Perecz László

A fölfedezett reneszánsz^*

Hanák Tibor és a magyar filozófia történetírása

Emlékkonferencián a nyitóelőadások egyikét megtartani: egyszerre teremt megtisztelő lehetőséget, és egyszerre terhel meg zavarbaejtő felelősséggel. Aki ezt a szerepet magára vállalja, attól óhatatlanul nem csupán éleselméjűséget, hanem szükségszerűen valamiféle személyességet is joggal elvár a hallgatóság.

Személyesen, bevezetésképp

Akire ugyanis most emlékezni gyűltünk össze, valamiképp valamennyiünknek ismerőse volt, még ha nem kerültünk is vele személyes kapcsolatba. Akik eljöttünk ide, valamennyien a magyar bölcseleti múlt föltárásának elkötelezettjei vagyunk: az a törekvésünk, hogy megismerjük és – tanulmányokkal, monográfiákkal, szövegkiadásokkal – megismertessük a hazai filozófia történetét. Valamennyien – ki talán kicsit előbb, ki kicsit később – az elmúlt jó másfél évtizedben kezdtük meg kutatásainkat: akkor tehát, amikor témánknak mindössze egyetlen használható összefoglalása akadt – a születésének hetvenötödik évfordulóján most ünneplendő Hanák Tibornak a magyar bölcselet "elfelejtett reneszánszát" fölfedező kézikönyve. Amikor munkához láttunk, akkor óhatatlanul ez a könyv volt a kályha, ahonnan el kellett indulnunk.

A körülmények ismeretesek, nem szükséges hosszasan fejtegetni őket. A magyar filozófia története máig a humántudományok szomorúan elhanyagolt területének számít. A hazai történeti tudományok, ugye, létező diszciplínák: intézményesült szakterületekkel, karbantartott bibliográfiákkal, friss szövegkiadásokkal, korszerű monográfiákkal, standard kézikönyvekkel. A magyar filozófiatörténet hozzájuk képest afféle szegény rokonnak látszik: a hazai bölcselet múltjára irányuló kutatásoknak nem léteznek szakterületei, hiányoznak a bibliográfiái, hézagosak a szövegkiadásai, ritkák a monográfiái és még ritkábbak a kézikönyvei. Amíg a történész-irodalomtörténész, ha nekifog a munkájának – metaforikusan szólva – kijelölt utakon, kényelmesen sétálva indulhat el, addig a magyar filozófiatörténet kutatója csak igen csekély mértékben művelt terepen mozogva, maga vágta ösvényen kénytelen előrehaladni.

Mindez többé-kevésbé ma is így van, különösen így volt azonban másfél évtizede. Akkor valóban mindig jóformán a nulláról kellett elindulnunk: alapvető segédeszközök nélkül, óvatosan tapogatózva előre a sötétben. Az ő könyve volt a nagy kivétel: szinte az egyetlen fontos segédeszköz, a sötétbe vetett csupasz fénycsóva.

A filozófiatörténész és vitapartnere

Előadásunk másfél-két évtized távolából ennek a munkának – illetve az ennek nyomán közétett, német nyelvű összefoglaló kézikönyvnek – a metodológiai problémáit kísérli meg közelebbről szemügyre venni.

Amikor ezekre a könyveire koncentrál, be kell vallani, óhatatlan igazságtalanul jár el vele szemben. Hanák Tibor ugyanis sokkal összetettebb személyiség annál, semmint hogy csupán magyar filozófiatörténeti tanulmányait méltatva kimerítően jellemezni lehetne. Tudvalévően: az emigráció legeredetibb életműveinek egyike az övé. Németes műveltsége ellenére afféle franciás eleganciájú alak inkább: munkásságában elválaszthatatlanul összefonódik egymással a filozófus és publicista. Könnyedén ír, olvasmányosan, gazdag műveltséganyagot mozgatva, szuverén gondolatvilág birtokában. Magyar és német nyelvű bölcseleti kötetei és tanulmánysorozatai árnyékában mellesleg megalkotja az emigráció egyik leggazdagabb újságírói életművét: a Szabad Európa Rádió tudósítójaként, a Bécsi Napló szerkesztőjeként, a magyar emigráció folyóiratainak és lapjainak állandó publicistájaként. Mint teoretikus pedig nem csupán filozófiatörténész: számos szisztematikus mű alkotója is. Bölcselőként ideológiakritikai gondolkodó: a mannheimi tudásszociológia eredeti követőjeként is számon tarthatnánk tehát.

Ideológiakritikai műveinél azonban kétségkívül jelentősebb hatást gyakorolnak a magyar filozófia történetével foglalkozó könyvei. Ismeretesen: magyarul ő teszi közzé az első önálló kötetet Lukács György bölcseletéről, megírja a magyarországi marxizmus "elmaradt reneszánszát", földolgozza a huszadik század első fele magyar polgári – nem marxista – filozófiájának "elfelejtett reneszánszát", és német nyelvű, összefoglaló kézikönyvben ad áttekintést a magyar filozófia fejlődésfolyamatának egészéről.

Előadásunkban tehát e két utóbbi mű metodológiai problémáit igyekszünk körüljárni. Közelebbről a kötetek két kérdésével foglalkozunk: a bennük megalkotott kánonnal egyrészt és a bennük érvényesülő ábrázolás-módszertannal másrészt. Egyszerűbben fogalmazva, az összefoglaló művek két alapkérdésére kérdezünk rá tehát: hogy ki szerepel bennük, és hogy milyen rendben.

Hipotézisünk szerint Hanák műveinek kánonja és ábrázolás-módszertana egyaránt a művek közvetlen előzményét és legfontosabb vitapartnerét jelentő munka – Sándor Pál magyar filozófiatörténete – ellen folytatott polémia során született meg. Hanák műveinek ez adja a jelentőségét – a művek ezért lehettek diskurzusalapító jelentőségűek: ezért fedezhettek föl valóban egy "elfelejtett reneszánszt" – ugyanakkor ez magyarázza korlátaikat is –, hogy az általuk megalapított diskurzus perspektívájából tekintve rájuk ma már bírálatot vagyunk képesek mondani róluk.

Sándor Pál magyar filozófiatörténete kétségkívül a nagy kihívást jelenti Hanák számára. A hatalmas, kétkötetes, összesen mintegy ezerkétszáz oldalra rúgó munka, ismeretesen, egyszerre grandiózus és mégis vázlatos, túlírt, mégis hiányos összefoglaló. A huszadik század első felének hazai eszmetörténetét-bölcselettörténetét nyújtja át – ahogy az elkötelezett kommunista ideológus látja. Kiindulópontja, az értékmentés törekvése, méltánylandó; szorgalma, amellyel munkáját végzi, fáradhatatlan; az anyag, amit összegyűjtött, lenyűgöző – az értékmentés azonban elmarad, a szorgalom hiábavaló, az anyag pedig nem szerveződik egésszé. Az ideológus-propagandista ugyanis győz a filozófiatörténész fölött: a koncepció inadekvát a filozófiatörténeti anyaggal, a terminológia pedig összeegyeztethetetlen a filozófiai földolgozással. A koncepció az ideológusé: a huszadik század filozófiájának tárgyalt alakjait ideológiai alapon válogatja ki és a politikai mezőben helyezi el. A terminológia pedig a propagandistáé: a bölcseleti teljesítményeket lapidáris és rosszízű megbélyegző jelzőkkel minősíti.

Hogy Hanák alaposan ismeri – és legfontosabb vitapartnerének tekinti – Sándor munkáját, három tény is bizonyítja. Egyrészt, megjelenése után két évvel részletes és fulmináns bírálatot ír róla, máig érvényes kritikáját nyújtva ennek a "filozófiai ferdetoronynak". Bizonyára ekkor fogalmazódik meg benne: a magyar bölcseleti tradíció többet érdemel ennél a kudarcot vallott vállalkozásnál. Másrészt, jónak látja megemlékezni róla az "elfelejtett reneszánszot" fölfedező kötetének előszavában is. Itt egyaránt cáfolja, hogy Sándor kísérlete akár "követésre méltó példával" szolgált volna számára, akár valódi "konkurenciát" jelentene neki, ugyanakkor azonban mégis konkrét összehasonlításokat tesz saját vállalkozása és Sándor munkája között. Harmadrészt, ugyancsak az "elfelejtett reneszánszot" tárgyaló művében, a konkrét filozófusportrék megrajzolása során, több helyütt határozottan észrevehetően épít a Sándor-féle kötetekre, természetesen tőlük diametrálisan eltérő értelmezési keretbe illesztve az ott szereplő anyagot. Idegenben fogalmazott – a hazai könyvtárak-levéltárak segítségét tehát nélkülözni kényszerülő – munkaként, óhatatlanul rászorul, hogy közvetett forrásokból is dolgozzon, így itt-ott legfontosabb vitapartnerének munkáját is föl kényszerül használni.

A kánon, avagy kikről is kell beszélnünk?

Sándor Pál kánonja egyszerre mulatságosan tág és elszomorítóan szűk. Egyrészt tehát túl szélesen húzza meg a szereplőinek körét: a filozófiatörténeti hagyomány mellett az ideológiatörténeti hagyomány szereplőit is sorra veszi munkájában – munkája első, a "polgári" gondolkodókat fölsoroló kötetébe Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig, második, a marxista gondolkodókat enumeráló kötetébe pedig Garami Ernőig és Kun Béláig sok mindenki bekerül, akinek egy filozófiatörténeti panorámában nyilvánvalóan nem lenne helye. Másrészt ellenben a szűkebb értelemben vett filozófiai hagyomány számbavétele bántóan hiányos marad: Böhm Károlytól Joó Tiborig számos jelentős alakja nem szerepel az áttekintésében.

Hanák törekvése ennek megfelelően kettős: ideológiatörténeti irányban leszűkíteni, filozófiatörténeti irányban viszont kibővíteni a kánont. Mindenkit igyekszik tehát kihagyni, aki csupán a hazai ideológiatörténet szempontjából bír jelentőséggel, ugyanakkor mindenkit – ráadásul mindenkit súlyának megfelelően – igyekszik szerepeltetni, aki a hazai filozófiatörténet hagyományában szerephez jutott. Megoldása mindkét tekintetben figyelemre méltó, ám nem vitathatatlan.

Az ideológiatörténeti irányú leszűkítés alapvetően sikeres, ám talán mégsem teljes. Noha alaposan megrostálja a Sándor Pál-féle, eminensen ideológiai beállítottságú kánont, helyenként Hanák mintha maga sem volna képes teljesen ellenállni a csábításának. Mintha a magyar gondolati hagyomány egészén belül a szerinte egyébként létező par excellence filozófiai hagyományt nem tartaná önmagában elég erősnek: a tágabb gondolati hagyomány felől kiegészítendőnek vélné tehát. Így kerül az áttekintésébe, például, a történész Szekfű Gyula, a politikai gondolkodó Jászi Oszkár, vagy nem egy pszichológus, Ranschburg Páltól Szondi Lipótig. Nyilvánvalóan: a modern magyar konzervativizmus meghatározó ideológusa, Szekfű és az ideális-liberális szocializmus teoretikusa, Jászi esetében a hazai eszmetörténet kiemelkedően jelentős, ám nem sajátképpen filozófiai alakjairól, a pszichológusok esetében pedig a magyar hagyományban későn emancipálódott szaktudomány képviselőiről van szó.

A filozófiatörténeti kánonon belüli súlypontokat a terjedelmi arányok érzékeltetetik: a "szándékosan szűkre fogott" ábrázolások terjedelme, mint az előszóban olvassuk, "általában arányosan viszonylik az illető gondolkodó, illetőleg kutató jelentőségéhez". A legrövidebb, néhány soros miniportrétól a tizenkét oldalas arcképig ívelő összefoglalások meghatározóan értékadekvátnak tűnnek. A Sándor munkájával szemben kialakított "ellenkánon" csupán néhány kivételes ponton lesznek határozottan vitathatónak: mindenekelőtt a pozitív illetve a negatív elfogultság legszembeszökőbb példái – Brandenstein Béla illetve Lukács György – esetében. Brandenstein Hanák beállításában a század legjelentősebb magyar gondolkodóinak egyike: Böhm és Pauler mellett ő a rendszereket ismertető fejezet harmadik főszereplője. A fölfogás mögött nem csupán személyes elfogultság munkál – Hanák saját, a nyolcvanas években még élő apósa előtt hajt itt fejet –, Brandensteint valóban több tényező determinálja rá, hogy a kiépítendő "ellenkánon" kulcsfigurája legyen: kétségtelenül jelentős bölcseleti műveltségű, kivételesen termékeny szerző, a két háború közötti korszak hivatalos filozófiatudományának meghatározó tekintélye ugyanis. Az újabb keletű rehabilitációs kísérletek dacára azonban nem látszik többnek eklektikus filozófiai álláspontot mutató, terjengős-túlírt – szövevényes-bonyolult szerkezetű és zavaros-homályos gondolatmeneteket görgető – művek szerzőjénél. Lukács György ezzel szemben igen rosszul jár. Hanák, az első magyar nyelvű Lukács-monográfia szerzője, természetesen tökéletesen tisztában van a lukácsi életmű jelentőségével. Itt azonban, a polgári filozófia elfelejtett reneszánszát megrajzolva, meglehetősen méltánytalanul bánik vele. A kötetben Lukács mindössze háromszor bukkan föl: a marxizmusfejezetben a Geschichte und Klassenbewusstsein rövid ismertetését olvassuk, a történetfilozófia-fejezetben a Die Theorie des Romans kurta bemutatásával találkozunk, az esztétikafejezet pedig mindössze egyetlen mondatban utal az ifjúkori művekre. Lukács munkásságának, rövid életű ezoterikus folyóiratának, A Szellemnek és metafizikus társaságának, a Vasárnapi Körnek alig fölmérhető jelentősége van pedig a pozitivizmus hazai hegemóniájának megtörésében, a századelő "újidealista" korérzékelésének elterjesztésében.

Az "elfelejtett reneszánszot" rekonstruáló Hanák kánonjával kapcsolatban elgondolkodtató végezetül két megfigyelés. Az egyik, hogy alig egy évtizeddel későbbi, német nyelvű összefoglalójában épít ugyan rá, ám nem hagyja teljesen érintetlenül: ebben a változatban Szekfű Gyula már nem szerepel, Bibó István viszont igen, valószínűleg a nyolcvanas éveken végigívelő, tüneményes recepciója nyomán. A másik, hogy kánonképző törekvésének voltaképpeni beteljesítője, Somos Róbert friss kötete a magyar filozófusok Trianon előtti és utáni "politikai útkereséséről" – az újjobboldali-revizionista történetírásnak ez a kivételesen színvonalas darabja – még csak meg sem említi Hanák nevét és munkáját.

Az ábrázolás-módszertan, avagy hogyan is beszélhetünk róluk?

Sándor Pál tárgyalási rendje saját filozófiatörténeti anyagának szempontjából súlyosan torzító, tökéletesen adekvát viszont eminensen ideológiatörténeti közelítésével. A számba vett gondolkodókat ugyanis az ideológiai-politikai mezőben helyezi el: "jobbról" – az "egyház és az állam filozófusaitól" és az "ellenzéki fiataloktól" – "balra" – a szociáldemokratákig és a kommunistákig – tekint végig hősein.

A szűkebb filozófiatörténeti hagyományra koncentráló Hanák differenciáltabb kifejtési rendet kell kövessen. A – huszadik század első felének filozófiai változásait a "pozitivizmustól a szellemtörténetig" ívelő fejlődésként leíró – szoros történeti tárgyalás lehetőségét elutasítva, a következőképp jár el. A magyar bölcselet szervezeti kereteinek – a folyóiratokra és a kiadványsorozatokra koncentráló – rövid számbavételét és a huszadik század első felebeli története időbeli szakaszainak – az 1900 és 1920 közötti, az 1920 és 1945 közötti valamint az 1945 és 1948 közötti szakasznak – az elkülönítését követően hármas beosztásban tárgyalja a kiválasztott filozófusok munkásságát. Előbb az "irányzatokat" tekinti át, majd a "rendszereket" ismerteti, végül a "diszciplínákat" sorolja föl: az irányzatok tartalmi, a rendszerek formai és a diszciplínák tematikai megközelítésével tehát mintegy háromszor megy végig saját anyagán.

A megoldás kétségkívül szellemes, ám nem támadhatatlan: nehezen áttekinthetővé teszi az összefoglalást, és nyilvánvaló besorolási problémákat vet föl. Hanák természetesen maga is tisztában van vele, hogy eljárása nem problémamentes. "Bizonyos átfedések ily módon elkerülhetetlenek voltak" – magyarázza. – "Aki ui. valamely filozófiai tudományágra (pl. etikára) specializálta magát, egyúttal egyik vagy másik filozófiai irányhoz tartozik, illetőleg aki valamely irányzat képviselője, nyilvánvalóan vagy az egyik, vagy a másik szakiránnyal kapcsolatos problémával foglalkozik, ami azt jelenti, hogy minden filozófust egyszerre több fejezetben kell tárgyalni, de legalábbis megemlíteni."

A besorolási problémák már a tartalomjegyzék puszta áttekintése nyomán nyilvánvalóak lesznek. A pozitivistaként említett Somló Bódog szerepelhetne akár a jogfilozófusok között; jogbölcseleti fő műve, a német és az angolszász jogelméletre egyaránt jelentős hatást gyakorló – s az összefoglalásban sajnálatosan nem ismertetett – Juristische Grundlehre éppenséggel a magyar neokantiánus jogfilozófia alapozó munkája. A neokantiánusként szereplő Alexander Bernát valóban az első magyar nyelvű Kant-monográfia szerzője ugyan, hatást gyakorol rá azonban a pozitivizmus is, kései bölcseleti álláspontját pedig, mondjuk, eklektikus historicistának lehetne minősíteni. Az ugyancsak neokantiánus Bárány Gerő kerülhetne az etikusok közé, a Böhm-tanítvány szellemfilozófus Bartók György pedig a protestáns gondolkodók sorába. A szellemtörténésznek minősített Karácsony Sándort mint hitszónokot a protestáns gondolkodók, mint a "társaslélektan" kidolgozóját a pszichológusok kategóriájába lehetne sorolni. A protestáns gondolkodók között szereplő Böhm-tanítványok – Ravasz Lászlótól Makkai Sándorig és Tavaszy Sándortól Tankó Béláig – lehetnének akár neokantiánus értékfilozófusok is. A jogfilozófus Moór Gyula minősülhetne neokantiánusnak, az etikus Noszlopi László pedig, legalább ugyanilyen joggal, pszichológusnak. A sort bőségesen folytathatnánk.

A bonyolult és besorolási problémákkal terhes ábrázolás-módszertan ugyanakkor, másfelől, a nemzetközi filozófiatörténet-írás analóg kortársi megoldásaival összehasonlítva is megállja a helyét. Abban a kedvező helyzetben vagyunk, hogy Hanák munkájának rövidített változata – az 1945/48 utáni fejleményekről szóló rövid beszámolóval kiegészítve – megjelent az Ostblock hagyományos filozófiáit bemutató tematikus német nyelvű tanulmánykötetben is. A kölni "Bundes-Institut für ostwissenschaftliche und internationale Studien" munkatársainak, Helmut Dahmnak és Assen Ignatownak a szerkesztésében megjelenő vaskos munka összesen hét nemzet tradicionális – azaz: polgári/nem-marxista – filozófiájának fejlődését veszi számba: az orosz, a lengyel, a cseh, a magyar, a román, a bolgár és a szerbhorvát filozófiáét. A vállalkozás szerkesztői koncepciója egyszerre látszik határozottnak és megengedőnek: határozottnak az egyes fejezetek arányait illetően, és megengedőnek az egyes szerzők által követett módszertani megoldások tekintetében. Az egyes fejezetek arányai adekvátan igyekeznek tükrözni a régió filozófiájának értékeit, az egyes szerzők által követett módszertani megoldások pedig adekvátan próbálnak igazodni a mindenkori anyag sajátosságaihoz. Az egyes nemzetek filozófiáinak sorrendje tehát, egyfelől, szerkesztői értéksorrend is: a legnagyobb terjedelmet, teljesen indokoltan, az orosz, a legkisebbet a szerbhorvát filozófia kapja. A közel hétszáz oldalas kötetben mintegy kétszázötven oldallal szerepel az orosz, száznegyvennel a lengyel, hatvannal-hatvannal a cseh, a magyar és a román, ötvennel a bolgár és harminccal a szerbhorvát fejlődés. Az egyes szerzők ugyanakkor, másfelől, szabad kezet kapnak, hogyan dolgozzák föl saját anyagukat. Az ábrázolás-módszertan tekintetében a legváltozatosabb megoldásokkal találkozunk tehát: a legegyszerűbb, csupasz portrésorozatoktól a legbonyolultabb, korszakokra, diszciplínákra, irányzatokra és portrékra tagolt ábrázolásokig. Nos, ebben a kontextusban Hanák megoldása legsikerültebbek között említhető: határozottan tárgyadekvát módszert látszik követni, és bonyolult, de nem áttekinthetetlen ábrázolást nyújt.

Személyesen, befejezésképp

Ha a bevezetés személyes volt, illő, hogy a befejezés is az legyen. A Hanák-értelmezések története a mi személyes történetünk is. Csaknem két évtized telt el azóta, hogy Az elfelejtett reneszánsz – a magyarországi könyvtárak "Zárt anyagához" tartozó és a nyugati határellenőrzések során csempészáruként rejtegetni kényszerült – példányairól készült fénymásolatokat a kezünkbe vehettük.

Azóta megszületett, most pedig éppen intézményesülni látszik a magyar filozófia történetének kutatása. A hazai bölcselet múltjának föltárása érdekében kétségkívül több történt az elmúlt másfél, mint az azt megelőző négy évtizedben. A kortársi hazai filozófia örvendetes megújulásának talán valamelyes összetevőjét éppen a hazai bölcseleti tradíció újrafölfedezése képezi: kezdetben szórványos, majd rendszeressé váló tudományos konferenciák, sikeres vagy kevésbé sikeres szövegközlések, ilyen-olyan részföldolgozások, végül az ezek nyomán napvilágot látott monográfiák és közzétett kézikönyvek rajzolják újra a róla alkotott képünket.

Mindez pedig természetesen nem független Hanák Tibor régi könyveinek ösztönző hatásától. Az "elfelejtett reneszánszot" "fölfedezett reneszánsszá" varázsoló könyve, úgy látszik, nem csupán a kályha volt, ahonnan elindultunk: köpönyegnek is bizonyult, amelyből előbújtunk.

Jegyzetek helyett

Hanák alakjának fölidézése és munkásságának általános jellemzése során fölhasználom öt esztendeje született napilap-nekrológom egyes gondolatait, sőt, konkrét megfogalmazásait: Perecz László: "Felfedezett reneszánsz: Hanák Tibor halálára", Népszabadság, 1999. december 6. – A részletesebb vizsgálat alá vont két Hanák-kötet pontos adatai: Az elfelejtett reneszánsz: A magyar filozófiai gondolkodás századunk első felében, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981. (második, hozzáférhetőbb kiadása: Budapest: Göncöl Kiadó, 1993., az elemzés során magam azonban az első kiadást használom); illetve: Geschichte der Philosophie in Ungarn. Ein Grundriss, München: Dr. Rudolf Trofenik Verlag (Studia Hungarica. Schriften des Ungarischen Instituts München, 36.), 1990. – A magyar filozófia történetírásának problémáit valamivel alaposabban körüljárjuk az MTA Filozófiai Kutatóintézete "Recepció és kreativitás: Nyitott magyar kultúra" című projektjének első, magyar filozófiatörténeti tanulmányokat átnyújtó kötete számára készített, Mester Bélával közösen írott bevezető tanulmányunkban: Mester Béla–Perecz László: "A magyar bölcselők és a modernitás", in: Mester Béla–Perecz László (szerk.): Közelítések a magyar filozófia történetéhez: Magyarország és a modernitás, Budapest: Áron Kiadó (Recepció és kreativitás), 2004. – Hanák további, a szövegben említett filozófiatörténeti kötetei közül a Lukács-kötet A filozófus Lukács, Párizs: Magyar Műhely, 1972. (második kiadása ugyanott, 1974.), a magyarországi marxista filozófiatörténet pedig Az elmaradt reneszánsz: A marxista filozófia Magyarországon, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1979. Figyelemre méltó, hogy mindkét munkának létezik német nyelvű változata is: a Lukács-köteté a Lukács war anders, Masenheim an Glan: Verlag Anton Hain, 1973., a marxista filozófiatörténeté a Die marxistische Philosophie und Soziologie in Ungarn, Stuttgart: Ferdinand Enke, 1976. – Az "elfelejtett reneszánszot" fölfedező kötet kánonképzésének és ábrázolás-módszertanának problémáival már az annak második kiadását méltató recenziómban is foglalkoztam: Perecz László: "Az elfelejtett reneszánsz", Valóság, 1993/12., mostani kísérletem ottani megállapításaimra is támaszkodik. – Sándor Pál mondott filozófiatörténete: A magyar filozófia története: 1900–1945., I–II., Budapest: Magvető Kiadó, 1973. Hanák említett recenziója: "Filozófiai ferdetorony", Irodalmi Újság, 1975/3–4., Az elfelejtett reneszánsz előszavában róla adott jellemzése pedig a következőképp szól: "Az utóbbi években Magyarországon kiadott filozófiatörténeti munkák, nevezetesen Sándor Pál könyve (A magyar filozófia története, 1900–1945. Bp. 1973), nem jelentettek sem követésre méltó példát, sem konkurenciát. Mind a ferde szemlélet, mind pedig a kiáltó hézagok az eredeti források kézbevételét, a korabeli könyvek, tanulmányok, recenziók elolvasását, új utak és nevek keresését, önálló vélemény kialakítását tette szükségessé." (6. o.) – Az elfelejtett reneszánsz előszava ugyancsak a 6. oldalon beszél a "feldolgozások terjedelme" és "az illető gondolkodó, illetőleg kutató filozófiai jelentősége" közötti kapcsolatról. – Brandenstein Béla újkeletű – Hanák kánonjától nyilvánvalóan nem független – újraértékelési kísérleteinek legjelentősebb darabja a Veres Ildikó által szervezett, 2001 őszi, miskolci konferencia előadásait közlő kötet: Veres Ildikó (szerk.): Brandenstein Béla emlékkönyv, Miskolc, 2002. A benne foglalt előadások ugyanakkor enyhén szólva is nem győzik meg az olvasót Brandenstein bölcseletének kiemelkedő jelentőségéről: a kötet talán legfigyelemreméltóbb darabja, Somos Róbert – Brandensteint Pauler Ákossal összehasonlító – előadása inkább csupán valamiféle művelt és termékeny Pauler-epigonnak látja és láttatja Brandensteint. Hogy Hanák egyébként tökéletesen tisztában van Lukács jelentőségével, az már A filozófus Lukács "A marxizmus szellemi központja" című bevezetéséből is kiviláglik. "Lukács György példáját adta annak", állapítja meg itt, "hogy nem csupán a brosúrák értelmében lehet marxistának lenni, hanem nagy műveltséggel, európai szinten is […] A marxista ideológia 20. századi központja nem egy ország vagy város, hanem Lukács György" (9–10. o.) – Somos Róbert említett – Hanák kánonképző törekvései beteljesítésének ambíciójával föllépő, ám magát Hanákot mégsem említő – kötete: Magyar filozófusok politikai útkeresése Trianon előtt és után, Budapest: Kairosz Kiadó, 2004. Somos egyébként már Az elfelejtett reneszánszról írott régi kritikájában is határozott ellenérzéseket fogalmazott meg Hanák koncepciójával szemben: Somos Róbert: "Kis magyar filozófiatörténet", Jelenkor, 1994/1. – A Sándor Pál által követett ábrázolás-módszertant, a tárgyalt szerzők "jobbról balra" történő elrendezését, érdemes erre fölfigyelnünk, említett kritikájában Hanák a "parlamenti rendet" követő, "legyezőformát" imitáló megoldásként bírálja. (4. o.) Saját, a filozófiai teljesítményeket irányzatokba, rendszerekbe és diszciplínákba soroló eljárását – Az elfelejtett reneszánsz előszavának idézett önkritikus megjegyzését (6. o.) követően – a következőképp védi meg: "Az ismétlődések számát az csökkenti, hogy akik több témakörben működtek vagy átfogó ábrázolásokat adtak, az irányzatokkal kapcsolatban kerülnek szóba, akik pedig valamely filozófiai tudományt választották fő működési területüknek, azok a diszciplínákról szóló részben szerepelnek". Ilyenformán, úgymond, "[a] magyar filozófiai panoráma – épp ebből adódóan – csak akkor tárul fel, ha mindhárom fő részt áttekinti, számba veszi az olvasó". (uo.) – A kelet-európai filozófiákat bemutató, említett tematikus tanulmánykötet: Helmut Dahm - Assen Ignatow (Hg.): Geschichte der philosophischen Traditionen Osteuropas, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1996. A magyar helyzetet számbavevő kontribúció két részből áll: előbb Hanák – Az elfelejtett reneszánsz gondolatmenetének valamiféle zsugorított változatát átnyújtó – összefoglalását ("Die traditonelle Philosophie in Ungarn"), utóbb Lendvai L. Ferenc – a kommunista és a posztkommunista korszakok fejlődését vázoló – kiegészítését ("Die neuere Entwicklung") olvashatjuk benne. A kötetet egyébként, hosszabb könyvismertetés keretében, korábban már értékeltem: Perecz László: "Filozófiatörténet versus tudománytörténet - Kelet-Európában", Magyar Filozófiai Szemle, 1997/5-6., itt kitértem az egyes szerzők által követett ábrázolás-módszertani megoldásokra is. A számos problematikus megoldással szemben a magyar fejezet mellett a – Karel Mácha által írott – cseh fejezet ("Die philosophischen Traditionen der vormaligen Tschechoslowakei") megoldása látszik a legelegánsabbnak.