Sárkány Péter

Filozófiai praxis dióhéjban

Odo Marquard szerint a filozófia története leírható saját kompetenciakorlátozásának történeteként, mely szerint a filozófia kezdetben mindenben kompetens volt, később egyben s másban, végül azonban csak egy dologban maradt az: saját inkompetenciájának bevallásában. A teológia, valamint a tudományok szolgálólányaként, olyan feladatok hárultak rá, melyeket nem tudott ellátni. Ezáltal a filozófiától megváltást követelő vallási, majd később technikai és politikai kihívások eredményeképpen a filozófiának egyetlen pozitív módon megfogalmazható kompetenciája maradt: az inkompetencia-kompenzáció kompetenciája.¹ Ezt az állapotot felfoghatjuk egyrészt, mint a filozófia inkompetenciájának bizonyítékát, másrészt azonban be kell látnunk - hangsúlyozza Marquard -, hogy a filozófiában benne él a kompetencia nosztalgiája. Ennek köszönhetően lesznek a filozófusok – szintén Marquard szavaival - az önigazgatás bálványimádóivá, szaktanácsadókká, interdiszciplináris élsportolókká. A filozófusok társadalmára nézve Marquard szellemes diagnózisa egyszerre lehangoló és optimista. Hiszen mindenki, aki filozófiát művel, könnyen beláthatja e szavak igazságtartalmát. Ha a jelenlegi filozófiai törekvéseket a kompetenciaterületek visszaszerzésére irányuló ambíciók szempontjából szemügyre vesszük, az úgynevezett alkalmazott filozófia és/vagy alkalmazott etika, kiemelkedik a többi irányzat közül. Az alkalmazott filozófia tulajdonképpen a hétköznapi társadalmi problémák (pl. globalizáció, környezetszennyeződés, orvostudomány új fejleményei stb.) és a tudományok határmezsgyéjén, a filozófia feladatának újrafogalmazásával próbálkozik.² Az emberi cselekvés értékelésével foglalkozó tudomány alkalmazott etikaként, korunk erkölcsi és életvezetéssel kapcsolatos dilemmáira keresi a választ, miközben elsősorban az etikára összpontosító kutatási irányok, más klasszikus filozófiai diszciplínák problémáit is érintik, és azokat újrafogalmazni igyekszenek.³

Az alábbiakban a filozófia kompetencia utáni nosztalgiáját és annak néhány problémáját konkrét példán szemléltetendő, az alkalmazott etika egy sajátos, Magyarországon jószerivel ismeretlen területére, németül philosophische Praxisnak vagy philosophische Beratungnak, angolul pedig philosophical counselingnak nevezett irányzatára térek ki. A filozófiai praxis és filozófiai tanácsadás egy olyan alkalmazott etikai elmélettel és gyakorlattal foglalkozik, mely nem csak a szűk értelemben vett filozófusok, hanem a lélekgyógyászok, pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, vagy pedig pedagógiai és életvezetési tanácsadás iránt érdeklődők figyelmét is felhívhatja.⁴ Annál is inkább, mert ez az újkeltű filozófiai törekvés önmeghatározásának során sokszor a teológia vagy a modern tudományoknak elkötelezett különféle, az élet szolgálatába szegődött elméletek és módszerek (pszichoterápia, pedagógia stb.) hiányosságaira hívja fel a figyelmet, és ennek kapcsán legitimálja azt a kompetencia szférát, melyet a filozófiai praxist művelők a régi filozófiai hagyományra utalva és a mai követeléseknek megfelelően, körülhatárolni próbálnak.

A továbbiakban a filozófiai praxis fogalmának és meglehetősen rövid történetének vázolása után, az egyik első praxist megnyitó filozófus, Gerd B. Achenbach felfogását rekonstruáljuk, majd annak néhány problémáját kiemelve és elemezve, végül néhány szempontot fogalmazunk meg, melyek felfogásunk szerint egy igényes filozófiai praxis feltételeit képezhetnék.

Filozófiai praxis és tanácsadás fogalma és rövid története

Filozófiai praxis és tanácsadás alatt azt az egyes filozófusok által szakmaként gyakorolt, az orvosok vagy pszichológusok praxisához hasonlóan sokszor vállalkozásként folytatott filozófiai tevékenységet értjük, melynek során a praxist fenntartó szakember, egyéni vagy csoportos formában filozófiai képzést, nevelést, életvezetési tanácsadást végez. Ennek a tevékenységnek természetesen óriási múltja van. Elég, ha csak a hőskorszakból Szókratész és Platón nevét vagy a velük vitázó szofistákat említjük. Mégis a filozófiának a fenti értelemben egy konkrét, modern praxis keretében történő művelése, meglehetősen sok vitát kavart azokban az országokban, ahol a filozofálásnak ez a régi-új formája felütötte a fejét.

A filozófiai praxis kialakulásának és elterjedésének első impulzusai egyrészt a 60-70-es évek németországi mozgalmaiban, másrészt a különböző pszichoterápiás irányzatok filozófiai reflexióiban fedezhetők fel. Ezen belül például a husserli és heideggeri filozófiát magáévá tévő Daseinsanalysera (Ludwig Binswanger, Medard Boss) vagy a Max Scheler nyomdokain haladó Viktor E. Frankl féle Logoterápia és egzisztenciaanalízisre, és általában az úgynevezett humanisztikus pszichológiákra kell gondolnunk, melyekben a különféle filozófiai törekvések hatására (fenomenológia, egzisztencializmus) erőteljes igény lépett fel egy átfogó emberkép leírására, valamint az érték és értelem stb. fogalmainak tisztázására.⁵

Az önálló filozófiai praxisok kialakulásának története a 80-as években Németországban kezdődik, ahol ennek a trendnek a képviselői 1982-ben egy társaságot hoznak létre, mely később nemzetközi szintű szervezetté alakul (Internationale Gesellschaft für Philosophische Praxis, IGPP). A társaságot 2002-ig Gerd B. Achenbach vezette, aki az elsők között nyitott önálló filozófiai praxist. Az idők folyamán konferenciák és publikációk révén elterjedtté vált mozgalom Németországon kívül először Ausztriában ütötte fel a fejét, majd sorra nyitottak filozófusok praxist Hollandiában, az Egyesült Államokban, Kanadában stb. Fontos kiemelni, hogy Amerikában a Philosophical Counseling főleg az angolszász filozófia hagyományait gondozza, tehát a kontinentális történeti-szkeptikus beállítódású philosophische Praxishoz képest a szisztematikus, problémacentrikus gondolkodást részesíti előnyben, és szorosan kapcsolódik Ludwig Wittgenstein filozófiájához, aki - mint tudva lévő - filozófiáját terápiaként értelmezte.⁶

Gerd B. Achenbach felfogása

Achenbachnak a filozófiai praxis feladatáról és szükségességéről kialakított felfogását egy 1982-ben A. K. D. Lorenzen által készült interjú alapján rekonstruáljuk, amelyből világosan körvonalazódnak ennek az új területnek célkitűzései és természetesen – az úttörő szerep végett – mindazok a problémák is, melyekkel egy ilyen jellegű vállalkozásnak szembe kell néznie.⁷

Achenbach arra a kérdésre, hogy mi indította őt mint filozófust arra, hogy praxist nyisson, három tényezőt említ meg. Elsőnek azt, hogy a filozófiát szinte kizárólag “akadémiai gettóban” művelik, melynek következtében elfordult az élet problémáitól. A filozófiai praxis a tudományos filozófia sterilitását és a hétköznapi élet reflektálatlanságát egyaránt feloldani igyekszik. A másik tényező a pszichológia tudományának és alkalmazott formáinak elterjedése. A XX. században a pszichológia szinte egyeduralmat élvez az emberi problémák megoldásában, noha eljárásában – előzetes célkitűzései ellenére - súlyos ellentmondások fedezhetők fel. Ugyanis – hangzik Achenbach elmarasztaló véleménye – a pszichológia abba a hibába esett bele, ami ellen kezdetben fellépett: a teológiai lelkigondozás elköteleződése és normatív jellege ellen. A pszichológia is árkot ásott elmélet és a konkrét személy közé. A harmadik, de egyben az előző kettővel összefüggő achenbachi érv szerint, a filozófia eszközeivel fel kell lépni a mindenféle elméleteket futószalagon gyártó tudományokkal szemben. Ezért a filozófiai praxis nem egyszerűen valamilyen alkalmazott tudományos tudás, mint az a legtöbb terápiás irányzat estében, hanem egy szabad, ésszerű dialógus formájában zajlik.⁸ Ebből a szempontból Adorno felfogása követendő, miszerint nem a konkrétról kell filozofálni, az általánossal szemben, hanem a konkrétumból kiindulva.⁹

Noha az interjú alanya nem emeli ki negyedik pontként, de fontosságánál fogva külön hangsúlyoznunk kell, hogy a szabad dialógusban megvalósuló filozófiai praxisnak Achenbach szerint nincsenek terapikus ambíciói. A filozófia mindig elvétette célját, mikor terapikus ambíciókat táplált (pl. marxizmus).¹⁰ Egy másik helyen Achenbach egyenesen úgy fogalmaz, hogy a filozófiai praxis számára a különböző filozófiailag elkötelezett terápiás irányzatok, mint például a humanisztikus pszichológia vagy Viktor E. Frankl logoterápiája tulajdonképpen álfilozófiai köntösbe bujtatott terápiás koncepciók.¹¹

Az Achenbach által említett aspektusok, a filozófiában némi jártassággal rendelkező olvasó számára nem ismeretlenek. A filozófiai hagyományban az akadémiai, valamint az életbölcsességre koncentráló filozófiai törekvések megkülönböztetése, főleg az új álláspontok megfogalmazásakor, mindig jelentős szerepet játszott. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a nyugati filozófia kiemelkedő alakjai közül sokan az akadémiai filozofálás ellenében fogalmazták meg gondolataikat (Kierkegaard, Nietzsche). E filozófusok óriási hatástörténetét később éppen az akadémiai szféra segítette elő. A hagyományos szemlélettel szembeni szkepszis és az előfeltevés-nélküli gondolkodás önmagában mindig hajtómotorja volt a filozófiának. A pszichológiával kapcsolatos érv is nagy karriert futott be a filozófia történetében. A filozófiából fokozatosan kiváló különböző tudományterületek és a filozófia “anyai gondoskodása” közötti sajátos feszültségének egy konkrét megnyilvánulásáról van szó, melyet fokoz az a tény, hogy a tudományok közül a pszichológia aránylag későn önállósodik, s ráadásul ez a leválás meglehetősen fájdalmasnak bizonyult, hiszen a lélekről szóló új, objektív tudomány a filozófiától épp azt a kompetenciaterületet rabolja el (a szubjektivitásét), mely Descartes óta a filozófia kutatási területének és önmeghatározásának lényegét adja. Az Achenbach által harmadikként felhozott érv is ismerős. A modern tudományok eljárásmódja, miszerint a kutatás módszeresen elvont és tematikusan redukált, szemben áll a filozófia átfogó jellegével és a jelenségek totalitásának megértésére való törekvésével. Azért óvakodik Achenbach mindenféle előzetes elmélet megalkotásától, mert félő, hogy előbb-utóbb az valamilyen dogmatikusan felfogott és konkrét terápiás ambíciókat fog érvényesíteni. Nyilvánvaló, hogy a filozófiai praxis meghatározásának háttérben a “mi a filozófia?” kérdése húzódik meg, mellyel kapcsolatban élénk viták figyelhetők meg az alkalmazott filozófia és etika képviselőinél. Bármennyire érdekfeszítő és fontos ez a probléma, e dolgozat keretei között nem áll módunkban kitérni rá. Ehelyett kizárólag azokra az aspektusokra kívánunk koncentrálni, melyek ennek a filozófiai próbálkozásnak kompetencia-meghatározását és legitimációjának forrásait legjobban érzékeltetik.

Feltűnő, hogy Achenbach fogalmazása mindvégig negatív, vagyis azt fogalmazza meg, hogy mi nem a filozófiai praxis. Ennek a témának szentelt publikációiban elég keveset ír arról, hogy pozitív módon, hogyan határozható meg ez a gyakorlati szempontból elkötelezett foglalkozás.

Problémák

Az teljesen egyértelmű, hogy a filozófiai praxis, vagy a filozófiai alapokra helyezett életvezetési tanácsadás egy meglehetősen telitett piacon kíván fellépni. Az emberrel és az emberi lélekkel foglalkozó tudományok szétosztották már egymás közt a feladatokat. Ember legyen a talpán, aki a különféle pszichoterápiás iskolák, pedagógiai, szociológiai, mentálhigiénés módszerek dzsungelében kiismeri magát. A tudományos igénnyel fellépő módszerek mellett, a lélek megmentésének piacán a különböző vallási és ezoterikus tanok is egyre inkább teret hódítanak, Magyarországon is. “Szellemi” szolgáltatásaikat erőteljes tudománykritika övezi, mellyel tevékenységüket kívánják megalapozni – eladni. Magától adódik a kérdés: mi szükség lehet még egy úgynevezett filozófiai tanácsadásra ezen a meglehetősen kufárszellemmel átitatott területen? Egy biztos: kompetenciaterületének körülhatárolása nem könnyű és félő, hogy az érvelésbe olyan elemek is bekerülhetnek, melyek könnyen lejáratják a jelzőként használt filozófia (bölcsesség szeretete!) fogalmát. Persze, ez a félelem még nem ok arra, hogy ne próbáljuk meg komolyan venni és átgondolni a filozófiai praxis lehetőségeit. A téma szerteágazó pro és kontra érvelésű irodalmának bemutatását mellőzve, következzen egy egyszerű gondolatmenet!

Induljunk ki abból, hogy a filozófiai tanácsadás, vagy praxis értelmes feladat, melyet érdemes komolyan venni, és a “filozófiai” jelző nemcsak szószaporítás vagy valami új, s ezért “izgató” haszonszerzés céljából bevetett reklámfogás. A filozófia mindenekelőtt a bölcsesség, a gondolkodás szeretete. Nemcsak egyszerűen tiszta teoretikus gondolkodás, hanem a mindnyájunkat érintő, úgynevezett fontos vagy “nagy” kérdések gyakorlati (etikai) oldalát is tematizáló gondolkodás. Egy sajátos gondolkodásról van szó, amihez habitusként egy elég jól körülhatárolható beállítódás tartozik, mely a hétköznapi, a természettudományos, valamint a mitikus – vallási megközelítésektől egyaránt különbözik. Az önmagára és tárgyterületére irányuló folyamatos kritikai reflexió miatt, a filozófiának nincs szűk értelemben meghatározott területe. Inkább egy sajátos beállítódás elnyeréséről és annak fenntartásáról van szó, mely a filozófiai hagyományban, a különböző irányzatoknak megfelelően, eltérő fogalmisággal artikulálódik. Tehát filozófia alatt gondolkodást, pontosabban a gondolkodás gondozását kell értenünk, mely csodálkozással, kételkedéssel vagy akár krízishelyzettel egybekötött kérdéssel kezdődik, és egyre tökéletesíthető fogalmiságban bontakozik ki. A gondolkodás gondozására jellemző még az elő-feltételnélküliségre, valamint fegyelmezett, kicsiszolt (szisztematikus) gondolkodásra való törekvés. Mindezt ráadásul az a meggyőződés hatja át, hogy a belátások “terapikus” hatást gyakorolnak előzetes hétköznapi vagy hamis autoritásból elfogadott meggyőződéseinkre. Ennek alapján életvezetésünk is alakítható. Az eddigi tömör és szükségszerűen rövidre fogott filozófia - definícióból is kitűnhet, hogy a filozófiai értelemben gondozott gondolkodás esetében nem normatív gondolkodásról van szó. Ez utóbbit a gondolkodás eleven tapasztalatából levezetett “alkalmazott” gondolkodásnak nevezhetnénk, mely egy konkrét praxis működési elveit rögzíti, s annak alkalmazásait ellenőrzi.

Térjünk azonban vissza Achenbach érveire, melyekkel a filozófiai praxis létjogosultságát kívánta alátámasztani. Achenbach mindhárom érve a filozófia előbb említett, nem normatív jellegét emeli ki. Mint láttuk, az érvelés szerint a filozófiai praxisnak semmihez sem szabad kötődnie. Ki kell lépnie az “akadémiai gettóból”, meg kell szabadulnia a pszichológia tévelygésétől, kerülnie kell az elméleteket, s ráadásul mindenféle terapikus ambícióról is le kellene mondania. Fennáll azonban annak a komoly veszélye, hogy ez a negatív és történeti indíttatású meghatározás épp célkitűzésével kerül szembe. Ha a filozófiai tanácsadás és praxis önmeghatározása csak a különböző tudományos és ezoterikus módszerek kritikáján nyugszik, akkor ebből egyenesen az következik, hogy ennek az “új” irányzatnak is csak addig lesz feladata, míg a kritikával illetett területek elégtelensége fennáll. Holott nézetünk szerint itt többről van szó, s ez már az abból az előzetes fejtegetésből is kitűnhetett, melyben arra utaltunk, hogy az achenbachi érveknek meglehetősen gazdag múltjuk van a filozófia történetében, vagyis a gondolkodás koncentrált és fogalmilag elmélyült gondozásának történetében. Az akadémiai – nem akadémiai megkülönböztetés meglehetősen elnagyolt és túldramatizált. Az akadémiai filozofálástól való eltávolodás önmagában még nem nyújthat garanciát az igényes filozófiai tanácsadásra, sőt joggal tarthatunk attól, hogy egy pozitív filozófiai praxismeghatározás és világos feladatmegjelölés híján, a filozófiai tanácsadás más, “saját lényegétől idegen” tanácsadási formák praxisát követi, s ezzel tulajdonképpen önmagát számolja fel.

A sok szempontból normatívan tájékozódó pszichológiákat és pszichoterápiákat valóban nem kellene követnie a filozófiai tanácsadás praxisának, de ez nem jelenti azt, hogy a filozófiai praxist művelő megspórolhatná egy filozófiai pszichológia, vagyis egy filozófiai indíttatású pszichológia lehetőségére való reflexiót.

A harmadik érv is árnyalásra szorul, enélkül ugyanis komoly ellentmondásba torkollik. A különböző elméletek sablonos alkalmazását valóban ildomos elkerülni annak érdekében, hogy a tanácsadásban résztvevőt ne kényszerítsük bele a különféle terápiás prekoncepciók prokusztészi ágyába. Igen, elméletgyárakból nem kér a filozófiai praxis, de ez nem jelentheti azt, hogy minden elméletiséget nélkülöznie kellene. Ez a követelmény mindenekelőtt a filozófiai praxis kompetenciáját kérdőjelezné meg, és az önkény gyanúját ébresztené fel. Fontos tehát kiemelni, hogy a filozófiai praxisnak szüksége van elméletre, mégpedig a gondolkodás gondozása során kiérlelt elméletre, melynek nézőpontja a kérdezőé, nézésiránya pedig a “szenvedő” (pathiens) emberé. A filozófiai praxis elméleti igényessége egyben a filozófián belüli pozitívabb fogadtatását is elősegítené ennek az “új filozófiai foglalkozásnak”.

Az előbbi belátások elmélyítése érdekében még “két lépést hátra kell lépnünk”, s a filozófiai praxis kifejezésében szereplő praxisfogalmat tisztáznunk. Az eddigi gondolatmenet nem annyira a filozófusnak az orvoshoz, pszichológushoz hasonló praxisára összpontosított, ahol egy interperszonális keretben személyre szabott szókratészi párbeszéd formájában a konkrét tanácsadás folyik, hanem arra a praxisra, ami minden nevelési és tanácsadási munkát megelőzően a filozófus belsejében és nota bene a filozófusok között (!) zajlik. Tehát arról a praxisról van szó, mely a cégértáblával ellátott, vállalkozásként űzött és a másik gondolkodásának gondozására koncentráló praxist megelőzi. Felfogásunk szerint ugyanis ennek a praxisfogalomnak a kiemelése elsődleges lehetőségi feltétele egy igényes filozófiai praxis művelésének. Ennek elmaradása esetén könnyen eshetünk abba a hibába, hogy filozófiai praxist a segítő foglalkozások akár hasznos, de a filozófiai gondolkodástól idegen követelményeinek feleltetjük meg.¹² Ez a helyzet nagyrészt Achenbachnak azzal a kikötésével is, miszerint a filozófiai praxisnak el kell kerülnie a terapikus ambíciókat. A plauzibilitás azonban ez esetben sem kielégítő érv. A filozófia nem mondhat le teljesen erről az igényről, csak azért, mert ezzel a történelemben – mint oly sok mással – visszaéltek. A gondolkodást korlátoznánk akkor is, ha terápia alatt kizárólag az orvosok, pszichológusok által kidolgozott és jogilag védett fogalmát értenénk, s azzal a felületes belátással, hogy a szó egy bizonyos tudományos praxis által foglalt, kiűznénk mindenféle terápiafogalmat a filozófia terrénumáról. Ha a fenti módon járnánk el, szándékunkkal ellentétben, éppen a filozófia kompetenciaterületét szűkítenénk, hiszen a filozófiai és az orvosi szóhasználat egymást megtermékenyítő hatása közismert, mint ahogyan az is, hogy a filozófusok a legtöbbször az orvosi praxis fogalomtárát metaforikus értelemben használják.¹³

Összefoglalásként elmondható, hogy az achenbachi érvek a filozófiai praxisra vonatkozóan fontosak, de nem elégségesek. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a filozófiai praxis irodalmában és Achenbach más tanulmányaiban is, árnyaltabb, több szempontot figyelembe vevő elemzésekkel is találkozhatunk. Ugyanakkor a kialakult szakirodalomra jellemző a rögtönzött és néha egymásnak ellentmondó szempontok és célkitűzések által vezérelt érvelés; egységes vagy átfogónak nevezhető kikristályosodott felfogás még nem alakult ki ezen a területen. Ezért újból hangsúlyoznunk kell, hogy az általunk tárgyalt problémák a filozófiai praxis és tanácsadás általános felfogását érintik. Úgy tűnik, a filozófiai praxis megítélésében és elismertetésében fontos szerepet játszik az adott országban uralkodó filozófiai hagyomány és műveltség szintje, a filozófiai praxist gyakorlók társadalmi elismertsége, s végül, de egyáltalán nem utolsósorban a különböző, az élet szolgálatába szegődött tevékenységi körök (pszichoterápia, pedagógia stb.) hozzáállása, valamint az őket szabályozó törvények.

Filozófiai lelkigondozás?!

Az előző megfontolások fényében emeljünk ki néhány szempontot, melyek elengedhetetlennek tűnnek a mindenkori filozófiai praxis és tanácsadás kompetenciájának körülhatárolásához. Nyilván ezek, akárcsak az előző megfontolások általános szinten mozognak, de egy lehetséges, a gondolkodás gondozását megcélzó és önmagát komolyan vevő filozófiai lelkigondozás alapproblémáit érintik.

1.) A sajátos kompetenciaterület kijelölése. A filozófia praxis kompetenciájáról és a tanácsadásban részt vevő “filozófus” képzéséről folyó vitáknak csak akkor van értelmük, ha azt a “mi a filozófia?” kérdésével hangoljuk össze, s ha azt a praxisfogalmat is tematizáljuk, mely a filozófiai tanácsadásnak sine qua nonja. Arra az egyszerű követelményre gondolunk, hogy a filozófiai tanácsadásban tevékenykedőnek mindenekelőtt filozofálnia kell, s ezt, mi több, akadémiai formában is kifejezésre juttathatná. A világosan körvonalazódott filozófiai habitus, az egyéni álláspont nézésirányának és horizontjának tisztázása ugyanolyan előfeltétele a filozófiai praxisnak, mint a pszichológiai vagy a pedagógiai készségek.

2) A filozófia és pszichológia határterületének tematizálása. Egyértelműen kívánatos az interdiszciplináris látásmód, de ez nem jelentheti a feladatok összekuszálódását. A pszichoterápia értelmében vett terápiás hatás csak “melléktermékként” és nem célkitűzésként jelentkezhet a filozófiai praxison belül. Természetesen ez fordított irányban is kívánatos. Ezzel kapcsolatban például Viktor E. Frankl az orvosok “ismeretkritikai” gyermekszobáját kéri számon, vagyis a világnézet dolgaiban való jártasságot. ¹⁴

A szakirodalom által is kiemelt optimális eset a kettős végzettség, de hangsúlyozni szükséges, hogy tisztáznunk kell gondolkodásunk nézésirányát, nevezetesen azt, hogy elsősorban a homo querensre vagy a homo pahtiensre összpontosítunk. A filozófiai tanácsadás feltételének tűnik tehát a filozófiai pszichológia és a pszichológiai filozófia között meglévő eltérések és átfedések tudatosítása.

3.) A hétköznapi, a pszichológiai, a vallási, és a filozófiai önismeret sajátosságainak, viszonyainak tisztázása, valamint a filozófiai öneszmélés lehetőségének megteremtése a filozófiai praxison belül. Egy ilyen feltételnek egy autonóm beállítódásként felfogott filozófiafogalom felel meg.

4.) A teória és praxis viszonyának, valamint a terápia filozófiai fogalmának kidolgozása. Az előzőek során is láttuk, hogy a teória-praxis viszonya a filozófia esetében különös helyzetben van, ugyanis az eminens módon művelt filozófia teória, s ez pedig – ahogyan arra Arisztotelész is rámutatott – nem más, mint kitüntetett praxis: a teória praxisa. A filozófia tehát sajátos praxis, dolgozatunk korábbi fogalmazásában: a gondolkodás gondozásának praxisa, s ehhez kapcsolódóan az orvosi szóhasználattal “csak” analógiában lévő terápia, mely más tudományos megközelítések fogalomhasználatától eltérő jelentésvilággal rendelkezik.

Az itt nem a teljesség igényével megfogalmazott fő szempontok tehát elengedhetetlennek tűnnek a filozófiai praxis és tanácsadás szerepének, valamint kompetenciaterületének megfogalmazásához. Ehhez egy olyan filozófiai beállítódás szükségeltetik, mely ezeknek a problémáknak körvonalazására alkalmas, vagyis fejlett, az interszubjektivítás és interdiszciplinarítás kritériumaihoz elengedhetetlen fogalmisággal rendelkezik, s egyben a filozófia autonómiáját is biztosítja. Véleményünk szerint erre a különböző, ma is eleven irányzatok közül leginkább a fenomenológiai filozófia alkalmas. A fenomenológia korai fellépésétől kezdve egészen napjainkig többé - kevésbé vallja, és módszertanán keresztül biztosítja a filozófiának mint autonóm beállítódásnak és kutatási területnek függetlenségét. Ezenkívül a fenomenológia önmeghatározásában a pszichológia és annak filozófiai kritikája központi szerepet játszik.¹⁵ Végül, de nem utolsósorban a fenomenológia hatástörténete nemcsak a pszichológia elméleti összefüggéseinek újraértelmezésében éreztette hatását, hanem a gyakorlati szférában is, például a pszichoterápia módszertanának átgondolásában. Némely pszichoterápiás iskola ugyanis, többek közt a fenomenológiai kutatásoknak köszönhetően, eltávolodik a freudi metapszichológiától, és új antropológiai és módszertani megfontolások alapján tájékozódik.¹⁶

Tehát a filozófiai praxis pozicionálásához, valamint a filozófia és a pszichoterápia közötti párbeszéd lefolytatásához a fenomenológiai filozófia különösen alkalmasnak bizonyulhat.

Annak megítélését, hogy a filozófiai praxisra milyen jövő vár, s hogy foglalkozásként Magyarországon egyáltalán tért hódíthat-e, az olvasó megítélésére bízzuk. Végezetül leszögezhetjük, hogy az a filozófiai praxisfelfogás, mely a filozófiai reflexióra többé-kevésbé nyitott pszichoterápiás irányzatokat elhamarkodottan álfilozófiai köntösbe bújtatott terápiás koncepcióknak nevezi, nem biztos, hogy könnyen kibújna az álpszichoterápia vádja alól...