillanatban tetszik nekem.”⁴⁹

Ebben a Shakespeare-re való utalásban Mephisto gúnyos kacaját hallani, aki a gonoszban mint egyetlen princípiummá emelt önkényben elemében érzi magát. A puszta negativitásban és szubjektivitásban való kitartás minden tartalom meggyőződés általi igazolásának tudatát implikálja. Az egyéni meggyőződésre való támaszkodás következtében közömbös, hogy hogyan ítélkezünk vagy cselekszünk, a szubjektív vélekedés, az egyéni ízlés vagy stílus az elfogadás egyedüli kritériuma. Az abszolút szubjektivitás mint önkény (ami a szabadsággal válik egyenlővé) nincs kiszolgáltatva a filozófiai szkepszis – „a véges száműzése” – poklának.

A romantikus iróniából hiányzik a valódi szkepszis, minthogy nem a tetszőleges és dogmatikus felülmúlását jelenti, hanem a permanens, önmagát folytonosan újra konstituáló hiúságban való megmaradást, mely potenciálisan féktelenséget, állandó ingadozást, unalmat és undort idéz elő. Az irónia és az izoszténia közötti affinitás a puszta negativitásban való megtorpanásban áll, ami mindkét esetben az eldöntetlenség filozófiájához, a gondolkodásban és ítéletben eluralkodó eldöntetlenséghez vezet. A nagy sakkjátszma folyton döntetlennel ér véget. Az irónia önmagában tartalmazza az iróniát, az ironikus hol isten, hol a világirónia egy homokszemcséje, játéklabdája. Az önmagát szabadnak vélő ironikus „a világirónia kegyetlen törvényének” esik áldozatul, „és a legszörnyűbb szolgaságban sínylődik.”⁵⁰A tetszőlegesség virtuóz játékában magának a szubjektív véleménynek és az önkénynek kell objektivitássá válnia, létrejön az önkényes objektivitásra való vágyakozás és sóvárgás. Az önmagát mindenhatónak gondoló egót a másik végletbe való zuhanás fenyegeti, a magasabb autoritások előtti térdre borulás. Az abszolút öntetszelgés a teljesen idegen általi meghatározásba fordul át. Ludwig Tieck meg is vallotta: a legmagasabb, amit az ember elérhet, az igaz szkepszis mint a rezignáció formája – „a legfőbb, láthatatlan hatalom kifürkészhetetlen akaratába való beletörődés.”⁵¹

Pürrhónizmus és a „tiszta vicc antinómiája”

A történelemre vetett pillantás az esztétikai szkeptikusok illusztris társaságát mutatja, akiknek szeme előtt Pürrhón képe lebeg. A különbségeket leszámítva, a filozófia esztétizálásának megannyi feltűnést keltő kísérlete végső soron „a tiszta vicc antinómiájá”-hoz (Jean Paul) vezet: a skála a szillográf Timóntól és a gunyoros Lukianosztól – a dogmatika két antik költői-filozofikus beállítottságú ellenfelétől – Montaigne-től – akivel az újkori irodalmi szkepszis kezdődik – Jean Paul,⁵² Friedrich Schlegel és Lord Byron⁵³ nevén át egészen Friedrich Nietzschéig terjed, akinek műveiben az esztétikai szkepszis új típusa lép előtérbe.

Nietzsche számára az eddigi pürrhónizmus, minthogy teoretikus érvelésbe bonyolódik, a hagyományos filozófia cinkostársa. Szerinte a pürrhóni akaratgyengeség vagy akaratbénultság felülmúlandó.⁵⁴ A pürrhóni értelemben vett agogét radikális módon esztétikai életformává változtatja, és ezt az életformát valódi filozófiai életformává proklamálja.⁵⁵ Schlegel számára a pürrhóni életmódnak – mely „az egészséges értelem és a természetes érzés igényeit teljes bizalommal követte” – filozófiai értelemben nem volt súlya. „Egyáltalán filozófia nézetként a legellentmondásosabb és legzavarosabb eredményekhez vezetne.” A szkepticizmus romantikus nézőpontból „szükséges feltétele és előkészítése a filozófiának, ám semmiképpen sem maga a filozófia.”⁵⁶

Igazság helyett stílus (Stil statt Wahrheit) című tanulmányában L. Wiesing a dadaista szkepszis és a pürrhónizmus messzemenő strukturális affinitásai mellett a kettőjük között lévő jelentős eltéréseket is kiemeli. A dadaizmus „a teoretikus szkepszis azon kísérletét, hogy érvelés útján megszabadítsa az embert a dogmatikus elvárásoktól, sikertelennek tartja. Éppen ezért egy esztétikai formát fejleszt ki, hogy ezáltal minden szkepszis az antidogmatikus alapállásának újabb átütő erőt kölcsönözzön.”⁵⁷ Kurt Schwitters és a dadaisták példáján keresztül megrajzolja „a szkepszis médiumának e cseréjét”; a filozófiai diskurzus helyébe az esztétikai életmód lép. „A dadaisták már az ’igaz vagy hamis’ kérdés előtt elutasítják a teóriát.”⁵⁸ Felvetődik azonban a kérdés, hogy vajon az akarat vagy „elutasítás” teljesen „ateoretikus”-e (ha ez áll fenn, akkor a következmény a hithez vagy az esztétikai megvilágosodás felé való salto mortale lenne), és hogy vajon az „elutasítás” gesztusával nem a teória „régi játékába” lépünk-e vissza? A szkepszis e „teoretikus” dimenziójától való radikális elbúcsúzás kísérlete azonban, úgy tűnik, nem egykönnyen valósítható meg. Schwittersnél, Wiesing szerint, az esztétikai életforma legitimációja a gondolkodói stílus révén sikerrel járt: maga a teória egy műalkotás, ami a tartalmat „ábrázolja”, vagyis megmagyarázza és megmutatja. Ezzel azonban az esztétikai életforma végső soron elkerüli az argumentatív-szkeptikus vizsgálatot, a vélhetően új szkepszis (ellentétben Lukianosz vagy Schlegel szkepticizmusával) a pürrhónizmus alapvonását leplezi le – az izoszténia éleselméjűségét.⁵⁹

A filozófiai szövegek kétségkívül rendelkeznek egy esztétikai komponenssel, a műalkotások pedig egy filozófiai dimenzióval; egy költői filozófia vagy egy filozófiai poetika, egy filozófia, mely teljességgel műalkotás akar lenni, nyilvánvalóan olyan, mint Buridán szamara. Amennyiben e koncepciók az argumentáció elé állnak, az izosztenikus kifogásoknak megsemmisítő hatásuk van; amennyiben az „esztétika kinyilatkoztatáshoz”, a költő abszolút önkényéhez” ragaszkodunk, elhagyjuk a filozófia és a szkepszis területét, hiszen a szkeptikus nézőpont homlokterében az izoszténia gondolata áll. Ez az eljárás, amit a filozófia paradigma­váltásaként ismerünk,⁶⁰ strukturálisan a „Friedrich Heinrich Jacobizmus” salto mortaléjára hasonlít, ami nem más, mint az abszolút egoizmus ugrása az esztétikai kinyilatkoztatásba.⁶¹

Hegel a pusztán szórakoztató „játékot” a gondolkodás komoly tevékenységével állítja szembe.⁶² A filozofálás esetében szerinte egy „fáradságos, asszertorikus és kategorikus teremtés”-ről van szó, a gondolati villámok és az ezekkel való kötetlen, önkényes játék kényelmes magatartásmódjától eltérően.⁶³ Az irónia, a szkepszis húgának későbbi kritikájában is a kései Hegel a „minden formával való komolytalan játék”-ról beszél. A schlegeli irónia a berlini professzor számára „az objektív öntudatos meghiúsítása”;⁶⁴ a dadaizmus egy szlogene így hangzik: „Gyűlölöm a kövér objektivitást.”⁶⁵ Az ironikus szkepszis, mondja Hegel, „az anyag belső igazságnélküliségét tartja a legjobbnak.” „Az esztéticista propagandát helyez az argumentáció helyébe.”⁶⁶ A stílusban megnyilvánuló tisztán individuális affirmáció a diskurzus helyébe lép. Wittgensteinre való utalása során Wiesing ugyanakkor maga is rámutat az esztéticizmus egy (már Hegelnél diagnosztizált) veszélyére: annak kockázatára, hogy a kötetlen játékosság teljes önkénybe, terrorba és zsarnokságba csaphat át.⁶⁷ Ha a filozófiát az esztétikai életformák megvalósítására redukáljuk, akkor az már nem fog eltűnődni a „polisz” ügyein, utóbbiak szükségképpen közömbösek számára, ha nem akar következetlen lenni. Az esztéticizmus Achilles-ina – a filozófia és költészet valamint költészet és élet különbségeinek felszámolása – ily módon láthatóvá válik.

Kreativitás és unalom

A platóni és fichtei filozófia schlegeli, ill. hegeli olvasatának, valamint a szkepticizmus schlegeli és hegeli értelmezésének vizsgálata megerősíti gondolkodásuk feltűnő hasonlóságának tézisét. Az implicit szkepszis mindkettőjüknél konstitutív, mégpedig mint a romantikus iróniában meglévő önmegsemmisítő elem, illetve mint negatív ésszerű elem az abszolút idealizmusban. Ugyanakkor azonban az irónia és az abszolút spekuláció elvi különbsége is láthatóvá válik. A pürrhóni izosztenika és a schlegeli irónia a döntetlen filozófiájának, a koraromantika pedig az örökös eldöntetlenség egyfajta esztétizáló verziójának bizonyul. A romantikus kölcsönösségi elvet az izoszténia jellemzi – két egyenrangú tétel rögzítése és az ebben az állapotban való „megtorpanás”. Az állandó oszcilláció mint az antinómia egyfajta „dinamizálása” elvileg semmit sem változtat ezen. Így azonban a doktrinális szkepticizmus vírusa üti fel a fejét: az abszolútum szkepszise mint az abszolút (das Absolute) gondolkodás általi megismerhetetlenségének dogmája. Hegel az abszolút megközelítésének törekvése kapcsán egy önmagát romboló követelményről beszél, ti. egy olyan egyesülés követelményéről, melynek nem kell bekövetkeznie. Az eljárás egyfajta Godot-ra várásra emlékezetet, akiről tudjuk, hogy sohasem érkezik meg. A valamire irányuló vagy a soha be nem következőhöz való végtelen közeledés örökös várakozásának ezen álláspontját Nietzsche veszi villavégre akkor, amikor a szkeptikusok szájába adja az ellenfeleiket támadó szavakat: „Ó, ti ördögfajzatok, hát egyáltalán nem tudtok várni? A bizonytalannak is megvan a maga vonzása, a szfinx is egy Kirké, és Kirké is filozófus volt.”⁶⁸ Az ironikus nyugtalan, vágyakozó agilitása egy eredménytelen konverzációhoz hasonlít, amely unalomhoz és undorhoz, kommunikatív entrópiához⁶⁹ vezet.

Az eleven kritikus kreativitás és az ásító unalom alkotja a koraromantika szellemének két végletét. A végtelen processzus központi gondolatát Hegel sok helyütt az unalommal, egyhangúsággal és undorral asszociálja. A „végességek végtelensége” azáltal, „hogy állandóan újabb határokat szab és szüntet meg, és így egy lépést sem jut előbbre”, unalomhoz vezet.⁷⁰ Az „ismétlés unalmáról”, „az egyhangú változatosságról” és az „ismétlődő mindegyről” van szó. Az állandósult keletkezés és elmúlás csupán „a tehetetlenség érzését” vagy a kellést (Sollen) táplálja, „amely uralkodni akar a végesen, de nem tud.”⁷¹ Másfelől a romantikus költőit a képzelet szabadsága, a fantázia és képzelőerő játéka jellemzi. A filozófia ilyetén esztétizálásával azonban a véges és végtelen szembenállása nem szűnik meg, hanem csak megszépül; a filozófia és költészet műfajbeli különbsége felfüggesztődik.

Timón Szilláiban és Lukianosz elbeszéléseiben a szkepszis és poézis összekapcsolásának antik mintáival állunk szemben. Timón Sanda versei „három kötetet tesznek ki, amelyekben Timón mint szkeptikus a paródia formájában minden dogmatikus gondolkodót végiggerebenez és kigúnyol.”⁷² A szillográfus és költő mint éleslátó gondolkodó és gúnyolódó előfutárai a romantikus iróniának, aminek ereje – csakúgy, mint a szkepszisnek – a kritikában, a subverzívben, a megsemmisítő paródiában és szatírában rejlik. „Az irónia a legfőbb, legtisztább skeyis.⁷³

Hasonlóan a régi szkepszishez a romantikus iróniából is hiányzik a „pozitív oldal”, a saját gondolati építmény, az etika, a jog- és államfilozófia megalkotása. Pierre Bayle felkiáltásához kapcsolódva: „Hol marad a pozitívum, Lukianosz úr?”, a romantikust is meg lehetne kérdezni: Hol marad a pozitívum, Schlegel úr? Relativisztikus esztéticizmusra és perspektivizmusra semmiféle modern szabadságfilozófia nem alapozható. A manapság ünnepelt kötetlenség nem garantálja a megígért sokféleséget, és nem a szabadság és tolerancia oltalmazója. Ellenkezőleg, a relatív despotizmusának bizonyul, amelynek a szabadság és emberi jogok elveit is rendelkezésre kell bocsátania. Minden cselekvés már csak a szubjektív szándékból, a partikuláris meggyőződésből vagy az egyéni stílusból és ízlésből nyeri legitimációját, minélfogva immár nem létezik a humánus és nem humánus megkülönböztetésének kritériuma. A „vidám szkepszis” szerepelői úgy vélik, hogy megtörték az „általános terrorját”, a diskurzus hatalmát, és feloldottak mindenfajta kötelezettséget, a kötetlenség mint önnön életformájuk saját abszolút érvényességi igényének egyetlen, de fatális kivételét leszámítva.

A fordítás V. Szabó László munkája.