Tanabe Hajime

Metanoetika és metanoézis

A “metanoetika” (japánul zangedō) fogalma, amit itt használni fogok, még nem általánosan elfogadott a filozófiai terminológia részeként. A magam részéről még sohasem bukkantam e szóra a filozófia területén. Valaki közbevethetné itt: vajon nem csupán saját gondolatod elavultságát próbálod leplezni, miközben eredetiséget követelsz tulajdon filozófiádnak egy új szóval? Erre a kérdésre nem kívánok mentegetőzéssel felelni. Minthogy számomra teljességgel tagadhatatlan ténynek tűnik, hogy a filozófia csak mint metanoetika lehetséges, ezért már nem érdekel engem az, ha nézeteim effajta gyanúkat keltenek. Ha lenne valamiféle önző ok a gondolkodásomban, mely torzítja megközelítésem objektivitását, akkor én magam felelek ezért, nekem magamnak kell reflektálnom és véghezvinnem a zangét.

Szégyenemre be kell vallanom, hogy távolról sem vagyok oly nemeslelkű és teljességgel feddhetetlen e tekintetben. A kísértés mindig ott motoszkál a szívemben, és valóban, ha indokaimat alaposan megvizsgálom, és pusztán az a tény, hogy jómagam vetem fel a kérdést, szimptomatikusnak tűnhet. Bárhogy legyen is, a metanoetikai reflexió arra sarkall, hogy alaposan vizsgáljam meg önmagamat, hogy felismerjem ezt a szégyenteljes hajlamot magamban, és véghezvigyem a zangét. Ha alávetettem magamat e követelménynek, és a zange gyakorlásának szenteltem magamat, egy olyan csodálatos Hatalommal találkozom, mely megszabadít szégyenteljes cselekedeteim kínjaitól és mély hálával tölt el. A zange egy olyan gyógyír a megbánás fájdalmára, és ugyanakkor egy olyan abszolút fény forrása, mely paradox módon ragyogással tölti el a sötétséget anélkül, hogy elűzné azt. A zange ama transzformáló hatalmának elfogadása, mely a tariki (Másik-hatalom) kegyelméből származik, olyan élmény, amely a metanoetika lényegét képezi.

Eszerint az az állítás, hogy a metanoetika az egyetlen út filozófiai megújhodásomhoz, és hogy semmiféle más filozófia nem fogadható el számomra, mint az, ami egy ilyen metanoetikai öntudaton alapszik, egy objektív valóság felé mutat a kétség minden lehetőségén túl, minden önkényes, szubjektív vagy tisztességtelen ok dacára, amely a keblemben lapulhat. A metanoetika olyannyira erőteljes, hogy elsöpör minden kétséget önmagamat illetően. Ez, számomra úgy tűnik, igazságának bizonyítékaként fogadható el. Éppen ezért őszintén megvallhatom, és meggyőződéssel állíthatom, hogy filozófiám a metanoetika mint szükségszerűség. Ami véleményemet illeti, szerintem semmiféle filozófia nem lehetséges egy ilyetén vallomás (ομολογία) és a zange (bűnbánat, megtérés, μετάνοια) nélkül. Éppen az öntudatra ébredés az, ami eljut hozzánk a zange – ami a metanoetikát alkotja – vagy a zangedō útján. A zange útjában benne rejlik mindazok öntudatra ébredése, akik követik őt, úgyszintén az így elért bölcsesség. A metanoetika éppen ezért nevezhető filozófiának.

Van egy másik ok is, amiért egy nyugati nyelvből származott szót, a “metanoetikát” használom a japán “zangedō” fogalma mellett. A “metanoetika” a “meta-noetika” értelmét hordozza, ami filológiailag a noetika transzcendálását, más szóval a kontempláción vagy az ész által elért intellektuális intuíción alapuló metafizikai filozófia transzcendálását jelöli. A “meta-noetika” az intellektuális intuíció kontemplatív vagy spekulatív filozófiájának felülmúlását jelenti, ahogy azt általában az észen alapuló gondolkodás birodalmában megtaláljuk. Itt egy nagyon fontos jellemzővel állunk szemben, amiben a metanoetika különbözik a közönséges miszticizmustól vagy az intellektuális intuíció filozófiáitól: nem a dzsiriki (én-hatalom) intuitív értelmén alapuló filozófia, hanem inkább a cselekvés-hit-tanúság (gyō-sin-sō) hármasán alapuló filozófia, amit a tariki (Másik-hatalom) transzformáló hatalma közvetít. Ha e ponton bevezethetek két fogalmat a sin-buddhizmus Tiszta Föld szektájának tanításából – ōszō, vagy “menni” a Tiszta Föld “felé”, és genszō, mint “visszatérni” a Tiszta Földről a világba –, akkor a metanoetika úgy írható le, mint a cselekvés filozófiája, mely a genszō ösvényét követi, míg a közönséges miszticizmust úgy írhatjuk le, mint az ōszō ösvényét követő kontemplatív spekulációt. A genszō doktrínája ennélfogva különleges jelentőségű a metanoetika azon lehetősége szempontjából, hogy a filozófia megújhodását idézze elő. A “metanoetika” fogalma segít világosan kifejezni ezeket a gondolatokat, amennyiben a egyfelől implikál egy öntudatra ébredést a bűnbánat “útján”, egy “utána-gondolkodást” (μετάνοια), másfelől viszont az intuíció és kontempláció öntudatos felülmúlását sugallja (μετανόησις). Éppen ezért határozható meg a zangedō mint Μετανοητική avagy “metanoetika”. […]

Ahogy említettem, maga az a tény, hogy a metanoetikát mint filozófiát tekintem, a zange útja melletti állásfoglalásomat fejezi ki. Csak a metanoetika révén reflektálhatok filozófiai jelentőségéről. Más szóval a “filozófiát mint metanoetikát” metanoetikusan tárgyalom. Éppen ezért nem izgat az, hogy mások hogyan fogják fogadni. Álláspontomnak minden kritikáját úgy tekintem, mint a zange gyakorlásának további lehetőségét. Minthogy természetem szerint gonosz és hamis vagyok, mély szégyen- és félelemérzetem van, hogy vallomásom, vagyis a zange, óhatatlanul valótlanságot és tisztátalanságot tartalmaz. Még ennél is nagyobb baj, hogy képtelen vagyok felülkerekedni a zange gyakorlása miatt érzett büszkeségem megrögzött gonoszságán. Bármennyire is szigorú a kritika velem szemben, képtelen vagyok mentséget találni hiúságomra, bolondságomra, perverzitásomra és bűnösségemre. Kész vagyok alázattal fogadni az effajta kritikát; szilárd elhatározásom, hogy oly mélyrehatóan reflektáljak magamon, amennyire csak lehetséges, és hogy gyakoroljam a zangét a tisztességtelenségem és szégyentelenségem ellensúlyozására. úgy látom, ez az egy lehetőség maradt számomra. Hatalmam valójában oly hatástalan önmagában, bolondságom és bűnösségem viszont oly ellenálló, hogy, ha magamra maradnék, még e zangét sem volnék képes gyakorolni. Mindamellett a tariki (Másik-hatalom), mely bennem munkálkodik, oly erőteljesen fejti ki hatalmát rajtam, hogy a zange gyakorlására kényszerít. Ezért van az, hogy csupán e hatalom követése által hajtom végre a zange tettét. És éppen ez az oka annak, amiért – mint említettem – a metanoetika arra kényszerít, hogy metanoetikusan kezeljem. Azt mondhatom tehát, hogy a metanoetika egzisztenciális igazságának bizonyítéka vagy tanúsága (sō) éppen ebben az értelemben válik nyilvánvalóvá. A metanoia nem szorítkozik a “meta-noiára”, tehát az “utána-gondolkodásra” vagy töredelemre, mely az elmúlt bűnökön való fájdalmas emlékezést implikálja, vagy a lelkiismeret-furdalás érzetére, melyhez annak mélységes vágya társul, hogy bárcsak ne követtük volna el azokat a bűnöket. Inkább az én “áttörése” (Durchbruch),¹ mely mindeddig a diszkurzív gondolkodás és reflexió birodalmán belül mozgott. Valójában mindaddig, amíg az én közvetlenül állítja létét, az igazi bűnbánat semmiképp sem lehetséges. Ez az oka annak, hogy a bűnbánat, noha az én cselekedete, egyszersmind az én áttörése, az én elhagyása. Ahogy Hegel mondja: amikor elismerjük felelősségünket azon cselekedeteink iránt, melyek óhatatlanul bűnhöz vezetnek, saját bűnünk e felismerése tulajdon létünk tragikus bukását és a sors és végzet ítéletének való alávetettségünket vonja maga után. Ezt teszi a zange vagy metanoézis is, ti. az én bukását és elhagyását eredményezi. Mint ilyen, a zange egyszerűen a tulajdon halálunk felé vezető út fegyelmezett követését jelenti.

Mi több, az emberi bűn és a gonosz nem véletlenszerű jelenségek; és nem is csupán az egyéni személyek gonosz tetteit jelentik. Sokkal inkább magának a létünknek negatív elszántságát takarják, mely általában az emberi egzisztencia alapjában rejlik, valahogy úgy, ahogy Kant a “mélyen gyökerező bűnről” beszél. Mindaddig, amíg az egzisztenciát (Existenz) az én egzisztenciája spontán módon önmagából határozza meg, olyan szabadsággal rendelkezünk, mely analóg az abszolútum szabadságával és képes ennek az abszolútumnak átalakító hatalmára válaszolni. Ám ugyanakkor, ebből a szabadságból adódóan, fennáll a saját relativitás elfelejtésének rejtett hajlama, amely abszolútnak feltételezi önmagát. Világos, hogy a gőgről van szó, mely megmutatja, hogy mennyire készek vagyunk létünk “analóg” struktúráját kiterjeszteni annak végletes állításáig, miszerint közvetlenül “azonosak” vagyunk – vagyis hogy mennyire hajlamosak vagyunk összetéveszteni az abszolútum nevében abszolút negativitásban kifejtett közvetítő cselekvésünket szabadságunk közvetlen állításával, megfeledkezvén arról a tényről, miszerint egzisztenciánk csak az átalakulás vagy megtérés elvére alapozható, mely az ellentétes szembenállás eredményeképpen mint öntagadás mutatkozik meg. Egy olyan “egzisztencia”, melynek alapelve a szabadság, nem küszöbölheti ki a gonosznak ama látens fajtáját, amit a gőg veleszületett hajlama, a nagyon is pontosan “eredendő bűnnek” nevezett gonosz produkál.

Az emberi szabadság igazi értelmében egyedül az abszolútum kegyeletében gyökerezik. Ez a kegyelet tagadja létünket annak érdekében, hogy egy másfajta létre térítsen bennünket azáltal, hogy felébreszti bennünk bűnünk kifürkészhetetlen mélységének tudatát, és ezáltal ahhoz a felismeréshez vezet el, miszerint ez a velünk született szabadság valójában a valódi értelemben vett szabadságunk hiányának alapvető oka, és hogy csupán az előbbi tagadása biztosít bennünket az utóbbiról. Csak amikor elhagyjuk önmagunkat és létünket a tariki (Másik-hatalom) kegyére bízzuk, csak akkor nyerheti el az egzisztenciánk az igazi szabadságot. Röviden, az élet a “halál-és-feltámadás” folyamatos gyakorlásából áll. A metanoézis e “halál-és-feltámadás” gyakorlása és gyakorlásának kényszere, létünk értékének és értelmének kritériumai szerint, vagy, helyesebben, létünk értéktelenségének és értelemnélküliségének kritériumai szerint. Az én elvetésével kell kezdődnie, mely már nem hivatott létezni, minthogy, a szenvedés és bánat folytán, rákényszerül annak felismerésére, hogy léte értéktelen.

Ez annyit jelent, hogy a metanoézis (zange) éppen a közönséges értelemben vett kétségbeesés pontos ellentéte, mely abból áll, hogy kedvünket vesztjük önmagunkban, negatív énünket állítjuk, és fokozatosan sértődöttekké válunk addig a pontig, ahol elfelejtjük azt a tényt, miszerint eredendő bűnre ítéltettünk. Ezzel szemben a zange igazi önfeladás, amely nem egy makacs, hanem egy engedelmes kétségbeesésből áll, olyan kétségbeesésből, amiben lemondunk az igazolás minden reményéről és igényéről. Az engedelmes kétségbeesés ily módon megőrzi azt a szüntelen kívánságot, hogy létünk legyen olyan, amilyennek lennie kell. Egy ilyen kétségbeesés állapotában szenvedünk a létünkben meglévő komoly szakadék miatt, mely elválasztja azt, aminek “lennie kell”, és azt, ami “olyan, amilyen.” A zange által úgy tekintünk önmagunkra, mint aki igazából nem érdemli meg, hogy legyen, és ezáltal teljes valónkkal belekerülünk a valódi kétségbeesés állapotába, ami önfeladáshoz vezet.

Mindamellett elgondolkodtató, hogy az a hatalom, mely önmagunk elhagyására szólít fel, egyszersmind az a hatalom, mely újra igenli a már egyszer tagadott létünket. Az engedelmes beleegyezést, valamint értéktelenségünk és értelemnélküliségünk őszinte vallomását követően, mégpedig azon lázadásunk megvallását kötően, mely az értéktelenségünk dacára való önigenlésünkből fakad, újra felfedezzük létünket. Létünk ekképpen egyszerre megy át a tagadáson és az abszolút transzformáció általi igenlésen. Más szóval az a lét, mely metanoézist (zange) hajtott végre, megtapasztalja a feltámadást az üdvözülés útján. Sőt, ha ez a feltámadott lét ismét bűn volna, az eredmény már nem a további negativitás hozzáadása volna az új lét természetéhez. Hiszen mindaddig, amíg folyamatosan teljesítjük a zangét, nincs semminemű változás létünk folyamatában – mármint a negációnak az igenlésbe való átalakításában a tariki révén. Az, aki igazából teljesíti a folyamatos zangét, az önigenlés feladására kényszerül, és mégis mindenkor megtapasztalja azt a csodálatos hatalmat, mely révén a tagadás folyamatosan igenléssé alakul át. Az emberi zange ezen állandóságát nevezik “rendíthetetlen vagy visszafordíthatatlan hit”-nek. Ebben az értelemben a metanoézis struktúrája a végtelen spirál folyamata. úgyszólván “örök visszatérés” (a nietzschei ewige Wiederkunft) a szó igazi értelmében, mégpedig egy valódi “ismétlés” a transzcendens hatalma által, s ennélfogva a pillanat beteljesülése az örökkévalóság által. Ennek megfelelően a véges, sajátlagos bűnök gyarapodása soha, semmiképpen sem fenyegeti a metanoézis struktúráját. Ellenkezőleg, az ilyen bűn megbánása, a bűnök felhalmozódásának metanoetikai tudata az igazi közvetítő erő létünk, valamint az abszolútum tevékenysége között; végtelen elem a véges létünkön belül. Ezáltal rögzítjük magunkban azt a tényt, miszerint létünk bűnei, beleértve a saját zangénk nem őszinte voltát is, megbocsáttatnak, miáltal létünk feltámad.

A zange ezen igenlő aspektusa, ellentétben negatív aspektusával, nem egyéb, mint megtérés (transzformáció). Ebből adódóan a “metanoia” fogalma (μετάνοια), ahogy előbb mondottam, egyaránt implikálhat megtérést és bűnbánatot. A zange oly végtelenül folyamatos kell, hogy legyen, akárcsak a megtérés, és éppen ezért magában kell foglalnia az “örök visszatérés” végtelen ismétlését. A megtérés mindamellett átalakult negativitás, a metanoézis negativitása, ami az abszolútum transzformáló aktusa révén igenlésbe fordult át. Ezért értelmezhetjük úgy, mint ugyanannak a dolognak két aspektusát. Az üdvözülés hatalma, mely révén a zangénkban lévő önlemondó én igenléssé vagy megtéréssé alakul át, óhatatlanul a hit felé terel bennünket, mégpedig egy olyan hatalom folytán, amely nem más, mint a transzformáció abszolút hatalma.

Nem csupán arról van szó, hogy a zange beteljesül a tariki (Másik-hatalom) révén történő üdvözülés folytán, hanem arról is, hogy maga a tariki valósul meg a világban a zange közvetítésével. Ily módon a tariki és a zange transzformációja és egymásra hatása megnyílik számunkra, és az öntudat e vallásos módjának gyakorlásával képesek vagyunk felismerni annak valóságát, miszerint a dzsiriki tevékenysége egyszersmind a tariki megvalósulása. Röviden, a vallásos hit (sin) és gyakorlat (gyō) egy és ugyanaz. Ez azt jelenti, hogy noha a zange üdvözüléshez vezet, nem tekintendő azonosnak a “bűnbánattal”, ami a mennybe lépés szükséges feltétele, minthogy a zange “gyakorlati-hit” (gyō-sin), ami a tarikiben és a tariki által érhető el. Ennélfogva egyszerre jelent örömöt és hálát, amelyek igazságának koronatanúi (sō). Egyszóval, a zange egyszerűen a cselekvés, hit és tanúság hármassága (gyō-sin-sō).

A szabad akarat által megvalósított és végrehajtott önfeladás egy feltámadott én kegyelmét teremti meg, ami a megújult élet örömét hozza magával. Magától értetődő, hogy a zange szenvedését a bűnbánat keserűsége és a kétségbeesés fájdalma kíséri. Ez a mélységes fájdalom azonban egyszersmind az öröm médiuma és a boldogság forrása is. A fájdalom bővelkedik az örömben, nem azért, mert képesek volnánk a mennybemenetel öröméből részesülni azáltal, hogy átalakítottuk magunkat a bűnbánattal, hanem sokkal inkább azért, mert a zange a nirvāna boldogsága felé fordít bennünket, bármennyire is bűnösök és elvetemültek vagyunk. Az öröm és a hála, mely a létünkből fakad – amit az abszolútum együttérzése foglal magában és így megvált bennünket az eredendő bűntől –, nem a zange fájdalmától külön, és nem is utána keletkezik. A zange öröme és fájdalma áthatja egymást. Mivel maga a zange nem a dzsirikiből, hanem a tariki kegyéből fakad, csupán az utóbbinak kell átadnunk magunkat, miközben önfeladásunkban meg kell tapasztalnunk a tagadás fájdalmát és az igenlés örömét egyaránt. Továbbá a tariki által ily módon előidézett öröm szükségképpen hálát eredményez, aminek kifejezése egyszersmind a tarikivel való együtt­működéshez vezet azáltal, hogy hozzásegítünk másokat az örömünkben való részesüléshez. Ebben rejlik a zange igazságának bizonyítéka és bizonysága.

Mi több, minthogy maga az abszolút tariki azon alapul, ami az ő szempontjából tekintve a “Másik-hatalom” (nevezetesen az emberi szabadság), ezért csak akkor működik, amikor a relatív lények felismerik független öntudatuk közvetítő szerepét. Az abszolút tariki ily módon a relatív lények közötti horizontális viszonyrendszerben nyilvánul meg, miközben a zange igazságának tanúsága és bizonyítéka (sō) mint a Tiszta Földről (genszō) a világba való “visszatérés” ismerszik meg.

Más szóval a zange a cselekvés-hit-tanúság hármassága (gyō-sin-sō) oly módon, hogy a zange, a hit és az öröm, a kegyeletért való hálával társulva, szétválaszthatatlanná válik. Ez abból a tényből fakad, miszerint a zange egy olyan transzformáló erő, aminek struktúrája mint tariki-qua-dzsiriki jellemezhető. A zange mint a tariki által végbemenő abszolút transzformáció jön létre; nem egyedül a dzsiriki okozza. A tariki maga az üdvözülés hatalma, mely igenli a már egyszer tagadott én relatív létét, újjáteremtve azt a “halál-és-feltámadás” által. Azt mondhatjuk, hogy üdvözülésünk a zange médiumán keresztül valósul meg. Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy a transzformáció vagy feltámadás, amiről itt szó van, puszta visszatérést jelent a korábbi relativitás hétköznapi életéhez. Sokkal inkább a negáció és affirmáció szembeállásának felülmúlását, egy új dimenzióba való áttérést jelent, amely sem nem élet, sem nem halál – az abszolút semmi birodalma –, az üdvözülés érdekében. A tariki ugyanakkor a relatív ének közvetítő cselekvésén keresztül teljesíti üdvözítő funkcióját, és ezáltal immanenssé válik bennük. Itt válik láthatóvá a tariki igazi természete. Noha a zange az én aktusa, nem tartozik az énhez, hanem az önfeladás tette, szükségképpen az abszolút semmi aktusa. A zange, mely különbözik a kétségbeeséstől és az arroganciától, ily módon magában foglalja az engedelmesség kétségbeesését, amelyben nyoma sem marad a zangét végrehajtó ego önállításának.

Amida Buddha eredeti fogadalma – azok hite szerint, akik a Tiszta Föld-buddhizmust követik –, az abszolút transzformáció vagy megtérés e hatalmát jelképezi. Az eredeti fogadalom együttérzése mint Nagy Nem (daihi) nyilvánul meg. Joggal állítható, hogy a Másik-hatalomban (tarikiben) rejlő tiszta hit lényege az, miszerint a Nagy Nem, az abszolút tagadás aktusában vagy az abszolút semmi tevékenységében teljesülve, az üdvözülés Nagy Együttérzésévé (daihi) válik a hitnek és tanúságnak az érett vallásos tudatban történő megvalósulása útján. Az, hogy a “Nagy Együttérzés-qua-Nagy Nem”, vagy, más szóval, a “szeretet-qua-abszolút semmi” a saját cselekvés-hit-tanúság (gyō-sin-sō) által megvalósul, e vallásos tudat legfőbb lényege. Világos, hogy a Nagy Együttérzésnek a Nagy Nemmel kell azonosnak lennie, és hogy a vallási értelemben vett igazi szeretetnek a semmiben kell megalapozódnia, mint ahogy a Nagy Együttérzés és az igazi szeretet a nem-én szívéből kell, hogy eredjen. De ez csupán egy ontológia megfontolás. A vallásos tudat annak valódi tapasztalatát jelenti, pontosabban e tapasztalat által megvalósult öntudatot.

Ha valaki meg találná kérdezni, hogy hogyan lehetne vallásos értelemben tudatában a “Nagy Együttérzés-qua-Nagy Nem”-nek, nem tudnék kielégítő választ adni egy elméleti diskurzusban. Csupán azt tudnám mondani: “Legalább egyszer magadnak kellene végrehajtanod a zangét.”

Mindenesetre szögezzük le, hogy amennyiben a zange, amiről itt szó van, nem a dzsiriki (én-hatalom) teljesítményéhez tartozik, hanem a tarikin (Másik-hatalmon) alapul, nem gyakorolhatjuk a zangét egymagunkban. Csak a Másik-hatalom ösztönzésére valósulhat meg. Ugyanakkor, minthogy a Másik-hatalom abszolút szubjektuma az abszolút semmi (ami ennélfogva az abszolút transzformáció cselekvésének valódi szubjektuma), ezért szükség­képpen a relatív én közvetíti. Az abszolút semmi alapja nem az “abszolút ellentmondások önazonosságán”, hanem a saját vallásos lét abszolút közvetítő cselekvésén alapul a “halál-és-feltámadás” formájában. Ebből adódóan az abszolút semmit tariki-nek is hívhatjuk, mivel megtapasztalása mint az én tagadásának, és átalakulásának elve a hit-tanúság (sin-sō) révén történik. Ebben az értelemben a tariki elkerülhetetlenül a dzsirikitől mint közvetítő “másiktól” függ. Ezért olvassuk azt: “Kérjetek, és adatik néktek; keressetek, és találtok.” (Mát. 7.7)

E kölcsönösség egyszersmind a tariki hitének lényege is. Minthogy Buddha olyasvalaki, aki semmit sem keres, önellentmondásba kerülünk, ha közvetlenül arra vágyunk, hogy Buddhává váljunk. Ha azonban egyáltalán nem akarjuk, hogy Buddhává legyünk, akkor sohasem leszünk képesek önnön Buddhaságunkra ébredni. Az önellentmondás útja, mely a Buddhává válás vágyától való távolságtartásban rejlik, miközben mélyen vágyunk arra, hogy Buddhává váljunk – más szóval a Buddhaság elszánt keresése anélkül, hogy keresnénk azt – az egyedüli ösvény, mely mindenki számára nyitva áll azáltal, hogy zárva van. Ez nem azt jelenti, hogy az ellenmondás egyszer s mindenkorra megszűnik. E kritikus, de ellentmondásos út mindörökre járhatatlan marad mindazok számára, akik önmegtagadás nélküli létként kívánnak rálépni; és még ha sikerülne is átkelni rajta, nem menekülhetnénk meg attól, hogy az antinómia pengéi darabokra hasítsanak. Az antinómiák emez áthatolhatatlan sorompója, még ha zárva marad is, átjárhatóvá válik, ha az ellenmondásokat ugyan mint áttörhetőket, de még mindig nem mint feloldottakat ismerjük fel; ha ebbe a nehéz szituációba vetjük magunkat, és teljességgel alávetjük magunkat követelményeinek, mégpedig minden ellenállás nélkül a diszkurzív (diszkriminatív) gondolkodás részéről. Hiszen így cselekedve teljességgel átadtuk magunkat a helyzetnek, és elhatároztuk, hogy az ellentmondásaiból eredő dilemma mélységeiben halunk meg. Ez azt jelenti, hogy ami lehetetlen a dzsiriki által, az lehetségessé válik a tariki által, noha a tariki és a dzsiriki egymás kiegészítői maradnak. A zange gyakorlása a tariki által ily módon egyszersmind a dzsiriki cselekvését is magában foglalja.

A fordítás V. Szabó László munkája.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

Tanabe Hajime: Philosophy as Metanoetics

California, University of California Press, 1986., 1-9.o.