Schwendtner Tibor

A nyelv csábítása

A történelmi meditációk helye a késői Husserl fenomenológiájában

Évtizedek óta foglalkoztatja a fenomenológusokat az a kérdés, hogy vajon a késői Husserl munkái, mindenekelőtt természetesen a Válság-könyv, mennyiben jelenti a klasszikus fenomenológiának - tehát Husserl korábbi elképzeléseinek - az átalakítását, megújítását. A kérdésre két egyértelmű, s meglehetősen végletes választ is lehet adni: 1. a késői Husserl következetesen folytatta a transzcendentális fenomenológia kiépítését, csak arról van szó, hogy a 30-as években jutott el a történetiség és életvilág problémaköréhez, mely témakörök fenomenológiai kidolgozása törés nélkül illeszkedik a klasszikus transzcendentális fenomenológia rendszerébe; 2. a késői Husserl radikálisan szakított korábbi előfeltevéseivel, a végső megalapozáson alapuló, szigorú tudomány eszméjét már nem vallotta magáénak.

Mindkét válasszal szemben komoly kételyek merülhetnek fel, hiszen egyfelől nehezen elgondolható, hogy a késői fenomenológiát miként lehetne törésmentesen összeegyeztetni az Ideen korszakának fenomenológiájával, másfelől azonban az is egyértelműnek tűnik, hogy a késői Husserl nem szakított legfőbb előfeltevéseivel, alaptörekvéseivel, s mindvégig hű maradt a szigorú tudomány eszméjéhez, a végső megalapozáshoz, a transzcendentális ego feltételezéséhez, a fenomenológiai és eidetikus redukció alkalmazásához. Ám ha fenti válaszok közül egyik sem elfogadható, akkor továbbra is nyitott a kérdés, miként lehet értékelni Husserl késői fenomenológiáját.

Ebben az írásban természetesen nincs mód e komplex kérdés alapos vizsgálatára, hanem csak arra szeretnék kísérletet tenni, hogy Husserl kései gondolkodásának egyik alapvető jellegzetességét, nevezetesen a történeti gondolkodás előtérbe kerülését e vonatkozásban röviden elemezzem. A Válság-könyv mellett elsősorban Husserl híres kutatási kéziratára fogok támaszkodni, melyet 1936-ban vetett papírra, s amelyet Eugen Fink 1939-ben “A geometria eredete” címmel jelentetett meg (v.ö. Husserl 1954, 365-386 / Husserl 1998 II. köt., 41-70. o.). E szöveg fontosságát az is jelzi, hogy a fiatal Jacques Derrida könyvnyi hosszúságú kommentárt írt e rövid íráshoz (v.ö. Derrida 1987).

E kutatási kéziratban a geometria eredete nem egyszerűen tudománytörténeti problémaként kerül tárgyalásra, hanem Husserl ezt hangsúlyozza: “vizsgálódásaink szükségszerűen a legmélyebb értelemproblémákig fognak elvezetni, a tudomány és tudománytörténet kérdéseihez általában, sőt, végül az egyetemes történelem kérdéséhez általában, […] történelmi meditációk formájában próbálunk meg reflektálni saját jelenlegi filozófiai helyzetünkre, abban a reményben, hogy ezáltal végül elsajátítjuk a filozófia értelmét, módszerét és kezdetét – az egy filozófiáét, melynek életünket szentelni akaratunk és feladatunk.” (Husserl 1954, 365 / Husserl 1998 II. köt., 41) Husserl tehát ugyan a geometria eredetét és történetét vizsgálja, ám e történeti meditációk valódi célja a saját filozófiai pozíciójának megértése, saját filozófiája értelmének, módszerének és kezdetének elsajátítása.

Ezen a ponton érdemes megállnunk, és minden okunk megvan arra, hogy rácsodálkozzunk Husserl szavaira. Husserl a geometria eredetét kutatja, s ezáltal szeretné saját filozófiájának értelmét elsajátítani. Kérdések sorát veti fel ez a husserli törekvés. Miért gondolja Husserl, hogy a fenomenológiát a történeti régmúlt, ráadásul nem is a filozófia, hanem a matematika kezdeteinek elemzése segítheti hozzá ahhoz, hogy a jelenkori filozófia szituációját megvilágíthassa, s ezáltal önmagát megértse? Egyáltalán, miért vált a késői Husserl számára olyan fontossá a jelenkori filozófia szituációjának történeti szempontból való értelmezése?

Ez utóbbi kérdés azért merül fel élesen, mert a transzcendentális fenomenológia egyik kiinduló előfeltevése éppen az, hogy a fenomenológusnak teljes hatalmában áll, hogy a saját szituációjának esetlegességétől, történeti relativitásától, nyelvi, fogalmi rögzítettségeitől maradéktalanul megszabaduljon. A fenomenológiai redukció alkalmazása kizárólag a fenomenológus döntésétől függ, s e redukciós eljárás lényege pontosan abban áll, hogy a külvilág létére vonatkozó feltételezéseink felfüggesztésével a szituációs kötöttségeinkből kiemeljen bennünket, s létrehozza az úgynevezett érdekmentes szemlélő pozícióját.¹ A fenomenológiai redukció eljárásához bármely szituáció kiindulópontként szolgálhat, nincs különösebb jelentősége, hogy honnan indul ki a fenomenológus, hiszen minden, a fenomenológiai módszer szempontjából helyesen végigjárt útvonal ugyanoda, a tiszta tudat transzcendentális szférájába vezet. Husserl az elnyert pozícióból természetesen a tudatélet teljes gazdagságát szeretné szemügyre venni s ábrázolni, ám szerinte ezt a szituációk sokaságában megvalósuló gazdagságot csakis e szituáció fölötti pozícióból lehet tudományos hitelességgel megragadni. A filozófia kezdete eszerint nem más, mint hogy jegyzetfüzetünkkel helyet foglalunk e varázskarosszékben, az érdekmentes szemlélő pozíciójában, ahonnan minden mozgásra és kötődésre rálátunk, miközben mi magunk e mozgásoktól és kötődésektől mentes helyzetet birtokoljuk.

A fent idézett kései gondolatmenetben ellenben azt állítja Husserl, hogy “a filozófia értelmét, módszerét és kezdetét” azáltal tudjuk elsajátítani, hogy “történelmi meditációk formájában próbálunk meg reflektálni saját jelenlegi filozófiai helyzetünkre”. A filozófia kezdete tehát eszerint éppen a történetileg adott, konkrét szituációhoz kapcsolódik, e szituáció történeti genezisét kell Husserl szerint értelmeznünk, hogy a filozófia végsőértelem-kérdéseire választ kaphassunk. Első pillantásra úgy tűnik tehát, a szituativitás megítélése szempontjából fordulat következett be Husserl gondolkodásában. Ám látnunk kell, hogy szó sincs arról, hogy Husserl lemondott volna a fenomenológiai redukcióról, vagy az érdekmentes szemlélő pozíciójának feltételezéséről. Épp ellenkezőleg, a Válság-könyvben a következőket írja: “Az egyes lépésekben megvalósuló tartózkodás egyetemessége helyett az univerzális epokhé más módja lehetséges: nevezetesen az, amelyik egy csapásra hatályon kívül helyezi a természetes világbeli élet egészére […] kiterjedő aktusok összességét” (Husserl 1954, 153 / Husserl 1998 I. köt., 190). A redukció célja, hogy kizárjunk “mindenfajta ismeretet, bármiféle megállapítást az igazi létről […] (a szituációs igazságokat) is. De kizárunk minden tudományt is - folytatja Husserl - legyenek akár igazi, akár látszattudományok” (Husserl 1954, 159 / Husserl 1998 I. köt., 198), és mint később még hozzáteszi: “a világ iránti természetes érdeklődésben zajló életről áttérünk az »érdekmentes« szemlélő álláspontjára” (Husserl 1954, 178 / Husserl 1998 I. köt., 219).

Husserl rendelkezésére áll tehát továbbra is az a módszertani apparátus, amelynek segítségével elvileg bármikor zárójelbe tehető a fenomenológus történetileg adott szituációja; ugyanakkor, mint láttuk, Husserl a történeti meditációkat és a jelenlegi szituáció elsajátítását elsőrendű feladatnak tekinti. Mi lehet ennek a magyarázata?

Husserl a Válság-könyv 15. paragrafusában, amely a “Történelmi szemléletmódunk módszeréről” címet viseli - úgy vélem -, választ ad e kérdésre: amint ott írja, az általa végigvitt történeti meditációkban “nem a szokásos értelemben vett történelmi fejtegetések”-ről van szó, hanem e kritikai vizsgálódás “csak a totális történelmi összefüggés személyes oldalát tartja szem előtt”; arról van szó tulajdonképpen, hogy “felismerjük azt a történelmi feladatot, amelyet egyedüli, személyesen saját feladatként ismerhetünk el” (Husserl 1954, 71 / Husserl 1998 I. köt., 97). “A történelem ezen feltárása nem egyéb, mint a filozófus igazi öneszmélése arra, hogy tulajdonképpen mit is akar, mi van benne szellemi elődei akaratából és szellemi elődei akarataként. […] A szóban forgó történelmi elmélkedés tehát valójában a legmélyebb öneszmélés annak önálló megértésére, amire mint történelmi lények tulajdonképpen (eigentlich) törekszünk. Az öneszmélés a döntést szolgálja” (Husserl 1954, 72. sk. / Husserl 1998 I. köt., 98. sk.).

Husserl formulája paradox: meg kell értenünk, hogy mit is akarunk tulajdonképpen, s ha ezt megértettük, akkor már akarni is fogjuk azt, amit tulajdonképpen mindig is akartunk. E paradox gondolatot több irányból is megkísérelhetjük kibontani és értelmezni.

Husserl történeti meditációinak címzettjei a kor gondolkodói, tudósai, a tét pedig nem kevesebb, mint az, hogy “az emberiség éppen azon epokhé által mehet át gyökeres változásokon, mely ennek az emberiségnek filozófiai forrásáig hatol.” (Husserl 1954, 154 / Husserl 1998 I. köt., 191) A késői Husserl egyik legfőbb gondja már nem az, hogy miként lehet a fenomenológiát kidolgozni, hanem az, hogy miként válhat a fenomenológia tényleges történelemformáló erővé. Ehhez pedig szerinte arra van szükség, hogy a fenomenológia módszertana minél általánosabban elfogadottá váljon. A fenomenológia ugyanis különösen a késői Husserl számára nem kizárólagosan egyéni, hanem elvileg kollektív út is, amely végtelen közösségi feladatokat testesít meg, s ilyen értelemben a fenomenológiát kidolgozó közösség tagjainak az akarata, döntése a tét.

Figyelemre méltó, hogy Husserl már a húszas években, az Erste Philosophie első kötetében kidolgozott filozófiatörténeti meditációiban is úgy fogalmaz, hogy a “történeti visszatekintésnek először is lelki előkészítés gyanánt kell szolgálnia; olyan eredeti motivációkat kell felébresztenie, melyek érdeklődésünket és akaratunkat mozgásba tudják lendíteni.” (Husserl 1956, 7) Felmerül a kérdés, hogy miért éppen a történeti meditációk tűnnek Husserl szemében alkalmasnak arra, hogy ezt az akarati áthangolást, döntésre való előkészületet megvalósítsák.

Husserl kulcsfontosságú előfeltevése az, hogy szoros korrelatív viszony áll fenn egy adott hagyomány és a neki megfelelő akarati irány között. Amennyiben beleéljük magunkat az európai tudomány hagyományába, azzal egyúttal azokra az akarati mozzanatokra, döntésekre is ráhangolódunk, melyek e hagyományt létrehozták. A Karteziánus elmélkedések első részében is azt hangsúlyozza, hogy annak ellenére, hogy “a tudományokat mint a kultúra tényeit nem tartjuk azonosnak az igazi és valódi értelemben vett tudománnyal, […] mégsem akadályozhatja meg semmi, hogy e tudományok törekvésébe és gyakorlatába beleéljük magunkat, s ezzel világossá tegyük, hogy tulajdonképpen mire irányulnak.” (Husserl 1950, 50 / Husserl 2000, 19. sk.) A késői Husserl számára azonban e “beleélés” már korántsem tűnik olyan problémamentesnek, mint néhány évvel korábban. A válságszituáció egyik következménye Husserl számára éppen az, hogy megingott a bizalma a ténylegesen adott tudományokban, s a történeti meditációknak már nemcsak az a feladatuk, hogy tehát beleéljék magukat a régmúlt korok tudományos eszméibe, hanem az, hogy azokat a töréseket, útelágazásokat is bemutassák, amelyek a jelenkor válságszituációját okozták. Ugyanakkor továbbra is az akarat, a megfelelő döntés a tét, ennek megfelelően alakul a Husserlnek a geometria eredetét és annak áthagyományozódási folyamatát feltáró, történeti gondolatmenete.

Husserl fejtegetései az eredet – áthagyományozódás feszültségterében bontakoznak ki. Az eredet, az első geometriai felfedezés tulajdonképpen az ideális tárgyi önazonosság felfedezése, amelynek szubjektív oldalon az evidens belátás a szükségszerű korrelátuma. “Az evidencia itt semmi mást nem jelent, mint egy létező megragadását annak tudatában, hogy a létező eredetileg ugyanez itt” (Husserl 1954, 367 / Husserl 1998 II. köt., 44). A problémát az okozza, hogy “miként jut el a geometriai idealitás […] eredeti, személyen belüli eredetétől, az első megalkotó lelkének tudatterében való kialakulástól az ideális objektivitásig? Előre tudjuk a választ: a nyelv útján” (Husserl 1954, 369 / Husserl 1998 II. köt., 46). A generációk közötti áthagyományozás eszköze a nyelv, “az írott dokumentáló nyelvi kifejezésmód fontos funkciója, hogy lehetővé teszi a közvetlen vagy közvetett személyes megszólítás nélküli közlést. […] A geometriai képződmény a leírás által úgyszólván leülepedik. De az olvasó ismét evidenssé teheti, reaktiválhatja az evidenciát”. (Husserl 1954, 371. sk. / Husserl 1998 II. köt., 50)

Ám a reaktiválás nem szükségszerű velejárója a hagyományozásnak, Husserl szerint az is lehetséges, hogy az írott kifejezést csak passzívan értjük meg; ez a fajta passzív, receptív gondolkodás “kizárólag passzívan megértett és átvett jelentésekkel sáfárkodik, az eredeti aktivitás bármilyen evidenciája nélkül.” (Husserl 1954, 372 / Husserl 1998 II. köt., 50) A passzív, receptív befogadás azzal a veszéllyel jár, hogy az áthagyományozott gondolati alakzat kiüresedik, elveszti az eredeti értelmét. Ez a folyamat Husserl szerint korántsem véletlenszerű, inkább arról van szó, hogy maga az élet és a nyelvhasználat rendelkezik valamiféle belső tendenciával, amely az értelmi kiüresedés irányába mutat. “ […] az eredetileg szemléleti élet, mely az érzéki tapasztalatra alapozó cselekvésekben teremti meg eredendően evidens képződményeit, gyorsan növekvő mértékben esik áldozatul (verfallen) a nyelv csábításának (Verführung der Sprache). Egyre nagyobb területek esnek áldozatul (verfallen) a pusztán asszociációk által uralt beszédnek és olvasásnak, és így az utólagos tapasztalat gyakran nem igazolja, amit ekképp érvényesnek vél felismerni” (Husserl 1954, 372 / Husserl 1998 II. köt., 51).

Figyelemre méltóak Husserl által használt kifejezések, a ’verfallen’ ige alkalmazása eszünkbe idézheti a Verfallsgeschichte fogalmát, illetve Heidegger ’Verfallen’ terminusát (vö. Heidegger 1993, 175 skk. / Heidegger 1989 b 326 skk., Heidegger 1989 a 242 / Heidegger 1996-97 13); a Verführung (csábítás) fogalma pedig a heideggeri ’kísértés’, “kísértő” (Versuchung, versucherisch) kifejezést (vö. Heidegger 1993, 177 / Heidegger 1989 b 328, Heidegger 1989 a 242 / Heidegger 1996-97 15) juttathatja eszünkbe. Mindkét szerzőnél olyan, az emberi életet jellemző tendenciáról van szó, amelynek eredményeképpen az eredeti értelemösszefüggés veszendőbe megy, s amely tendenciával szemben meg kell küzdenie a fenomenológusnak.

Visszatérve a husserli koncepció elemzéséhez, a csábítás és a bukás fogalmai azért is feltűnőek, mert, mint láttuk, a történeti visszaemlékezés tétje az akarat megfordítása. A nyelvi áthagyományozás működésmódjában tehát olyan tendenciát vél Husserl felfedezni, amely éppen arra csábítja az embert, hogy az eredeti akarati erőfeszítéseket feladva, a puszta asszociációknak adja át magát. E tendencia hatása egyértelműen az objektivizmus irányába mutat, mivel arra hajlamosítja az áthagyományozásban részt vevő tudósnemzedékeket, hogy megfeledkezzenek a háttérben végbemenő szubjektív teljesítményekről. Husserl történeti meditációja pedig azt célozza meg, hogy sajátos ellenmozgást hajtson végre, s az elfeledett, háttérbe szorított mozzanatok felidézésével felelevenítse azokat a szubjektív, többek között akarati aktusokat, melyek erőtlensége felelős a jelen szituáció válságáért.

Sajátos és ismerős történeti szerkezet bontakozik ki a szemünk előtt. A geometria születése az emberiség sorsa szempontjából kiemelkedően fontos tradíció megalapítását jelentette, amely annyiban ugyan még egyoldalú volt, hogy pusztán az ideális tárgyi önazonosság felfedezésében állt, ám az evidens belátás alkalmazásával implicit módon a szubjektív teljesítményt is tartalmazta. Az áthagyományozódás során azonban az életben rejlő hanyatlástendenciáknak megfelelően kritikus helyzetbe jutott e tradíció, s kérdésessé vált, hogy képes-e betölteni a rendeltetését. A jelen szituációja kitüntetett abban a tekintetben, hogy képes önmagát mint e történet eredményét látni, s éppen e történeti belátások segítségével esély támad valamiféle új kezdet kiharcolására. Ez a történeti szerkezet bizony jellegzetes történelemfilozófiai sémát követ,² mely séma egyébként nem idegen a filozófiai hermeneutika gondolatvilágától sem.

Husserl történeti elmélkedéseinek figyelemre méltó vonása az akarat középpontba állítása. Mint láttuk, e meditációk deklarált célja az akarati ráhangolás, a megfelelő akarati irány kialakítása, amely Husserl számára a fenomenológiai epokhé eltökélt végrehajtásának szükséges előfelteteleként jelenik meg. A történelmi meditációk továbbá szerkezeti szempontból mély hasonlóságot mutatnak a fenomenológiai redukcióval. E meditációk esetében is sajátos tisztítási folyamatról van szó: a megfelelő akarati irány látensen benne van az emberiségben, ám valami még megakadályozza azt, hogy ez az akarat tisztán kibontakozhasson; a történeti fejtegetések célja tehát az, hogy lebontsa e kibontakozás előtt álló akadályokat, életre galvanizálja és fókuszálja a nyelv bűvöletétől dezorientálodott akarati tendenciákat. Husserl sokat idézett kijelentését is érdemes talán az elmondottak fényében újragondolnunk: “Vagyunk, amik vagyunk: az újkori filozófiai emberiség funkcionáriusai, az ebben az emberiségben érvényesülő akarati irány örökösei és hordozói – mégpedig azon eredeti megalapításból kiindulva, amely azonban egyben a görög megalapítás ismételt megerősítése és hatása.” (Husserl 1954, 72 / Husserl 1998 I. köt., 98)

Idézett irodalom

Derrida, Jacques Husserls Weg in die Geschichte am Leitfaden der Geometrie, Fink Verlag, 1987

Husserl, Edmund Cartesianische Meditationen und Pariser Vorträge, hrsg. von B. Strasser,Nijhoff, Haag, 1950, magyarul: Karteziánus elmélkedések, Atlantisz, 2000 (ford. Mezei Balázs)

Husserl, Edmund Die Krisis der europäischen Wissenschaften und die transzendentale Phänomenologie, Nijhoff, Haag, 1954, magyarul: Az európai tudományok válsága I-II., Atlantisz 1998, (ford. Berényi Gábor, Mezei Balázs, Egyedi András és Ullmann Tamás)

Husserl, Edmund Erste Philosophie I. hrsg. von R. Boehm, Nijhoff, Haag, 1956

Husserl, Edmund Erste Philosophie II. hrsg. von R. Boehm, Nijhoff, Haag, 1959

Heidegger, Martin "Phänomenologische Interpretationen zu Aristoteles (Anzeige der hermenetutischen Situation)", hrsg. von H.-U. Lessing, Dilthey Jahrbuch für Philosophie und Geschichte der Geisteswissenschaften, Vandenboeck Ruprecht in Göttingen, 6/1989 a, 237-93. o. magyarul: “Fenomenológiai Arisztotelész-interpretációk (A hermeneutikai szituáció jelzésére)”, in: Existentia, VOL. VI-VII./1996-97/Fasc. 1-4., 7-51. o.

Heidegger, Martin Sein und Zeit, Niemeyer, Tübingen, 1993, magyarul: Lét és idő, Gondolat, Budapest, 1989 b, (ford. Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István)

Löwith, Karl Világtörténelem és üdvtörténet, Atlantisz, Budapest, 1996