Irina Gorina

A kultúra Napja

A modern tömegkultúra a Tudás fájának túlérett gyümölcséhez hasonlít. Hamarosan lehullik, s ekkor az emberek ismét visszatérnek a szellem barlangjaiba, hogy megtanulják újra olyannak érzékelni a világot, amilyen, és hogy az élet minden pillanatának úgy tudjanak örülni, mintha ez lenne számukra az utolsó. Akkor új jelek tűnnek fel, új szimbólumok; s megszületik a Mítosz, az új kultúra Mítosza.

Modern világ. Melyek mítoszának összetevői? Internet, globalizáció, tömegkultúra. Tudás helyett információra éhes társadalom, mely egyetemes nyelvet keres, de a szövegekkel felszínesen foglalkozik. A szubjektum a természeti objektumokra jellemző felbontó módszert alkalmazza. Úgy hozza létre az emberiség jövőbeni társadalmi és politikai fejlődésének mechanikus modelljét, hogy a Nyugat szellem nélküli ideológiájának égisze alatt a hagyományos kultúrák különbözőségét eltörli, és uniformizáló egységbe gyúrja. Meghajlik azon társadalmi intézmények szabadsága előtt, amely nem a szellemi, hanem a társadalmi és politikai törvények keretei között a személyiséget és az alkotás szabadságát nem engedi érvényesülni. Mindezek szellemi válságról és a humanizmus egységes értékrendjének elvesztéséről tanúskodnak. Ugyanakkor minden korszak és minden civilizáció átélt hasonló időket, s emiatt elkerülhetetlen az általános emberi lelkiség egységes központjának keresése minden egyes személyiség, nép és kultúra lelki ökológiájának megőrzése érdekében, ami az alkotásban való önmegvalósítás forrásául szolgál. A jövőért érzett felelősség a szellemi kultúra embereinek: költőknek, filozófusoknak, művészeknek, tudósoknak, szabadgondolkodóknak, zenészeknek az együttműködését igényli.

A racionális gondolkodás útjának végén mindegyikükre a metaforák, korrespondenciák területe vár, amelyeknek elemei között, az első pillanatban úgy tűnik, nincs is kapcsolat. E területen hiányzik a szigorú logikai konstrukció és az elemek közötti ésszerű kapcsolat. Ugyanakkor ott van a szférák, az összehangzó elemek, a megmagyarázhatatlan összefüggések zenéje. A léleknek ez a szakrális területe forrásul szolgál valamennyi világvallásnak, tudományos felfedezésnek, a művészet általános képiségének, a filozófiának és a mítoszteremtésnek. Jellemzője a szimbólumok nyelve, amely érthető és elérhető mindenki számára, aki világosan lát és hall a szellem világában.

Napjainkban, mikor a politika, a szociális szféra, a pragmatikus filozófia és a show-business területén az egységes tradicionális kultúra keresésének lehetősége kimerült, már csak egyetlen dolog maradt: a szellemi alkotásban való egyesülés, a világ és a tudat horizontjának kémlelése a művészet, a képi gondolkodás által, amely az Emberbe s annak magasrendű elhívásába vetett hiten alapszik.

Az összemberi kultúra általános öröksége hozza létre a szakrális egységnek azt a képét, amely, Platón tiszta ideáinak világában, a monoteista vallások istenképében, a politeizmus archaikus sokistenhitében, az ősközösségi tabunak tekintett fétisekbe és totemekbe vetett hitben jelenik meg. Ez Freud tudatalattijának és Jung archetípusának világa. Egyek vagyunk, de nemcsak a szellemiek keresésében, hanem állati félelmeink, ösztöneink, komplexusaink megnyilvánulásaiban is. Sajnos, de a modern tömegkultúra az erőszaktól és a haláltól való félelmen, a szex, az alkohol és a különböző stimulánsok okozta élvezeteken alapszik. Pedig az ösztönök világa az alkotás szempontjából terméketlen világ, s az embert, alantas szenvedélyei által, könnyen manipulálható lénnyé teszi.

De a valódi kultúra mindig a fénynek szolgál, amely nekünk a Nap alakjában mutatkozik meg, amely nemcsak testünket, hanem lelkünket is életre hozza, s impulzust ad az alkotáshoz, a világ átalakításához, a második természet, az emberre jellemző kultúra megteremtéséhez. Ennek következtében a Nap nem csupán fizikai, hanem szimbolikus realitás is.

A Nap keleten kel föl, s miközben végighalad az égbolton, megmutatja magát a hajnal, a déli forróság, a hűvös este és a naplemente alakjában. A kultúra Napjának is ilyen az útja: szellemi kisugárzása / emanációja / Keleten kezdődik, és Nyugaton teljesedik be. Ahogyan a fizikai világ Napja a különböző szegmenseket világítja meg, állapotának fázisa szerint, ugyanúgy a kultúra Napja is a szellemi fejlődés lehetőségét nyújtja a népeknek a különböző feszültségű fénysugarak segítségével. Ebből indul ki minden tradicionális kultúra alkotói önkifejezése, és ennek mélyében születik meg emberképe.

A Távol-Kelet Japánt, a Felkelő Nap országát, Koreát, a Reggeli Frissesség országát, Kínát, a Mennyei Birodalmat, Thaiföldet, az Örök Fiatalság országát jelenti. Mindezek a díszítő jelzők a horizont felett felkelő szellem fiatal Napjának kultúráját jellemzik. Ez még csupán az életerő lehetősége, az örök fiatalság energiája. A testi, az emberi lélekkel és szívvel egységes egészet alkotó halhatatlanság lankadatlan keresését foglalja magába. A távol-keleti kultúrák sajátja a belső vidámság, optimizmus, a haláltól való gyermeki félelem, a jó és a gonosz szellembe vetett őszinte hit, más népek vallása iránti türelem, továbbá a külső forma hagyományos stílusának és a művészi dekorativitásnak létrehozása, valamint a társadalmi illemszabályok és magatartásnormák. Ez a jing és jang végtelen játéka a szellemi Tao-Nap szivárványlásában, ahol ebben a tökéletesen bölcs formulában nyoma sincs a megismerés szubjektuma és a világ objektuma közötti szembenállásnak, ahol minden egy a Világmindenségben, az Út örök harmóniájú áradásában. Ez az analitikus gondolkodás a részekre bontás művelete nélkül, itt érzékelhető a világ fiziológiai egysége, amelyben a világ a metafizikai Nap melegét és fényét önmagán átereszti.

De a reggel frissességét felváltja India, Tibet, az arab világ déli forrósága. A szellem Napja itt a zeniten van. Tibet az összemberi kultúra napfényes összefonódását jelenti, a külvilágtól való teljes elszigetelődést, a legkeményebb aszkézist azáltal, hogy lemond a szóról, s a hallgatás hangját választja. Nagy erejű pszichikus energia szabadul fel, s a lélek ózonja által gazdagodik a nooszféra. India az emberiség szellemi életének a szíve. Mint mikor a forró és párás klíma elősegíti az erdők terjedését, a kultúra érett Napjának energiája is a szellemi gyakorlatot, a vallási struktúrák sokféleségét, az indiai metafizikus filozófia fogalmainak alapját jelentő bráhmanizmus, dzsainizmus, buddhizmus, hinduizmus mitológiáját hívja életre. A Nap ereje India szellemi életének egzaltációjában két tradíciót egyesít magában: vagy a jóga kemény aszkézisével vagy az érzéki szenvedélyek világába való elmerülés gyakorlata útján valósítja meg a léleknek a testtől való teljes szabadságát. Az alkotás folyamata a művészetben az érett érzéki formák kultúráját hozza létre, továbbá fejlett vallási szinkretizmust és a megingathatatlan kasztrendszert.

Az arab világ a Nap kibírhatatlan erejű hőségét, a lélek pusztaságát és annak délibábját jelenti. Az iszlám az emberiség tüzes oszlopa és Allah istenképének egyike. Ebből származik a fanatizmus és a hitért vívott harcban a lélek agressziója. Szigorú szertartásrend, vak, isten előtti engedelmesség, amelynek láthatatlan lángja előtt az ember semmi. De az arab kultúra szellemi pusztaságában ott vannak a lélek és a szív oázisai, a szofizmus, az arab költészet, az "Ezeregy éjszaka". Az életet adó nedvességhez hasonlóan égnek a lélek tüzei, s megóvják a muzulmán kultúrát a napszúrástól. A muzulmánokra nem jellemző a kemény aszkézis, mivel a pusztaság kísérleti feltételei között az élet maga is egy sajátos remeteállapot.

Az arabok társadalmi élete a viselkedés vallásos normáinak betartásán és a kultúra oázisai által nyújtott pihenésen alapszik. A déli hőség országainak szellemi kultúráját az jellemzi, hogy a szívnek, a jelenség-világ Napjának energiája egy bölcs emberalakban egyensúlyba hozza az értelmet és az érzéseket.

A zsidó kultúrát a Nap átmeneti, köztes állapota jellemzi, mivel az a forró délidőtől az esti hűvösség felé halad. Csökken a szellemi hőfok ereje. A pusztai délibáb összemberi képekké, archetípusokká alakul át. Megszületik és él a lélek kertje, a Biblia, kiépül Kelet és Nyugat kultúrájának organikus hídja.

A judaizmus a zsidók lelki útja. A szertartásokban szigorúság, de nem fanatizmus érvényesül. A világesemények, azaz a történelem iránti érdeklődésből nő ki az első kísérlet, mikor is a szellemi módszerek sokféleségével elemzik azt. Ennek eredménye a mítoszok sokfélesége, / Mózes könyve / a történelmi hagyomány, /Királyok könyve / filozófiai elmélkedések, /Dávid, Salamon, Jób, Ézsaiás könyvei / a történelmi események látomása / Prófétai könyvek / A zsidók szellemi kultúrájukban arra tesznek kísérletet, hogy a világot spekulatív, intellektuális módon átgondolják, miközben a Mítoszt a ki nem formálódott Logosszal kapcsolják össze. Ez azt jelenti, hogy a szellem Napja fokozatosan halad a déli hőségtől az est intellektuális hűvösségéig. A Nap fényénél a személyiség önmagát a történelmi szférában tudatosítja, aki Istennek a világban való szellemi és láthatatlan jelenlétének útján teljesedik ki. Kialakul a Biblia, a Szent Könyv népének képe, s megjelenik az Istennel megkötött írott szövetség embere.

Ha azt mondjuk, ókori Görögország, antikvitás, akkor a mítoszok jó illatára, a művészet képiségének magas esztétikájára, a filozófia spekulatív jellegére gondolunk. Jelenti ez a Kozmoszról való ráérős gondolkodást is, s azt, hogy a mítoszban jelen levő intuíció a világ megismerésének folyamatában fokozatosan közelít a Logosz intellektuális működéséhez.

Ezt mutatja Platón és Arisztotelész filozófiája. Elkezdődik az ember és a polisz közötti élénk küzdelem. Az istenek az emberhez hasonlítanak, az emberek pedig az istenekhez. Az ember és az isten ilyenfajta azonosítása miatt a személyiségnek jogában lesz áthágni a társadalmi törvényeket. Mivel hiányzik a nappali égitest melege, az emberi szellem pusztító öngyulladása következik be a rá hatással lévő társadalmi normák hidegével szemben. Ez a jövőbeni nyugati kultúra botrányköve, az erős személyiség egocentrizmusával van kapcsolatban. Ez a személyiség megoldhatatlan konfliktusba kerül az állam és a jog erkölcsiségének lélektelen és hideg rendszerével, amelynek következtében alkonyodni kezd. Az alkotás és az önkifejezés által az önálló személyiség eléri a külső és belső szabadság közötti tökéletes harmóniát, miközben nem veszíti el metafizikai egységének támaszkodási pontját. Ugyanakkor, azáltal, hogy a Világmindenségben minden dolog mércéjévé lesz, az ókori görög kultúra képes lesz létrehozni a testi formának és a szellem természetének harmonikus ábrázolását, s így bemutatja az emberben élő szépség "aranymetszését".

Az ókori Róma már a kultúra Napjának alkonya. A szellem fénye gyengül, a törvény hatalma, az állam ereje tör utat magának. Nincs filozófia, költészet, az etruszkok és a görögök által meghonosított művészet enyhíti a kemény militarizmust. Az egocentrikus szellem külsőleg terjeszkedik: irigység, kíméletlenség, a hatalomért folytatott harc, a hódító hadjáratok, az erős jogának jóváhagyása - ezek megnyilvánulási formái. A római szellem elkorcsosulásának stádiumában a mámort a gyengék megalázásában, véres látványosságokban, illetlen orgiákban keresi, s ezeken keresztül a létezéséhez szükséges energiára tesz szert. Az állam törvénye a személyiség támaszává lesz, de ez híján van a napfénynek. A " homo politicus" mint a római szellem ideálja keresi személyiségének önkifejezési lehetőségét a társadalom szociális intézményeinek létrehozásában, az egyéni és közösségi élet, a hadi expedíció szabályozásában. A kereszténység mint vallás Róma társadalmi életének alkonyán a Kelet elnyomott társadalmainak tiltakozásaként jelent meg, ahol a szellemi útkeresés a kultúra lényegi része volt. A szeretet és lelkiismeret vallása szemben áll a római jog által létrehozott lélektelen államgépezettel, s ez a szembenállás ez utóbbi pusztulásához vezet el.

Az örök város pusztulásával vette kezdetét a középkor, a Napnyugtát megelőző időszak. Számos barbár germán törzs Nyugat-Európában a római jog és a katolikus egyház harapófogójába került. A katolicizmus Rómától veszi át az erős szervezeti kereteket, kialakítja a papság szellemi-világi hierarchiáját, amely alapja lesz a szellem külső térhódításának. Az egyház birtokba veszi a politikai hatalmat és a középkori társadalom lelki-szellemi életét, következetesen és agresszívan elülteti az emberekben az Istentől való félelmet. Az egyház szellemi törvénnyé lett, de olyan törvénnyé, amely a társadalmi kőtábláira íródtak. Ezek az intézmények nem gyűjtik magukba a szellemi kultúra Napjának fényét. Mivel ez a személyiség elveszített támasztékát helyettesíti, az alkotás szabadsága nem érvényesül. Az egyház által elnyomott szabad akarat jellemzi a lenyugvó Nap kultúráját hordozó személyiséget. A keresztes háborúk és a Kelet szellemi hatását követően Közép-Európában megjelenik a gótikus stílus, amely átjárást teremt a szellem magaslatai felé a székesegyházak architektúráján, az orgonán, a színes üvegablakokon, Dante Isteni színjátékán keresztül. A gótika maga a lángolón lenyugvó Nap. Ezután a reneszánsz kor csillagos éjszakája következik. Az antikvitás és a kereszténység visszfénye a katolikus egyház elnyomása alól felszabaduló nyugati ember öntudatával összekapcsolódva fellobbantja Raffaello, Michelangelo, Leonardo szellemiségének csillagait, akik a kultúra Napjának fényét gyűjtik magukba, és létrehozzák a felülmúlhatatlan műkincseket. De a napfényhiány miatt Nyugat-Európa nem tudja megóvni az egységes kultúrát a külső társadalmi megrázkódtatásoktól és a belső vallási válságtól.

A sötétség utáni csillagtalan éjszaka az újkori európai civilizációé. A reformáció és az egyház tekintélyének megsemmisülése juttatta el a keresztény kultúra szellemiségét az ész uralmába vetett pragmatikus földi hithez. Ennek is következménye az európai forradalmak fellángolása. Az erős személyiség énközpontúsága és a materiális siker mindenáron való elérése szüli meg a termelés által előteremtett pénz hatalmára épülő kapitalizmust. A Nap elbújt, nincs csillag az égen. A lelkiismeret hangját felváltja a lélektelen intellektus uralma, amely az emberiség fejlődéséről szóló tanítást a tudomány és technika fejlődésére alapozza.

Így az új idők kultúrája elveszíti a kiérlelt formákat, szekularizálja a szellemet, a forradalmakon és a Reformáción keresztül megfosztja az államot és az egyházat szakrális jellegétől. A mindent megengedő attitűd az összemberi kultúra kiinduló értékeinek összekeveréséhez és cseréjéhez vezet el, amely majd utilitárius formákat vesz fel. Hiábavalónak bizonyultak Schopenhauer, Nietzsche, az egzisztencialisták próbálkozásai, hogy Kelet szellemi fényéhez eljussanak. A buddhizmus, taoizmus, szúfizmus mécsesei Nyugaton kialszanak, mivel azokat szellemi energia nem táplálja. A nyugati kultúrát a lelkiismeret és akarat látszólagos szabadsága, világnézeti eklekticizmus kezdi jellemezni, benne a hétköznapi tudat filozófiája érvényesül. Eszerint az anyagi bőség a szellemi javak mércéjévé lesz, s a keleti tradíciók iránti szenvedélyes vonzalom azok mély értelmezése nélkül történik. A tudatalatti és pszichoanalízis iránti vonzalom a művészet fényének Napja ellen hat, amely a kapitalista rendszer válságával együtt világháborúkban, a szellem chimérájában, a fasizmusban ölt testet. A fasizmusban a belső fényt nélkülöző intellektuális nyugati kultúra önmagát semmisítette meg.

Ugyanakkor a pragmatikus és pozitivista emberkép továbbélt, és néha agresszíven, de meghonosodik - a modern amerikai kultúra segítségével. Ez utóbbit a protestantizmus korának szellem nélküli nyugati kultúrájából vezették le. Már azonban a kezdetekkor sem képes ez az elaggott, terméketlen, más népek értékeiből táplálkozó, amerikai kultúra a humanizmus eszmeiségének alapján létrehozni a tradíciók szerves szintézisét. Az USA az általános emberi üdvtanba burkolózva a fekete lyukhoz hasonlóan a világ éltető energiáját szívja el. Kedveli az agressziót, a tömegkultúrában, a politikában, a szociális jogban megnyilvánuló erőszakot, amely a természet és a szellem ökológiai válságát hozza magával.

Vajon van-e esélye az emberiségnek a túlélésre? S hogyan lehet megőrizni a jövő nemzedékek számára a szellem szakralitását?

A kultúra Napja megtette a maga útját Kelettől Nyugatig, a világ és az ember kezdeti, fiziológiai egységétől annak széthullásáig. De a modern emberiség arra a kultúrára várakozik, amely megőrzi az összemberi szellemiség élő sugarait. Ha a kultúrát második természetként elemezzük, akkor észre lehet venni, hogy az mind a közösségi, mind az egyéni emberi érintkezés, magatartás és alkotás kikezdhetetlen pillérein nyugszik.

A társadalom intézményei, az állam, az iskola, a bíróság, a hadsereg, arra hívatottak, hogy megóvják és megvédjék a nép szellemi eredményeit, hogy elkerüljék az entrópiát és a nemzeti öntudat önmegsemmisülését. De ehhez kell a kultúra tengelye, annak tartóoszlopa, amely felé való forduláskor az ember az adott nemzethez való tartozását átérzi. Ez a tengely nem is annyira nyelvi eredetű, ugyanis a beszéd és a szavak is a belsőből, a néplélekből származnak, s a történelmi események és természeti jelenségek távlatában alakulnak.

Egy konstansra, egy állandó értékre van szükség, amely mint valami metafizikai állandó a társadalom szellemi kultúrájából ered, amelyet nem egyszerűen csak tiszteletben tartanának, hanem a történelmi és általános kulturális fejlődés által ellenőrzött, kikezdhetetlen igazságként jelenne meg. Ezt az állandót meglelték a keleti társadalmak, és az elődök nemzedéke hagyomány alakjában adta át az utódoknak, amely az előírt normák szerinti magatartás, gondolat és szavak követésének törvényszerűségeiben ölt testet. A hagyományos kultúrákban a nevelés a tradíciók és rituálék tiszteletén alapszik, a művészetben pedig a Kánon uralkodik. Így formálódik a stílus, a nemzet külső és belső öntudatának sajátos arculata és névjegye. De emellett a hagyomány is szüli a keleti társadalmaknak a külvilágtól való belső elkülönülését, a passzivitást, a Kánon keretei közötti szellemi útkeresés felfüggesztését, a társadalmi intézmények lassított fejlődését.

A modern nyugati kultúrában a szekularizált, azaz nem egyházi, hanem világi jog és politikai normák kapnak nagy szerepet. A társadalom meg kell, hogy feleljen ezeknek. A protestáns etika és a liberalizmus szerint a belső szabadság magától az embertől függ, s az gyakran alakul át a közmorált és jogot fenyegető, mindent megengedő szabadossággá. A politika törvényei alakítják ki az igazságszolgáltatás kétszínű gépezetét, ahol a hideg értelem és a holt szív hozza meg ítéleteit. A bírósági tárgyalások, inkvizíció, forradalmi törvényszékek, alkotmányok, parlamentek - ezek a világi hatalom illendő eszközei, amelyek elpalástolják az akarat mindent megengedő, szertelen szabadosságát. Ennek lett következménye a nyugati / USA és Nyugat-Európa / és a keleti kultúra / iszlám, Kína, India / közötti konfliktus, a liberális politikai jog és az ezeréves kultúrák szellemi tradícióinak összeütközése. Első pillanatban ez a konfliktus feloldhatatlannak látszik. Először is azért, mert Kelet országai hosszú ideig éltek a Nyugat országaitól való függésben, másodszor pedig a jelenleg létező és nagy példányszámban terjedő tömegkultúra magával hozza a tradicionális társadalmak szellemi széthullását, és hitelességük elvesztését. Ez a konfliktus a legvilágosabban követhető az USA és az arab világ országainak viszonyában. Így az összemberi kultúra Napja nem tud felkelni sem Keleten, mert a tradícióban gyökerező kultúrák az elszigetelődést választják; de nyugaton sem, mert az általános emberi mérce kimunkálásához nincs meg a szellemi potenciál, amelynek transzhumán szinten a nemzeti kultúrák megőrzésén kellene alapulnia.

Elkerülhetetlenül szükséges egy harmadik kultúra, amely kapoccsá válhat Kelet és Nyugat között. Történelmi és földrajzi értelemben ilyen térség Oroszország. Kelet és Nyugat jellemzőit viseli magán, az északi hajnalok Napjának fénye ez, amelyik a hosszú sarki nappal kezdete előtt halad végig a horizonton. Az orosz kultúra az indoeurópai népek testvériségéből indult ki, amelynek szellemisége a szláv istenképekben és a pogány ünnepekben tükröződik. A későbbiekben a Kelet-európai-síkság tág térségében fejlődött és erősödött meg, ezért szellemiségében Kelet világának, közösségiségének jellemzői is jelen vannak. Ehhez társul a személyiség nyugati típusú önfelfokozása és a szellem expanziója. A szellem és a szó belső önfegyelmének hatalmas tapasztalatát gyűjtötték össze a bizánci kolostorokban, majd ezt pedig ajándékba adták Oroszországnak. Az orosz nyelv természete szerint plasztikus, képes a szintézisre - zengő és beszédes test. A századok Oroszország hatalmas térségeit az élő orosz szó erejével kapcsolták össze. Ahogyan az orosz népiség, nyelvünk is számtalan hatásból építkezik, de emellett megőrizte saját élő szellemét. A XX. században a szociális forradalmak, polgárháború, két világháború, represszió és terror ellenére az orosz kultúra megmaradt, benne az emberi test a szó szellemével teljes szintézisben egyesül.

Napjainkban, amikor az Internet mint technológia elképesztő kommunikációs lehetőséget biztosít, a szó, a nyelv összkulturális dominanciára tesz szert. A szellem ökológiájának megőrzése attól függ, hogy sikerül-e megóvni a nyelv tisztaságát, és sikerül-e visszaadni a szónak a jelentését. A szellem krízise ahhoz vezet, hogy a hagyományos kultúrák a maguk etnográfiai közegében a Nap éltető sugarait keresik: az arabok az "Umma" / a közösség / általános szellemi törvényében, a távol-keleti kultúrák a konfucianizmusban, a hinduk a maguk vallási gyakorlatában, a nyugati kultúra a felvilágosodás ideáljaiban. Élénk útkeresés folyik, amelynek során a kultúrák közelebb kerülnek egymáshoz, a tudás cseréjére kerül sor, s létrejön egy közös nyelv. De, fájdalom, a világot egységes egészbe kapcsoló információ-áradat nem hozza közelebb egymáshoz az embereket! Ugyanis az információ a modernitás kenyere, amely nagyobbrészt gyomból s nem az összemberi kultúra értékes gabonaféléiből készül. A nyelvek, hagyományok, eszmék mechanikus összekeveredése a jövő új társadalmi építményének anyaga. De ha alapját az erőszak és vér elve hatja át, akkor Babilon tornyához hasonlóan az új kultúra építménye leomlik, és agyonnyomja az embert.

Minden új időszak önmegismeréssel és új szó-szemlélettel kezdődik. A XX. század elején Oszip Mandelstam az eljövendő kort a Szónak szolgáló hősi korszaknak látta, amely korban az ember az akme szintjére jutott. Az akme görög szó, virágzást, csúcsot és olyan ember állapotát jelenti, aki az alkotásban a szellemi érettségig jutott, aki a saját szabadságát kötelességként és felelősségként éli meg, ami a szavakban, tettekben, gondolatokban megnyilvánuló önkifejezésben valósul meg. Az orosz nyelvben ezt a " lelkiismeret " szó fejezi ki. A lelkiismeret a tudat szó szinonimája. Ez a belső kritérium, a szellemi önfegyelem és önértékelés mércéje. A lelkiismeret az emberi lelket és testet átformáló szellemi tűz, amely az orosz kultúra konstansa. Ennek legvilágosabb kifejezője a XIX. századi orosz kultúra lett. A lelkiismeret magába olvasztja a szociális igazságosság élő törvényét és a hagyományos kultúrák szellemiségének hangját. Az akme-ember és a lelkiismeret konfesszionális jellegű, az orosz kultúra örököse, amely kultúra az emberbe és annak magas szintű elhivatottságába vetett hiten alapszik. Mögöttünk nincs pusztaság, előttünk pedig nincs a pusztulás fertelmessége. S az összemberi kultúra gótikus székesegyházában ez a világ rózsájává, ablakává válhat, amelyen keresztül a népek megláthatják a szellem meg nem semmisített Napjának fényét, hiszen benne van az ember élete és fénye.

A fordítás Szilágyi Istvánné munkája.