Nicola Abbagnano:

A technika paradoxona

1. A “krízis” és a technika

Az ember és a technika közötti ellentét korunk profétizmusának és messianizmusának kedvenc témája. Korunk úgynevezett “kríziséről” szóló legkedveltebb diagnózisok szerzői, a dekadenciát és a Nyugat gépiesített civilizációjának halálát hirdető proféták, a tiszta szellemiség védelmezői egyöntetűen mutatnak rá a gépre mint az ember legfőbb ellenségére, és felfedezni vélik benne az ember szellemi dekadenciájának közvetlen vagy közvetett okát. Eszerint egy olyan világ, amelyben a gép uralkodik, lelketlen, sivár, sanyarú; olyan világ, amelyben a mennyiség véglegesen elfoglalta a minőség helyét, és amelyben a szellemi értékek művelésének helyébe az eszköz és a haszon vélt értékeinek kultusza lépett.

A technikai haladás kényelmet és jólétet adott az embernek; ám elvonva figyelmét a szellemi életről, megfosztotta őt egyetlen igaz előnyétől, amit a kényelemből és jólétből nyert: ti. annak lehetőségétől, hogy szabadabb módon szentelhesse magát önmaga nevelésének. A technika monoton fegyelmet visz a munkába, ami hátrányosan hat vissza a munkát végző ember életére, az alantas menekülések formáinak keresésére kényszerítve őt. A munka a monoton műveletek sokaságára bontott technika állapota, amelyek mindig egyformán ismétlődnek, és amelyek unalmat és fáradságot okoznak. A technika megfosztotta a munkást annak örömétől, hogy láthassa munkájának beteljesülését, és megfosztotta attól a szabadságtól és kezdeményezéstől is, amit a művész vagy a földműves élvez. Ennélfogva a technika, úgy tűnik, az ember egyéniségének és személyiségének tagadásához vezet; egyhangú munkát követel meg, amihez elegendő a passzív fegyelem, s ami nem kínál módot az egyén személyiségének fejlődésére és érvényesülésére. A technika egyformává tesz: az általa megkövetelt feladatok olyanok, hogy azok végrehajtásában bárki helyettesíthető bárkivel. Általa a munka minden személyes karakterét elveszti.

Másrészt, filozófia értelemben, a technika az értelem műveként jelenik meg, mely azzal az igénnyel lép fel, hogy minden dolgot absztrakt módon előre elrendezzen és meghatározzon, amely továbbá nem csupán a munkát, hanem magát az életet is egy minden újdonságot és előreláthatatlant kizáró szabályszerűségre redukálja, s az élet spontaneitását egy gépezet egyhangú működésével helyettesíti. Végül a technika az embert olyan dolgok felé irányítja, mint mennyiség, tömeg, kiterjedés, ezekkel az anyag külsőségeihez köti, és e külsőségekre összpontosítja az ember minden energiáját, megakadályozva azt, hogy önmagára figyeljen, s megfeleljen az in te ipsum redi¹ ágostoni intelmének. Így a technika, mivel egy ilyen irányt szab az emberi életnek, egyenesen ellentétes az emberi szellem elvével, ami az ember igaz természete.

Íme nagy vonalakban mindaz, amit a technika számlájára írnak. Vajon eme diagnózisokkal szemben mik volnának a gyógymódok? E tekintetben a “krízis” profétái kevésbé ékesszólók. A visszatérés a természethez mint visszatérés a szabad mezőgazdálkodáshoz és kézművesiparhoz utópisztikusnak tűnik; nyilvánvaló, hogy éppen a kézművesipar spontán fejlődéséből született a modern ipar rendszere. Nem beszélve arról, hogy e visszatérés hatalmas társadalmi tömegek életét lehetetlenítené el, vagy egy helyrehozhatatlan alárendeltségre ítélné őket.

Mindamellett azok az érvek, amelyeket általában felhoznak a technika védelmében, gyengének tűnnek az említett diagnózissal szemben. A technikának minden bizonnyal megvannak a maga előnyei; ám anyagi előnyökről van szó, miközben a kérdés a technika és az ember mint szellemi lény közötti viszony körül forog. Az, hogy a technika csökkenti a munkás fizikai fáradságát, hogy a társadalmi prosperitás elengedhetetlen feltétele, hogy meghatározza a munka fegyelmét és rendszerességét: mindez tagadhatatlan tény, ám nem érinti a technika igaz és valódi problémáját, ti. az emberre és az ember szellemi fejlődésére kifejtett hatását. A technika, úgy tűnik, paradox helyzetben van. Bár az ember teremtette tulajdon szükségletére, mégis úgy tűnik, hogy kicsúszott az ember keze közül; fellázadt ellene, és a dominancia, az uralom szolgálója, birtokosa, eszköze lett. Nincs, vagy legalábbis eddig nem akadt mód a nélkülözésére, minélfogva az ember nem tesz mást, mint tovább halad ezen az úton. Azonban, amilyen mértékben halad előre, látszólag úgy válik egyre inkább a technika rabszolgájává és áldozza fel neki önmaga legjavát. Az eszköz céllá változik, és amint céllá lett, elrejti vagy megsemmisíti az igazi célt, amit szolgálni rendeltetett.

2. A technika eredete és természete

E zsákutca láttán, amibe a technika problémája az ember egyedi és társas létét terelni látszik, fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon ama diagnózis, mely látszólag oly hihető, nem rejti-e magában az értékelés kezdeti tévedését. Először is: mikor született a technika? A szokásos válasz szerint a modern korban, a gépek alkalmazásával az ipari termelés során. A gépi termelés azonban egy olyan folyamat eredménye, amely szorosan kötődik az ember történetének gyökereihez. E folyamat akkor kezdődött, amikor az ember először alkotott egy kihegyezett követ védekezésre és támadásra vagy szerszámként. E kő és a modern ipar legtökéletesebb gépe között csupán fokozati különbség van, nem minőségbeli. A kötődés, mely a gépet létrehozta, alapvetően ugyanaz, mint a kötődés, mely arra késztette a primitív embert, hogy megalkossa magának kezdetleges eszközét. Ezt a kötődést az emberi nélkülözés és szükség felismerése jellemzi, valamint azon eszközök keresése, melyek megszüntetni hivatottak a nélkülözés és szükség ezen állapotait. Ezeket az eszközöket az ember nem nyerheti máshonnan, mint abból a világból, melynek ő maga is része; kötődése éppen ezért egy folyton megújuló és egyre sikeresebbé váló kísérletben mutatkozik meg, mely a világ dolgait eszközökké alakítja, és önnön szolgálatába állítja. E kísérletek folytán az ember egyre több ismeretet szerzett a természeti dolgokról, és egyre inkább kifejlesztette azon képességét, hogy saját szükségletére alakítsa azokat. Ám éppen ezért egyszersmind a világhoz fűződő viszonya is bonyolultabbá és elevenebbé vált.

Itt nyomban szembe kell néznünk azzal tévedéssel, amely óhatatlanul felmerül akkor, amikor a tudomány és az emberi munka, a regnum hominis² fejlődését mint az embernek a természeti világtól való folyamatos eltávolodását értelmezik. Az ember minden bizonnyal már nem rabszolgája a természet dolgainak és erőinek, amikor eljut addig, hogy szolgálatába állítsa azokat; ám a világtól való eme függetlenedése nem jelenti a világhoz való viszonyának megszűnését, hanem épp e viszony megerősítését és elmélyítését. Vagyis a technika, a többi csoda mellett, nem szigetelheti el az embert a világtól, és nem adhat neki olyan függetlenséget, mely megengedhetné, hogy teljességgel eltekintsen a környező világtól, s úgy tegyen, mintha nem benne élne. Ellenkezőleg, végtelenül megsokszorozza az ember és a világ közötti alapvető viszony maghatározásait, és így megsokszorosítja és megerősíti azokat a szálakat is, amelyek az embert minden oldalról a természet totalitásához fűzik, melynek ő maga is része. Ezért a technika megsokszorozza a szükségleteket, miközben azok kielégítésének eszközeit kínálja. A függetlenség, amit az embernek nyújt, nem valamiféle lehetetlen önelégültségben rejlik, mely hiábavalóvá tenné minden egyszerű vagy bonyolult eszköz használatát, hanem ama viszony egyre inkább garantált lehetőségében, mely az embert a világhoz fűzi, s mely nem oldódik meg az ember önmagával szembeni vereségével vagy lemondásával. Valójában sem a technika, sem valami más nem szüntetheti meg e viszonyt, mely az ember számára konstitutív, s nem is semmisítheti meg azt anélkül, hogy megsemmisítené magát az embert. A technikai fejlődés egyszerűbb vagy primitívebb formájához való visszatérés utópiájának, ha meg is valósulna, nem volna más eredménye, minthogy ezt a fejlődést egy korábbi fázishoz viszonyítsa, melyhez ismét csak vissza kellene térnie, a szukcesszív fázisok belső logikájából eredően. Nem állíthatjuk meg a technikát a kő használatának szintjén, amikor a vas vagy bronz eszközök jobb szolgálatot tesznek, vagy a kézi szövésnél, ha a mechanikus szövőszék jobban megfelel a célnak. És még akkor is, ha ez az igény beváltaná a hozzá fűzött reményeket, illuzórikusnak bizonyulna, mivel az ember teljes kötődése a világhoz nem változna és nem is változhatna meg. Mindig ugyanaz a kötődés maradna, mely odahelyezi az embert a világ elé, hogy a lehető legtöbb hasznot húzza belőle, minthogy az embernek egy olyan viszonyt kell kiépítenie a világgal, mely saját hasznára válik.

3. A technika mint a technika korrekciója

Mármost ez a viszony nem válik az ember hasznára, ha az ember elhagyja azt a kötődést, mely lehetővé teszi a technikát. Ha az ember felhagy a dolgok eszközként való felkutatásával és azzal a törekvéssel, hogy a használhatóság céljára alakítsa azokat, akkor nem csupán felbontja a világhoz való viszonyát, hanem félreismeri azt, sőt, a világ rabszolgájává válik, mivel képtelen lesz gondoskodni legegyszerűbb szükségleteinek kielégítéséről is. Éppen ezért az egyedüli alternatíva, mely rendelkezésére áll, nem más, mint elfogadni és alapjáig megismerni a világhoz való viszonyát, és bátran elősegíteni, amennyire csak lehet, a tudományos kutatást, valamint a saját munkájához szükséges technika szervezését. Könnyen meglehet, hogy mindaz, ami sajnálatosan rossz, nem is a technikából, hanem annak elégtelen vagy bátortalan elfogadásából ered, s hogy éppen ezért az egyetlen hatékony ellenszer valójában mindannak a kifejezett, teljes és radikális elfogadása lehet, amit a technika jelent, és amit jelentenie kell.

Ez esetben a technika korrekciója nem lehet más, mint maga a technika. Antihumánus jellege csak abból a tényből fakadhat, hogy még nem eléggé technika, hogy még nem valósult meg mint olyan. Másfelől ez a hiányos megvalósulás az embernek a technikával szembeni bátortalanságából és meneküléséből ered, abból a félelemből, mely olykor elfogja őt a technika láttán.

Márpedig azt, hogy a dolog éppen így áll, perdöntő meggondolások bizonyítják. Az általánosnak tekinthető állítás szerint a technika alapvető hatása az egyhangú munka, mely egy automatikus, monoton módon ismétlődő részfeladatra redukálódik: ezek szerint a technika bevezetése mindennemű munkát egy sanyarú és unalmas robottá változtat. Ez a körülmény azonban valójában a munkatechnika tökéletlen megszervezésének stádiumát képviseli. Amilyen mértékben fejlődik technika, vagyis valóban amilyen mértékben technikává válik, úgy válnak a munkafeladatok egyre bonyolultabbá és nehezebbé. Egy bonyolult gép aktív, éber szellemet követel meg, az ellenőrzést és a kezdeményezést illetően egyaránt. A technikai módszerek és szakmunkások száma megsokszorozódik a technikailag felszerelt műhelyekben. A robotmunka nem tűnik el, de bizonyos értelemben a technikán kívül áll, mely minden feladat esetében meghatározott képességet vagy tehetséget igényel. A technika elősegíti vagy előtérbe helyezi az egyedi tehetségeket, lehetővé téve alkalmazásukat; ezáltal megengedi mindenkinek, hogy elvégezze azt a munkát, amelyhez ért, ily módon elősegítve a feladatok és az emberek differenciálódását. Hasonlóképpen meghatározza a feladatok és funkciók egyfajta hierarchiáját, melynek iránya természetesen az intelligenciától és a jóakarattól függ. E hierarchia, való igaz, egy szigorú fegyelmet követel meg, mely nélkül a belső szervezés akadályba ütközik vagy felborul, ám ebben a fegyelemben nincs semmi önkényes, mivel egy olyan belső elrendeződést jelenít meg, melyből minden egyes elem létezése értelmét nyeri. A feladatok diverzitása és hierarchiája, melyek a technikát jellemzik, kizárják a nivellálódást; a feladatok növekvő bonyolultsága, melyet a technika bevezet, kizárja a munka monotóniáját; minden egyes funkció és minden egyes termék kivitelezése helyettesíti azon egésznek a közvetlenebb, de nem kielégítőbb kivitelezését, ami az iparban zajlik. Ezenfelül a technikát rendkívüli alkalmazkodóképesség és mobilitás jellemzi; a termelői viszonyok minden megváltozása, minden mechanikai tökéletesítés a technika egész belső szervezésének többé-kevésbé radikális újrarendezését határozza meg. A technika tehát, benső fejlődésének a szükségszerűsége folytán, kizárja a feladatok rugalmatlanságát és megkövesedését, és megköveteli az alkalmazkodás és a kezdeményezés mindig eleven képességét.

4. A technika emberivé válása

Mindennek okán a technika egy hatékony szolidaritás kötelékét hozza létre a munkát végző emberek között. A feladatok megosztása az erők egységét és szolidaritását feltételezi. Ily módon a technika megköveteli és elősegíti annak tudatát, hogy a munkában senki sem tekinthet el a másitól, és senki sem határozhatja meg önmagában a határokat és a felelősség értelmét másokkal szemben. De mindebből az is következik, hogy a technika, hogy valóban önmaga legyen, nem lehet pusztán intellektuális tény. A technika intellektuális vagy absztrakt-racionális jellegét állítani annyit jelent, mint végső és tökéletes stádiumnak tekinteni egy átmeneti és tökéletlen stádiumot, amelyben a technika még nem valósult meg igazából mint technika; azt jelenti, hogy a technikában csupán a gépet látjuk, egy egyszerű gépet, amely mellett az ember szerepe egy emelő kezelésére vagy szegecsek beverésére redukálódik. A technika azonban nem maga a gép, hanem sokkal inkább egyre bonyolultabb gépek alkotása és tudatos használata, mely olyan funkciókat követel, melyekben az egyéni kezdeményezés és a feladatok szolidaritásnak részaránya egyre nagyobb. A technika magába foglalja a gépet egy teljességgel emberi szereveződés totalitásában, mely nem maradhat fenn és nem is fejlődhet másként, mint egy specifikusan humán, tehát szellemi kötődés alapján. A technika mint önmagának elsődleges és alapvető feltételét foglalja magába a technika megértését; a technika megértése pedig maga az ember önnön alapvető viszonyában. E megértés nélkül a technika a megvalósulás egy olyan fázisában reked meg, mely gyötrelmes teherként nehezedik az emberre. Viszont e megértés, valamint ama radikális elfogadás révén, mely ehhez társul, a technika valóban képes megvalósulni önnön természetében – ezáltal egyszersmind emberivé válik (si umanizza), és az ember természetével összefüggőnek mutatkozik. Azonban a technika megértése és elfogadása egy bizonyos számú feltételt szab meg, melyet az embernek kell megválasztani. A technika megértése és elfogadása elsősorban is azon illuzórikus igény feladását feltételezi, miszerint az ember mint spirituális lény megvalósulása független a világhoz való viszonyától, és a tudat bezártságában mehet végbe. A valódi spiritualitás azonban nem veti meg a világot, sem saját külvilágát, hanem nyitott irántuk, elismeri azokat mint egy lényegi viszony adottságait, sőt, éppen ebben a viszonyban valósul meg mint spiritualitás. Semmi sem mond ellent jobban az ember emberségének, mint a benső és külső világ antitézise. És semmi sem tévesebb, mint az alternatíva, amit szembeállít ezzel az antitézissel. Az ember része a világnak. És nem ismerheti félre e véges természetét anélkül, hogy ne szolgáltatná ki magát egy fiktív végtelen illúziójának. A bensőség keresztény intelme nem a külsőség mint olyan, hanem a külsőség szerinti élet, vagyis a külsőséggel és a külsőségért való azonosulás ellen irányul. Ezáltal kizárja azt, hogy az ember gépként és a gépért éljen, de nem zárja ki azt, hogy gépeket alkosson, és saját céljára használja azokat. Mármost a technika, megvalósulásának ugyanazon benső szükségszerűségéből adódóan, kizárja, hogy az ember mechanikussá váljék, és elveszítse emberi képességeit, mert ez nyomban egyet jelentene a technika megtorpanásával és felbomlásával.

4. Rend és szolidaritás a technikában

Az embernek azon felismerésével, hogy a világhoz fűződő viszonya esszenciális és önmagára nézve konstitutív, a technika önmaga általi emberivé tételének (autoumanizzazione), vagyis éppenséggel technikaként való megvalósulásának első feltétele garantált. A második feltétel az ember önkorlátozása egy meghatározott munkafeladatban, valamint e feladat kötelezettsége. A kötelezettség a feladat szabad megválasztását és végrehajtásának képességét feltételezi. A technika nem csupán azt követel meg, hogy mindenki teljesítse a feladatot, amire alkalmas, hanem azt is, hogy e munka kiválasztása szabadon történjék, ám ugyanakkor e választás kötelezettség is legyen. A hozzáállások automatikus szelekciója ellentétes a technika elvével, mert azt feltételezi, hogy utóbbi a munka automatizmusára támaszkodik, pedig a technika sokkal inkább az egyének szabadságán és kezdeményezési képességén alapul egy kölcsönös szolidaritás szférájában. A technika: rend, melyben mindenki ellátja azt a munkát vagy funkciót, amelyre hivatott, és azt mint sajátját ismeri el. Ez azt is jelenti, hogy a munkafeladatok meghatározásánál csupán minden munkavégző képességét, kezdeményezését és választását kell figyelembe vennünk; ez pedig kizár minden külső szempontot, vagyis olyat, ami nem következik a technika megszervezésének benső szükségszerűségéből. A technika megköveteli, hogy ebbe a meghatározásba ne kerüljön bele semmiféle előjog vagy előítélet, és hogy mindenki olyan munkahelyet foglaljon el, mely megfelel hozzáállásának, valamint kezdeményezési és kötelezettségvállalási képességeinek.

Tehát az ember, ahelyett, hogy a technika ártalmainak steril diagnózisaival bíbelődne, s a lehetetlen visszatérések még sterilebb álmait szövögetné, jobban tenné, ha messzemenően elismerné, elfogadná és megvalósítaná azt az alapvető kötődést, mely a technika fundamentuma. Ily módon a technika visszajuthatna önnön természetéhez, megvalósulhatna a benső logikájával összhangban, és újra megtalálhatná önmagában az ember alapvető értékeit mint autochton követelményeket. Ám mindaddig, amíg az ember makacsul keresi önmagát egy absztrakt bensőségben, amíg hátat fordít a külső világnak, elhanyagolva a világhoz fűződő saját viszonyának esszenciális és konstitutív vonását, a technika korlátkánt és ellenségként jelenik meg előtte, az ember és a technika ellentéte pedig csak egyre mélyül, minthogy az embernek önmagával való ellentéte tükröződik benne.

A fordítás Nicola Abbagnano: Filosofia, religione, scienza. Torino: Taylor, 1967 című könyvének 147-156. oldala (Il paradosso della tecnica fejezet) alapján készült.

Fordította: Vásárhelyi Szabó László