A filozófia története, kortársainkat is beleértve, Kantba botlott. Érvényes ez az állítás az angolszász filozófiára is. Ennek illusztrálására a következőkben három angol nyelvű filozófus Kanthoz való viszonyát elemzem, részletesebben John McDowellét, rövidebben Hilary Putnamét és Donald Davidsonét. A képen, amit a következőkben felvázolok, remélem jól fog látszani, hogy aki munkája elején botlik, magát kantiánusnak deklarálva, az vagy beleesik a kanti “ott lévő” világ szakadékába, mint McDowell, vagy hűségnyilatkozatokat téve megkerüli a botlás kövét, egészen más utakon járva, mint Putnam. Aki viszont kifejezetten elutasítja Kantot, annak érvelési struktúrája lesz “váratlanul” kantiánus.

A tudat és a világ – McDowell szakadéka

McDowell azt állítja Mind and World című könyvében, hogy Kantot továbbra is középponti alaknak kell tekintenünk, ha arról beszélünk, hogy miként függenek gondolataink a valóságtól.¹ Könyve alapvetően a fogalmak és a világ, és ehhez kapcsolódóan a receptivitás és a spontaneitás viszonyáról szól. McDowell felsorakozik Kant híres jelmondata mögé, “a gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemléletek fogalmak nélkül vakok”.² Kísérletet tesz, hogy egyaránt elismerje a szemléletek és a fogalmak szerepét a tapasztalatban és a tapasztalati megismerésben. Fő tétele, hogy a külső kényszer és a gondolkodás szabadsága összhangba hozható.

Szerinte valamit gondolni annyit jelent, hogy gondolataink oda bejutó tartalmakkal rendelkeznek. Tartalmas gondolkodás esetén nem nélkülözhetjük a tapasztalati bevételeket (experiential intake³). Ezeket az inputokat a “spontaneitás” képességével el is kell gondolni. Ez a spontaneitás a külső feltételektől való szabadság, a szubjektum képessége, hogy önmagát meghatározza. Ugyanakkor a szabadság hangsúlyozásával az a veszély keletkezik, hogy a világ elvész, és a fogalmi gyakorlatok önmaguknak elég, mondhatnánk önelégült játékban oldódnak föl (self-contained game⁴). A gondolkodás szabadsága érdekében McDowell azt állítja, hogy az empirikus állításoknak külső benyomásokra kell épülniük. Ha minden fogalmat felhasználtunk egy empirikus tétel bizonyítására, akkor utolsó lépésként rámutathatunk valamire, amit egyszerűen a tapasztalatból fogadtunk be. Ez a tapasztalat szerinte valami adottban van. Azt állítja, hogy bár a szemléletet mint közeget el kell fogadnunk, de ezt a szemléletet át kell itatnia a fogalmiságnak: “A tapasztalatoknak már fogalmi tartalma van”. (“Experiences already have conceptual content.")⁵ A döntésünk előtt már játékban lévő fogalmi kapacitás megjelenik a receptivitásban, és nem a receptivitás által szállított sokaságra alkalmazzuk utólag.

Természetesen nem egyszerű belátni, hogy miként lehet a szabadságot és a kényszert egymással egyesíteni. Ahhoz, hogy ezt elfogadhatóbbá tegye, McDowell azt állítja, hogy fogalmi kapacitásunk egyszerre passzív a tapasztalatban, és aktív a gondolkodásban. A tapasztalat az ő számára “működő receptivitás” (receptivity in operation). A fogalmak aktivizálják a szemléleteket, és ezzel együtt jár, hogy a független valóság racionális ellenőrzést gyakorol gondolkodásunk fölött (independent reality exerts a rational control over our thinking).⁶ Miközben Davidson és Rorty kételkednek abban, hogy föltételezhetnénk: a valóság racionálisan ellenőrzi gondolkodásunkat, és ezt az “ellenőrzést” kauzálisnak vélik, McDowell kitart tétele mellett. Ez ahhoz vezet, hogy a gondolkodás és a világ közti határt el kell törölnie, hiszen az érzéki benyomások azonnal fogalmi tartalommal érnek el bennünket. Ahogy mondja, az “eredeti kanti elgondolás az volt, hogy az empirikus tudás a receptivitás és a spontaneitás közti kooperációból eredt”, ám McDowell hozzáteszi, “a receptivitás a kooperációhoz úgy járul hozzá, hogy az még fogalmilag sem különíthető el … Az általam sürgetett nézet szerint azok a fogalmi tartalmak, melyek a külső valóságnak az érzékiségre gyakorolt hatásához a lehető legközelebb vannak, mint fogalmiak, már nincsenek bármilyen távolságra is ettől a hatástól.”⁷ Mindezzel McDowell föltételezi, hogy az a világ, amely bennünket a tapasztalatban elér, már eleve fogalmi. Tekintettel arra, hogy nem húzhatunk éles határvonalat a fogalmi és a “külső” világ közt, nem is tudjuk, melyik hol kezdődik, és hol ér véget.

A McDowell gondolkodásában rejlő paradoxonok önmagukban ellentmondásos fogalmak használatában válnak nyilvánvalóvá. Bevezeti a “passzív működés” (passive operation⁸) fogalmát, mellyel azt kívánja kifejezni, hogy működő fogalmi kapacitásaink ugyanakkor passzívak is azért, hogy így a külső benyomásokat fogadni tudják. Nem egyszerű belátni, milyen előnyökkel jár, ha az aktivitást és a passzivitást egyetlen fogalomban gondoljuk el akkor, amikor külön is elgondolhatók, és aztán szorosan összekapcsolhatók – mint ahogy ez Kantnál történik. McDowell kísérletét akkor értjük meg, ha tudatosítjuk, minden metafizikát el kíván kerülni. Naturalizálja racionális lényünket, a racionalitás része természetünknek. Racionális természetek vagyunk, és ilyenként részei a természetnek: “A spontaneitás gyakorlatai életmódunkhoz tartoznak. És életmódunk annak módja, ahogy élőlényként aktualizáljuk magunkat. (…) a spontaneitás gyakorlatai a mi módunk, hogy magunkat élőlényekként aktualizáljuk.”⁹ Ezt az attitűdöt naturalizált kantianizmusnak tarthatjuk, habár McDowell “naturalizált platonizmusnak” (naturalized platonism)¹⁰ nevezi.

Strawson ugyan elismerően írja tanítványáról, McDowellről a Times Literary Supplement-ben, hogy “meg kell tisztítanunk Kant nagy belátásait, megszabadítva azokat transzcendentális idealista pikkelyeitől. Mindezt McDowell dicsérendően világossá teszi”¹¹, ám valójában nemcsak elmarad a pikkelytelenítés, hanem inkább megerősödik ez a sárkánybőr. Ha Kantot idealizmussal vádoljuk, az egyenértékű a “váddal”, következetesen végigvitte tervezetét, a megismerőt mint megismerés feltételét föltárandó. Ugyanakkor soha nem mondta, hogy maga a transzcendentális fogalmiság tartalmi lenne, vagy “leérne” a világba. McDowell éppen ezt állítja, ezzel a világot fogalmi szerkezetűvé teszi, nem különítve el még a vizsgálat idejére sem a gondolat formáját és tartalmát. A formálisan nyitott fogalmaknak a természetbe való “leérésével” a kauzális természettörvények válnak transzcendentális értelemben szükségszerűvé és a szabadság öntörvényűség nélküli rabszolgáivá. A világ “önfeledt” törvényeit ellepik a szükségszerű szabadság pikkelyei, a spontaneitás világát pedig a kauzalitás tüskéi.

Látható, McDowell el akarja hitetni velünk, a világ Kantnál is radikálisabban “kantiánus”, immár hegeliánus: a spontaneitás-receptivitás leér a világba, a világ úgy tölti föl őket tartalommal, hogy még elgondolni sem tudunk egy fogalmiságtól mentes érzéki benyomást. A világ és a tudat egymás “szakadékába” zuhannak, “összemerevednek”, a tudat és a világ rehegelianizálódik.

Feltehetjük a kérdést, hogyan számol el McDowell a történettel, amikor erdőben sétálva az eget kémleli, elbotlik egy kőben, elesik, föláll, továbbbandukol. Tegyük föl, hogy a kő “ott kint” van (és nem McDowellben, tudatában, fogalmaiban), és a botlás pillanatában már érzékel valamit: a követ, és tapasztal valamit: a botlást. Mi, akik e történet kitalálóiként és az események külső szemlélőiként, Isten látószögével rendelkezünk, látjuk és tudjuk, hogy követ érzékel botlásában, ám ő ezt még nem tudja, számára ez még nem az érzékelt kőről való fogalmi tapasztalás. Nem világos, hogy McDowell erre mit válaszolna, de nagyon is világos, mit javasol Rorty. Hangsúlyozza, “McDowell egyetért, hogy kövek és fák nem beszélnek, de nem is csak egyszerűen okozzák, hogy ítéleteket hozzunk. Úgy gondol az érzéki megjelenésre, hogy a világ követeli tőlünk, hozzunk ítéletet, de olyant, ami még maga nem ítélet, habár rendelkezik az ítélet fogalmi formájával. … Így kövek és fák indokokat szolgáltatnak nekünk, hogy higgyünk, mondhatnánk úgy is, képessé tesznek bennünket, hogy szavakat használjunk – olyan képességgel rendelkeznek tehát, amellyel nem rendelkeztek, mielőtt az emberek kialakították volna nyelvüket.”¹² Rorty kételkedik abban, hogy a világ fogalmi volt, és benne a dolgok az ítéletalkotás szerkezetével rendelkező fogalom-okozás képességével rendelkeztek volna, mielőtt nyelvet beszélő emberek megjelentek a világban. Ha akkor nem rendelkeztek, akkor, miután továbbra sem beszélik nyelvünket, feltehetőleg ma sem rendelkeznek azzal.

Nem beszélve arról, hogy a kövek és fák, akár elbotlunk bennük, akár nem, feltehetőleg elméletváltozásainkat sem követik. Nem azt javaslom, hogy mindent fogadjunk el abból, amit Kuhn állított, de a fogalmak változása, az új paradigmával járó új világnézet a tudományfejlődés velejárója. Lehetséges lenne, hogy a mcdowelli, világig leérő nyitott és okozott fogalmak, tehát maga a világ, a tudományfejlődéssel együtt maga is, ontológiai értelemben változna? Démokritosz idejében olyanok, Rutherford idejében ilyenek, ma pedig amolyanok lennének ténylegesen az atomok? A világ szerkezete így nyilván nem változik, és mielőtt a Kantba belebotló és eleső McDowell úgy maradna, fölhívhatjuk a figyelmét arra, amit erről Kant az ítélőerő transzcendentális tanának harmadik fejezetében mond: “Az értelem törvényei csupán a jelenségek kifejtése számára adnak elveket, s az ontológia büszke neve, mely mögött az az igény rejlik, hogy a dolgokról egyáltalán mint dolgokról rendszeres tanba foglalt, szintetikus a priori ismereteket nyújtson (például a kauzalitás törvényét), az ontológia büszke neve át kell adja helyét a tiszta értelem puszta analitikája szerény megnevezésének”¹³. Ha hangsúlyozottan kantiánusok vagyunk, ahogy McDowell, akkor Mind and World helyett inkább, visszafogottabban “Mind and Analytic” címet kellett volna adni könyvünknek. Talán akkor a trák szolgálólány késői leszármazottjai sem kacagnának botlásunkon.

A továbbiakban részletesebb elemzés nélkül utalok Putnam és Davidson sajátos kantianizmusára, tekintettel arra, hogy ezekről korábban hosszabban írtam, illetve írok.¹⁴

Nincs objektivitás szubjektivitás nélkül – Putnam kerülő útja

Egyesek azt állítják, hogy Putnam korunk egyik legjelentősebb kantiánus gondolkodója.¹⁵ Putnam Kantot az első internalista gondolkodónak nevezi: “Kantot akkor olvassuk a leghelyesebben, ha azt mondjuk, ő javasolta először azt, amit én ’internalista’ vagy ’belső realista’ igazság-szemléletnek neveztem.”¹⁶ Realism with a Human Face művét úgy kezdi, hogy “remélem világossá válik, hogy Kantnak nagyon sokkal tartozom … Számomra legalábbis szinte minden filozófiai probléma akkor kap tényleg valóban érdekes formát, ha Kant művén keresztül nézem.”¹⁷ David Anderson azt állítja, hogy Putnam realizmusa a “kantiánus hagyományban idealisztikus”.¹⁸ Putnam megjelenés előtt álló könyvének egyik fejezetcíme “Objectivity Without Objects”, és ez a cím, úgy tűnik, támogatja ezt az értelmezést. Kant az a gondolkodó, akinél az objektivtás egy első értelemben nem igényli a tárgyakat. Az objektivitás a tárgykonstitúció lehetősége. Az objektivitás a szubjektum minősége vagy dinamikus képessége, hogy jelenségeket, vagyis tárgyakat alkosson. Kant számára nincsenek tárgyak szubjektumok nélkül, nincs objektivitás szubjektivitás nélkül, a szubjektivitás az objektivitás lehetőségi feltétele. Hétköznapi nyelven kifejezve, nincs értelme tárgyakról beszélni, ha nincsenek szubjektumok, amelyek ezt megtehetik. Másként mondva, asztalok, székek, felhők és repülőgépek, melyeket nem tekintünk szubjektumoknak, nem gondolkodnak objektumokról, nem konstituálják azokat, nem beszélnek róluk. Csak emberek képesek tárgyakról beszélni, és az embert szokták szubjektumnak nevezni. Emberi lények számára az objektivitásnak mindig emberi arca van. A nem emberi lények számára soha nem feltételezhetjük az objektivitást.

Másrészt Putnam csak részben kanti gondolkodó, és ezzel az értelmezéssel egyet kell, hogy értsen, amikor azt mondja, “kantianizmusom” “nem jelenti, hogy elfogadom Kant transzcendentális állítását, hogy tér és idő ’bennünk van’, vagy az elgondolást, hogy tudásunk nem éri el a ’magánvaló dolgok’ ’belső tulajdonságait’. Ezen állítások érthetőségét többször megkérdőjeleztem. Peter Strawsonhoz hasonlóan, azt hiszem, hogy sok belátás van Kant kritikai filozófiájában, olyanok, melyeket megörökölhetünk és újra állíthatunk; de Kant ’transzcendentális idealizmusa’ nem része ennek a belátásnak”.¹⁹ Putnam elfogadja Strawson Kant-értelmezését, gyengített, hume-ifikált Kantját: az igazságot kanti értelemben interdependensnek és korrelatívnak látja – anélkül, hogy elfogadná igazságelméletének következményeit. Ha ugyanis az igazság interdependens, akkor soha nem tudunk biztosan állításokat mondani független, independens dolgokról, amelyek ott vannak, minden interdependencia-viszony nélkül. Ha Putnam valóban kantiánus lenne, nem tenne kísérletet annak demonstrálására, hogy nem vagyunk agyak a tartályban. Kant ugyanis számtalanszor kifejti, hogy ismeretelméleti értelemben nem tudunk kilépni önmagunkból, nem tudunk önmagunkra és világkapcsolatunkra kívülről vagy felülről tekinteni. Márpedig Putnam akkor, amikor szigorú argumentációval próbálja cáfolni, hogy agyak lennénk a tartályban, akkor éppen ezt az álláspontot veszi föl. Kimutatható lenne, hogy Putnam számtalan helyen elhagyja Kantot, amikor céljai így kívánják.

Oksági világkapcsolat, magánvaló okság – Davidson

Davidson ismeretelméletét Kant és McDowell ellentételének tekinthetjük. Davidson azt állítja, ahhoz, hogy megértsük a tudást, alapvető propozicionális attitűdjeinket, főként a hitet, meggyőződést (belief) kell megmagyaráznunk. Hogy jövünk ahhoz, hogy a világról egyáltalán tudjunk valamit? Davidson Quine tanítványaként elveti a szigorú a priori kijelentések lehetőségét. A kijelentések elválaszthatatlanul részei a fizikai világnak. Ennek megfelelően a megismerő szubjektum és a megismert világ szembeállítása nem jöhet szóba. A fizikai világ, az ember a világban, az ember nyelve és meggyőződései egyetlen valóság részei.

A hit része a valóságnak, és ezzel magyarázható, hogy hiteink legtöbbje igaz. Az igazság egyszerű fogalom, nem a hitekre kell alkalmazni, hanem az igazságból kell a hitet és a jelentést magyarázni. Receptivitás és spontaneitás helyett az okság birodalmáról (realm of causes) és az indokok teréről (realm of causes) beszél. Mivel e kettő fogalmilag egymásra nem redukálható, különféle megközelítési módoknak tekintendők. A hiteket a világ oksági módon befolyásolja, miközben az indokok terében logikai strukturát képeznek. A receptivitás csak egyetlen módja a kauzális befolyásnak, a spontaneitás pedig egy megközelítésmódja a kognitív folyamatoknak. Ezzel nemcsak felszámolja a modern episztemológia szubjektum-objektum dichotómiáját, hanem lezárja a szkepticizmus felé vezető utat is.

Kant után – nyugvópont nélkül

A kanti modell a legújabb kor filozófiájának alapmodellje. A szubjektum ismeretelméleti helyzetét a legtöbb filozófus Kant módján határozza meg, minden további eltérés ellenére. A világkapcsolat receptivitás-spontaneitás, érzékiség/szemléletiség-fogalmiság, okság-szabadság dichotómiákban való elgondolása számos mai gondolkodó szerint megfelel intuíciónknak. A legnagyobb baj ezzel a modellel, hogy szkepticizmushoz vezet. Az említett fogalmak egymásra nem redukálhatók, és kapcsolatuk csak nagyon mesterkélt módon tárható föl. Kant a sematizmus-fejezetben, majd az ítélőerő kritikájában próbálkozik a szkepticizmus “kivédésével”, ám a problémát neki ugyanúgy nem sikerült nyugvópontra hoznia, mint utódainak kétszáz éven keresztül. Az említett három modell stratégiái paradigmatikusak. McDowell megpróbálja a fogalmiságot belevinni a szemléletiségbe, de ellentmondásos fogalmakhoz jut, miközben a természetet racionalizálja. Putnam megkísérli a kanti fogalmakat ismeretelméletében felhasználni, de következetlen lesz, amikor nem fogadja el a szükségszerű ismeret-metafizikai következményeket, amelyek a transzcendentális szubjektumot és a magánvaló dolgot illetik. Davidson elveti Kant modelljét, amivel viszont elvész a reprezentáció és a képiség világközvetítő és -feltáró fogalma. Olyan, mint az a neurológus, aki a látszólagos magyarázhatóság kedvéért neuronális hálózatok kauzális interakcióira hivatkozva elveti a szabadság és szabad akarat fogalmait. Ahogy a szabadság fogalma nélkül nem tudunk önmagunkról, cselekedeteinkről és a társadalmi világról beszélni, ugyanúgy kevéssé plauzibilis a reprezentáció fogalmának davidsoniánus-rortyánus elvetése akkor is, ha ezek szkepticizmushoz vezethetnek.

Kant már idézett híres mondatát, mely szerint “a gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemléletek fogalmak nélkül vakok” az említett gondolkodók a maguk felfogása szerint alkalmazzák. McDowell szerint a szemléletek annyira látók, hogy maguk is racionálisak, eleve gondolatiak. A legutóbbi korszak Putnamje úgy véli, a gondolatok tartalma maga a világ, közvetlenül, a mindennapi realizmus hétköznapi felfogásának megfelelően. Nem létezik a kérdés, hogy a tartalom miként kerül a gondolatba, és hogyan viszonyul a világhoz. Ha ez létezne ugyanis, újból szembesülnünk kellene az ott lévő magánvaló világával. Davidson számára a gondolatok tartalmiságát nem a szemlélet megragadhatatlan formális struktúráján keresztül, hanem a hitek és gondolatok világgal való oksági interakcióján keresztül kapjuk. A szemléletek nem vakok, hanem irrelevánsak a világkapcsolatban, a gondolatok pedig mindig igazak és tartalomteliek, e tartalmiság feltárása eleve igaz voltuk feltételezésével lehetséges. E három paradigmatikus gondolkodót egyetlen személy köti össze, Immanuel Kant: nélküle mindhárman mást állítottak volna.