Nishitani Keiji

A nihilizmus felülmúlása

A nihilizmus és az Egzisztencia cáfolja a megfigyelő én ama szempontját, amelyben a látó és a látott én különválik. Amikor az én léte kérdésessé, ismeretlen X-szé válik, és amikor a nihilitás megtapasztalása az én léte mögött vagy mélyén megtörténik, akkor már nem engedhető meg kétféle én   a kérdező és a kérdezett én. Az én arra kényszerül, hogy eggyé váljék, és úgy dönt, hogy ezt nem rejti el, és nem menekül el előle. Az én ezen elhatározásában az én eggyé válik   énné mint olyanná lesz. Csak itt válik az én voltaképpeni léte az én kérdésévé. Másképpen fogalmazva: “én” a voltaképpeni lét álláspontját foglalom el, ami az énemet X-nek tekinti. Ez teljességgel különbözik a gondolkodás objektív vagy reflektív módjától. Kierkegaard és Nietzsche nyomán ezt “szenvedéllyel” (leidenschaftlich) történő gondolkodásnak nevezhetjük, vagy pedig követhetjük Heideggert, amikor a létet a hangulat vagy pátosz formájában (stimmungsmäßig) próbálja megragadni. A szubjektivitás itt jelenik meg először igazi értelmében: egy olyan szempont tűnik fel, amelyben az én határozottan törekszik énné lenni és tulajdonképpeni létének alapját megtalálni. Úgyszintén itt tárul fel először a nihilitás. A nihilitásba vetett én önmaga előtt tárul fel. Csak az ilyen találkozásokban válik a nihilizmus (csakúgy, mint a halál) valódi kérdéssé.

Röviden, a nihilizmus nem kezelhető pusztán mint az én külső problémája, sőt, úgy sem, mint minden egyes individuális én belső problémájának kontemplációja. Ez a nihilizmus lényege. Ez az elsődleges és legalapvetőbb dolog, amit a nihilizmus megtagad. A nihilizmus azt követeli meg, hogy minden egyén vizsgálatot végezzen el önmagán belül. [...]

Olybá tűnhet, hogy a nihilizmus gyökerei mélyre hatolnak mindannak lényegébe, ami emberi; és mint ilyen, örök problémát képvisel minden adott időn és helyen túlmenően. Mégis, amit ma nihilizmusnak nevezünk, egy történelmi fogalom, ami egy bizonyos jelenségre vonatkozik, valamire, ami egy Európának nevezett helyen és a modern kor szellemi állapotában jött létre. Az európaiak között keletkezett, amikor próbálták megérteni az én létét. Vajon nem lenne-e akkor a japánok súlyos hibája – akik messze vannak Európától, és akiknek történelmi hagyományuk és kultúrájuk az európaiakétól eltér  , ha a nihilizmussal csak a személy kérdésének szintjén foglalkoznának? Ha így áll a dolog, tehetünk-e többet annál, mint hogy kívülről kezeljük és figyeljük meg a kérdést, csupán azért, hogy kielégítsük kíváncsiságunkat és intellektuális vágyunkat?

A válasz viszonylag egyszerű. Míg a nihilizmus szelleme Európából származik, semmiképpen sem állíthatjuk, hogy nincs köze hozzánk [japánokhoz] a modern korban. Az európai kultúrában keresztelődtünk meg, az európai oktatást pedig többé-kevésbé a magunkévá tettük. A “háború utáni letargia” nihilisztikus hangulata, az egzisztenciális filozófia és a nihilisztikus gondolkodás divatja nem csupán az új eszmék kuriózuma a világon. A nihilizmus a mi problémánk is. Ám egyszersmind igaz az, hogy a nihilisztikus hangulat és a nihilisztikus gondolkodás divatja mögött ott leselkedik a nihilizmus kérdésének egyedi jellege Japánban. Ez nem jelenti azt, hogy elintézhetjük a problémát úgy, mint az európai eszmék saját megközelítésének elkerülhetetlen eredményét. [...]

Nihilizmus és történelemfilozófia

A nihilizmus egyfelől olyan probléma, amely transzcendálja a teret és az időt, és az emberi lét lényegében gyökerezik. Olyan egzisztenciális probléma tehát, amelyben az én léte mint valami végtelenül mély tárul fel az én számára. Másfelől történelmi és társadalmi jelenség, a történelem tanulmányozásának tárgya. A nihilizmus jelensége azt mutatja, hogy történelmi életünk elvesztette alapját mint objektív szellemet, hogy az értékrendszer, mely fenntartja ezt az életet, összeomlott, és hogy a társadalmi és történelmi élet egysége eloldódott a fundamentumaitól. Külsőleg a nihilizmus a társadalmi rend összeomlásának, belsőleg pedig a szellemi romlásnak a jele   és mint ilyen, a nagy felfordulás korát jelzi. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy egy olyan jelenség, mely időről időre előfordul a történelem folyamán. A háború utáni Japán hangulata egy ilyen példa.

Ha az említett két nézőpontot integráljuk, és a nihilizmust mint általános történelmi jelenséget vizsgáljuk annak filozófiai alapjáig, akkor az a történelemfilozófia tárgyát képezi. E harmadik lépés elkerülhetetlen. Amikor az alap, mely a történelmi életet kívülről és belülről egyaránt fenntartotta, ingatagnak kezd tűnni, egy hatalmas űr kezd feltárulni a történelemben. Az emberi lét alapját egy mélyreható nyugtalanság rázza meg; és minél alapvetőbb volt a fundamentum, annál nagyobb lesz az űr s annál mélyebb a nyugtalanság. Ha az alap végső alap   ha az emberi egzisztencia céljához, életének irányához, a lét értelmének doktrínájához vagy bármi egyéb alapvető metafizikai kérdéshez kötődik  , akkor elvesztése egy nihilitás szakadéka felé sodor az emberi történelem mélyén.

Az effajta nihilitásban maga a “lét” válik immár problémává. Mindeddig az emberi egzisztenciának világos és örök értelme volt, mely meghatározta az útját. Ezen út követése vagy nem követése a személyes választás kérdése volt. Ám most a lét megfosztatott ezen értelmétől; a nihilitás előtt áll mintegy leplezetlenül, önmaga számára is kérdőjelként. A történelem szövete szétszakadt, s a “világ”, amelyben élünk, szakadékként tárul fel. Az én mélyéből a világ és az én egyszerre válik kérdéssé   történelmi és metafizikai kérdéssé egyaránt.

Egy ilyen alapvető kérdés a történelemfilozófia területére tartozik, de olyképpen, hogy magának a történelemfilozófiának a természete és megelőző szempontja válik a probléma részévé. A nihilizmus mint történelmi jelenség előfordulásának oka után nyomozva a történelemfilozófiának le kell ásnia önnön végső alapjáig. E ponton aztán rákérdezhet a történelem metafizikai és eddig terjedően transzcendens alapjára, mely lényegében az emberi egzisztenciában gyökerezik. Ily módon a történelem metafizikai alapja problémává válik. A különböző korok nihilizmusa kísérletképpen úgy értelmezhető, mint az én problémája, és ily módon a nihilizmus ügye a történelemfilozófia ügyévé válik a filozófiai antropológián keresztül. E ponton a nihilizmus mint egyetemes jelenség tárul fel – megjelenik például Nyugaton az ókor végén vagy a középkorban, vagy Japánban a Kamakura korszak mappō gondolkodásában. Karl Jaspers A világnézetek pszichológiája (Psychologie der Weltanschauungen, 1919.) című könyvében a nihilizmus különféle állomásait és formáit kategorizálja, és ezek némely aspektusa megfelel az én nézetemnek. De vajon ez a megközelítés kellő választ ad-e a kérdésre?

A történelemfilozófia történelmi jelenségként értelmezi a nihilizmust, megközelítése történelmi-filozófiai értelmezés. Ám egyszersmind az emberi lét természetével is foglalkozik a történelmen belül, minélfogva filozófiai-történeti sajátosságokat is mutat. Az a mód, ahogy a történelem filozófiája a nihilizmust értelmezi, azt jelenti, hogy e két aspektus önmagában a történelemfilozófusban rejlik, aki az “emberiség” lényegének problémáját mint az én problémáját tapasztalja meg, és eközben úgy a történelmet, mint az emberiséget filozófiailag értelmezi. A történelemfilozófus a történelmi problémákat azok filozófiai alapjáig követi, és ezeket mint az emberré válás lényegének problémáit kezeli. Az emberi lét metafizikai lényege és történelmi megnyilvánulásai olyan korrelációk, amelyek összefüggései fokozatosan tárulnak fel a kérdező “én”-jében. Ennek ellenére a történelemfilozófia kérdésfeltevése a reflektív megfigyelés álláspontján belül maradt: különválasztotta azt, aki megfigyel, attól, akit megfigyel. Noha a hagyományos történelemfilozófia az én megélt tapasztalatából kiindulva közelíti meg tárgyát, álláspontja mégis a megfigyelő álláspontja. A lényeg és jelenség szétválasztásának habitusa éppen ennek a megközelítésnek a maradványa. Még akkor is, amikor az életet a történelem központi problémájának tekinti, fennáll annak lehetősége, hogy nem igazából történelmi módon teszi fel a kérdést.

Így hát léteznie kell a történelmet illetően a kérdezés egy olyan módjának, mely alapvetően eltér a történelemfilozófia eddigi kérdésfeltevésétől. A kérdezésnek magának történelminek kell lennie, a kérdezőnek pedig egyesülnie kell a történelemmel. Sőt, a kérdezésnek “szenvedéllyel” és egzisztenciálisan kell megtörténnie oly módon, hogy a lényeg és jelenség viszonya a történelemben és az emberiségben lényegében és teljességgel a történelmi Egzisztencián belül valósuljon meg. Más szóval a nagy történelmi kérdéseknek az én problémájává kell lenniük. Nietzsche fogalmaival az emberiség történetét az én történetévé kell változtatni, a történelmet pedig az Egzisztencia álláspontjából kell megérteni. A történelem nagy problémái helyet kell, hogy kapjanak a “szenvedélyes” küzdelmek között az énen belül.

A történelem ilyetén egzisztenciális értelmezésében az emberi lét alapvető történelmi természete, vagyis az, amit Nietzsche a lét lényegénél fogva időbeli természetének nevez, először tárul fel, és láthatóvá válik mind a történelem valódi jelentősége, mind a “transzhistorikus” és metafizikai helye. Amit “történelemnek” nevezünk, külső problémákkal való találkozássá válik, és ez a találkozás képezi a történelmi Egzisztenciát.

A fordítás V. Szabó László munkája.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

Nishitani Keiji: The Self-Oversoming of Nihilism

New York, State University of New York Press, 1990. 2-5.o.