Kiss Endre

Szemantika és tipológia a filozófiában

(Max Weber Protestáns etikája és a szemantikai transzformáció)

Az egyes filozófiai irányzatok tipologizálásánál különös szerepet játszhat a szemantikai szempont érvényesítése. Az egyes filozófiák elementáris célja vezető meghatározásaiktól függetlenül is a szemantikai meghatározottság. Ez a különböző korszakok és iskolák eltérő mértékei szerint ugyan mindig mást jelent, mint igény azonban közös és ismétlődő. A szemantikai megalapozottság miatt kikerülhetetlen voltaképpen a mindenkori ismeretelméleti megalapozás is, majd, egy későbbi korszakban a filozófiai szempontból kulcstudományok alaptéziseire alapuló, a "bizonyítottsági státusz" alapján meghatározott igazságfogalom. Szemantikájukban a filozófiák "alulról felfelé" építkeznek, nem szokványos szóhasználattal élve "előszemantikák" egymásutánjára épülnek. A pozitivista gyökérzetű filozófiai család (és ezzel az egész modern filozófia) egyik alapvető kérdésfeltevése jelenik itt meg: vajon a filozófiai szempontból vett kulcstudományok új bizonyítottsági státusza (egészen pontosan: a szcientikus "bizonyítottság forradalma") nem váltja-e le az ismeretelméletet mint a filozófiai szemantika meghatározó hátterét (és a szukcesszív "előszemantikák" kritériumát). A tizenkilencedik század ötvenes-hatvanas éveiben teljessé váló "bizonyítottság" ezért jelöl ki új tereket a filozófia számára. Az anatómia, a geológia, a darwinizmus, az energiamegmaradás, a periódusos rendszer (hogy csak a leglátványosabb példákat említsük) bizonyított elméletekké váltak. Igazságtartalmuk mindaddig filozófiailag is releváns, eltérő elméleti opciókat egyaránt versenyképessé tevő kompetitív tét és célkitűzés volt. A bizonyítottság szintjének ilyen kiteljesedése azonban többé-kevésbé már meg is határozza a filozófiai előszemantikák vagy szemantikák felépülését. Ha a filozófia meghatározott kritériumokra akarja felépíteni saját szemantikáját, nem is kerülheti ki azt, hogy ilyen vagy olyan formában ne a bizonyított kulcstudományok alaptéziseire támaszkodjon.

A pozitivista filozófiai család tehát az ún. "bizonyítottsági" szemantika alapjára helyezkedett, ami hosszú és nehéz orientációs folyamatok kialakulását jelentette az immár sajátosan "filozófiai" problematika meghatározására magán ezen a filozófiai családon belül.

Annál meglepőbb ehhez képest, hogy megjelennek olyan jelentékeny filozófiák, amelyek nem a szemantikai meghatározottságnak ilyen vagy ehhez hasonló kiépítését tekintik elsődleges céljuknak, hanem egy specifikusan szemantikai jellegű "meghatározatlansági reláció"-ból indulnak el. Ellentétben a "bizonyítottság" szemantikájával a "meghatározatlansági" szemantika nem megy vissza előszemantikákra, vagy ami még ennél is fontosabb, olyan kategóriák bevezetésével indítja meg diskurzusát, amelyek az indulás fázisában még nem mehetnek vissza egy mögöttük álló, őket megalapozó bizonyítottsági szemantikára. A meghatározatlansági szemantikával való kezdés valójában védtelenné teszi a filozófiát. Fogalmai ugyanis nem számolhatnak az olvasó azonnali megértésével, önkényessé és tetszőlegessé teszi annak értelmezését¹.

Általánosságban érdemes ezért abból kiindulnunk, hogy a meghatározatlansági szemantika ilyen "meghatározatlan" jellege csak átmeneti, hiszen az adott filozófia érvényessége szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy legitimálódik-e "menet közben", a kifejtés során ez a szemantika, azaz felvesz-e az adott filozófia fogalomrendszerének igazságtartalma meghatározott kritériumokat, amelyek azután interszubjektíven eldönthetővé teszik az egész fogalomrendszer igazságát, azaz - prózaian szólva - megteremtik a filozófiai "érhetőségét"². Általában tehát kimondható, hogy a bizonytalansági (meghatározatlansági) szemantika az elviek szintjén szorul legitimációra, s emiatt az ilyen típusú filozófia korpuszának érdemleges része magának ennek a legitimációs folyamatnak a véghezvitele. Ezen az általános összefüggésen belül azonban nem közömbös, hogy egy meghatározatlansági szemantikára felépített filozófia a filozófia számára fontos kulcstudományok bizonyítottsági státuszának teljessé válása előtt vagy az után fogalmazódik-e meg. Nyilvánvalóan (ebből az egyetlen szempontból!) jóval problémátlanabb egy, a bizonyítottsági státusz teljessé válása előtt kialakított meghatározatlansági szemantika (mondjuk Hegel filozófiája), mint egy hasonló szemantikájú koncepció a tizenkilencedik század ötvenes-hatvanas évei után (mondjuk Husserl fenomenológiája³). Természetesen még ez a rendkívül fontos szempont sem jellemezhet egy filozófiát kizárólagosan, ezért az előbbi demonstratív szembeállítás nem is fejezhet ki értékítéletet. Megjegyzendő azonban, hogy mind Hegel, mind Husserl a maguk egymástól rendkívül eltérő módján kivételesen tudatos erőfeszítéseket tesznek a kezdetek meghatározatlansági szemantikájának menet közben való ("work in progress") meghatározására, azaz legitimizálására. Éppen ezzel a tudatos legitimálási törekvéssel áll szemben például a posztmodern filozófia korunkra kikristályosodó alaptípusa, amelyiknek egyenesen specifikus vonása lehet a kezdetek meghatározatlansági szemantikájának kezelésmódja: ez az irányzat ugyanis nemcsak hogy nem legitimálja a maga bizonytalansági szemantikáját, de mintegy identitásalkotó, kreatív provokációként azzal meg sem próbálkozik.

A szemantika sajátos szerepét a filozófiai iskolák tipológiájában tehát elsősorban a meghatározatlansági/bizonytalansági, illetve a meghatározott/kritériumokkal rendelkező filozófiai szemantikák kettősségének heurisztikus termékenységében látjuk⁴. A lehető legnagyobb általánosságban kifejezve a második típus a tizenkilencedik század második felével indulva a pozitivista filozófiai család jellemzője, amíg az első csoport egyes jelentős irányzatai mind valamely szinguláris sajátosság, történelmi helyzet, filozófia-politikai struktúra, távlatos célkitűzés vagy más hasonlóan egyedi ok késztetésére jöttek létre, de - éppen a posztmodern filozófia említett markáns kivételével - a filozófiai korpusz kifejtésének során mindegyikük legfontosabb feladatának a már bevezetett, használt, ám még nem legitimált (s ezért a köznyelv fogalmai szerint még nem "érthető") fogalomkészlet elfogadtatását és magyarázatát tekintették. Úgy gondoljuk, hogy a szemantika ilyen szellemű tipológiai igénybevétele a filozófia vagy akár a filozófiatörténet számos olyan problémáját is segíthet megoldani, amelyek ma még megoldatlannak tekinthetők⁵.

A szemantikai szempont azonban az egyes nagy csoportokon belül lévő kérdések tisztázásában is szerepet játszhat. Erre adhat kiemelkedő példát Max Weber protestáns etikakoncepciójának elemzése. Ebben a "filozófiai etika", az "üdvjavak forgalma" és a klasszikus értelemben "ideológia" (a történeti értelemben vett "világnézet"⁶) szemantikai terei közötti átjárás tanulmányozható immár ugyanazon a nagy filozófiai családon, ezúttal a bizonyítottsági szemantikán belül.

Max Weber koncepciója a protestáns etika részesedéséről a modern kapitalizmus kialakulásában már sajátos tudományelméleti és gondolkodástörténeti jelentőségre tett szert. E jelentőség legfontosabb összetevője az, hogy az elmélet egyfelől egy hatalmas reáltörténeti folyamat teoretikus értelmezése és egyben annak magyarázata is, miközben ugyanez az elmélet másfelől a történeti-szociológiai elméletképzés önálló módszertani szerepre szert tett kiemelkedő képviselője, ami többé-kevésbé önállóvá vált, elszakadt eredeti kontextusától, sőt, jelentőségét még attól függetlenül is kiemelkedőnek tartják, hogy vajon "helyes"-e az elmélet tartalma maga⁷. Miközben az elméletnek ezen kiemelkedő státuszát módszertani okokból huzamosabb ideje figyelemmel kísértük, egyre fontosabbnak tűnt szemünkben e történeti-szociológiai magyarázó elmélet sajátosan etikai, azaz filozófiai-etikai karakterének vizsgálata. Nem szorulhat magyarázatra, hogy egy ilyen kivételes módon eredményes elmélet sajátosan etikai irányú vizsgálata nem is egy szempontból bizonyulhat eredményesnek az etika története és általában az etikai gondolkodás szempontjából is. A történeti, magyarázó elmélet sajátos etikai tartalmának önálló vizsgálata egyben tételezése a kiindulópontként említett szemantikai transzformáció kutatásának is.

Az, hogy Max Weber alapkérdésfeltevése nem szorulhat különösebb magyarázatra, egyértelmű. Mélyen teoretikus és világtörténelmi mozzanatokat egyesít nagyvonalúan. Egy különleges helyzetben fellépő etikai koncepció történelmi szerepének meghatározása a tét, egy etikai koncepció pedig nemcsak a filozófia és a társadalom történetének kiemelten szenzibilis területe, de egyén és történelem viszonyának, e talán legnagyobb filozófiai kérdésnek egyik legtöbbet mondó esettanulmánya is. E két univerzális kérdéskör ezen összefonódása mindezeken túlmenően olyan sajátos új metodikai kihívásra adott érvényes választ, amelyről az előzőekben már azt kellett megállapítanunk, hogy e módszertani jelentősége már végérvényesen önállósodott is. Éli a maga független életét az emberi gondolkodás nagy emlékművei között, egyértelműen függetlenedve magának az elméletnek az igazságtartalmától, illetve annak lehetséges megítéléseitől.

Gondolatmenetünk végeredményét előlegezve arra a megállapításra juthatunk, hogy a protestáns etika történelmi szerepének elemzése nem mozgósít sajátosan etikai tartalmakat Max Weber gondolatmenetében. Már ezen a ponton felvillan tehát a kérdés, ami már ebből a válaszból következik. Ha ugyanis a protestáns etika világtörténelmi szerepében nem sajátosan etikai tartalmak játszották a vezető szerepet, akkor feltétlenül meg kell határozni azokat a tartalmakat, amelyek e protestáns etika emblémája mögött ismert hatásukat kifejtették. A szemantikai transzformációk nyomába kell tehát erednünk.

Egy filozófiai-etikai kiindulású elemzés természetesen belső kényszerből kérdez rá arra is, vajon maradtak-e mindezek után reziduális filozófiai--etikai problémák abban a protestáns etikában, amelyben elsődleges és közvetlen etikai tartalmak nem munkálnak. De az is kérdés marad, hogy mely motívumok vezették Max Webert egy ilyen hatalmas intellektuális és kutatói erőfeszítés kifejtésére (különösen annak fényében, hogy a sajátosan etikai tartalmak - feltételezett - hiánya a történelemértelmezés eredményeit is viszonylagosabbá teszik az elvártnál).⁸ A szemantika terminológiáját igénybe véve a szűkebb értelemben vett filozófiai-etikai tartalmak hiánya egy (vagy több) új szemantika létére utal (miközben a reziduális etikai elemek kutatása e szemantikai összefüggésben különösen is érdekes lehet).

A protestáns etika, amennyiben egyik meghatározó összetevőjét alkotja a kapitalizmus motivációinak, mindenképpen az "ideológia" egyik új fajtája is. Ne vizsgáljuk most, hogy itt az ideológia szélesebb és egyben egzaktabb, klasszikus, azaz Mannheim Károly-i értelmét vagy az utóbbi történelmi korszakok leszűkítettebb és egyben kizárólagosan politikai értelmét kell-e keresnünk! Annyi bizonyos, hogy az ideológia funkciójában fellépő protestáns etika eleve rendelkezik sajátos jegyekkel.⁹ Az első sajátos jegye az (mint bizonyítani szeretnénk), hogy egy rendkívül sajátos intellektuális képződmény, a II. Internacionálé történelmi materializmusának történelemértelmezése ellen lép fel, amely irányzat rendkívüliségét éppen az a vonása alapozza meg, ahogy a maga módján egymással azonosnak tekinti az ideológiát és a tudományt.¹⁰ "Ideológiai" karakterének további összetevője, hogy benne az intellektuális struktúrákat nem a termelés, a produkció, hanem az életvezetési impulzusok középpontba állítása jelenti, miközben ezek az impulzusok nem a marxi vagy Mannheim Károly-i ideológiafogalom, de már egy új jegyekkel jellemezhető tudásszociológiai felfogás alapján fejtik ki működésüket¹¹. Amennyiben tehát a filozófiai-etikai fogalmiság szemantikai transzformációjának útvonalát követjük, ezen az úton mindenképpen találkozni fogunk az "ideológiai" fogalomhasználat szemantikájával is.

Már a mű bevezető gondolatai is szuggerálják, hogy az alapvető kérdésfeltevés történetfilozófiai, ráadásul még azon belül is egy sor sajátos további meghatározással (hermeneutikai, komparatív, értékorientált stb.) rendelkezik. Egy példa: "A körülmények miféle láncolata vezetett oda, hogy éppen a Nyugat talaján keletkeztek olyan művelődéstörténeti jelenségek, amelyek egyetemes jelentősége az érvényes fejlődés irányába mutattak."¹²Van olyan komplex felvetés a "Nyugat" sajátos vonásainak tematizálása, hogy az e gondolat alá összefoglalható mozzanatok összessége már eleve ki is zárja a szűkebben filozófiai-etikai kérdésfeltevést¹³. A Nyugat sajátosságainak konkretizációjaként jelenik meg maga a "kapitalizmus" is¹⁴. A két mozzanat logikailag is többszörösen hatja át és határozza meg egymást. "Nyugat"-nak és "kapitalizmus"-nak ez a kölcsönösen egymást feltételező és egymást determináló megjelenítése (kiegészítve természetesen a "modern életünk legvégzetszerűbb hatalma" kijelentésének drámai felhangjával) már önmagában is a lehetetlenséggel határossá teszi annak közelebbi meghatározását, vajon mi is valójában Max Weber Protestáns etikájának valódi alapkérdése (a kapitalizmus elemzése értelmezi-e a Nyugatot, a Nyugat értelmezése értelmezi-e a kapitalizmust, a kettő összetartozásának értelmezése jelenti-e egy összehasonlítás alapját, netán maga ez az értelmezés jelenti-e más értelmezésekkel való összevetésében a nagy mű valóságos célját). Az egymásból kinövő kérdésfeltevések egyre hosszabbra nyúló

sora nyomban nyilvánvalóvá teszi, hogy Weberből hiányzik is a par excellence etikai érdeklődés. Mint az egymásból kinövő kérdéssor már konkrétan demonstrálja is, e hiány pozitív oka az, hogy Weber nem az etikából kiindulva közeledik a kapitalizmushoz, de a kapitalizmusból kiindulva az etikához (sőt, ebben az esetben különleges fontossága van annak, hogy maga a kapitalizmus is egy jóval szélesebb értékorientált történeti reflexió és elmélet egyik esettanulmánya és demonstrációs terepe). Ha tehát most arra akarunk rákérdezni, vajon milyen megismerési (vagy netán nem kizárólag megismerési) cél áll Weber monumentális vállalkozása mögött, erre nyomban adódna az a válasz, hogy ez a cél a Nyugat történelemelméleti meghatározása lenne. Jóllehet ez a célkitűzés valóban jelen van Weber gondolataiban (voltaképpen így vagy úgy, elkerülhetetlen is minden olyan történelemkonstrukció esetében, amelyek érdemlegesebb relevanciára igényt tarthatnak)¹⁵, annyi azonban a másik oldalról is nyilvánvaló, hogy ennek az alapvető célnak a felvetése újabb aránytalansági és össze nem illési problémákkal járna, hiszen a protestáns etikának a kapitalista szellemre gyakorolt hatása a weberi leginkább mégis "értékszociológiai"-nak mondható megközelítésben egyáltalán nem vezet a Nyugat sajátszerűségének önelvű értelmezéséhez, a konkrét értelmezés akciórádiusza így jóval kisebb lesz, mint a kétségtelenül meglévő, ám nem a valódi és nem a specifikus alapkérdés. S mivel ez így van, nyomban kirajzolódhat tézisünk előlegezése: Weber nem az etikában, nem is a Nyugat sajátszerűségeinek történelemelméleti értelmezésében, de éppen "csak" a kapitalizmus univerzális értelmezésében akarja átvenni a filozófiai értelmezés, a filozófiai tematizálás irányító szerepét, ebben akarja gyakorolni a "filozófiai tematizálás hatalmát". Szemantikai megközelítésünk értelmében pillanatnyilag tehát azt mondhatnánk, hogy az etikai értelmű jelentéstant a történetfilozófiai váltotta (sok értékfilozófiai, sőt, értékszociológiai jelentéselemmel), ám még ez sem bizonyult véglegesnek, hiszen a filozófiai tematizálás szerepének átvétele (néhány, ám korántsem elégséges utalást már tettünk erre) a szinte csalódást keltően szokványos politikai, ideológiai jelentéskört tünteti fel.

Az etika tematizálása a gondolatmenet kezdeteitől kezdve nyomban már a kapitalizmus-vita és -értelmezés összefüggésében történik. Így fontossá válik például, hogy a "szerzési ösztön"-nek nincs köze a kapitalizmushoz,¹⁶ a folyamatos, racionális kapitalista üzemben szerzett mindig megújuló nyereségre, tehát "jövedelmezőségre" való törekvéssel azonban már azonos a kapitalizmus. "Nyereségnek" lennie kell. Mindez mutatja, hogy nem a kapitalizmus az etikai kiindulású gondolatmenet célja, de az etikai tartalmak megállapítása a kapitalizmus végérvényes és cáfolhatatlan lényegének meghatározásából való kiindulás célja.

Önmeghatározása szerint Weber "az empíria kutatója".¹⁷ Ebben az esetben az empíria mibenléte természetesen további megszorításokra és meghatározásokra szorul, annyi azonban már eddig is bizonyossá vált, hogy ez az empíria nem közvetlenül etikai irányultságú. Az empíria jelentésének rekonstrukciója a mű tárgyának egyre pontosabb kijelölését teszi lehetővé. Empíria ugyanis ebben a kérdéskörben elsődlegesen az "üdvjavak" jelenségköre. Az egyes vallások vizsgálata a bennük gyakorolt üdvjavak "forgalmá"-nak szempontjából már ennek a sajátos empíriának a meghatározásához vezet. A vallási üdvjavak az emberi cselekvés motivációi lehetnek: "De semmi esetre sem csupán túlvilágiak ezek a 'világontúli' üdvjavak sem. Akkor sem, ha önértelmezésük szerint ilyennek mutatkoznak. Ellenkezőleg, pszichológiailag tekintve, egyenest egy jelenidőbeli evilági - isten nyújtotta - tartás elérése volt az, amin az üdvkeresők elsődlegesen fáradoztak".¹⁸ Max Weber valóságos empíriája ezen a szinten helyezkedik el, igazi kereszteződési és közvetítési ponton, ráadásul olyanon, amelyek a dolog természete miatt nem is két, hanem annál is több szféra között közvetít.

Maguk az "üdvjavak" természetesen eredendően a vallás részei, az etikai cselekvés közvetítésével kerülnek elosztásra, összehasonlíthatatlan pszichológiai motiváló erővel rendelkeznek, mindezzel együtt azonban "javak" is, igazi értékek, amelyekkel valaki vagy rendelkezik vagy nem. Az "üdvjavak" (és azok "forgalma") tehát igen sajátos természetű, ám kiválóan megragadott és heurisztikusan előremutató "empíriá"-t alkotnak, amelynek tudományelméleti meghatározásai semmiképpen sem nevezhetők szokványosnak, s amelyeknek a rekonstrukcióját leginkább még "értékszociológiá"-nak nevezhetnénk.¹⁹ Úgy is fogalmazhatnánk (bár ezt Weber kifejtett módon egyáltalán nem ambicionálja), hogy az üdvjavak léte, karaktere és "forgalma" minden társadalmi lét alapja, sajátos strukturáló erő, rejtett társadalomontológia, s a kérdésfeltevések elején álló "Nyugat" sajátosságai éppen az üdvjavaknak az újkorian sajátosan "nyugati", azaz a protestáns típusú meghatározottságai következtében alakulnak ki. Most már csak az a kérdés, vajon a szorosabb értelemben vett etikának mi a viszonya az üdvjavak társadalomontológiájához. Nos, ezt a kérdést általában úgy válaszolhatnánk meg, hogy a weberi társadalomfelfogás alapzatának szellemében az üdvjavak forgalma az etika alapzata, annak esetleg egyenesen infrastruktúrája is. Az etika erre a "forgalom"-ra épül fel és teremti meg az egyén számára az etika sajátos, korántsem abszolút mozgásterét egyrészt a jog, másrészt a politika, harmadrészt a társadalom általános gyakorlata között.²⁰ Szemantikai szempontunk érvényesítése ezen a ponton a következő eredményhez vezet: az eredetileg etikai kiindulású elemzés történetfilozófiai-értékszociológiai szemantikába megy át. Ez az úttörő és komplex szemantika megtalálja a maga adekvát hordozó tárgyi közegét az "üdvjavak forgalmá"-ban, amely olyan fontos új tárgyi közeg, ami akár egy társadalomontológia megalapozására és ezáltal több társadalmi formáció, sőt egyenesen több civilizáció összehasonlítására is alkalmas (ld. ehhez Weber nagy, pozitívan is kifejtett vállalkozását a nagy világvallások célzott összehasonlításáról). E társadalomontológiaivá váló szemantika azonban (mint már jeleztük, és még vissza kell erre térnünk) nem egy sajátosan társadalomontológiai összefüggésrendszert alapoz meg, de a klasszikus politikai ideológia jelentéstanát veszi fel (az eszmék történetformáló szerepére vonatkozó alapkérdés holdudvarában).

Mindez a szemantikai transzformáció első megközelítésben azért volt lehetséges, mert a protestáns etika teoretikusát az etika és a társadalomontológia problémája sem vonzza különösképpen. Nem a szociológiai differenciáltságot kiszélesítő, de azt éppen valamelyest beszűkítő lépést tesz meg. Nem marad meg az "üdvjavak forgalmá"-nak kétségtelenül nehézkes, de rendkívül komplex és életközeli alaptételezésénél, de tesz egy rendkívül jelentős lépést "hátra", mégpedig a tudásszociológiailag szokványosnak nevezhető "ideológia"-fogalom felé. Gyakorlatilag ez immár nem az üdvjavak forgalmának transzdiszciplináris szféráján mérné a Nyugat sajátosságait, de a rendszerek összemérését egy szokványosabb, bár ilyenként meg nem nevezett "ideológia"-fogalom igénybevételével végzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy Weber ettől kezdve nem alapkérdést tesz fel, de egy már javában folyó vitába kapcsolódik be. Teljes egyértelműséggel mondja ki ezt a következő szöveg: "…fejtegetéseinknek ugyanakkor egyáltalán nem az a tétel a tartalma, mely azt állítaná, hogy bármely vallásosság sajátosságai egyszerűen csak ama társadalmi réteg helyzetének funkciói volnának, amely az adott vallásosság legjellegzetesebb hordozójának tűnik, mintegy csak annak anyagi vagy eszmei érdekhelyzete 'ideológiájaként' vagy 'visszatükröződéseként'. Épp ellenkezőleg, gondolatmenetünket aligha lehetne alapvetőbben félreérteni, mint ezt olvasva ki belőle. Bármennyire mélyen hatottak minden konkrét esetben a gazdasági és politikai meghatározottságok a vallási ethosokra - azok arculatának jellege mintegy elsődlegesen vallási forrásokra megy vissza."²¹ Látjuk, az üdvjavak forgalmának komplex és előremutató fogalmából "vallásosság" lesz, ami nyomban, ha idézőjelek között is, azt a jelenséget hivatott jelölni, amit "mások" "ideológia"-ként vagy éppen "visszatükröződés"-ként fogalmaznak és élnek meg. Ez tehát az a teljes útvonal, amelynek a során a komplex szociológiai fogalom "ideológiá"-vá egyszerűsödik. Az idézet csírájában tartalmazza azonban e folyamat igazi célját is (mert az természetesen nem ez az egyszerűsödés maga). Mint leegyszerűsített képlet, a "vallásosság" polemikus fogalom és más nézetek alternatívája. Ez a fő ellenlábas nézet pedig nem más, mint a II. Internacionálé sajátos marxizmusának teljes és akkor hatalmas hatású felfogása, az eredeti értelmű és jelentésű "történelmi materializmus", mely vallási képzeteket (ezek itt az "ideológia" klasszikus értelmében szerepelnek) társadalmi rétegek érdekeinek artikulációjaként értelmez. Ezzel kimondhatjuk, a protestáns etika weberi elemzése egyrészt nem közvetlenül etikai indíttatású, másrészt a Nyugat kritériumait akarja meghatározni, harmadrészt az egyszer már megtalált kritérium meghatározásának közegét leegyszerűsíti, hogy azután ezt az egyszerűsített változatot egy ugyanezt a kritériumot alkalmazó rivális elmélet ellentétes irányultságával állítsa szembe. Ebben az eljárásban az a sajátszerű, hogy egyszerre tartalmi és módszertani irányultságú. Az értelmezés tartalma egyben módszertani koncepció is (az "eszmék" nem társadalmi csoportok érdekeinek "visszatükröződései"), az eredmény módszere egyben tartalmat konstituál (a történelmet formáló "vallásosság" szerepét egy, konkrétan erre a célra irányuló vizsgálat és feltevésrendszer mutathatta csak ki). Aligha tévedünk, ha Weber e művének már az eddigiekben is többször említett kiemelkedő módszertani jelentőségét ezzel a kivételes meghatározottságával hozzuk összefüggésbe.

Nagyon fontos elkülönítenünk e kritika, illetve attitűd negatív és pozitív változatait egymástól. A kritika, mint fentebb idéztük, így hangzik: "…fejtegetéseinknek ugyanakkor egyáltalán nem az a tétel a tartalma, mely azt állítaná, hogy bármely vallásosság sajátosságai egyszerűen csak ama társadalmi réteg helyzetének funkciói volnának, amely az adott vallásosság legjellegzetesebb hordozójának tűnik, mintegy csak annak anyagi vagy eszmei érdekhelyzete »ideológiájaként« vagy »visszatükröződéseként«. Ezzel választja le a maga vallásszociológiáját a történelmi materializmusról, azaz a kornak a nyilvánosság előtt élő marxizmusáról - a definíció tágassága egyben majdnem maradéktalanul előlegezi is a klasszikus Mannheim Károly-i tudásszociológiát. A vállalkozás pozitív oldala a "vallás" (mint "ideológia") történeti hatékonyságának kimutatásából fog majd állni. A "vallás", amit innentől Weber szellemében nevezhetünk vallási ethosznak is, felértékelődik a történelem (konkrétabban: a Nyugat sajátszerűségének) értelmezésében. Ezzel azonban Weber sajátosan átalakítja a szociológia érdeklődési irányát is. Látszólag belül marad a szociológiai diskurzuson, de belülről le is értékeli azt. Egy ethoszt tekint társadalmi mozgatónak (ami sokkal "szociológiaiabb", mint az eszme vagy az ideológia), az ethosz számára kisajátítja a tudásszociológia cselekvésorientálás funkcióit - majd - miközben azt gondoljuk, hogy belül maradtunk a tudásszociológián - az ethoszt teljesen vallási motívumokkal magyarázza. Voltaképpen nem is az ethosz hamis helyzetben való feltüntetése az érdekes a számára, de az, hogy sikerüljön az eszmei tényezőnek egy szociológiainak tűnő érvényesülését biztosítania. Látszólag tehát az ethosz közbeiktatásáról van szó, de valójában mégis más áll a középpontban. Új út ez a vallás történelmi meghatározó szerepének értelmezésére, ismét másképp fogalmazva: Weber a szociológiával zárja ki a szociológiát.

George Orwell a huszadik század diktatúráit elemezve állította középpontba kivételes éleslátással a diktatúrák szemantikáját. Írói eljárása abban állt, hogy olyan jelszavakat fogalmazott meg, amelyek egy diktatúra valóságára utaltak, amelyeket azonban egy "valóságos" esetben semmiképpen sem lehet nyilvánosan megfogalmazni ("a barát ellenség"). Kifejtett formában fogalmazza tehát meg a szavak és a valóság ellentétét, egy formulában foglalja össze a két különálló szemantikát, ami nyílt paradoxonhoz vezet. Max Weber valóságos szemantikai transzformációsoron vezeti keresztül a protestáns etika teljes fogalmiságát. Eljárását egyáltalán nem akarjuk Orwelléhez hasonlítani. A két eljárás között azonban van távoli hasonlóság: egy fogalmi rendszeren belül jöttek létre szemantikai transzformációk. Ezek mindkét esetben meghatározott célt szolgáltak. Orwell esetében azt, hogy a valóság és az ideológia egymástól mindvégig gondosan elválasztott nyelve közös kijelentésekben jelenhessen meg. Weber esetében azt, hogy teljes jogú alternatívát állítson fel a kor vezető felfogásával szemben. Szemantikai transzformációjának alapmozzanata a vallásban kódolt üdvtani "forgalom" cselekvésorientáló szerepének klasszikus politikai ideológiává való nyilvánítása²². A szerzői szándék is világos: ezzel Weber átvette az abban korban legfontosabb kérdéskör tematizálásában való kezdeményezést, a kor egyik vezető gondolkodójává vált.

Mindez aláhúzza a filozófiai szemantika lehetséges kiemelkedő jelentőségét filozófiai, filozófiatörténeti és tipológiai kérdések megoldásában. Az egyik olyan ok, sőt, ok-sorozat, amely miatt a filozófia eddigi történetében a szemantika önálló szerepe nem emelkedett túlságosan magasra, maga is tipológiai jellegű. A nagy filozófiák mögött álló szemléleti és tudományos alapok magukkal hozták az egyes filozófiai szemantikákba a maguk eredendő (szemantikai) alap-meghatározottságait, az alap-fogalmak alap-jelentéseit. Így a szemantika problémája nem a filozófián belül, hanem már előtte, a filozófián kívül került meghatározásra. Ez a gyakori eset azonban távolról sem elégséges ahhoz, hogy ne keressük tovább a szemantika tipológiai alkalmazásának további lehetőségeit. Így már a Weber-példán világossá válhatott az is, hogy mindazok a filozófusok és metodológusok, akik a maguk definíciótanában "nominalista" attitűdöt képviselnek, különösen is könnyedén élhetnek a szemantikai transzformáció eszköztárával, hiszen ezek a kategorizációban kezdetben alig látnak többet nyelvhasználatnál.²³ Az természetesen már más kérdés, hogy a nominalista szellemben kiválasztott kategória elnyeri-e a maga (közvetlenül vagy közvetetten kiteljesíthető) legitimációját, ami egyben azt is jelenti, hogy az illető fogalmiság kikerül a bizonytalansági szemantika birodalmából²⁴.

Jegyzetek