Garaczi Imre

Idő és képtudat

I. A megjelenítés és a képtudat

A művészeti alkotások megjelenítésének két elsődleges aktusa a képtudat és a hozzárendelt emlékezet. E kapcsolat összefüggéseinek vizsgálata alapvetően a vizuális nevelés fenomenológiai kérdése. A XX. század elején Edmund Husserl több elemzésében is rámutat e két tematikus fenomén adekvát elkülönítésre, ugyanis a közkeletű értelmezés gyakorta összekeverte, összecsúsztatta a kettőt. Eugen Fink egy 1927-es előadásában (Kép, fenomén…, 1997., 47-96.o.) felveti, hogy a két fenomén vizsgálatában a kétértelműség, az ekvivokáció kibogozása a legfőbb feladat.

A megjelenítés interpretációjában kiemelkedő jelentősége van az emlékezet horizontjára vetített képforma értelmezésének, s ez elsősorban a művészetelméleti tárgyalásmód feladata, hiszen a kérdés mint univerzális problematika, szükségszerűen az egész szolgálatát jelenti.

Fink kiemeli, hogy “egyetlen egyedi elemzés sem önmaga kedvéért történik, mindegyik a rendszer egészének vonzáskörébe esik, egy alapkérdés vezérli és ösztökéli”.

A képtudat és emlékezet értelmezésének kiindulópontja a tematikus fenomének előzetes megértésének ténye. Bármely kérdés szerkezetének felállítása önmagában rejt egy előzetes ismeretet, viszonyítást, amit kérdésessé kívánunk tenni. Tehát már az első kérdéseknél meghatározó, hogy a lehetséges válaszok horizontjai milyen módon és mértékben tárulnak elénk. A kérdezés előzetes adottságai bizonyos fokig előfeltételezik a kérdés irányultságának lehetséges megértési horizontjait. Fink szerint sokszor már a kérdezés megkezdésekor elakadunk, hiszen összemosódik gyakorta a kérdés tárgyi értelmének megértése a fogalmilag megragadandó anonim horizonttal, amelyre a kérdés irányul.

A megjelenítés és képtudat aktusai először az ember mindennapi előzetes adottságaiban kódoltak. Ez nem más, mint az ember önmaga számára nyitott léte, amely független mindenfajta reflexiótól. Ezt a stúdiumot puszta önismeretnek is nevezhetnénk. Az ember számára a mindennapiság alapján vett, tagolt, legáltalánosabb létterületeket magában foglaló megértés eleve egy előzetesen felvázolt, közvetlen környező világot feltételez, amelyben önmaga eleve adottsága annak az eleve adottságát feltételezi, amire az ember képes. Ez pedig nem más, mint az ember cselekvése, amelyben megnyilvánul önmagának. Saját nyilvánvalóságának jellege pedig cselekvéseinek megértése vagy nem megértése. Az emlékezet vagy fantázia semmiképpen sem a közvetlen reflexióból születik, hanem az érthetőség fogalmi megformálásának termékeiből, az élménytípusokból.

Az élménytípusok már meghatározott értelmezéseket sugallnak a szubjektív élet cselekvésként felfogott létmódja alapján, azaz legtöbbször egy cselekvési egységet, aktust értünk meg. Vajon ezen élményaktusok kódjai engedik-e az eredeti belátások, az újszerűségek megfogalmazását, vagy pedig a meglévő antropológiai alapfelfogások már eleve tematizálják az újfajta, eddig ismeretlen élmény megragadását. Hogy ezeket az útvesztőket elkerüljük, érdemes követnünk Fink koncepcióját, amely szerint a művészet fenomenológiai elemzése három lényeges kérdésen kell, hogy alapuljon: először is minden fenomenológiai elemzés lényegileg előzetes jellegű, ami azt jelenti, hogy szükséges a fenomenológiai a' priori felvázolása, ami nem más, mint saját érvényességének rejtett, anonim horizontja. A második elem lényege, hogy minden fenomenológiai elemzés lényegileg időanalízis, amit E. Husserl “a leülepedett történelem feltárásának” nevez, ugyanis az értelem értelmezése mindig az időbeliség horizontjában jelenik meg, s ez tulajdonképpen a fenomenológiai elemzés egyik alaphorizontja. A harmadik összetevő szerint minden fenomenológiai elemzés vezérfonalra támaszkodik. Ez a kérdés pedig már felveti a fenomenológiai redukció husserli elméletét.

II. A képtudat megjelenítésének előzetessége

Jelen írásomban a fenti három kérdés közül a megjelenítések előzetességét értelmezem az emlékezet és a képtudat összefüggései alapján. Mindehhez az alapkérdés a fenomenológiai megértés feladatainak körvonalazása.

Fink felhívja a figyelmet arra, hogy “a fenomenológiai megértés olyan analitikát kíván meg, amely alapvetően nem az eleve adott világ keretében mozog, olyan analitikát, amely elvileg képes visszakérdezni az élmények világi jellege mögé, képes fölfogni őket a transzcendentális élet eredendő tisztaságában”. Ez a mondat szigorú Husserl-kritikaként fogható fel, s rámutat a fenomenológiai értelmezés egyik legfőbb hiányosságára; arra ugyanis, hogy ha az élményanalitikát nem haladjuk túl azáltal, hogy besoroljuk az ember transzcendens szubjektumának végességébe, akkor állandóan fennállhat az a félreértés, hogy a szubjektív élet egészét, maguknak az élményeknek a létmódját, nem kell kérdésessé tennünk. Husserl maga is érezte e probléma megoldatlanságát és a Formale und transzendentale Logik 99. paragrafusában jelzi, hogy a megértéstől függ, megpillantja-e valaki a fenomenológia sajátosságát, vagy beleesik a képtelen transzcendentális pszichologizmusba.

Ezzel kapcsolatban Fink megjegyzi, hogy bár a pszichológiai kutatás területén ugyanazok a konstitutív problémák merülnek fel, mint a transzcendentális tematizálásban, ezek a problémák azonban mindkét esetben más megoldást nyernek. A pszichológiai beállítottságban egy konstitutív probléma megoldása azoknak a tudatmódoknak a feltérképezését jelenti, amelyekben a “tárgy mint elgondolt” jelenik meg, míg a transzcendentális beállítottságban a megoldást az jelenti, hogy megérthetővé tesszük a szubjektív teljesítményeket, amelyekben a valóságos tárgy konstituálódik.

A fenomenológiai elemzés előzetességének első fontos eleme, hogy a megjelenítéseket elhatároljuk az időhorizont-tudattól, ugyanis nehéz értelmezni, hogy mit is jelent a jelen fenomenológiai fogalma, mivel nem egy mértani pont alapján tételezett mostot, s nem is egy határozott kiterjedésű időhorizontot értünk alatta. Maga a jelen rendkívül különféle érzet- és képzettudatok sokféleségét jelenti a létező időben. Ezt úgy kell felfognunk, hogy különféle, akár össze nem függő létfázisok hozzák létre a jelenvalóság egészét. Az időben tételezett valóság egy folyamatosan áramló folyamat, amelyben az adott tárgyak észrevevése, vagy gondolatok vizuális absztrakciója jelenti a tagolást. Ilyen tagolási mód vagy kísérlet az idő jelentelenítése, amikor egy műalkotás reprezentációja az időtlenbe vezet. Ilyen például a pravoszláv ikonok időnélkülisége, ahol az ikonosztáz mint egyfajta fal jelenik meg a jelenvaló mindennapiság és a teremtő, isteni, igazi, időn kívüli lét között. A jelentelenítés másik gyökere a felejtés, amikor az intenció elnyomása történik egy múlt vagy ismeretlen horizontba. Az emlékezetre való felhívás mindig együtt jár a felejtésre való reflektálással. Gondoljuk csak a középkori transzcendens művészetek eszköztáraira, amelyekkel felejtésre ítélték az antikvitás nemkívánatos tényeit. (Kivéve Platónt és Arisztotelészt.) A visszaemlékezés kivételes tulajdonsággal rendelkezik a képi megjelenítések között, mivel csak ez tekinthető önadó megjelenítésnek. Ez különbözteti meg az összes többi megjelenítésmódtól, például a tételező típusú megjelenítéstől, az együttes megjelenítéstől vagy akár a nem tételező megjelenítéstől, a fantáziától. Az önadás azt jelenti, hogy egy sajátos önmagaságot képvisel, mintegy valami múltbéliként jellemzi, jeleníti meg önmagát.

Itt látható, hogy a visszaemlékezést nem tekinthetjük pusztán képtudatnak, hiszen a képtudat leképeződhet akár múlthoz kötöttség vagy jelen aktualizálás nélkül is. A visszaemlékezés értelme szerint nem más mint a múlthorizontban véghez vitt konstituálás. Ezt nevezi Fink re-konstitutív tudatnak, amelyben a valaha tapasztalt derül fel, s így definiálja: “A valóságos lét minden meghatározása az elevenen áramló jelen impresszionális konstitúciójában, ősalapítással megy végbe. A múltbeli tárgyiság úgyszólván már keresztülment a meghatározás színhelyén, és az áramló időbeliség, mint az átalakulásban meghatározottat hagyományozta ránk. A múlt temporális értelméhez hozzátartozik ez az egyszer s mindenkorra rögzítettség és kész mivolt, ami időben így és így létrejött létnek tekinthető. A visszaemlékezés, amely tematikusan a tapasztaló élet elmúlt időbeliségéhez és az abban tapasztalt tárgyisághoz fordul vissza, önmagában tehetetlen, nem képes a tárgyat új meghatározásokkal ellátni, azt már mint meghatározottat intendálja. Ezt az általános tényállást fejezzük ki, amikor a visszaemlékezést reproduktív tudatnak nevezzük.” (Kép, fenomén… 1997., 65.o.)

Az előzetes megjelenítés fenoméjével kapcsolatban fontos kiemelnünk a fantázia tematikus szerepét. Nem jellemzem most a fantáziatudat intencionális lényegét, hanem mindössze elhatároló jellemzést kísérlek meg, amikor a fantáziát a nem tételező típusú megjelenítésként értelmezem. A fantázia is egyfajta világidőt és világteret tartalmazó világként tudatosul, azonban ez az idő nem esik egybe az aktuális én időbeliségével. A fantáziakép sokféle lokalizációs formát tartalmazhat. Itt az adott és faktikus világ alakul át fikcióvá úgy, hogy a fantázia szelektíven formál meg egyes meghatározottságokat, míg másokat érintetlenül hagy. Az érdekesség az, hogy a lokalizált fantáziák betölthetik a jelen teljes prezentációs mezőit. Létezik még az úgynevezett tiszta fantázia, amelyet nem köt meghatározott motiváció, hanem mindössze a szemléletszerűség alapján szerződik. A művészi alkotások képtudatának kialakításában a fantáziakép fontos funkciót tölt be, hiszen produktív módon rendezi a szubjektum saját világát, majd aktuális hidat épít a múlt- és jövőhorizontok között. A fantázia segítségével történő visszaemlékezés az emlékvilág tárgyiságán keresztül történik. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az a megfigyelés sem, amelyről Leonardo da Vinci úgy vélte, hogy minden tárgyban felfedezzük azt a hullámos vonalat, amely mint tengely vezet át a kiterjedés egészén. Erről Maurice Merleau-Ponty azt írja A szem és a szellem című írásában, “hogy létezik egy ekvivalenciarendszer, a vonalaknak, fényeknek, színeknek, domborulatoknak, tömegeknek valamiféle Logosza, az egyetemes Lét fogalom nélküli megjelenítése.” (Fenomén és mű. 2002. 71. o.)

III. Tér, idő, emlékvilág

A tárgyiságban a formákat a tér és az idő faktumai biztosítják, hiszen a tárgy képe, korpusza csak az időhöz, térhez való kötöttségben, hozzárendelésben jeleníthető meg: “… emlékvilágtérről és emlékvilágidőről van szó. Lényegileg mármost minden emlékvilág időbelisége (elvileg ez minden megjelenítésre érvényes) folyvást folyó és áramló jelen. Ehhez hozzátartozik egy emlékvilági jövő és egy emlékvilági múlt is, amelyekbe egykor ennek a »világnak« a szubjektuma megjelenítések útján behatolhatott.” (Fink: Kép, fenomén… 1997., 67.o.)

Az emlékezés horizontján az emlékvilág időben való megjelenítése az adott szubjektum aktuális időfelfogásához kapcsolódik. Ez az összefüggés biztosítja, hogy az aktuális én azonosságot képezhessen az emlékvilág horizontjaival. Az én általános azonossága az emlékezettel abban a formában igaz, hogy az emlékezet folyton gazdagodik, változik. Az emlékezet fő próbaköve az időhöz mint áramláshoz való viszony. A valóságos, objektiválódott időt az ember pusztán önmagában nem képes reálisan tételezni, mert érzékszervei erre tökéletlenek. Fink szerint “Az én azonos volta olyasmi, ami a tapasztalatokban való állandó gazdagodáson át megőrződik. »Egykor«, és ez azt jelenti, hogy az emlékvilág jelenében, a jövőm mint eljövendő tapasztalat még semmiképpen nem volt meghatározott, legalábbis a feltételezett előrejelzéseket leszámítva. »Időközben« az egykori jövőhorizontra tolódott át a benyomásszerű ősalapítás, úgyhogy most az emlékező én álláspontjáról az emlékvilág emlékezésszerűen adott jövője úgy jelenik meg, mint ami egészen magának a jelenlegi emlékezésnek a pillanatáig meghatározott. Ebben a beilleszkedésben tehát különféle horizontok fedik egymást, éspedig deskriptíve különböző módon. Először is az emlékvilág jelene egybeesik az aktuális múlt egy pontjával, az emlékvilág múltja a múlt többi részével, az emlékvilág jövője az emlékező én múltjával egész jelenéig, és azután a jövőjével. Ez az egyedülálló és csak az időtudat kereteiben feltárható egymást fedés adja a visszaemlékezés sajátos pozicionális jellegét.” (Kép, fenomén… 1997., 68.o.)

A különféle faktumok emlékezetben való megjelenítése minden esetben behatolást jelent az az emlékezetben feltételezett és megőrzött időbe, ami az alapja lehet az egyes eseményekkel kapcsolatos időbeli tévedéseknek, hiszen az emlékezet horizontjainak legfontosabb jellemzője a jelentelenítés, ami azzal oldható fel, hogy minden, az időre reflektáló visszaemlékezés során rekonstruáljuk a valamikori jelent. Az abszolút vagy tényleges jelen tételezése és megélése mindenkor lehetetlen kísérlet, mert a visszafordíthatatlanul és állandóan tovaáramló időt nem lehetséges a most fogalmában reálisan megragadni. Csak arra van lehetőségünk, hogy a jelenben hivatkozott most idejét az áramló időből ideiglenesen elkülönítsük, kiszélesítsük.

A jelen idejében a jelen időiségére megfogalmazott vagy vonatkoztatott cselekmények; tárgyakhoz, folyamatokhoz stb… vonatkoztatott közlések, gondolatok úgy értelmezhetőek mint jelen, hogy a nyelvi formulák segítségével a mindenkori, villanásszerű jelent kiszélesítem, kiragadom az idő megállíthatatlan áramlásából, mintegy a jelennek saját, fiktív időt biztosítok. A jelenben való foglalatosság mindig két időt feltételez: az egyik a folyamatos, valóságos, kozmikus idő; ami befolyásolhatatlan; a másik a jelenként tételezett események kiragadott, alibiideje. E. Fink megfogalmazásában: “Ebben kifejezésre jut, hogy minden megjelenítés, így a mi esetünkben az emlékezés, ellenvonulat az áramló idővel szemben, vagyis bizonyos értelemben szembefut az idővel. Ezt a szembefutást azonban nem úgy kell érteni, mint az időirány megfordulását, hanem mivel egy intenciónak, amikor visszanyúl a múltba, megnyílik az emlékvilág, lényegében jelenről jelenre kell továbbhaladnia, egyáltalában egy egységes, önmagában zárt emlékezésnek kell kibontakoznia. Ilyenformán az emlékezés »világideje« is jelenek állandó folyama.”

IV. Az idő és emlékezet kapcsolatának vizualitása

Mindezzel összefüggésben az idő és emlékezés kapcsolatában kiemelkedően fontos megvizsgálni az emlékezet viszonyát a múlt immáron megváltoztathatatlan egészéhez. Amikor emlékezetünk horizontján a múlthoz fordulunk segítségért, hogy felidézzünk gondolatokat, tárgyakat, eseményeket és érzéseket, egy olyan képi rendszerhez fordulunk, amely már az aktuális időn kívül helyezkedik el; véglegesnek és lezártnak tűnik, mert az emlékezetben tárolt információk világa egésznek, teljességnek hat. Mégis szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy rendkívül pontatlan és téves elemekre bukkanunk, amelyek átemelve az aktuális jelenbe, bizonytalanságot, vitát keltenek. A tárolt információk minősége ugyanis rendkívüli módon függ a jelen aktuális lelkiállapotától és attól, hogy annak idején milyen körülmények között jutottunk az adott információ birtokába. Az aktuális jelen lelki és szellemi állapotán is múlik, hogy mennyiben koherens és adekvát a múltból felidézett emlékezet. A reflektív tudat erősen feltételez egy karakteresen válogató és szelektáló magatartást, hiszen a múltban történt összes ismeretszerzést és átélést nem vagyunk képesek egészében és reálisan megjeleníteni. Ennek nagy valószínűséggel az lehet az oka, hogy az emlékezet tartalmait nem tudjuk határfogalmakkal keretekbe fonni. E keretek lennének a viszonyítási pontok, horizontok, amelyek egy-egy keresett emlék megtalálásához biztosítanák az Ariadné-fonalat. Így jutunk el a memória és az emlékezet fogalmának megkülönböztetéséhez. Memórián a megőrzött emlékek összességének tárházát értjük, míg az emlékezet-emlékezés maga a múltra való reflektálódás tevékeny módszere, eszköze. A memóriában tárolt, őrzött információk pontosságát különféle vizuális nevelési programok memória-gyakorlatokkal feltételezik megerősíteni. A memóriában őrzött, tárolt képek és információk határfogalmainak, viszonyítási kereteinek leggyakoribb eszközei az előre felidézés, a jelenfelidézés, a tárgy fiktumok megjelenítése és az álom mint megjelenítés. Eugen Fink az előre felidézést így jellemzi: “Értelme szerint az előre felidézés a jövőre vonatkozik, azaz amit felfedhet és fel kell hogy fedjen, az nem a kész és valamiképpen már meghatározott lét. Az előre felidézés valamilyen lehetőség felfedése, bizonyos módon előreugrás a már horizontálisan az időben létrejött jövőkivetítésbe, napvilágra hozatala annak, ami ott a rejtett szférában végbemegy. Amit felfed és amiben felfedés-funkciójának igazsága fellelhető, az közelebbről megvizsgálva nem a jövőbeli létező, vagy jobban mondva a jövőbeli egologikus környező világiság, hanem csak ennek a jövőbeliségnek a rejtett kivetítése.(…) Világítsuk meg ezt egy példával! Örülök egy viszontlátásnak. Türelmetlen örömömben kiszínezem magamnak, hogyan fog lezajlani. Ebben a pillanatban tehát a »viszontlátás« még nincs, csak elébe vágtam, éspedig ennek a viszontlátásnak a jelenét előlegeztem meg az előre felidézés »világában«. Az előre felidézésben már most van, ami valójában még nincs. Ezt az előre felidézés világi jelent azonban mint elvártat kell jellemeznünk, ahogyan a visszaemlékezés jelene voltnak mutatkozik. A különbség tehát az időhorizont lényegében rejlik, az időhorizont pedig mindig a megjelenítésekben tárul fel.” (Kép, fenomén… 1997., 71-72.o.)

Ebben az esetben az előre felidézés jövőjével azonosul az aktuális én távolba vetett jövője, tehát a visszaemlékezés mindig egy kézzel fogható, már konstituált világot reflektál, ahol a felidézés folyamata vagy momentuma mindig valamilyen “átvitelt”, “átjárást” jelent. A jelenfelidézés minden esetben az időiség keretébe zárt élmény- és tudásfolyam. Amikor a memóriához fordulunk egy visszaemlékezési kísérlet alkalmával, akkor nem teszünk mást, mint a jelenfelidézés aktusát végezzük. Az exponált tárgyat a jelenben tételezzük, és mint mostot, a jelenben létezőt ragadjuk meg. Az egykor volt jelen idő csak az aktuális szubjektív jelen horizontján értelmezhető. A jelenfelidézés szoros kapcsolatot feltételez a gondolkodó szubjektum és a térfogalom, térperspektíva között. Az emlékezetben őrzött térfogalom szintén alkalmas a felidézés számára viszonyító keretet, határfogalmat nyújtani. Amikor az emlékezés tárgya valamilyen térbeliség alapján ragadható meg, akkor a reális térviszonyok olyan rendben jeleníthetők meg, amilyen szubjektív kapcsolatot relativizálunk közöttük. Ezt a gondolatot dolgozta ki részletesen Henri Focillon alapvető munkájában. (Focillon, 1982. 31-51. o. ) A reálisan távoli térpontok - például égitestek - egészen közelinek érzékelhetők, míg a reálisan közeli - például a kertünkben egy fa - egészen távoliként tételezhető fel. Tehát a tagolás vagy térprezentáció a valóságosan fennálló realitás helyett a szubjektív realitást tükrözi. Mindez Fink szerint a memóriában megőrzött horizontkép alapján dől el: “A nyílt horizontba való behatolás közvetlenül lehet a szubjektum valóságos bemenetele is. Az ezzel kapcsolatosan felmerülő nagy problémák, amelyek az egologikusan konstituált környező tér lehetséges végességére vagy elvi végtelenségére vonatkoznak, a térkonstitúció univerzális fenomenológiai elméletébe tartoznak. Számunkra ez csak annyiban lehet figyelemre méltó, amennyiben a nyitott jelenhorizontba való bemenetel pusztán megjelenített »bemenetel« is lehet. Ekkor beszélünk jelenfelidézésről. (…) A jelenfelidézés világa nyilvánvalóan ugyanaz, mint a prezentációé, csak egy másik helyről kiindulva.” (Kép, fenomén… 1997., 75.o.) Egyik helyről a másikhoz folytonos motivációsorok futnak, a mindenkori környező világok egy egységes világgá állnak össze, annak univerzális tér- és időformáival.

E néhány gondolatfutam alapján is érzékelhető, hogy a tudati világainkat betöltő kép-kataklizmák megértése nyitott feladat és felelősség, hiszen ne feledjük: a jól és rosszul meglévő képeink időviszonyai jelentik az ablakot a képvilágra, amely a vizuális nevelés bármely területének meghatározó alapja.

Források, hivatkozások:

- Edmund Husserl: Fantázia, emlékezet, képtudat

In. Kép, fenomén, valóság. Kijárat Kiadó, Budapest, 1997.

- Eugen Fink: Megjelenítés és kép

In: Kép, fenomén, valóság. Kijárat Kiadó, Budapest, 1997.

- Változó művészetfogalom.

Kijárat Kiadó, Budapest, 2001.

- Henri Focillon: A formák élete. A nyugati művészet

Gondolat, Budapest, 1982.

- Richard Shusterman: Pragmatista esztétika

Kalligram, Pozsony-Budapest, 2003.

- Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat

A vizuális művészetek antropológus szemmel

Csokonai Kiadó, Debrecen, 2003.

- Pierre Francastel: Művészet és társadalom

Gondolat, Budapest, 1972.

- Fenomén és mű

Kijárat Kiadó, Budapest, 2002.