Losoncz Alpár

Beszéd, érdek és hatalom a fenomenológia fényében

Annak ellenére, hogy a filozófia a korai időktől fogva ismeri a cselekvés és a beszéd közötti kölcsönös mozgást, a beszéd és a cselekvés közötti hasadás tételezése újra és újra felszínre kerül.¹ Ennek a diszjunktív vonatkozásnak mintaszerű kifejeződése a beszéd pragmatikai dimenziójának kifejtése, valamint a cselekvésnek afféle “tiszta”, nyelvi aspektusokat nélkülöző megnyilvánulásra vagy noématikus tartalmak megvalósítására való leegyszerűsítése. A szó és cselekvés közötti diszkontinuitások érvényre juttatása megakasztja a kölcsönös mozgást, amely a szavak retorikai organizációja és pragmatikai dimenziója között megy végbe.

Ehelyütt a kortárs filozófiának azon vonulatára gondolok, amely lingvisztikai és logikai alapról kiindulva újraértékelte a beszéd és a cselekvés viszonyát. Eszerint a beszéd és a cselekvés közötti diszjunkció hangsúlyozása már eleve olyan retorika produktuma, amely kiiktatja a beszéd és a cselekvés közötti átmenetek, szerteágazó összefüggések vizsgálatának lehetőségét. A beszéd nem információ közvetítése vagy átvitele, hanem eredendően cselekvés ^– ebben a kihegyezett állításban sűrűsödik össze az a kiindulópont, amelyet szem előtt tartok. A cselekvő nem fölérendelt a cselekvés értelméhez képest, nem gyakorol uralmat azon implicit összefüggések felett, amelyek cselekvéséből fakadnak. Hiszen olyan jelentésmozgásba lép, melyeknek a vonatkozásait aligha képes teljességükben átlátni, minthogy látásmezők, cselekvési szerkezetek, társadalmi intézmények kontextusában jelenik meg. A beszélő nem rendelkezhet megnyilvánulásának tartalmi vonatkozásaival, mielőtt megnyilatkozásai formát nyertek volna. Voltaképpen akkor talál rá az információra, miután már végbement a kommunikáció folyamata, azaz a szavak megérkeztek címzettjükhöz, mintegy beértek. Az interszubjektív vonatkozásokat bizonyítja: ahhoz, hogy egy viselkedés cselekvésnek bizonyuljon, szükséges, hogy a beszélő irányulását mások is felismerjék.

Miközben a beszélő osztozik a recipienssel az “ismerős dolgok tárházában”, azaz együttesen részei egy adott jelentésközösségnek, úgy éri el címzettjét, hogy hatást gyakorol. Megkerülhetetlen, hogy a beszélő a mondással ne hozzon létre valamilyen hatást a hallgatóban/címzettben - ez a hatásmódusz befolyásolja a cselekvés formáját, a cselekvés pedig meghatározza a mondás vonatkozásait. Kiviláglik, hogy a hatás forrását nem rögzíthetjük a beszélő szándékában, hanem kapcsolatba kell, hogy lépjünk azokkal a pragmatikus kontextusokkal, amelyekben a beszélő mozog.

A beszéd nem csupán “önmondás” (Sichsagen), hanem valakihez való szólás, ami arra int, hogy a beszéd “adresszáló” és “felhívó, felszólító funkciójáról” (K. Bühler), valamint egyáltalán a valakihez való beszélésről szóljunk, amely a mondás, és a mondott viszonylataira irányítja a figyelmünket. A felhívás alkalomadtán explicit jellegű, mondjuk, amikor imperatívuszmondatok jutnak kifejezésre. A “mondás” történése és a mondott vonatkozások közötti relációk idő- és térbeli összefüggései tárulnak így fel, hadd említsem csupán a diakrónikus vonatkozások felszínre jutását, amely megakadályozza, hogy a mondás és a mondott egy készen álló szinkronikus rendbe simuljanak bele.²

Amennyiben feltételezzük, hogy a beszélő hatást idéz elő, hogy a hatás a beszédcselekvés belső dimenziója, valamint, hogy a szavak hatást fejtenek ki a hallgatóra/recipiensre, úgy szükséges, hogy a hatás vonatkozásait közelebbről meghatározzuk. Mert a beszélő és a hallgató közötti kölcsönös játékmozgásokat, átmeneteket a különféle filozófiai felfogások másképpen értékelik. Kézenfekvő, hogy a beszédaktus-elmélet triászát fontoljuk meg. Hiszen a lokució/illokució/perlokució, valamint a referencia/jelentés/értelem hármas szerkezeteinek analízise mély nyomokat hagyott a kortárs felfogásokban. Különösképpen a perlokució aktusa érdekel, amely magában foglalja, hogy a) az értelem fölérendelődik a referenciának, b) a nyelv történésteremtő erővel rendelkezik. A nehézségek akkor támadnak, amikor arra törekszünk, hogy megragadjuk azokat a feltételeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a kifejezéseket megértsük. Austin úgy vélte, hogy a perlokució a mindennapi élet sodrásán kívül ragadható meg, így a fölérendeltnek minősített perlokuciós dimenziók “parazitáris” jellegűeknek tekinthetők. A perlokució esetében számolnunk kell olyan beszédcselekvéssel, amely a mondott vonatkozásokkal kontingens viszonylatban áll. Továbbá, a perlokució aktusához hozzátartozik az a stratégiai beállítottság, amely a címzettet kontextuális-szituatív dimenziókra utalja. A jelentésért vívott küzdelem (Ricoeur), itt a bizonytalanság kontextusában történik, mert a perlokuciós aktusok a közvetítettség jegyeit viselik magukon. Nyilvánvaló, hogy a megegyezést ebben az esetben a kontextuális aspektusok a bizonytalanság fényében övezik, és ez vezethette Austint arra, hogy a nyelvi kommunikáció e formáit kivonta a mindennapok rétegeiből. Austin találkozik a kommunikatív ész elméletének azon távlatával, amely a mindennapi kommunikáció formáit aszimmetrikusnak minősíti.

Ha a mindennapok nyelvi rétegeiből kiragadom a perlokuciós dimenziókat, és ha úgy vélekedem, hogy a mindennapok nyelvi dinamikáját csupán a lokuciós és illokuciós aktusok távlatából világíthatjuk meg, úgy megkérdőjeleződik azon állításom, hogy a hatás a beszédcselekvés immanens dimenziója. Az austini beszédcselekvés-elmélet olyan nyelvi pragmatikát feltételez, amely a beszélő és a címzett közötti relációkat a szabálykövetés felől értelmezi. Ugyanakkor, ha kizárólag a szabálykövetés mozzanatát tartjuk szem előtt, úgy a hatásfolyamatot kevésbé tudjuk tetten érni. Habermas elméletében kettéhasított nyelvi funkciókat említ, úgy szól, hogy célszerű külön a nyelv regulatív és imperatív funkciójáról beszélni. Annak a gondolatnak is hangot ad, hogy a kommunikatív cselekvésekben a perlokuciós aktusok nem kerülhetnek ugyanarra a szintre a lokuciós aktusokkal, hiszen “az, aki fogadást köt, tiszteket léptet elő…, kommunikatíve cselekszik, és ugyanazon interakciós szinten nem teremthet perlokuciós hatást”.³ Az, aki akár önkéntelenül is, perlokuciós hatásokat hoz létre, feszültségteret tapasztal, mert kénytelen elnézést kérni, cáfolatokat közzétenni annak érdekében, hogy eltüntesse ezeket a nem intencionált mellékhatásokat, vagy legalábbis semlegesítse ezeket. Habermas azt hozza szóba, hogy meg kell húzni a hatások létrehozását előremozdító retorika határait. A perlokuciós hatások partikuláris erő, önkényesség alkalmazását jelenthetik, amelyek alkalomadtán, félrevezető módon, tisztességként, értékőrzőként mutatják be magukat. Ebben a perspektívában a recipiens zsákmánya és áldozata a beszélő által kialakított stratégiának, és főképp akkor történik ez, amikor a stratégia a legelrejtettebb. Különösen jellemző ez azokban a helyzetekben, amikor a beszélő bizalmi zálogokkal él vissza, és a csábító meggyőzés, rábeszélés mögé erőszakot rejt, és amikor a beszélő perlokuciós hatások birtokában önmagának kognitív helyességet tulajdonít.

Valóban, aki úgy véli, hogy a hatás immanens mozzanata a beszédcselekvésnek, nem vonhatja ki magát azon feladat alól, hogy a beszédben megnyilvánuló szabadság és a hatalom paradoxális relációit faggassa. Hogy ezt a viszonyt nem tudjuk megragadni az igazság és hazugság nyers dihotómiájával, azt már Nietzsche is jól látta, mert “az emberekkel való közlekedésben nincs szükségünk hazugságra…legalábbis amennyiben elegendő igazsággal rendelkezünk, mert ez elég ahhoz, hogy félrevezessünk, megtévesszünk…”.⁴ Az illokuciós célok nélkül a perlokuciós aktusok nem valósíthatók meg. A lényeg azonban abban rejlik, hogy a mindennapi nyelvi kommunikációban is érvényre jut az illokució és perlokució egysége. A perlokuciós aktusok stratégiai jellegű diskurzusokba kerülhetnek, elképzelhető, hogy a címzettel való manipuláció akár a beszélő szándéka nélkül is végbemegy. Nyilvánvaló, hogy a perlokuciós aktusok esetében számolnunk kell az elrejtés gesztusával is, hiszen a sikerorientált cselekvés sikere függhet a stratégiai célok elrejtésének ügyességétől. Ne feledjük, hogy a perlokució akár illokucióként jelentheti ki magát. Mondhatjuk, hogy a perlokuciós aktusok egyúttal diskurzusok részei, márpedig az emberi beszéd a diskurzus és a hatalom elegyeként ábrázolható.⁵ A beszélő és a címzett közötti kölcsönmozgás nem oldható fel a megtisztított megértés révén, amelyből mintegy elpárolognak a sikerorientált stratégiai beállítottságok. A megértés és a sikerorientált beállítottság feszültségterhes együttlétezését tartom itt szem előtt. Minden kommunikatív cselekvésben felszínre kerül a hatásvonatkozás, függetlenül attól, hogy legitimálható-e. Ezért sem érthetek egyet Habermasszal, aki a regulatív és az imperatív nyelvi funkciókról beszél, azt állítván, hogy míg a regulatív nyelvhasználat esetében normatív érvényességigényről beszélhetünk, addig az imperatív nyelvhasználat esetében hatalmi igényekkel állunk szemben. A hatás magában a nyelvben, a beszédben gyökerezik, éppen ezért tűnik elfogadhatatlannak, hogy a regulatív és az imperatív nyelvi funkciókat ilyen módon választjuk szét.⁶

Habermas egyes gondolatmeneteiben a perlokuciós aktusokat a szándék kibomlásához köti, és azt a gondolatot vallja, hogy a beszédcselekvések meghatározzák a szituációkat. A fentebbi leírásból azonban másfajta irányulás következik. A konkrét megegyezésekben, amelyek tetten érhetők, a mindennapokban heterogén formák játszanak szerepet, minthogy látásszerveződések, beszédmódok egységesülnek, méghozzá divergáló életvilágokban. Ezeket a különbözőségeket aligha egységesíthetjük a cselekvés koordinálásának kivetítésével. A nyelvi kommunikáció olyan komplex feltételek mellett megy végbe, amelyek a beszélőhöz/címzetthez meghatározott szerepeket rendelnek hozzá, és ez a konstelláció ajtót nyit a perlokuciós aktusok előtt. Az illokuciók egy már intézményesült, tagolt életvilág keretein belül jutnak kifejezésre, de a perlokuciós aktusok tovamozognak a fennálló életvilágok rögzült keretein, beavatkozó-történésteremtő erejük okán újfajta feltételeket teremtenek az életvilágokban. Ezzel eltávolodtam a beszédcselekvés elméletének a fókuszpontjától, amely a szabálykövetést helyezte homloktérbe, de kritikai távlatot alakítottam ki azon gondolattal szemben is, amely a beszédcselekvés determináló mivoltát erősítette meg a szituatív vonatkozások kapcsán. A beszédcselekvés úgy elevenedik meg, hogy cselekvéseink okai a másokhoz való szólás, a megnyilatkozás kapcsán szándékká sűrűsödnek. A beszédcselekvés dimenziója, hogy a megnyilatkozásnak a címzetthez való megérkezése az okokat szándékká transzformálja.⁷ Történik mindez úgy, hogy a beszéd működésbe hozza azokat a pozíciókat, amelyeket a beszélők és recipiensek az életvilágokban elfoglalnak. A beszédcselekvések lehetővé teszik az alanyok számára, hogy a passzív pozíciókat aktív pozíciókra váltsák át, vagyis a beszédcselekvések az alanyok helyzetének megerősítését mozdítják elő a Lebenswelt szerkezetein belül. A beszédcselekvések komplex lehetőségek környezetében bomlanak ki, amelyek lehetővé teszik az életvilág alanyai számára, hogy szubtilis kommunikációs “dramaturgiákat” használva szerepek sorát vállalják. A társadalmi differenciálódással, ahogyan ez a weberi elképzelésekből is kitetszik, növekszik az elismerésre vonatkozó igény, és mindenütt felfedezzük az alanynak azon orientációját, hogy transzformálja, megerősítse pozícióját. Ez az orientáció magyarázza a kommunikáció megkerülhetetlenségét az életvilág alanyai számára, az ember a kommunikáció révén önnön egzisztenciáját “egészíti ki”,⁸ hiszen az életvilág keretein belül hiányvonatkozások nyílnak meg számára, és ezeken a kommunikáció révén kerekedhet felül.

Kommunikációs praxisunk mozgatórugója, hogy felülkerekedjünk azokon a helyzeteken, amelyek elébünk állnak az életvilágokban. Nem azért beszélünk, hogy a mondás csatornája gyanánt információkat vigyünk át, hanem hogy a világgal való érintkezésben felülkerekedjünk a szituációkon. Nyilván azok a szituatív igények, amelyek megszólítanak bennünket, nem ad hoc jellegű elvárások, hanem sokféleképpen tagolt, stabilizált szabályokat, fungáló normákat tartalmaznak. Amennyiben összekapcsoltuk a beszédcselekvést és az elismerésre utaló egzisztenciális orientációt az életvilágban, úgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hatalomigény aspektusait. A beszédcselekvésekben megbúvó feszültséget nem tompíthatjuk a nyelvi megegyezések harmonizációjának előlegezésével, a beszédcselekvések konvergenciájával.

Elégtelennek kvalifikáltam a mindennapi beszédcselekvésekkel szembeni gyanúpert, amely az aszimmetrikus dimenziókat rögzítvén vagy áthelyezi a perlokuciós dimenziókat a mindennapiságon kívüli szférákba, vagy alárendeli a kommunikatív ész egyetemlegesítő távlatainak. Utóbbi kapcsán tapasztalható az az orientáció, amely egyfajta dialogicizmus szemszögéből tekint szét a világban, és a szimmetrikus viszonylatokat helyezi homloktérbe. Tartózkodnunk kell azonban attól az elképzeléstől, hogy minden beszédaktust és kommunikatív cselekvést egy szabályozó erejű törvény vagy norma hatálya alá helyezzünk.⁹ Amennyiben így járunk el, úgy aligha ragadhatjuk meg azokat a specifikumokat, amelyek a heterogén beszédformákra jellemzőek. Nem a szimmetriát kívánjuk negálni itt, azt mondjuk, hogy az esetleges szimmetrikus feltételek egy genealógia folyományának bizonyulnak. A szerződés klasszikus példája is ezt igazolja, hiszen a szerződés valóban szimmetrikus relációkat teremt, ám látnunk kell, hogy a szerződő felek közötti szimmetria egy folyamat kontingens eredménye, amely nem szimmetrikus vonatkozásokból merít, azokat értelmezve jut el valamilyen, később újraértelmezendő folyományhoz. A performatív jellegű Mi-teremtésekre, amelyek az egyenlősítést célozzák meg, az ugyanezen kontingens eredménybe való beállítódás a jellemző (gondoljunk olyan, performatív konstrukcióra, mint “mi, európaiak”). Ezenkívül a mindennapi nyelvi kommunikáció valóban a kijátszhatatlanul aszimmetrikus dimenziók tárháza, amelyek nem alakíthatók át hiánytalanul szimmetrikus relációkká.

Fényt kell derítenünk arra a hatásfolyamatra is, amelynek folyományaként a mondás megérkezik a címzetthez. A beszélő és a címzett kommunikációja ugyanis többet foglal magába, mint az egyoldalú hatékonyságot. Nem járunk el jól, ha a beszédcselekvések hatásfolyamatait az egyenes vonalú időbeliség távlatai felől értelmezzük. A mondás beérését nem ábrázoljuk megfelelően, amennyiben a beszélő és a címzett között töretlen, folytonos összekötő vonalakat ábrázolunk. Számolnunk kell azzal, hogy a beszédcselekvések indirekt jellegűek, töréspontokat tartalmaznak, a nyelvi kommunikáció dinamikája megannyi átmeneti konstellációt foglal magában, melyek megvalósulását szimbólumok, kifejezési technikák, szabályok kötik.

Amennyiben erre a töréspontokkal közvetített átmenetre kívánunk megoldást találni, úgy először körül kell néznünk. Ha Husserlhez kívánunk fordulni,¹⁰ úgy az értelemteremtés fenomenológiai tematizációjával találkozunk. Itt szót ejthetünk a másikról, mint aki a beszéd címzettjeként hozzájárul az értelemteremtéshez. Figyelemre méltó, hogy a beszélő és a recipiens, a beszélő és a címzett intenciói kölcsönös kitöltődés révén jönnek létre. Husserl egyenesen megkettőződött énről beszél. Vajon képes-e ez a filozófiai gesztus megragadni az átmenetiség tapasztalatát, amelyet problémaként jelöltem meg? Nem úgy kell-e fogalmaznunk, hogy Husserlnél az átmenetiség tapasztalatához nem kapcsolódik egy specifikált, az átmenetiséget kitöltő aktus­?

Továbbá, mennyire segíthet nekünk az átmenetiség megragadásában a horizontok összeolvadásának gadameri elképzelése? A beszédaktusok elméletében azt az irányulást találjuk, amely a beszédcselekvés hatását a megértésben megnyilvánuló értelem kapcsán tárgyalja. De elfogadható-e, hogy a recipiens kontextusában már eleve előfeltételezzük a hallgatóban/címzettben végbemenő kölcsönhatást, amit ráadásul tudomásvételként érünk tetten? Vajon evidenciaként tekinthetünk-e arra, hogy a beszélő és a címzett közötti együttműködés fényében mintegy előre számolunk azzal, hogy a címzett tudomásul veszi a mondottat? Lecsupaszíthatjuk-e a beszéd felhívó struktúráját, a rá-beszélés beállítottságát az előre feltételezett tudomásulvételre a címzett távlatában, vagy leegyszerűsíthetjük a nyelvi megegyezés közben lejátszódó harmonizációra?

Meg kell fontolnunk a beszéd hatását. A kommunikáció az életvilágban megkerülhetetlen, az ember nem teheti meg, hogy nem kommunikál. Ugyanakkor, a másik beszédének meghallása valamilyen beleegyezést jelent, miközben a címzett a meghallással kockázatokat és kötelezettségeket vállal magára. Mert a nyelvi kommunikáció együvé tartozás azokkal, akikkel az együttlét kockázatot, nehézséget, folytonos erőfeszítést jelent. Aki valamilyen módon igent mond a másik beszédjére, vállalja azt, hogy figyelmet tanúsít, megértésmozgásban vesz részt. A címzett vonatkozásában is fenn kell, hogy álljon valamilyen érdekbeállítottság, valamilyen ráutaltság a beszédcselekvésekre. Amennyiben a beszédcselekvést egzisztenciális dimenziók határozzák meg, és a beszéd kontextusában az életvilágban kibomló pozíciók elevenednek fel, úgy analogikusan kell gondolkodnunk a recipiens esetében is. Nem azt kellene-e állítanunk, hogy a rá-hallgatás – amely többet jelent annál, mint hogy a címzett pusztán enged a rá-beszélésnek – kifejezi a recipiens egzisztenciális érdekeltségét? Nem úgy kellene-e vélekednünk, hogy a rá-hallgatás járul hozzá azoknak a társadalmi feltételeknek a reprodukciójához, amelyek révén a beszéd, a valakihez szólás egyáltalán lehetségessé válik? Nem a beszéd meghallása a feltétele annak, hogy mi magunk is, később, a beszéd alanyaivá váljunk? Nem a beszéd és a rá-hallgatás közötti konfrontáció teszi-e lehetővé a beszédcselekvés újraindítását?

Ricoeur arra hívja fel a figyelmet, hogy a Wirkung egyszerre jelenti a hatást és a választ.¹¹ Igaz, Ricoeurt azt érdekli, hogy egyensúlyt hozzon létre a szövegek által teremtett jelek és az olvasás között, de ezt a figyelmeztetést nekünk is meg kell gondolnunk. Hiszen, amikor az vetődik fel, hogy a husserli időelméletet hasznosítva az olvasás fenomenológiája kapcsán a retencióknak és a protencióknak a játéka lép működésbe, akkor bennünket is érdeklő mozzanatot érünk tetten. Mert számunkra is lényeges, hogy a recipiens valamiképpen befogadja saját elvárásainak mozgásába a protenciók és retenciók játékát. Azt is el kell fogadnunk, hogy a beszélő nem csupán megfelel az elvárásoknak, hanem módosíthatja ezeket. Hiszen az immanens hatás párban járhat az elvárások módosításával. Nem módosításról kell-e beszélnünk abban az esetben, amikor (láttuk feljebb) a perlokuciós aktusok, interveniálva, megváltoztatják az életvilág feltételeit?

Hadd lássuk a hatás és a válasz egyéb vonatkozásait is! A beszéd folyamatát két érdeksíkon követem, miközben figyelembe veszem a nyelv kognitív és performatív dimenzióinak feszültségét.¹² A régebbi nyelvelméletek úgy vélekedtek, hogy a beszélő mozgásának iránya az értelemtől a jelentésig terjed, viszont a befogadó mozgása ellenkező irányban megy végbe. Majd a pszicholingvisztika azt állította, hogy a címzett/befogadó az “analízisen keresztül megvalósuló szintézis” rendjébe illeszkedik bele. Azt mondták, a befogadó folytonosan újrarendezi a kifejezéseket, az értelmi hangsúlyokat, annak érdekében, hogy megtegye az értelemtől a jelentésig ívelő utat. Hozzátették, hogy elengedhetetlenül szükséges, hogy a recipiens megragadja az értelmet ahhoz, hogy megértse a jelentést. A beszélő esetében arra helyezték a hangsúlyt, hogy egy szintetikus vonatkozást tagol, a beszélőnek a sajátja a szintézisen keresztül megvalósuló analízis. A jelentést veszi célba, hogy elsajátítsa az értelmet, amely nem áll ellenőrzése alatt. Ezen megállapítások alapján ellentétes irányú mozgásokat ismerhetünk fel, és törékeny, töréspontokkal közvetített, akár konfrontálásban megvalósulást nyerő együttműködést rögzíthetünk. Amennyiben a hatás és a válasz ricoeuri relációját fontolgatjuk, úgy azt látjuk, hogy a beszélő távlatában megjelenő válasz kérdésként merül fel a befogadó/címzett számára. Miközben megnyilatkozunk a beszédben, életvilágunk egyes aspektusait juttatjuk szóhoz, és úgy kerekedünk felül a szituációkon, hogy egzisztenciális meghatározottságunk problematikumát mások elé helyezzük.

Ez a másokra való utaltság jellemzi beszédünket, azt az egzisztenciális meghatározottságot, amelynek kontextusában megszólalunk. Minthogy ezt a konstellációt, mármint az életvilágban elfoglalt pozíciónk megnyilatkozását csupán úgy tudjuk lehetővé tenni, hogy utalunk a nyelvi megegyezések szabályaira, elkerülhetetlen, hogy a lokuciót és az illokuciót ne használjuk fel saját pozíciónk megerősítése érdekében. A beszélő érdekeinek érvényre juttatása eredendően függ attól, hogy mennyire képes a saját szolgálatába állítani a lokuciós és illokuciós aktusokat. Ugyanakkor ne feledjük a címzett által felelevenített életvilágbeli pozícióit sem, hiszen a válasz és a kérdés egymásba fonódásával pontosan azt kívántuk állítani, hogy a beszéd ugyan valóban foglyul ejtheti a címzettet, ám a recipiens is működésbe hozhatja diskurzív stratégiáit. A beszéd hatásának folyamata nem különül el törékenységétől. A fenomenológiával, pontosabban a fenomenológia genealogikus ágával, együtt mondjuk itt: a beszéd hatásának folyamatában, a konkrét megegyezések sodrásában nem előre meghatározott célok lépnek elő, hanem olyan gyakorlatok, módszerek kerülnek játékba, amelyek maguk teremtik a célokat. Ezzel visszaérkeztünk a kezdethez, beszédcselekvésről szóltunk, amely megteremti saját cselekvési tereit és szerkezeteit.

Jegyzetek