Máté Zsuzsanna

Az ’analogikusságra építő tagadás’ luciferi érveléséről

A Bibliában Szent Pálnak A tesszalonikiaknak írt második levelében ez olvasható: a világ végén az antikrisztus, a “tagadás ősi szelleme”, a sátán, “Isten templomában foglal majd helyet és istennek akar látszani” (2 Tesz 2,4). A sátán úgy tagadja Istent, hogy hozzá hasonlatosnak mutatkozik. A középkori elnevezésben - ’az ördög mint Isten majma’ - is ott rejtekezik az Istent tagadó ördög Istent utánzó, tehát ’a hasonlatosságra építő, mégis tagadó’ mivolta.

Madách Imre Az ember tragédiájának alapvitájára, az Úr és Lucifer diszkussziójának elemzésére építve mutatom be az ördögi érvelés néhány aspektusát, annak – a szókratészi-platóni hagyományra is épülő – dialektikusságát. ’Analogikusságra építő tagadás’ - mint a luciferi retorikus érvelési stratégia egyéni elnevezése a következőt jelenti: úgy érvelek veled szemben, úgy próbállak meggyőzni a magam igazságáról, hogy hozzád hasonlatosnak mutatom magam, így be kell látnod, hogy igazságaim - a Te igazságaid is egyben. Ez az Úrral szembeni diszkusszió alapja értelmezésemben. Az ’analogikusságra építő tagadás’ a másik relációs oldalról: úgy érvelek, tagadva a te állításod, hogy közben megkísérellek meggyőzni arról, hogy hozzám hasonlatos vagy, így az én igazságaim tulajdonképpen a te felismerendő igazságaid is egyben. Ez az Ádámmal folytatott luciferi diszkusszió alapja olvasatom szerint.

E luciferi érvelési stratégia leginkább hermeneutikai és a retoricitás szempontjából írható le. A retoricitást Paul de Man felfogása alapján a nyelv alapvető ontológiai elvének tulajdonítom.¹ A maga igazságait megláttatni akaró retoricitás egyaránt jellemzi mind az ádámi, mind a vele részben szembenálló luciferi nyelvet. Ádám, Lucifer, valamint az Úr eltérő ön- és létértelmezése képezik azt a sajátosan rájuk jellemző jelentés- és értelemrendszert, melyben nyelviségük ’retorikai és hermeneutikai aspektusai teljesen áthatják egymást’.²

I. A hermeneutikai aspektusok retoricitása

Madách Imre Tragédiája többszörös hermeneutikai aspektust sűrít egybe.³ A magyar irodalomnak egy olyan kitüntetett műalkotása, amely lassan másfél évszázada van jelen a hatástörténeti tudatban számtalan formán keresztül: egyrészt az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb értelmezéssorozattal és az egyik legellentétesebb esztétikai értékelésekkel bíró irodalmi műalkotás, másrészt további interpretációi (színpadra állítások, filmfeldolgozások, képzőművészeti illusztrációk) a legkülönbözőbb jelhordozókon keresztül jelennek meg. Az értelmezéssorozat e gazdagsága, az egymással vitatkozó és dialogizáló interpretációk sokasága mögött nyilván a mindenkori befogadói horizont mássága is ott rejtőzik. Emellett a Tragédia egyszerre hordoz két másik hermeneutikai dimenziót is: “a valamit-mint-valamit megértés” filozófiai és a “magát-valamin-megértés”⁴ irodalmi dimenziójának egyes elemeit. Mindannyiunk közös problémája a létmegértés, így a Tragédia akár rólunk is szólhat, és mint minden műalkotás, ‘létben való gyarapodást jelent’. Éppen ez teszi élővé, folytonosan jelenvalóvá.

A hermeneutikai aspektusok azonban nemcsak az alkotó, a műalkotás, valamint a befogadó relációjában érvényesülnek, hanem a műalkotáson belül a szereplők diszkussziója mindenekelőtt értelmezői elkülönböződéseikre épül: így a Tragédia alapkonfliktusa, az Úr és Lucifer, valamint az ebből kibontakozó Ádám és Lucifer közötti vita is ellentétes ön- és létértelmezésükre épül. Ezen ellentétes diszkusszió folytonosan megszakítja a történelmi színek akcióinak érzelmi, hangulati átélését, a befogadói azonosulási, netán katartikus folyamatot, így az érvelésben is megjelenő filozofikum és az irodalmiság együttlevősége alapvető feszültséget teremt a műalkotás befogadásának folyamatában, az intellektualitás és az esztétikum feszültségét, mely feszültségteremtő erő ugyanakkor a Tragédia esztétikumának egy másik alapvető sajátossága. ⁵

A Tragédia hermeneutikai jellegének következő forrása a madáchi filozofikus kérdésfeltevés és válaszadás minőségében rejlik, a ‘mire és a hogyan’ kérdez – válaszol jellegében és abban, hogy milyen érvelési stratégia mutatkozik meg e dialogikus folyamatban. Meghatározó tényező a műben megfogalmazódó filozófiai kérdések jellege. Olyan metafizikai, életfilozófiai és történelemfilozófiai kérdések, problémakörök merülnek fel a Tragédiában, amelyekre ellentétes vagy kizárólagosan ellentétes válaszok adhatóak, így számtalan kettős, illetve szembeálló pólus feszíttetődik egymásnak: az abszolút – relatív, az abszolút bizonyosság – bizonytalanság antinómiái; a hit – tudás, a létezés értelmetlensége – értelmessége, a szabadság – determináció, vagy másképpen a küzdés szabadsága és a bukás végzete, az individualizmus – kollektivizmus, az eszmék és megvalósíthatóságuk stb. ellentétei, valamint a test és a lélek, az anyag és a szellem, az érzelem és az értelem illetve a monizmus – dualizmus kettősségei. A kérdés, a problémafelvetés után két szembeállítható vagy feloldhatatlanul ellentétes válaszvariáció fogalmazódik meg, többnyire Lucifer és Ádám diszkussziójában. Mindkét válaszlehetőség mellett találunk érveket a műalkotásban ‘mint folyamatban’, így a kérdések többsége a felvetett probléma szintjén eldöntetlen, nyitott marad. Sem Ádám, sem Lucifer, sőt az Úr sem bír végleges meggyőző erővel, vagy mondhatnánk azt is, hogy Madách nem meggyőzni akarja a befogadót, hanem a felvetett kérdések folytonos ’meggondolására’ szeretné késztetni olvasóját. A Tragédia egészében így a ‘kettő az egyben’ konstrukciós elve, és a ‘bipoláris (szélsőségesen ellentétes) együttlevőségek’ művészi logikája érvényesül, egy folytonos feszültséget teremtve. Az egymással érvelő válaszok közötti feszültség a befogadót állandó újrakérdezésre készteti, tudatát a két válasz ‘síkja’, dimenziója közötti ‘vibrálásra’ kényszeríti, ‘melyik érvényes a kettő közül, melyiket fogadjam el?’ dichotómiájában. Így a befogadó állandó dialógusban van a műalkotással, mintegy bekapcsolódva egy folyamatos vitába és érvelésbe is. A kérdésekre adott egyértelmű válaszok és meggyőző érvek helyett a folyamatos gondolati feszültség, az eldöntetlenség/eldönthetetlenség feszültsége van jelen, és ez az intellektuális és egyben esztétikai hatás fenntartója, a mindig megújuló értelmezések kényszerítő ereje.⁶ Folyamatos a detotalizáció, az igenek és a nemek folytonosan átírják egymást Ádám és Lucifer illetve közvetve az Úr diszkussziójában, így a befogadói értelemteremtés temporálisan nyitott marad. E bipolaritásokat gyarapítja, az ’ellentétes együttlevőségek’ egy újabb formáját mutatja meg a luciferi retoricitás ’analogikusságra építő tagadásának’ stratégiája.

A Tragédiában folytonosan meglévő dialektikus és diszkusszív (mint megvitató) feszültség csak az utolsó színben, az isteni válaszadásban oldódik fel némiképpen, mivel az ellentétes (illetve kettős) válaszok egy kisebb része kiegyenlítődik vagy egyértelműsödik. Ezzel szemben véglegesen nyitottak maradnak – többek között – a létezés mint küzdés értelmessége és/vagy értelmetlensége, a szabadság és a szükségszerűség, a szabad akarat és a végzet, a bizonyosság és bizonytalanság dilemmái és az emberiség fejlődésének teleologikus kérdései.⁷

Ahogy azt fentebb említettem, nemcsak az alkotó – mű – befogadó hermeneutikai relációja a meghatározó, hanem a művön belül magukat a szereplőket is a hermeneutikai minőség teszi azzá, akik. A három főszereplőnek a Tragédia egészében megfogalmazódó összetettsége más és más ebből a szempontból. Azaz Lucifer, Ádám és Éva egyrészt mint valakik (az első emberpár és a bukott angyal; fáraó, rabszolganő, miniszter stb.), mint fiktív történelmi és egyéb alakváltozatok vannak jelen, mint önmaguk megteremtései egyéni élettörténetük révén, a színeken belüli drámai akcióban. Ezen túl Ádám esetében ott van egy újabb szerepkör: mint ’valaki’, mint önmaga ’olvasata’, megértése, egyben értelmezése, sőt értékelése is folytonosan és hangsúlyozottan jelen van – többnyire a színek végén vagy az elején. Az ádámi szerepkör összetettsége nem véletlen, hiszen az emberi létkérdés komplexitását jelzi: Ádám, az ember egyrészt adott, van a különböző történelmi aktuális közegekben és alakváltozatokban, emellett az álomszínekben jelleme és gondolkodása előttünk formálódik, fiktív élettörténetei előttünk játszódnak. Ugyanakkor mindemellett önmaga által interpretált és értékelt személy is egyben: rajta keresztüllátunk, és keresztül látunk rajta, vele együtt. És ebbe az ádámi – önmagát, mint konkrétat értelmező és egyben az emberi létezést értelmező, tehát ön- és létértelmező – hermeneutikai szerepkörbe kapcsolódik be Lucifer mint vitapartner, aki egyszerre irányítója és megláttatója is a történéseknek, másrészt az egyes színekben mellékszereplőként inkább kívülállón van jelen, de mégis részese, megtapasztalója az adott eseményeknek. E hermeneutikai összetettség eredménye, amit oly sok értelmező észrevett már: Madách Ádámot mint ’egy embert’ és mint ’az embert’, egyént és az emberiséget egységében tudta ábrázolni. Az ádámi szerepkör ezen ön- és létmegértő hermeneutikai mivoltának egy másik következménye az, hogy a Tragédia filozofikus érvelésének alapvető minőségévé válik a szókratészi-platóni értelemben vett dialektikusság, az, hogy valami azonos is önmagával, de átmegy önmaga ellentétes másságába is⁸, valamint a beszélgetve kifejtő megvitatás és eszmecsere, a diszkusszió folytonos jelenléte. E szókratészi-platóni dialektika egyik sajátos madáchi formája véleményem szerint ’az analogikusságra építő tagadás’ luciferi retorikus stratégiája. A három főszereplő az egész műalkotás folyamatában is állandóan alakuló, formálódó princípium, Évánál azonban kimarad az ön- és létértelmezői réteg, így kimarad az ádámi-luciferi diszkusszióból is. Éva is szakít a tudás fájából, de az álomszínek történéseire reflektáló, ön- és létértelmező aspektus helyett őbenne mindvégig egy eredendően ösztönös, érzelmi alapú és intuitív beállítottság a hangsúlyozott. E beállítottság nem az ember önisteni mivolta, valamint az emberi létezés értelmessége felé irányul, hanem (igen szélsőségesen és ugyanakkor közvetlenül) mindarra, ami az emberben egyrészt isteni, Istentől kapott, ami az ember földi létét közvetlenül isteni eredetéhez köti, másrészt arra, ami az embert a porhoz, az anyaghoz, a testhez vagy éppen azok aktuális megtestesüléseihez, az adott korok bűneihez köti. A ’méreg és méz’ Janus-arcúsága mellett ott a közvetlen isteni szférákhoz való kötöttsége, ugyanakkor a direktebben megnyilvánuló állatiassága is. E kettősség pozitív alakváltozataiban hatékonyan segíti Ádámot a felfelé törekvésben, és ezekben a segítő történésekben figyelhető meg Éva közvetlenebb kapcsolata az isteni szférával. Éva nem a bizonyosság tudásában, a megismerésben és a teremtő értelmességben feltételezi az isteni princípiumot, hanem az emberben, konkrétan a nőben bennélő szeretetben, szerelemben, szépségben, költészetben, zenében, anyaságban, a transzcendentális immanens voltában. Éva nem törődik azzal, hogy mit is ér el az ember történelmi pályafutása során, hogy az emberiség léte értelmessé tehető-e. Ösztönössége és intuitivitása tulajdonképpen egy közvetlen metafizikai tudás, így nem véletlen, hogy az utolsó színben hangsúlyozottan jelenik meg ez a minőségi többlet, az, hogy Éva érti az Úr szózatát, míg Ádám csak gyanítja. Ez a többlet egyben súlyos kritikáját is adja az ádámi, önmagára és a létre reflektáló, megismerni és megérteni akaró tudatnak. Ez az ádámi tudás távolabb van Istentől, mint Éva intuitivitása. Az első emberpár nézőpontjának alapvető mássága a zárószínben kétszeresen is hangsúlyozódik: egyrészt az isteni szózat értése kapcsán, ahogy azt fentebb említettem, másrészt a létezés értelmességének mint Éva anyaságának vonatkozásában.

Ádám és Lucifer reflektáló tudata, hermeneutikai (önmegértő és létmegértő) attitűdje teszi őket folytonos vitapartnerré, ugyanakkor ez a dialogikus diszkurzivitás teszi lehetővé azt, hogy a Tragédia egészében a legkülönbözőbb kérdésfeltevésekben egy folytonos kétértelműség és ’ellentétes együttlevőség’ legyen jelen, és azt, hogy a befogadói értelemképzés játéktermészetű, nyitott és mindig folytatható maradjon. Így a létrejövő jelentés nem stabil, hanem relációs természetű, egy folyamat által létrejött, és egy kétszeres hermeneutikai dimenzió retorikai játékából bontakozik ki, egyrészt az ádámi-luciferi (és közvetve az Úrral történő) diszkusszióból, másrészt a Tragédia egészének szövege és a befogadó közötti dialógusból: a diszkusszív dialógusok dialógusából.

Ádám a hit hermeneutikai hozzállását képviseli, egy centralizált, a lényegben, mint az emberi létezés valamely eszmei értelmességében, a szabad akaratban hinni akaró, konstruktív és érzelmi alapon történő hozzáállás az övé, míg Lucifer a gyanú hermeneutikájáé⁹, akit egy radikális ismeretelméleti, ontológiai, racionális és destruktív kétely irányít. Ádám ‘enisteni mivoltának’ lényegkeresésével és az eszme megvalósíthatóságába vetett metafizikus és idealisztikus hitével áll szembe a luciferi ’gyanú hermeneutikája’, mely az ádámi ’hit hermeneutikájának’ mint megértéshorizontnak az állandó destruktív kritikáját adja: például a valamely egy igaz lényeggel szemben a relativizmus állítását; az ‘egy igazság’ cáfolását; a metafizikus megvalósultságok lehetetlenségének a megláttatását; az emberi létezés lényegének, ezáltal a létezés értelmességének (értékességének és fejlődésének) a tagadását. Ádám az emberi létezés metafizikai (valamely eszmei) lényegében, értelmességében hisz, és ennek megtalálásáért, megvalósításáért küzd. A luciferi gyanú hermeneutikája mindezt kétségbe vonja a megvalósíthatatlanság tapasztalatán keresztül, így egyben tagadja ezt a valamely lényegben való hitet, körkörös létértelmezésével az egyenes vonalú fejlődést, és ezzel együtt az Isten által teremtett világ értelmességét, így többek között az emberi küzdés értelmét is.

Ezt a kétfajta hermeneutikai hozzáállást elkülönülő nyelvük is jelzi. Ádám retoricitása elsősorban poétikus természetű: a fenséges, a heroikus, illetve az elégikus minősége uralja; többnyire a történelmi álomképek átéléséhez, élményeihez, konkrét történéseihez kötődő. Ezzel szemben a luciferi retoricitás inkább érvelő és meggyőző természetű: állít vagy érvekkel cáfol, induktív vagy deduktív módon következtet, és többnyire empírikus, tapasztalati úton bizonyít. E kétfajta retoricitás elkülöníthetőségének oka talán magának a szerzőnek a szándékoltsága, hiszen Madách Imre korában a retorikusság egyrészt az ékesen írás praxisát, a poétikus stílust, másrészt a meggyőzés eszközét jelentette, és tudjuk azt is, hogy a XIX. századi magyar irodalom erősen retorizált jellegű volt.¹⁰ Ez elsősorban a felvilágosodás eszmevilágából örökölt dialektikusságnak, a magyar szépirodalmi alkotók felvállalta közösségi szerepnek, valamint az etikumnak a korra jellemző kiemelt szerepéből eredeztethető.

A Tragédia talán egyik legművészibb vonása az, hogy az ádámi konstruktív ’hit hermeneutikája’ és a vele szemben álló luciferi destruktív ’gyanú hermeneutikája’, tehát ez az ellentétes hermeneutikai kétszólamúság és kétfajta retoricitás a lehető legtermészetesebben szólal meg ugyanazon történelmi fejlemények vonatkozásában. Ádám kudarcait úgy értelmezi, hogy az mindig új és újabb küzdelmek, eszmei célkitűzések felé lendíti, míg Lucifer e bukások sorozatában az ember tökéletlenségét, az emberi lét értelmetlenségét, tehát a teremtés elhibázottságát bizonyító érvek és empírikus tapasztalatok egyre meggyőzőbb rendszerét látja és láttatja.¹¹ Ezt az alapvető hermeneutikai kétszólamúságot további ellentétes együttlevőségek támasztják alá, a legdirektebben az a kompozíciós művészi elv, melyet a ’felépítés és lebontás együtt érvényesülő’ folyamatában figyelhetünk meg. Szinte minden szín erre a művészi logikára épít, mintegy egyesítve az ádámi konstrukciót a luciferi destrukcióval.¹²

II. Az ’analogikusságra építő tagadás’ ördögi logikája és diszkusszivitása

Ebben az egész művet átszövő dialektikus diszkusszivitásban kap egy sajátos minőséget az ördögi retorikus érvelési stratégia. Madách drámai költeményének alapkonfliktusa az Úr és Lucifer vitája, mely egyrészt a világ lényegét monista vagy dualista alapon magyarázó primordiális-metafizikus kérdéshez kapcsolódik: az Úr és az angyalok szavai minden létezőnek, így Lucifernek is az isteni teremtetettségét állítják, míg az Úrral szemben Lucifer az “Együtt teremténk” dualizmusa mellett érvel, az ’úgy tagadlak, tagadom az egyedüli hatalmad, hogy hasonlatossá teszem magam hozzád’ jellege érvényesül itt, az úgynevezett ’analogikusságra építő tagadás’ stratégiája, hiszen a valami és a semmi, az állítás és a tagadás, a jó és a rossz, az isteni és az ördögi ellentétes, ámde mégis egyenrangú bipolaritását hangsúlyozva, Lucifer önmagát az Úrral egyenrangú, hozzá hasonlóan autonóm, ámbár azzal ellentétes, azt tagadó transzcendens lényként határozza meg. Látható, hogy az Úr és Lucifer közötti vita egyik hermeneutikai alapja az eltérő önértelemzés. A monizmus-dualizmus kérdése felvetődött, a vita nem zárult le az első színben, nyitott és eldöntetlen marad az utolsó színig. Ehhez organikusan kapcsolódik az Úr és Lucifer közötti vita másik hermeneutikai alapkérdése, mint létértelmezés: mégpedig a teremtett világ és benne az emberi létezés értelmessége vagy - ahogy azt Lucifer állítja – értelmetlensége. E retorikus diszkusszió így alapvetően hermeneutikai természetű. Az első kérdéskör, (monizmus vagy dualizmus) nyitottságával és megoldatlanságával magyarázható Lucifer kettős arculata, abszolút és relatív tulajdonságainak ellentétes együttlevősége: például az, hogy ősellensége is az első emberpárnak, de mégis társak az Úr elleni lázadásban. Itt is látható az ’analogikusságra építő tagadás’ modelljének egy újabb ’ördögi’ érvényesülése. Az utolsó színben az Úr újrarendezi a világot. Lucifer nem tudta teljes mértékben meggyőzni az első emberpárt létezésének értelmetlenségéről, igaz, az értelmesség sem bizonyítódott számukra. Mégis, az értelmetlenségről való ördögi meggyőzés hiánya már elegendő alapot szolgáltat ahhoz, hogy az Úrral szembeni vitában Lucifer alulmaradjon az utolsó színben. Ezután el kell fogadnia Isten monista egyeduralmát a teremtett világ felett. De Luciferre szükség van, így a monizmusba bújtatott dualizmust nyilatkoztatja ki végül az Úr.

Visszatérve az első színhez: Lucifer célja tehát kettős, bizonyítani Isten számára, hogy a sátán Istennel egyenrangú transzcendens lény (tudjuk, ez nem sikerül), másrészt bizonyítani azt, hogy a teremtés, így benne az emberi teremtmény léte értelmetlen, legfőképp azért, mert maga a teremtett ember csupán egy ’sárba gyúrt kis szikra’, ’egy torzalak, mely urát mímeli’. Milyen ördögi stratégiát választ ez utóbbi állítás bizonyításához? Az ’analogikusságra építő tagadás’ másik viszonylatát, az ’úgy érvelek, tagadva a te állításod, hogy közben meggyőzlek arról, hogy hozzám hasonlatos vagy, így az én igazságaim tulajdonképpen a te felismerendő igazságaid is egyben’ stratégiáját, mely az Ádámmal folytatott vita alapját képezi, aki az Úrral megegyezően a létezést értelmesnek tételezi. Tehát e meggyőzési stratégia sikerességének érdekében Lucifernek önmagához hasonlóvá kell tennie Ádámot, azaz olyan Isten-tagadóvá, aki Istent imitál, másképpen ’Isten majma’, ’hason-mása’ lesz, és ezen ördögi hasonlóság nyomán feltételezhetően majd belátja, megtapasztalja azt az ördögi igazságot is, hogy ez az isten-ember csak egy szánalmas torzalak, és így bizonyossá válik az alapvető ördögi igazság: az, hogy a teremtett világ s benne az emberi létezés értelmetlen, merthogy a ’végzet és szabadság egymást üldözi’. És valóban, az ördögi csábítás eredményeképpen a második színben sikerül lázadóvá, Isten-tagadóvá tennie Ádámot és isteni ’hason-mássá’, imitálóvá is egyben: “Önmagam levék/ Enistenemmé” – mondja Ádám. Ha csupán egyetlen metaforára figyelünk, az isteni megállapítás “Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen” sor gép-gépezet mint világ metaforájára, akkor egyszerű stíluselemzéssel is nyilvánvalóvá válik, hogy a gép mint világ metafora azon toposzok közé tartozik, mely folytonosan visszatér az ádámi retoricitásban, és kifejezi az ember divinatórikus törekvését, az isteni teremtés utánzásának ambícióját (például: “Kilöktem a gépből egy főcsavart”, vagy “Mozogjon a világ, amint akar,/ Kerekeit többé nem igazítom”, vagy éppen Rudolf császár Keplerhez szóló figyelmeztetését is idézhetjük: “Hagyd a világot, jól van az, miként van, /Ne kívánd kontárul javítani”). Lucifernek sikerült oly módon hozzá hasonlóvá tenni Ádámot, hogy ő is Isten-tagadóvá és egyben Istent imitálóvá vált. Ez valóban a legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb stratégia ahhoz, hogy Lucifer majd bebizonyíthassa végül a saját igazát Ádám és az Úr előtt, mégpedig azt, hogy az ember csupán egy szánalmas Isten-imitáció, Urának torzalakja, tehát egy tökéletlen isteni teremtmény. Az ördögi praktika az utolsó színig sikeresnek tűnik, így az ’enisteni’ ember gyarló, féreg mivolta be is bizonyosodik. Vajon elegendő-e ez Ádámnak ahhoz, hogy a létezés értelmetlenségét is belássa, hogy azonosuljon ezzel az alapvető ördögi igazsággal? Győzedelmeskedik-e Lucifer? Nem. Miért? Mert Ádám az értelmességet, végső fokon, mikor már mindenben kudarcot vallott, az emberi szabad akaratban, a szabad döntésben és választásban látja: “Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.” Lucifer nagy tévedése az volt, hogy a szabad akarat eszméjét eszközként használta fel Ádám csábításában, Ura ellen való lázadóvá tételben. Csakhogy Lucifer éppen a szabad akarat korlátozottságáról nem tudja meggyőzni Ádámot! Ez az eszme volt az első a Tragédia szövegében, és egyben ez mutatkozik a legdöntőbbnek is, hiszen ebből származtatható, eredeztethető a küzdés a nagyszerű eszmék megvalósításáért. Ennek az érvénytelenségét nem fogadja el Ádám, pontosan azt az (első) eszmét, amellyel maga Lucifer csábított, amelyet maga Lucifer ‘adott’ át Ádámnak. Lucifer nagy tévedése tehát az volt, amikor kimondta e csábító szavakat: “önerődre / Bízván, hogy válassz jó és rossz között, / Hogy önmagad intézzed sorsodat, / S a gondviselettől felmentene.”

Ugyanakkor, éppen az Úrtól kapja vissza Ádám – a Tragédia szövege alapján – ezt az eredendően ördögi eszmét az angyalok karának éneke szerint: a szabad akaratot, a szabad választást jó és rossz között és ezzel együtt az értelmesség és az isteni kegyelem, gondviselet jelenvalóságát is: “Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme.”

Jegyzetek