Irina Gorina

A szépség teremtő lényege és szerepe a társadalmi Kozmoszban

A korábbi századok társadalmi tapasztalatának örökségeként létrejött modern civilizáció a komoly átalakulás állapotában található. A jövő felé való határozott törekvés csökkenti az ember jelenbéli cselekvési idejét. A civilizáció pragmatikus-technicizált szerkezete egyenesen megkérdőjelezi az emberiség kulturális örökségének létezését. Ez a választás közismert zsákutcájába vezet el, amikor is vagy a humanitás értékeit választjuk, vagy megtagadva ezeket, a technika gyors sikerei mellett döntve a kényelem, az anyagi javak és a szórakozás mellett állunk ki.

A világ utilitárius képe szerint minden eladható és megvehető, a tudás puszta információvá silányul. A nevelési rendszer a mindent megengedés elvén alapszik, ebben benne van a felelőtlen választáshoz való jog is. Ez a tömegtudat lumpenizálódásához vezet, az ősi nyájállapothoz, amely híján van minden szellemi értéknek és személyes viszonyulásnak. A XX. század, amely a két világháborúban, a totalitárius rendszerek idején, polgárháborús helyzetekben mérhetetlen sok emberáldozatot követelt, egész nemzedékek elvesztéséhez, kulturális és lelki-szellemi kapcsolatok széthullásához vezetett el. Ezen az alapon jöttek létre a tudomány és technika eredményei. A társadalmi garanciák, a liberális államok alkotmányai erőtlenek, hogy a világot a harmónia, a stabilitás, a pozitív fejlődés állapotába visszatérítsék. A társadalmi emberre vonatkozó igazságosság és az államjog régi eszméi sajnos nem hozzák vissza az ideális ember alakját. A világ antropocentrikus modellje elavult, a teremtő ember átadja helyét a gyorsan fejlődő technikának. Az emberben mint társadalmi lényben komoly konfliktus érlelődik, amely az ember és a gép, az organizmus és a mechanizmus közötti konkurenciával függ össze. Ennek a szituációnak veszélyességét nem szabad lebecsülni, ugyanis a XXI. század eleji társadalmi Kozmoszra éppen az emberiségnek ez a válságállapota a jellemző.

Ennek a szókapcsolatnak az értelme nem csupán a külső valósággal, hanem magának a két szónak, a "krízis" és az "emberiség" szavaknak a jelentésével is összefügg. A görög "krízis" szó elsődleges jelentése a "krino" igéből származik, amelynek jelentése "ítélkezem". A krízis olyan bonyolult rendszerállapotot jelent, amelyben a bezárt káosz erői önmagukra találnak, fejlődnek, kibontakoznak, elérik saját maximumukat, tehát az egységes struktúrán belül eljutnak a mikrotól a makroszintig. Emellett a Káosz a Világegyetem kiinduló kezdetének természetes része, amely az adott esetben eltér a rendszer fejlődésének kezdeti feltételeitől, s ez az egész rendszert egy elágazási pontba juttatja el. Nevezhetjük ezt töréspontnak is, amelynek következtében vagy a Kozmosz pusztulása vagy mélyreható átalakulás következik be. Az emberiség válsága a modern világ sajátos helyzetére utal, ahol megkérdőjeleződik, időnként pedig elutasíttatik a társadalmi Kozmosznak az olyan állapota, ahol az egyén jóléte a társadalmi önfejlődés következménye lesz. A valóság elemzésekor a különböző tudományok képviselői mind gyakrabban használják a "poszt" szót. (Pl.: posztindusztriális társadalom, posztmodern, posztkereszténység.) A pesszimista és szkeptikus hangulatot szülő apátia a jövő világának szomorú képét rajzolja meg, ahol gépek irányítanak, ahol emberklónok léteznek, s az élő természet megsemmisül.

Ettől eltekintve a társadalom még mindig bonyolult rendszer marad, nem lineáris jellegű, a belső szerkezet gazdag változatosságával, ahol a fő láncszemet a kölcsönös kapcsolatok, azaz az ember, gondolatai, érzései, tettei adják, amelyeket beprogramozni lehetetlen. Ebben az összefüggésben kell megemlíteni az embernek mint élő természeti jelenségnek, s nem pedig a biotechnológiai evolúció egyik elemének sajátosságait. Az ember mint bármely más organizmus, természeti jelenség, egyetlen a maga különlegességében, de hordozza azokat a külső morfológiai és fiziológiai jellemzőket, amelyek saját biológiai fajának képviselőire jellemzőek. Eleve az organizmus fogalom az "orgona" szó szótövével rokon, amely sok csőből álló hangszer, s amely egy egész zenekar hangzásával felér.

Az egységes rendszermezőn felhangzó sokféleség a hang olyan transzcendens terét hozza létre, amely az érzékelhető-felfogható Kozmosz teljességét hozza létre, amelynek belsejében a herakleitoszi íj és lant összekapcsolódása történik meg.

Az íj, mint a hangszer őse, később húr alakjában része, a lant pedig mint a zene megszemélyesülése mind a társadalmi, mind a természeti Kozmosznak a dialektikus harmóniáját modellezik. Kapcsolatuk területe szépség-mezővé lesz - ez a Kallosz területe -, ahol az egység örök törvénye az örök meghalás és az új formák megszületésének ellentétében nyilvánul meg. Az antik hagyományban Kallosz (a szépség) lényegi jellemzőjét sokféle módon határozták meg: Püthagorasz szerint ez az égi szférák harmóniája, Empedoklésznél ennek a Szerelem, Démokritosznál a Mérték, Szókratésznél a Logosz, Platónnál az Eidosz felel meg. Arisztotelésznél pedig az Ész az első mozgató. Mindezek a Kozmoszra, a Világmindenségre és az emberre mint társadalmi lényre is érvényes jellemzők. Tehát jellegük szerint ezek megegyeznek az univerzális, élő organizmussal, a kifejezettel és kifejezővel és egyben a Kallosz által kifejezettel is.

Így az antropogenezis területén a szépség teremtő lényege a fejlődés legmagasabb rendű pontjává lesz, a társadalmi létezés konstansává, az öntökéletesedés szándékává, entelecheiai eidosszá és a létezés kiinduló kódjává. A két Aphroditéről: a Földiről és az Égiről szóló antik mítosz megteremti a Nagy Egész egyenlő értékű és egyenlő jelentőségű kezdeteit, amely Erosznak Logosszal való ösztönös kapcsolatát idézi fel. Az adott szövetség a Kozmosznak, az élő természeti formáknak és az emberi kultúrának az önfejlődéséhez szükséges alapjait adja, amelyek szemben állnak a vadság entrópiájával, a szellem emlékezet nélküliségével és a Káosz erőivel. Minél kevesebb a társadalomban a szépség iránt vonzódó emberek száma, annál erősebb a disszonancia a társadalom mikro- és makrorendszere között. A Kozmosz-Kallosz kiinduló kezdeményező hatása elferdül, ez csökkenti az ember alkotó tevékenységét, depresszióhoz vezet, kielégületlenséghez, pszichózishoz, agresszióhoz s az egyéni létezés céltalanságához. De a szépséghez való utilitárius viszony is értelem nélküli: az élet lényegének profanizációja valósul meg ebben az esetben. Nem lehet büntetlenül felcserélni a Szixtuszi Madonnát a legtökéletesebb köpőcsészékkel sem. Az ilyen "esztétika" szüli a harcos silányságát, a cinizmust a művészetben, az antikultúrát, a lélek és a szó degradálódását (lefokozását). Itt az ideje, hogy mindannyian elismerjük, hogy a Kallosz a társadalmi létezés szakrális tere, s nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan kútba köpjünk, amelyből a következő nemzedékek fognak inni. Az UNESCO égisze alatt, a kultúra művészi tényei, amelyeket a szépség területén hoztak létre, múlhatatlan értéket és a mulandóról való tudást foglalják magukban.

Ugyanakkor a szépség, mivel az egész emberiséget egységbe foglalja, s az emberi történelem összekötő láncszeme, minden ember tulajdona, metafizikai magányának, s lelke és szíve valódi egyesülésének helye. A szépség nyelve szimbolikus és képi, mindig lelkünk belső húrjaihoz ér, s ennek zenéje az égi szférák harmóniájával van összhangban. Benne van a külső és a belső, az eszmei és az anyagi, az általános és a rész-jelleg dialektikus egysége. Az adott posztulátum szimbólumának lehet tekinteni az antik esztétika mítosz-fogalmát, amely nem a fantasztikus valóság tükörképe, hanem az érzékekkel felfogott Kozmosz létezésének ontológiai kódja.

Ennek következtében a Kallosz antik tartalma és a mítoszok nyelve a szárnyaló humánus technológia alapját adhatja. Ez a társadalmi harmóniára, a hagyományos kultúrák párbeszédének megőrzésére s a jövő nemzedék új nevelési rendszerének kialakítására irányul azáltal, hogy az emberiség visszatér az aktív alkotó tevékenységhez, és legyőzi a szellemi válságot.

A fordítás Szilágyi Istvánné munkája.