Az inkognitó fogalmáról, állandó tekintettel Kierkegaard-ra

Az írás témája az inkognitó, ill. elsősorban Kierkegaard (1813-1855) dán szerző munkásságában betöltött szerepe. Véleményem szerint Kierkegaard műveiben, életében az inkognitó kitüntetett jelentőségű. Vizsgálódásom középpontjában ezért mindenekelőtt Kierkegaard hitfelfogása áll, ami szorosan kapcsolódik egzisztencia-elképzeléséhez is. A hitfelfogás mélyebb elemzését az is indokolja, hogy vallási szerzőről van szó, akinek életművében a Krisztus-hitnek, a hívővé válásnak jut a legjelentősebb szerep.

Kierkegaard-nál a legfontosabb vagy “legmagasabb szintű” minden bizonnyal a hívő egzisztencia, a vallási stádium. Kierkegaard a vallási egzisztenciát talán legszemléletesebben és legalaposabban az A keresztény hit iskolájában és a Filozófiai morzsákban, Jézus alakján keresztül mutatja be.

A vallásos egzisztencia, az “igazi” hívő ember tulajdonképpen elképzelhetetlen inkognitó nélkül, a kierkegaard-i gondolatmenetben ezért az inkognitó témája rengeteg kérdést vet fel. Egyebek közt pl. nevezhető becsapásnak vagy álarcnak, ami kiválóan alkalmas arra, hogy az álarc mögé bújás révén kisebbé vált felelősség miatt több mindent megtegyen a viselője, amit addig esetleg nem tudott vagy nem mert. Az inkognitóban a jelenlét és rejtőzködés (jelen nem lét) sajátos dialektikája (vagy ha úgy tetszik, paradoxona) nyilvánul meg. Vagyis a megfoghatóság, kezelhetőség és a megfoghatatlan, ismeretlen kettőssége. A jelenlévő úgy van jelen, hogy rejtőzködik, tulajdonképpen nincs jelen. A mérleg mégis a jelen-nem-lét felé billen, vagyis ez a momentum hangsúlyosabb az inkognitóban, hiszen a “lényeg” nincs jelen (a “jelenlevő” “lényege”, “belseje” vagy: az őszinteség(e) és így tulajdonképpen maga az inkognitóban lévő nincs jelen). Az inkognitó tehát valamiképp a “lényeg” távolléte, de hogy a maga dialektikájában ragadjam meg, talán jobb, ha azt mondom, hogy a jelenlévő távolléte. Az inkognitó viszonyt akar, hiszen csak viszonyban, “társaságban” tud megnyilvánulni. Viszonyt akar, és mégis elkerülni azt.

Az inkognitó jel, ennek megfelelően jelez, jelent valamit, mégpedig pontosan a tárgyalt szándékolt felismerhetetlenségi viszonyt, ahol nagyon is lényeges mozzanat a szándékosság, az inkognitót használó, az álarcot húzó dönt arról, akar-e álarcot vagy sem. Tehát jel, de nyilván csak annak, aki tudja, hogy jel, hogy mögé kell nézni. Az inkognitó egyik lényeges vonása, következménye, hogy magányossá tesz, mégpedig annál magányosabbá, minél “kizárólagosabb” az inkognitó, értve ezalatt azt, hogy minél kevesebben tudnak róla. Vagyis minél sikerültebb az inkognitó, annál inkább elvágja a külvilágtól használóját. Ez természetesen nem zárja ki, hogy – az inkognitót használva, az “inkognitón innen” az illetőnek legyen “társasága”. Ezek szerint a “legmagányosabb”, és így tökéletes inkognitó az lenne, amiről csak az inkognitóban lévő személy tudja, hogy mi, illetve hogy kicsoda ő (a személy).

A keresztény hit iskolája alapján “Az Istenember »jel« ” .^¹ “A jel: tagadott közvetlenség…mint jel…nem közvetlen valami…jelként nem az, ami a közvetlen léte.”^² Vagyis a jel azt jelzi, hogy nem ő maga, hanem a mögötte lévő, a jelzett a lényeg, a jel csak jelez, utal erre. Így tehát a jel lényegében figyelemfelkeltő funkciót tölt be, de idetartozik az is, hogy csak annak jel a jel, aki tudja, hogy jelről van szó, hiszen aki ennek nincs tudatában, annak a jel maga lesz a lényeg, és nem tudja, hogy mögötte kell azt keresni. Tehát a jel csak annak szól, aki már valamit tud a jelről, mégpedig a lényegét, azt, hogy jel. A kierkegaard-i elgondolás szerint pedig az Istenember is jel.

Az Istenember – Krisztus – tehát jel, mégpedig az “ellentmondás jele”^³, vagyis “…olyan jel, amelyik ellentmondást tartalmaz.” Ez a nem véletlenül kiemelt ellentmondás pedig Krisztus – az Istenember – egyszerre isteni és emberi mivolta kapcsán lelhető fel. “…a lehető legnagyobb és minőségi ellentmondás az isteni és az emberi mivolt közt feszül. Egy ember jel volta annyit jelent, hogy azonkívül, ami a közvetlen léte, egyszersmind másvalami is; hogy valaki az ellentmondás jele, azt jelenti, hogy ez a másvalami ellentétben áll azzal, ami a közvetlen léte. Ez a helyzet az Istenemberrel. Közvetlenül tekintve egy egyes emberről van szó, aki szakasztott olyan, mint bárki más, szegény és jelentéktelen szerzet; és ekkor következik az ellentmondás, hogy egyszersmind Isten.”^⁴ Ez (Krisztus alakja) egyben azt az ellentmondást is takarja, hogy a végtelen végessé, az örök időbelivé lett. A megfoghatatlan az ember számára kézzelfoghatóként jelenik meg. Jézus az időbeliséget, mulandóságot és az örök, időn túli létet is jelenti, egyesíti egy személyben, a mulandó magában hordozza az örökérvényűt, sőt az örökérvényű a mulandó mögé rejtőzik.

Kierkegaard a csodáknak is szerepet juttat, mégpedig azért, mert a krisztusi csodák irányítják a figyelmet az ellentmondásra, ezek “figyelmeztetnek”, hogy “itt valami van” a megjelenő mögött. “Erre pedig egyedül az ellentmondás jele képes: magára vonja a figyelmet, majd ellentmondást mutat fel.”^⁵

Az Istenember, az, hogy Isten ember, lényegében ez az ellentmondás, ez a paradoxon, és lényegében ez a paradoxon, ez az ellentmondás az oka annak, hogy inkognitóról kell beszélni Krisztus esetében. Krisztus inkognitója az, hogy az Isten ember. Egy hétköznapi (vagy annak tűnő) ember, aki semmiben sem különbözik mástól, sőt inkább rosszabb (pl. mert galileai), “tanítványairól” nem is szólva. Szigorúan véve az az ellentmondás és az inkognitó Jézus esetében, hogy “Az Ige testté lett”^⁶ . Ennek abszurditása révén válik az ellentmondás jelévé. Sőt, azzá, aki.

Az inkognitó – mint a közvetlenség tagadása, elfedése – csak közvetett közlést tesz lehetővé (pl. példabeszédek)^⁸. A közvetlen közlés megöli az inkognitót, ami lehetetlen, hiszen Krisztus Istenember, akinek inkognitóban kell lennie, mert az ellentmondás jele, és más nem lehet, különben nem róla van szó. Krisztus azáltal lesz a hit tárgyává, hogy inkognitóban van. “Csak ezért” kell/lehet benne hinni, másként nem hitről lenne szó.

Ha van ebben a szituációban közvetlen közlés (vagyis nincs inkognitó), akkor nincs Krisztus, akkor Jézus nem az, aki, akkor – Kierkegaard-ral szólva – “…a hit sohasem létezett, éppen azért, mert mindig létezett…”, és akkor “…Ábrahám elveszett.”^⁹

Ennek nem mond ellent a Biblia sem. Vagyis az, hogy a Bibliát közlésnek tekintem pl. Jézusról, az inkognitót mégsem oldja fel, mert a Biblia sem közvetlen közlés. Hogy mennyire nem, ezt legjobban tán az példázza, hogy a Krisztustól Kierkegaard-ig eltelt 1800 – és az azóta eltelt még kétszáz – esztendő dacára Krisztust (és Ábrahámot stb.) pl. a keresztény egyházon belül nem “ismerték fel”, vagy talán pontosabban “nem ismerték meg” kierkegaard-i értelemben. Ehelyett (félre)magyarázzák azt, amit nem lehet magyarázni, jóllehet ez idő (az 1800 év) nagy része alatt az egyháznak már rendelkezésére állt a Biblia mint közlés, mégsem tudtak vele “mit kezdeni” lényegi – kierkegaard-i – értelemben, ami aligha lenne így, ha közvetlen közlésként jelenne meg a Biblia. Másrészről számtalan módon magyarázható, megközelíthető (ahogy számtalan módon magyarázzák is) a Biblia, ami ismét élesen azon feltételezés ellen tanúskodik, hogy a Biblia közvetlen közlés lenne. Véleményem szerint a Biblia ilyen nézőpontból nem fogható fel közvetlen közlésnek, hacsak nem olyan módon, olyan mértékben, mint pl. a csodák. A Biblia – mint olyan könyv, ami lényegében állandóan észnek ellentmondó történeteket ír le (pl. Jézus tetteit – nem vitatva, hogy ennél azért másról/többről is szó van a Biblia esetében) – felfogható mint egyfajta tanúságtétel az abszurd mellett. Meggyőződésem, hogy kierkegaard-i szempontból a Biblia is inkább “figyelemfelkeltő jel”, aminek szerepe, hogy az abszurddal szembesítve rezignációba terelje az olvasót, a döntés felé “segítve” azt.

A közlés közvetlen volta már csak azért is lehetetlen Krisztus esetében, mert ahhoz, hogy a közlés közvetlen legyen, a közlésnek és a közlőnek közvetlennek (egyértelműnek) kell lennie – tehát itt nincs inkognitó – de Jézus jel, így a tőle származó közlés nem lehet közvetlen^¹⁰. Kierkegaard szerint ezen a ponton vesztik el közvetlenségüket az ún. “közvetlen” kijelentések is (pl. Jn 14,1; Jn 10,30), hisz a közlő – Jézus – személye nem közvetlen. “A közlés, közlője miatt, ellentmondást foglal magában, közvetett közléssé alakul és válaszút elé állít: akarsz-e hinni neki vagy sem.”^¹¹ Ezeknek a kijelentéseknek hasonló szerep jut, mint a csodáknak: figyelemfelkeltés. “Krisztus az ellentmondás jele, és közvetlen kijelentésével csupán magához bilincsel, hogy beleütközz az ellentmondásba, és szíved szándékai napvilágra kerüljenek, mikor eldöntöd, hogy hinni akarsz-e vagy sem.”^¹²

Ez a “válaszút elé állítás”, ez a “döntésre kényszerítés” az inkognitó lényegi velejárója. Krisztus, a krisztusi inkognitó ezt a két alternatívát kínálja: “akarsz-e hinni neki vagy sem”. Ez – emberileg szólva – az Istenember inkognitójának célja, lényege, “értelme”; a választás elé állítás, hogy eljuttassa oda az egyes embert, hogy választania kelljen. És éppen azért ez a célja, mert éppen arról szól a döntés, hogy “akarsz-e hinni neki vagy sem.” Vagy-vagy. Elhiszem-e, hogy inkognitóról van szó? Elhiszem-e azt, hogy Istenember, hogy Isten ember vagy nem, és akkor csak ember. A kérdés: (az Istenember) Isten vagy ember^¹³.

A közvetlen közlés lehetetlenségének Kierkegaard más szempontból is jelentőséget tulajdonít, az ugyanis szerinte része, sőt lényegi része Krisztus szenvedéseinek. Ha Krisztus a hit tárgya akar maradni, akkor nem tehet egyértelmű, közvetlen közlést magáról. Így azonban szenvednie kell, éppen emiatt az inkognitó miatt, hiszen ha egyértelművé tenné kilétét, akkor mindenki imádná, senki nem kételkedne benne, de akkor “a hit elveszett”, és akkor megöli a Krisztus-hitet (miképp – Kierkegaard szerint – a keresztény egyház is teszi^¹⁴). Krisztus tehát megmarad a közvetett közlésnél, az inkognitónál, és ennek köszönhetően szenved a világban. Azért, mert a külvilágnak egyértelmű, józan ésszel felfogható dolgok – azaz közvetlen közlések – kellenek, amikkel tud bánni (rendszerezni stb.). Az inkognitó eredménye szenvedés. Ily módon az inkognitó teszi mártírrá a vallási egzisztenciát. Krisztus inkognitóban marad, mert a hit tárgya, és nem az értelemé. A legnagyobb szenvedés azonban Kierkegaard szerint – amit ember nem élhet át, csak a hit tárgya – nem ez, ez a szenvedés emberi része. “…az Istenember kénytelen elszenvedni, hogy szenvedése megbotránkoztathatja – és meg is botránkoztatja – a maroknyi hívőt.”^¹⁵ Végig kell élnie, hogy megbotránkoznak benne, elhagyják a tanítványai, teljesen magányossá válik a legnehezebb pillanatokban, és egyúttal azzal is szembesülnie kell, hogy – úgy tűnik – minden hiábavaló volt, hiszen egy ember sem tartott ki mellette^¹⁶. Ők – a tanítványok is azért fordulnak el mesterüktől, mert az a végsőkig fenntartja inkognitóját. Krisztust ugyanúgy látják szenvedni, mint bármely más halandót. Ez a tény váltja ki a tanítványok részéről a botránkozást^¹⁷. Jézus személye az inkognitónak köszönhetően a botránkozás lehetőségét hordozza magában.

Milyen különös! Az Istenember személye a botránkozás lehetősége, és az inkognitója által lesz azzá. A csoda felkelti a figyelmet. A kortárs^¹⁹ világ odafigyel rá, és azt várja, hogy jöjjön a megerősítés, várja a bizonyítékot, hogy tényleg csoda történt / történik. Ezzel szemben mit lát a kortárs világ? Egy egyszerű galileai embert, aki szemben áll Isten “törvényes” rendjével, képviselőivel, a farizeusokkal, és eközben azt hirdeti, hogy mindezt Isten nevében cselekszi. A világ bizonyítékot, “jelt követel”^²⁰ arra vonatkozóan, hogy tényleg az Istentől való a csoda és a csodatevő, de az ellentmondás jelét “kapják”, amit viszont nem ismernek fel (nem ismerik fel azt sem, hogy jel). Nincs bizonyíték. Nincs és nem is lehet. Ha lenne, akkor “a hit sohasem létezett”, akkor győz a keresztény egyház^²¹, akkor nincs inkognitó, nincs Krisztus. Nincs bizonyíték, így a kortárs ember számára nincs kapaszkodó, nincsenek észérvek, a rezignációba jut, ahol döntenie kell: hisz Jézusnak / Jézusban, vagy megbotránkozik benne, és elfordul tőle. Nincs bizonyíték, közvetlen közlés, és ez a botránkozás lehetősége. “A csodát semmi sem bizonyíthatja: ha ugyanis nem hiszed, hogy Krisztus az, akinek vallja magát, akkor a csodát is tagadod. A csoda képes rá, hogy felkeltse a figyelmedet – ekkor feszültség tölt el, és a dolog azon fordul meg, mit választasz, a botránkozást-e vagy a hitet, és a szíved fog megnyilatkozni.”^²² A csoda valójában az inkognitóra hívja fel a figyelmet, azt akarja láttatni, hogy itt inkognitóról van szó.

A választás, illetve kérdés tehát arról is szól, hogy elhiszem-e az inkognitót, azt, hogy inkognitóval állok szemben, hogy Krisztus inkognitóban van (és akkor Istenember). Ha nem – vagyis ha tagadom az inkognitót, ezt kétféle megfontolás alapján tehetem; vagy nincs inkognitó, és akkor Krisztus nem Krisztus, hanem ember – ez a kortársi világ döntése (akkor is, ha ez a kérdés ilyen kiélezett, explicit módon nem feltétlenül merült fel).^²³ A másik eshetőség, hogy nincs inkognitó, mert Jézus közvetlenül megmutatja isteni valóját (egyértelmű, közvetlen közlés) – ez pedig a keresztény egyház álláspontja, amit Kierkegaard élete végéig ostoroz. Egyik esetben sem lehet szó hitről.

A botránkozás lehetősége (a rezignáció, az apória) és a botránkozás is a hit által győzhető le, vagyis azáltal, ha a hitet választja az ember. “A botránkozás lehetősége megkerülhetetlen, által kell jutnod rajta, és csak egyféleképpen menekülhetsz meg belőle: hit révén. Ezért mondja Krisztus: ,boldog, a ki én bennem meg nem botránkozik’ ”^²⁴. Ha valaki hisz Krisztusban, ha elhiszi, hogy ő az “Istenember” – szemben a világgal, a (választó) saját világával, akkor szabadul csak meg a botránkozástól, és csak így válhat hívővé. “Az Istenember épp azért a hit tárgya, mert ő a botránkozás lehetősége” ^²⁵. A botránkozás lehetőségét, a döntést nem lehet “megspórolni”, csak ezen keresztül lehet a hithez jutni, és csak a hit által lehet tőle szabadulni. A botránkozás lehetősége az a pont, ahol az egyén “szíve megnyilatkozik”, itt a döntő a döntő “bensője”, a meztelen személyiség, egzisztencia, a szubjektív én. Jézus inkognitója tehát figyelemfelkeltő, felhívja magára a figyelmet, és magára az inkognitóra is, arra is, hogy itt inkognitóról van szó, jóllehet a lényeg a választásra való felhívás. Nem is egyszerűen “csak” a választásra, hanem a hit választására való felhívás a krisztusi inkognitó.

Ezen a ponton beszélni kell Krisztus harmadnapon, illetve a tizenegyedik napon történt feltámadásáról, mint olyan eseményről, mely első ránézésre úgy tűnik, feloldja inkognitóját. Ez azonban nem igaz. Itt első ránézésre egy lényegében közvetlen közlésről van szó, feltámadása után a tanítványokkal való személyes találkozással Krisztus feloldja az álcát, és Krisztus megmutatkozik “isteni valójában”. Azzal, hogy feltámadása után elmegy a tanítványokhoz, megmutatja sebeit, és Lukács tanúsága szerint eszik velük, Jézus egyértelművé teszi, hogy ő a Krisztus. Fontos tény lehet, hogy itt empirikus tapasztalatról van szó (Tamás!), egyfajta egyértelmű bizonyítékról^²⁶. Mindez a kortárs tanítványok előnyét is jelentené a későbbi tanítványokkal szemben^²⁷. A kérdés talán csak úgy válik megmagyarázhatóvá, ha a feltámadást és a tanítványokkal való találkozást hasonló értékűnek tekinthetjük (természetesen szigorúan a közlés közvetlensége szempontjából), mint a csodákat. Vagyis figyelemfelkeltésről van szó, ami a kérdéshez, pontosabban éppen a válaszhoz (választáshoz) terel.

Két evangélista is említi, hogy a tanítványok nem hitték el, hogy Jézus tényleg feltámadt, hogy tényleg őt látják maguk előtt. Még azután sem, hogy a sebeit megmutatta^²⁸. Jóllehet, valóban empirikus tapasztalatról van szó, megfoghatta Jézust pl. Tamás, de ugyanez a lehetőség adott volt a csodáknál is, pl. Lázárt is meg lehetett fogni, vagy a kánai menyegzőn a bort meg lehetett inni stb. A közlés közvetlensége szempontjából tehát nincs lényegi különbség a csodák és a tanítványoknál tett látogatás közt, mind egyfajta maieutikus funkciót látnak el^²⁹. Itt is az történik, hogy megdöbbent, illetve rádöbbent valamire az esemény. Igaz ugyan, hogy Tamás a tapasztalat hatására hisz, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy anélkül legyen valaki hívő. Tamás hite a világ hite, amely csak akkor működik, ha van kézzel fogható bizonyíték, de “…boldogok, akik nem látnak, és hisznek”. Ez tehát nem előny a kortársnak a későbbiekkel szemben, mert nem ezen fordul meg a dolog. A későbbi korok tanítványai is ugyanazzal a paradoxonnal szembesülnek, mint a közvetlen tanítványok^³⁰. Az, hogy Krisztus feltámadt, paradoxon, “lehetetlen”. Nem lehet megérteni, vagyis nem lett egyértelműbb a kérdés (Hiszek-e?), ilyen értelemben nem beszélhetünk tehát közvetlen közlésről.

Krisztus jel, felhívás, de úgy jel és úgy felhívás, hogy példa is^³². Jézus követendő példa a hívőnek, követésre hív fel. “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”^³³ Tehát a hívő embernek az övéhez hasonló életben lesz része. Ez nyilvánvaló, hiszen Krisztus a példakép, az ő lelkiségét kell minél inkább megvalósítania a hívőnek, de mivel a Krisztust körülvevőhöz nagyon hasonló külvilágba kerül, így hasonló lesz élete is; szenvednie kell. A hívőnek Krisztus a példakép. De ha előtte csak Krisztus állhat példaképp, akkor ez azt is jelenti, hogy – miként Jézus – a hívő is inkognitóban fog élni, mert – amiért Jézus is – nem is tehet másként. Ezek szerint valahogy úgy állna a dolog, hogy az inkognitó felhívja a figyelmet az inkognitóra (magára), ami az inkognitó vállalásáig, választásáig juttatja az egyes embert.

Milyen különös! A rejtekező arra indít, hogy a lehető legnyíltabb, legőszintébb, legbensőségesebb pillanatban szintén a rejtekezést – ily módon valamilyen szinten az “őszintétlenséget” válasszam. Így az inkognitóra való felhívásról beszélhetünk. A Krisztust követő szenvedő emberként jelenik meg, és ő is az utolsó lesz a világ szemében, ahogy Krisztus. A hit benne, általa abszurdként, paradoxként, ő maga pedig kivételként tűnik fel, és ezzel a külvilág értelme nem tud megbirkózni^³⁴.

Végül a krisztusi inkognitó kapcsán még fontos, hogy itt nem “csupán” Krisztus isteni személye, lényege van inkognitóban, hanem Krisztus alakja Isten inkognitója. Krisztuson keresztül nem “csak” Krisztus, hanem Isten is megszólal. Milyen különös! Isten az egyes, jelentéktelen ember mögött /emberben! Milyen különös, és mégsem lehet másként. “Ki érti ezt? S mégis, ki tud mást kigondolni?”^³⁵

Érdemes egy kérdést felvetni ezen a ponton, mégpedig azt: hogy nem lehetséges-e egy olyan világot elképzelni, melyben – például akár épp Kierkegaard-nak köszönhetően – mindenki megtér és igaz hívő lesz? Itt természetesen a kierkegaard-i elképzelés szerinti megtérésről lenne szó, mert ez az “igazi” hit feltétele. Vajon lehetne-e ezt a helyzetet a kierkegaard-i értelemben vett Krisztus-hitnek nevezni? Nos, ha ez valóban bekövetkezne, akkor (ha nem tömeges – egyik pillanatról a másikra mindenki hívő lesz – megtérésről van szó) az első időkben megtérőknek ideális helyzet kínálkozik megtérésükhöz, hitben maradásukhoz és ahhoz, hogy ezt a mozdulatot újra és újra megtegyék. Aztán, ahogy minél többen válnának igaz hívőkké, az újonnan megtérőknek már annál nehezebb dolguk lenne, mégpedig azért, mert egyre kevésbé lenne ellenséges a világ, melyben a választás történik, egyre könnyebb lenne hívővé válni, hiszen körülöttük egyre több hívő lenne. Így egy bizonyos idő elteltével nem csak Krisztus követése, értve ezalatt a fentebb említett életmódot (szenvedés stb.), kerülne veszélybe, hanem csakhamar odáig jutnánk, hogy már nem is lenne választás, hiszen nincs tét. Azért nincs tét, mert Krisztus (és a hit választása) innentől kezdve nem lehet a botránkozás lehetősége. Ebben az esetben természetesen arról sem lehet szó, hogy az egyén “szíve fog megnyilatkozni”. Enélkül pedig nincs hit (hiszen választás sincs) a kierkegaard-i kritériumok alapján. Így pedig pontosan a fennálló kereszténység történetéhez és hibájához jut a gondolat, megmutatva közben, hogy a feltevés szerinti állapot (a világ megtérése) nem lehetséges, a Krisztus-hit nem győzhet. Ez az egész kitérő elvezet egy tanulságos következtetéshez; Kierkegaard szerint a vallási egzisztencia létrejöttének előfeltétele az ellenséges külvilág. Vagyis kritizálja, támadja azt, de anélkül nem lehet hívővé válni. Másképpen fogalmazva: a hit erre a világra van “kitalálva” vagy inkább “teremtve”.

“Ez…(ti. az inkognitó) egy olyan dologgal van összekötve, amely nélkül az inkognitó nincs, nem létezik, s ez az irónia.”^³⁶ úgy is mondható, hogy a vizsgálódás most pontosan ennek a mondatnak az igazságára irányul, tehát valóban így van-e, elengedhetetlen-e az inkognitóhoz az irónia? Ehhez szükséges a dán filozófus doktori munkájának segítségül hívása, amiben Szókratész alakján keresztül elemzi az iróniát.

Az írásban az irónia a szubjektivitás első és legelvontabb meghatározásaként jelenik meg, mégpedig első ízben Szókratésznál^³⁷. Az irónia ezen kívül – és éppen ezért is – végtelen, abszolút negativitás^³⁸. A két döntő mozzanat tehát a szubjektivitás és a negativitás. Az irónia negativitás, mert tagad. Tagadja a fennállót, eltávolítja tőle a szubjektumot. Tagad, de csak tagad. Vagyis a fennálló világot negálja, de nem tesz a helyébe semmi konkrét elérendőt, az irónia nem teremt, nem mondja meg, mi az, aminek a külvilág helyébe kell lépnie. És ilyen értelemben viselkedik negatívan Szókratész daimonionja is, mivel nem ad pozitív tanácsokat, csak azt adja meg, hogy mit ne csináljon Szókratész. Az irónia szubjektivitása pedig ott érhető tetten, hogy a szubjektum lesz a döntő az állammal, valósággal szemben. Sőt, Kierkegaard szerint a személyes élet el sem képzelhető irónia nélkül^³⁹.

Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez (irónia és inkognitó szükségképpeni kapcsolata), nem Krisztus (bár, az ő inkognitójához az eddigiek alapján nem fér kétség), hanem Kierkegaard alakját választom a vizsgálat alanyául. A bekezdés elején is idézett cikk abból indul ki, hogy Kierkegaard költő, inkognitóban van, de ehhez elengedhetetlen az irónia. Az irónia annyiban fontos, hogy “…distanciát teremt önmaga és az úgynevezett reális világ közé: azaz ezáltal lehetővé válik egy másik alternatíva…felmutatása.^⁴⁰” Itt azonban véleményem szerint nincs, illetve nem lehet szó másik alternatíva felmutatásáról, hiszen akkor az irónia negativitása szenvedne csorbát, miszerint nem ajánl “megoldást” a fennálló helyett. Mert ha az irónia ily módon feltétele az inkognitónak, nem időben azt megelőző feltételnek kell lennie, azaz csak úgy lehetne feltétel, ha egyszerre vannak jelen a szubjektumban. Ez azt jelenti, hogy a distanciának (tehát az iróniának) mindvégig meg kell lennie, amíg az új felmutatása (inkognitó)^⁴¹ is van, tehát egyidejűleg kell létezniük. De egyidejűleg nem létezhetnek, hiszen az új felmutatása megöli a – kierkegaard-i értelemben vett – iróniát. Nézetem szerint az teljesen helytálló, hogy Kierkegaard mutat alternatívát, de ez az előbbiek alapján nem függ össze az iróniával (legalábbis a vallásos egzisztencia, Krisztus és Kierkegaard esetében). Bár az inkognitóban lévő a reális világgal szemben áll, ilyen értelemben távolság lévén közte és a világ közt, sőt, a szubjektivitás kerül előtérbe, úgy tűnik, ez nem (vagy nem csak) az (a doktori értekezés értelmében vett) iróniának köszönhető. Itt valószínűnek látszik, hogy inkább az “inautentikus” világ és a (választás “utáni”, vagy inkább “általi”) “autentikus” egzisztencia különbségéből eleve áthidalhatatlan distancia adódik, az ilyen értelemben eszközként felfogott irónia nélkül^⁴².

Kierkegaard műveiben tehát nagy jelentőséget kap az inkognitó. A legfontosabbnak a fentiekből azt tartom, hogy Krisztus inkognitóban van, és enélkül – valamint ennek elfogadása nélkül – nem lehet szó hitről, illetve a kierkegaard-i életmű is félreértelmezhető lesz. Azért is ezt emelem ki a fentebb tárgyaltak közül, mert Kierkegaard – t elsősorban vallási írónak tartom, és ezt (a hit, hívővé válás, a vallásos egzisztencia problematikáját) életműve középponti kérdésének. Ennek a gondolatnak az igazságáról a saját írói munkásságáról írtak győznek meg.

Kierkegaard-nál az inkognitó mögé rejtőző lényeg az egzisztencia, amely csak az autentikus módon létező ember sajátja. Az egzisztencia pedig “kivétel”. De mi szüksége van pl. Kierkegaard-nak az inkognitóra? A legkézenfekvőbb válasz lehetne, hogy a pszeudonimitás a kierkegaard-i inkognitó, és az ellenséges külvilág miatt van rá szükség. Ez Kierkegaard esetében nem lehet igaz, hiszen ő nem bújt ténylegesen álnevei mögé. Pszeudonim inkognitója formailag nézve nem “eredményes”, hiszen pontosan tudható, kit rejtenek a nevek. úgy tűnik, Kierkegaard ennyiben is kivétel, hiszen az ő “ál-inkognitója” inkább felhívja a figyelmet a valódi szerzőre. A dán gondolkodó ezen az “álcán” keresztül szól a világhoz, ezen keresztül érintkezik vele a magába zárkózó egyén. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy éppen pszeudonimitása az, ami így sokkal inkább kapocs, a világgal való kapcsolatot teremti meg és jelenti, mintsem az attól való távolságot^⁴³ (Krisztusnál is hasonló szerepe van az inkognitónak).

Így kérdésessé válik, hogy beszélhetünk-e egyáltalán magába zárkózásról. Kierkegaard magányos, és a külvilág értékeit elítéli, de nem hagyja figyelmen kívül azt. Egyrészről nem is teheti, hiszen ebben a világban kell élnie, de másrészről fontosabb, hogy komolyan érdekli, érinti pl., hogy hogyan fogadják írásait (pl. A keresztény hit iskoláját).

Kierkegaard (“tökéletlen”) inkognitója tehát a kapocs, a viszony eszköze az elzárkózás, a viszony megváltoztatása, illetve megtagadása. Az egzisztencia abszurd módon csak úgy tud a világ felé fordulni, egzisztálni^⁴⁴, ha előbb elrejtőzik előle. Az, hogy Kierkegaard egyáltalán publikál, és hogy érdekli is, hogy hogyan reagál a “közönség” a művekre, egyértelműen azt jelzi, hogy Kierkegaard a “világnak” ír, fontos neki a világ. Nem egy “zárójelbe tett világról” van szó.

Miért nem? Mi szüksége van Kierkegaard-nak a világra, mikor az ellenséges, és nem érti? Miért kell egy szabad egzisztenciának a világ? Miért ír neki? Mit keres Zarathustra a nép közt? Miért ír Nietzsche? Pontosan tudja Kierkegaard, hogy kivétel, olyan kivétel, mely a kivétel kirekesztésének szabályát erősíti. Tudja, hogy a világ máshogy gondolkodik, “más stádiumban” van, de mégis kiadja írásait.

Kierkegaard szerzői tevékenységéről a tekintélyes mennyiségű naplójegyzeten kívül három műben ír. A Szerzői tevékenységem szempontjának^⁴⁵ a Bevezetésében az írás miértjéről így ír: “…szerzői tevékenységem nem volt más, mint egy leküzdhetetlen belső kényszer, egy melankolikus egyetlen lehetősége…bármi áldozat és erőfeszítés árán az igazság szolgálatában…”. Kierkegaard vallási kötelességének tekinti az írást és azt, hogy ezt olyan formában tegye, amint teszi (önmegtagadás).^⁴⁶ Vagyis Kierkegaard egy hitbéli belső meggyőződés, kényszer hatására ír (így), ennek köszönhetően hirdeti, akarja hirdetni az igazságot. Mármost pontosabban mi is az igazság, amire a dán szerző tanít, mit akar megmutatni?

Kierkegaard fő – és talán egyetlen – feladata, hogy rádöbbentse kora emberét, hogy keresztényinek hitt életének több köze van az istenkáromláshoz, mint a Krisztus-hithez. A szerző ezt a hiányzó – és valódi, élő – Krisztus-hitet akarja megmutatni, feltárni azt, hogy a hit miben áll, ezzel megmutatva a hozzá vezető utat is, Kierkegaard segíteni akar^⁴⁷. A cél tehát a felébresztés és az igaz hithez vezetés. Az Istennel/Krisztussal való igaz, belső kapcsolat “Az egyes”-hez kapcsolódik, “az egyes” ügye.^⁴⁸ A tömeg érzékcsalódásban, tévedésben él, “…a tömeg a nem-igazság”.^⁴⁹ Az igazság a Krisztus-hit, és az ehhez nélkülözhetetlen bensőségesség, személyesség, vagyis “az egyes”. Így a szubjektivitás az igazság,^⁵⁰hiszen “az egyes” a Krisztus-hit feltétele. “Egyes egyénként az ember egyedül van…Istennel…”^⁵¹ Kierkegaard tehát nem akar mást, “csak” az igaz Krisztus-hitre “téríteni”. A megvalósítás hogyanja vezet vissza az inkognitó problémájához.

Kierkegaard életében az inkognitó jóval bonyolultabb egy egyszerű pszeudonimitásnál. Az 1846-ban megjelent Első és utolsó nyilatkozat szerint Kierkegaard a műveket író költőket, költői személyiségeket alkotja meg “Én tudniillik személytelen valaki vagyok, avagy egy kívülálló sugalmazó, aki költő módjára szerzőket teremtett, úgyhogy még az előszó is az ő művük, sőt ez és ez a nevük. Ily módon az álneves művekben egyetlen szó sem tőlem való; még véleményt is legfeljebb kívülállóként alkottam róluk, jelentőségüket legföljebb olvasóként ismerem, még távoli személyes viszony sem fűz hozzájuk, hiszen az ilyesmi egy kétszeresen reflektált közlés esetében eleve lehetetlen.”^⁵² Az álnevek viselői lényegében tehát (Kierkegaard-tól is) független szubjektumok.

Az 1849-es Szerzői tevékenységemről tanúsága szerint “A kezdés, maieutikus módon, esztétikai alkotás volt, és az egész álneves termés ilyen maieutikus.”^⁵³ Az álneves írások maieutikusak^⁵⁴ és esztétikaiak, míg mindaz, ami közvetlenül vallási, saját néven jelent meg.^⁵⁵ A cél: a vallás a maga egyszerűségében, együgyűségében. A cél elérésének módja az, ami ismét felveti az inkognitó problémáját.

Kora kereszténységét Kierkegaard “érzékcsalódásnak” tartja, amit – mivel érzékcsalódás – “…sohasem lehet közvetlenül kiirtani, és közvetve is csak nagy alapossággal. Ha mindenki keresztény volta érzékcsalódás – és ez ügyben van valami teendő, hát a dolognak közvetve kell történnie, nem olyasvalaki révén, aki nagy hangon rendkívüli kereszténynek hirdeti magát, hanem valaki tájékozottabb révén, aki kijelenti, hogy még ő maga sem keresztény.”^⁵⁶ Ebből többek közt az is levonható, hogy Kierkegaard magát “igazi” kereszténynek tekinti, és csak azért óvakodik ezt hangoztatni, mert “tájékozottabb”^⁵⁷, de most érdekesebb a fejtegetés szempontjából, hogy miként teszi közvetetté a közlést a szerző, egyáltalán hogyan lesz közléssé?

“A szerzői életmű leírta mozgás a következő: a ,költőtől’ (az esztétikumtól), a ,filozófustól’ (a spekulativitástól), a legbensőbben keresztény meghatározás jelzése felé…”^⁵⁸ A szerző tevékenysége a bonyolulttól az egyszerűig tart. Kierkegaard az esztétikai/költői termést álcának használja, ahhoz, hogy megszólítsa, meg tudja szólítani az olvasót, kicsit tán eltúlozva, de az egyszerűség és érthetőség kedvéért mondva; “lemegy az ő szintjükre”^⁵⁹, egyszerűen azért, hogy megértsék^⁶⁰. Vagyis azért, hogy érdekelje őket, amit ír, kapcsolatot teremtsen velük, nekik, hozzájuk szóljon^⁶¹.

Kierkegaard vallási szerzőnek vallja magát^⁶². Célja nem más, mint felrázni korát az önámításból, “érzékcsalódásból”, ami szerint keresztény hitben élnek, és megmutatni az igaz Krisztus-hitet, valamint az ehhez vezető utat. Ezt nem teheti közvetlen módon, mert akkor biztos a kudarc, nem figyelnének rá, először kapcsolatba kell lépnie a világgal. E döntő lépés megtételében játszik központi szerepet az inkognitó. A dán író ugyanis az esztétikai művekkel, a költői terméssel “nyit”, közelít a világ, az olvasó felé, és ez az ő inkognitója. A vallási szerző a költő álarca mögé bújik^⁶³, mindezt a cél érdekében, azért, hogy így fokozatosan vezesse az olvasót az igaz hit felé. Tulajdonképpen így lesz a közlés “kétszeresen reflexív”. A cél a vallás a maga együgyűségében, egyszerűségében^⁶⁴. A cél a vallás, a közvetlen közlés elérése^⁶⁵, de ehhez közvetett közlés szükséges. Kierkegaard, a vallási szerző életre hívja a költői szerzőket, akik munkásságukkal “csak” a figyelemfelkeltés szerepét töltik be. Bizonyos értelemben mondható, hogy a szerzői munkásságnak ez a része tulajdonképpen a valódi szerző igazi személyiségét mutatja be több aspektusból^{^*}, de úgy gondolom, itt dől meg az a nézet, hogy Kierkegaard egyértelműen költőnek tekinthető, hiszen azt látni kell, hogy ez az egész inkognitó. Az is érthető, hogy miután a szerző felvette az álneveket, már nincs hozzájuk igazából köze, hiszen egyikük sem ő, ezek csak álszemélyiségek. És – bár kétségkívül a láttatás is bizonyos módon szerepet kap (hiszen végül a vallási témához akar eljutni fokozatosan Kierkegaard – közvetett, kétszeresen reflexív közlés) – fő funkciójuk mégiscsak az álca fenntartása, egyfajta “becsapás” (bár ez “Krisztus-hitet szolgáló megtévesztés^⁶⁶”).

A Krisztus-hit “az egyes”-en múlik, ezen keresztül érhető el (hiszen neki kell döntenie), először ide kell elvezetni az olvasót. Annak az érzékcsalódásnak a lerombolásáról is szó van, mely szerint a tömeg az igazság (minél többet/többen mondanak valamit, annál igazabb), oda kell először megérkezni, hogy az igazság a szubjektivitás.

Egy nagyon precízen, jó előre megfontolt “igazság szolgálatába állított, igazság szerinti megtévesztés”-ről van szó, amit Kierkegaard a legapróbb részletekig eltervezett, és mindent ennek vetett alá^⁶⁷. Mint írja, személyes hétköznapi életét is a célnak rendelte alá. Kierkegaard szándékosan alakít ki magáról abszolút negatív képet a környezetében^⁶⁸, ő (írása szerint) ki akart rekesztődni, magányossá akart válni^⁶⁹, mindezt az inkognitó érdekében, hogy ezáltal sikeresen meg tudja szólítani a közönséget^⁷⁰. Az esztétikai inkognitó után később éppen a tömeg Kierkegaard-hoz való viszonya lett az inkognitó, ami biztosította a közlés közvetettségét^⁷¹, akkor is, ha közvetlenül vallásos témában írt, a lényeget közölte, hiszen ki hinne egy félőrültnek?

Ez a megtévesztés, zárkózottság Kierkegaard-nak tényleges szenvedés (vö. a Krisztusról írtakkal), szintén az inkognitó miatt (hogy még csak nem is közölheti inkognitója inkognitó voltát) kell ezeket megélnie. “Mindenfajta közvetlenség hiányzott belőlem, ilyenformán a szó közönséges emberi értelmében nem is éltem; eleve reflexióban jöttem a világra, nem idősebb koromra gyűjtögettem össze némi reflexiót, hanem tetőtől talpig reflexió vagyok.”^⁷² Ez a hallgatás a szerző vallási kötelessége^⁷³.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy Kierkegaard ezekben az írásokban fehéren feketén az olvasó elé tárja, hogy miben is áll szerzői tevékenységének lényege^⁷⁴. Legalábbis megpróbálja. A sorok ugyan arról tanúskodnak, hogy egy előre kitervelt, szigorú rend szerinti alkotásról, folyamatról van szó, de ezek mögött egy igen erős bizonytalanság lelhető fel. Meggyőződésem szerint maga Kierkegaard sem rendezte magában végérvényesen, hogy pontosan hogyan is lehetne definiálni szerzői tevékenységét, vagy ha végül is sikerült neki, akkor kemény harcok árán. Erre enged következtetni pl. az ezzel a témával foglalkozó legkorábbi írás címe, az Első és utolsó nyilatkozat^⁷⁵. Az is jogos kérdésnek látszik, hogy egyáltalán miért ír több művet erről a témáról (címtől függetlenül), hiszen egyben leírhatná az egészet (hiszen itt nem esztétikai műről, vagy valamiféle lényegre való “rávezetésről” van szó). Másrészt akad néhány ellentmondás, vagy következetlenség, ami – figyelembe véve, hogy itt közvetlen közlésekkel állunk szemben^⁷⁶- számon kérhető, ha az “álneves termés”-nél inkább el is nézhető az ilyesmi.

Az inkognitó lényegi momentumként van tehát jelen Kierkegaard-nál. Egyrészt az egzisztencia választásához szükséges – illetve ahhoz, hogy oda eljuttassa az individuumot, másrészt a lényeg (az egzisztencia) csak inkognitóban tud “megnyilvánulni” a külvilág különbözősége miatt. Az inkognitó paradox, mint ahogy a lényeg is paradox, amihez kapcsolódik. Hisz az inkognitó mindig azért van jelen, mert van mögé rejtőző lényeg. Az inkognitó elrejti a lényeget, de éppen ezzel rá is mutat arra (ehhez persze elengedhetetlen észrevenni, hogy inkognitóról van szó)^⁷⁷. Az inkognitó paradox voltára utal az is, hogy csak viszonyban tud megnyilvánulni, úgy azonban, hogy éppen a viszonyt kerüli. Hiszen csak úgy képzelhető az inkognitó, a (közvetlen) viszony kerülése, hogy van kinek megnyilvánulnia inkognitóként, vagyis viszonyban van. Ami Kierkegaard-nál még különösképpen érdekessé teszi ezt, az az, hogy ő az inkognitót éppen mint végeredményben a közvetlen viszonyt (Isten és ember közt) elősegítőt szerepelteti.

Tulajdonképpen mondhatom azt, hogy az inkognitó lényege a segítségnyújtás Kierkegaard-nál.

Ha Krisztusban hiszek, vallásos (egzisztencia) leszek. Ha Kierkegaard-ban, Kierkegaard-nak hiszek, ezzel nem hiszek automatikusan Krisztusban, nem leszek hívő. Ha hiszek abban, amit ír, akkor ez annak a választása, hogy a Krisztus-hithez kell a választás. Ha hiszek Kierkegaard-nak, azzal nem megkönnyítem (főleg nem automatizálom) a hívővé válásomat, hanem megnehezítem^⁷⁸.

A lényeg nem közölhető. Legalábbis nem közvetlenül. Röviden ez a filozófiatörténeti trivialitás olvasható ki a kierkegaard-i inkognitóból. És ez lényegében egy másik sokat tárgyalt kérdést, egyén és külvilág kapcsolatának problematikusságát, összeegyeztethetőségének mikéntjét takarja. A filozófiatörténetben a kérdés felmerülése után a filozófia szerepe többnyire az, hogy segítsen a lehető legközelebb férkőzni a közölhetetlenhez^⁷⁹. Vagyis különböző módszereket ajánl a filozófia, válaszokat az “Akkor mégis hogyan juthatunk a lényeghez?” kérdésére, vagyis tulajdonképpen a filozófia legitimálásáról van szó^⁸⁰.

Kierkegaard “megoldása” a hit, illetve az egzisztencia és a szubjektivitás. A lényeg a hit, és amin keresztül valaki eljut hozzá, az az egyes. A szubjektivitás, a hit, a szerelem, a belső nem közölhető (direkt módon).

A dán szerző szerint a világ (amely az értékek netovábbja, az etikum) ezt a lényeget, az egyest, a belsőt, a belső világot akarja elnyomni, kiiktatni^⁸¹, mert az akadály, “kísértés” a nembeli megvalósításában. Az etikaiban élő ember az általánosra törekszik, azt akarja kiteljesíteni. Az etikum (a világ) a közlés, az ész, az átláthatóság (Heidegerrel szólva: a bánni tudás) világa. A filozófia határai pedig egybeesnek az etikaival. A filozófia feladata tán éppen az, hogy megmutassa, hogy nem tud mit kezdeni a hittel, hogy az egyént szembesítse a paradoxszal, és így rezignációba terelje. Nem az a feladata, hogy megölje a lényeget (ahogy a keresztény egyház tette), és filozófiává tegye, hanem hogy “rámutasson”, megmutatva, hogy Ábrahám Istene nem a filozófusok Istene. Így a filozófia lesz a módszer, az etikai kísérlet, mely kudarca révén az abszurdhoz és a választáshoz juttat^⁸². “A hit paradoxona pedig éppen az, hogy az egyes magasabb rendű, mint az általános.”^⁸³

A “lényeg”, a belső közléséhez pedig inkognitóra van szükség^⁸⁴. És csak azért van ez így, mert a világ olyan, amilyen. Az inkognitó tehát “szükséges rossz”, amire rákényszerül az autentikus egzisztencia. Az inkognitó azért kell, hogy rajta keresztül meg tudja szólítani a “más világban” élő világot (illetve hogy “közölni” tudja a lényeget). Ahhoz viszont kell. Tehát ha van “lényeg”, és meg akar nyilvánulni – bár ez lényegéből fakad –, akkor van, kell inkognitó. Csak az inkognitó segítségével lehetséges az őszinteség, csak úgy tudom megmutatni a legbensőmet, ha elbújok.

Sören Kierkegaard: Félelem és reszketés (FR), Budapest, 1986., Európa, ford.: Rácz Péter

Sören Kierkegaard írásaiból (SKÍ), Budapest, Gondolat, 1994., ford.: Dani Tivadar, Valaczkai László, Veress Miklós, szerk.: Suki Béla

Sören Kierkegaard: A keresztény hit iskolája (KHI), Atlantisz, 1998., ford.: Hidas Zoltán

Sören Kierkegaard: Vagy – vagy, Osiris – Századvég, Budapest, 1994., ford.: Dani Tivadar

Sören Kierkegaard: Filozófiai morzsák (FM), Göncöl, Budapest, 1997., ford.: Hidas Zoltán

Sören Kierkegaard: Az ismétlés (Ism.), Ictus, Szeged, 1993., ford.: Gyenge Zoltán

Sören Kierkegaard: Szerzői tevékenységemről (SZTE), Latin Betűk, Debrecen, 2000., ford.: Hidas Zoltán

Sören Kierkegaard: A szorongás fogalma (SZF), Göncöl, Budapest, 1993., ford.: Rácz Péter

Sören Kierkegaard: Építő keresztény beszédek (ÉKB), Hermeneutikai Füzetek 5., Budapest, 1995., ford.: Kocziszky Éva

Sören Kierkegaard: Két beszéd pénteki úrvacsorára (2B), Pannonhalmi Szemle, ford.: Hidas Zoltán

Theodor W. Adorno: Kierkegaard noch einmal. In: Materialen zur Philosophie Sören Kierkegaards, Frankfurt, Suhrkamp Vlg., 1979.

Biblia, Kálvin Kiadó, 1995., Budapest, ford.: a Magyar Bibliatanács Ószövetségi és újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága

Czakó István: Hit és egzisztencia. L’Harmattan, Budapest, 2001., Joakim Garff: Kierkegaard – egy bio-gráfia (KB), In: Kierkegaard Budapesten, Fekete Sas, 1994.

Gyenge Zoltán: Kierkegaard és a német idealizmus (KNI) , Ictus, Szeged, 1996.

Gyenge Zoltán: Az egzisztencia évszázada (EÉ),Carmen Saeculare XI., Veszprém, 2001.

Gregor Malantschuk: Die Begriffe Immanenz und Transzendenz bei Soren Kierkegaard. In: Materialen zur Philosophie Soren Kierkegaards, Frankfurt, Suhrkamp Vlg., 1979.

Josiah Thompson: The Lonely Labyrinth. Kierkegaard’s Pseudonymous Works. London, Amsterdam, 1967.

3 Uo., 147.o. stb. – érdemes figyelembe venni a lábjegyzetet, ami a fordításra hívja fel a figyelmet (jel, amelynek ellene mondanak majd)

6 Jn.1,14. (ford.: a Magyar Bibliatanács Ószövetségi és újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága) Budapest, Kálvin Kiadó, 1995.

8 Maga az Istennel való viszony természetesen közvetlen, bensőséges (Kierkegaard-ra erősen hatott Luther), ennek a viszonynak a közlése nem lehetséges.

13 Itt abban az értelemben van szó tulajdonképpeni vagy-vagy kérdésről, hogy “elhiszem-e, hogy az Istenember Isten és ember egyben, egyidejűleg?”, a fenti kérdés (Isten vagy ember) arra utal, és úgy lesz jogos, hogy “elhiszem-e, hogy ez az ember egyben Isten is, vagy csak embernek tekintem”.

14 Kierkegaard egyházkritikájára jellemző megjegyzés, miszerint az állam sokkal jobban tenné, ha ezer hivatalnokot nem azért fizetne, hogy terjesszék a kereszténységet, hanem azért, hogy üldözzék. – G.W. 34., 99. o.

17 Tartható és tetszetős álláspont, hogy Júdást is efféle motiváció mozgatta, vagyis hogy Júdás nem megölni, megöletni akarta Jézust, hanem azt várta tőle, hogy ha – emberileg szólva – “éles lesz a helyzet”, ha már komolyan Jézus “bőrére megy a játék”, akkor Krisztus kibújik az inkognitóból, megmutatja magát isteni valóságában, mindenki megtér, és eljön a várva várt királyság.

19 Kierkegard nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ahhoz, hogy valaki “megértse”, megélje, átélje azt, hogy Krisztus kicsoda, kortársi helyzetbe kell helyezkedni.

21 Ahogy végül győzött is, de azzal, hogy nincs bizonyíték, a hívővé válás feltétele megmaradt, míg ha Krisztus (szoros értelemben véve) bizonyítja kilétét, igazolja magát, akkor esély sem lenne arra, hogy bárki hívővé, vallási egzisztenciává, a hit lovagjává stb. váljon.

29 Azaz arra mutat, hogy itt tényleg Krisztusról van szó, aki Istenember, és a hit tárgya (segít ezt fel/beismerni, rezignációba jutni).

37 Vö.: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra In: Sören Kierkegaard írásai (SKÍ), Budapest, Gondolat, 1994, 102.o.

42 Az inkognitó tekinthető ironikusnak, de nem a doktori értekezés irónia-fogalma szerint, hanem annyiban, amennyiben a nem valóságost akarja valóságosnak beállítani.

44 Az existentia szó pedig az existere értelmében éppen a megmutatkozást jelenti. “Kifelé, a külvilág irányába, a magába záródó bensőségesség állapotából, ennek a bensőségességnek a kifelé való megnyilvánulása az egzisztálás igazi tartalma.” (GYZ:EÉ) Az egzisztenciának pedig ehhez a megnyilvánuláshoz kell az inkognitó, a megnyilvánulás eszköze pedig az írás. Ha Kierkegaard-t vallási egzisztenciának tekintem (aki csak azért nem vállalja ezt fel, mert így “hatékonyabban” végzi küldetését), akkor ezzel magyarázható, hogy miért tekinti az írást vallásos kötelességének, hiszen a vallási egzisztencia meg akar nyilvánulni. Ez egy lehetséges álláspont, én mindenesetre azt fogadom el, hogy Kierkegaard nem hívő, de tudja, mi a Krisztus-hit.

47 Vö.: Friedrich Nietzsche: Im-igyen szóla Zarathustra, elöljáró beszéd. Zarathustra túlcsorduló serleg, szintén adni akar, adnia kell, és az ő segítsége sem kell a világnak “Ez a serleg ki akar ürülni, és Zarathustra újra emberré akar lenni”, miképp Kierkegaard is “le-száll” a világ szintjére, és úgy közelít felé, amint ez később kiderül.

48 “Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban…” Mt. 6,6

54 A FM (16.o.) szerint a legmagasztosabb viszony, ami ember és ember közt kialakítható, az éppen a bábáskodás. És majd látható lesz, hogy Kierkegaard pontosan erre törekszik, hogy (ilyen) viszonyt alakítson ki az emberekkel (az egyes emberekkel), erre kell az “esztétikai termés”.

55 Ez tehát nem jelenti azt, hogy az álneves írásokban nincs vallási közlés, ez a vallási közvetlen közlését cáfolja. Itt kell felhívni a figyelmet arra is, hogy 1855-ben a KHI második, változatlan kiadásának kapcsán megjelenő nyilatkozatban írja a szerző: “Ha ma látott volna napvilágot…: szerzője nem viselne álnevet, hanem én magam volnék…”, vagyis Kierkegaard később aláhúzza a KHI-ban leírtakat.

57 Kierkegaard tudja a jót és teszi is, vagyis olyan életet él, amilyet egy “igaz” hívőnek (szerinte) “kell”. Ő maga nem mondja magáról, hogy vallásos.

60 “…ha valakit csakugyan sikerrel akarunk elvezetni egy bizonyos pontra, elsősorban arra kell ügyelnünk, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol a másik van, és onnan induljunk ki” SZTSZ (SZTE, 43.o.)

- “A tanítás azzal kezdődik, hogy te, a tanító tanulsz a tanulótól…”SZTSZ (SZTE, 45.o.)

61 “A vallási szerzőnek tehát legelőször is igyekeznie kell beszélő viszonyba kerülni az emberekkel. Ez annyit jelent, hogy esztétikai alkotással kell kezdenie. Ez a foglaló.” SZTSZ (SZTE, 42.o., és vö. pl. 43.o., 44.o., stb.)

63 “…a vallás a lényeg, az esztétikum az álöltözék…” SZTE, 51.o., “Az esztétikai alkotás kommunikációs eszköz…” SZTSZ (SZTE, 47.o.)

64 A “koppenhágai Szókratész” “bábamestersége” tehát tulajdonképpen ez, a hívő egzisztencia világra segítése lenne.

* Amennyiben a szerző valódi személyisége alatt a vallási szerzőt értjük, és azt, hogy itt tulajdonképpen végig a hitre “megy ki a játék”, ami tekinthető e személyiség lényegének.(vö.: GYZI) Mint nem közvetlen közlések, végül is értelmezhetők az álneves írások az erre az egzisztenciára utaló közvetett jelzésekként.

66 SZTSZ (SZTE), 28.o., vö.: “…csakis úgy vezethetjük rá az igazságra az olyat, aki érzékcsalódás foglya, hogy megtévesztjük.” 52.o.

67 A SZTSZ (SZTE, 91.o.) Kierkegaard saját lábjegyzetének tanúsága szerint “…Isten színe előtt minden időmet és igyekezetemet arra fordítom, hogy legalább azt tisztázzam, mi az a Krisztus-hit, és mi ez a zűrzavar a kereszténységben – alapjában véve kora ifjúságomtól erre a munkára készültem.”

71 “Miközben csakis és kizárólag vallási alkotásokon dolgoztam, bízvást számíthattam egy negatív támaszra: a közönségesség mindennapos áradatára, hogy kellően lehűti majd a vallási közvéleményt, nehogy az túl közvetlen legyen, vagy akár egyenesen nekem szerezzen híveket. Az olvasó nem viszonyulhatott hozzám közvetlenül; hiszen az esztétikai inkognitó helyett most a komikum és nevetségesség veszélyét öltöttem magamra, ami a legtöbbeket elriasztja.” SZTSZ (SZTE, 65.o.)

73 Vö.: pl. SZTSZ (SZTE, 83.o.), valamint: “Az igazság teleologikus felfüggesztése (bizonyos dolgok elhallgatása, hogy ami igaz, még igazabb legyen) egyenesen kötelességünk az igazsággal szemben, és része annak a felelősségünknek, amellyel a ránk mért reflexió tekintetében Istennek tartozunk.” SZTE, 87.o.

74 Felmerül az a probléma, hogy ha Kierkegaard-t őrültnek tartják, akkor hiába írja le az “igazságot” szerzői munkásságával kapcsolatban, valószínűleg nem törődnek vele, vagyis az írás nem ér el semmit, mert a szerző nem tud kilépni az inkognitóból.

75 Itt természetesen arra gondolok, hogy ha utolsó nyilatkozatról van szó, tehát lezárja a témát, akkor miért jelenik meg utána több, ugyanezzel foglalkozó írás. Valószínűleg közben alakult a szerző témáról alkotott véleménye.

77 Ebből a szempontból külön figyelmet érdemel a krisztusi inkognitó paradoxona, hiszen ennek valahogy kifejezetten az a célja, hogy a lényeget megmutassa, de ezt – abszurd módon – csak az inkognitóval tudja megtenni.

78 Természetesen abból a szempontból megkönnyítem a dolgomat, hogy látom az utat, viszont megnehezítem, mert nem fogadom el az “érzéki csalódást”, a “világi” kereszténységet, ami sokkal kényelmesebb.