Danka István

Hogyan lehetségesek analitikus a priori ítéletek?

Kantiánus válasz Quine kérdésére

A múlt század egyik legnagyobb hatású filozófiai munkája kétségkívül Az empirizmus két dogmája (Quine 1951).¹ Quine érvei egyszerre érintenek alapvető ismeretelméleti, nyelv- és tudományfilozófiai kérdéseket; nem csoda, ha munkája válaszcikkek tucatjait hívta életre megjelenése óta.² A két dogma elleni támadás közül az első - az analitikus-szintetikus különbség elleni - váltott ki nagyobb visszhangot, jóllehet a második alapvetőbb (McDowell 1994, 130-137.o); a második dogma elleni érvelés elfogadása lehetővé teszi az első teljes rekontextualizálását, s ennek révén a probléma felszámolását.³ Ez a tény azt sugallja, hogy az érv a legmesszebbmenőkig kontextusérzékeny; mielőtt magával a quine-i állásponttal foglalkoznánk, nem haszontalan szemügyre venni, támadása mire is irányul.

Maga Quine célpontjaként a kanti megkülönböztetést tárgyalja: a königsbergi gondolkodó definícióihoz nyúl vissza. Azonban miután a kanti meghatározás(okat)t - nem minden alap nélkül - homályosnak minősíti,⁴ hamarosan áttér Carnap változatára. Az ‘analitikusság’ fogalmának Carnap segítségével történő "tisztázása" önmagában gyanússá teszi a dolgot: az érv a továbbiakban nem Kant, hanem Carnap distinkciója ellen irányul. Magam ennél a viszonylag bevett tézisnél azonban két szempontból is tovább megyek: egyrészt felhívom a figyelmet arra, hogy még csak nem is Carnap, hanem C.I. Lewis az eredeti célpont; másrészt azt állítom, hogy Kant már jóval a quine-i megfogalmazás előtt megválaszolta a kérdést, és ha Lewis és Carnap ezt nem tudják megtenni, annak éppen az az oka, hogy visszautasítják azt a kanti tézist, miszerint a filozófia feladata az lenne, hogy a szintetikus a priori ítéletek lehetőségét biztosítsa.

Quine Az empirizmus két dogmája elleni támadást - mint az köztudott - Carnapnak címezte. Ám az eredeti kiadáshoz fűzött köszönetnyilvánítások is jelzik, hogy az érvrendszere egy másik diskurzushoz is kapcsolódik. Így explicit hivatkozás történik - Carnap, Curch és Goodman mellett - Tarskira, M.G. White egy, a Quine-cikk írásakor már nyomdában levő tanulmányára,⁵ valamint egy akkortájt még teljességgel ismeretlen ifjú filozófus, Donald Davidson kommentárjaira. Quine Carnapról írt megemlékezéséből tudni lehet, hogy a tanulmány vázát adó érvmenet igen sokat érlelődött, mire a publikálásig jutott.⁶ A harmincas évek végére Quine-nak már meggyőződése, hogy az analitikus-szintetikus különbségtevés tarthatatlan. Mindazonáltal a gondolatmenet alakulásában a Harvard akkori tanárainak, különösen C.I. Lewis-nak jelentős szerepe lehetett. Hadd idézzem azt a Davidsont ennek kapcsán, aki ekkortájt Quine-nal a kiemelkedő tanítvány és pályakezdő tanár közötti sajátos viszonyban állt: "Úgy gondolom, hogy C.I. Lewis óriási hatással volt Quine-ra, de Quine ezt nem látja be. Ennek az a magyarázata, hogy Quine-nak akkor semmi filozófiai képzettsége nem volt, és amikor Lewis episztemológia-kurzusaira járt, természetesnek vette, hogy ez az, amit mindenki tud az episztemológiáról. [...] Quine episztemológiájának nagy részét megtalálhatod C.I. Lewisnál - mínusz analitikus-szintetikus distinkció."⁷ Ezt a hatást Quine olyannyira nem reflektálja, hogy Az empirizmus két dogmájában Lewis épp hogy csak megemlíttetik.⁸

A puszta történeti érdekességen túl egy igen fontos teoretikus szempontból sem szabad szó nélkül hagynunk Lewis Quine-ra gyakorolt hatását. Ha a distinkció elleni érv eredetileg Lewis ismeret- és jelentéselméletének keretei között fogalmazódik meg, majd Quine azt könnyűszerrel Carnap ellen fordítja, a probléma megoldásához közelebb vihet az, ha Lewis és Carnap nézeteinek közös előfeltevéseit feltárjuk. Úgy tűnik, van valami alapvető közös hiba Lewis és Carnap jelentéselméletében, amellyel leszámolva a probléma könnyűszerrel orvosolható.

Nem szeretnék azonban olcsó babérokra törni, a pragmatista és neopozitivista jelentéselméletek között lévő nyilvánvaló párhuzamokra rámutatva. Már csak ezért is mellőzöm a jelentés-verifikacionizmus programjának tárgyalását. Amit állítok, az ennél erősebb: ha el is fogadjuk a második dogma elleni érveket, nem kell elfogadnunk az elsőre irányulóakat; Lewis és Carnap analitikussággal kapcsolatos közös hibája nem áll szükségszerű kapcsolatban a jelentés verifikacionista felfogásával. A probléma jelentéselméletileg specifikusabb, noha ismeretelméletileg általánosabbnak tűnhet: az analitikus-szintetikus és az a priori - a posteriori dichotómiák egymáshoz való viszonyának megítélésén múlik.

Lewis jelentéselméletének három olyan alaptézise van, amely témánk szempontjából érdekes.⁹ Ezek a következők:

(1) Egy kijelentés vagy analitikus vagy szintetikus.

(2) Egy kijelentés akkor analitikus, ha a benne szereplő szavak jelentése önmagában meghatározza az igazságát.

(3) Nincsenek szükségszerű szintetikus kijelentések.

Mint az ismeretes, mindhárom tétel megfelelőjét fellelhetjük Carnap filozófiájában is. E hasonlóság persze nem különösebben meglepő; széles körben elfogadott nézetekről van szó. Quine azzal, hogy a Lewis ellen irányuló - és a Lewis filozófiáját ismerők körében többé-kevésbé általánosan felismert - hibát Carnapra vonatkoztatja, az amerikai filozófia tanszékeken addigra kifulladni látszó pragmatizmus és az intellektuális felfrissülést ígérő neopozitivizmus közötti tematikus kontinuitásra alapoz. Quine tanulmányának éppen attól lehetett akkora hatása, hogy egyaránt támadta pragmatista és neopozitivista kollégáit: érvelése általánosan elfogadott nézeteket; mondhatni közhelyszámba menő meggyőződéseket rombolt le. S e fent említett közhelyek egyik kiindulópontja éppen a (3) tétel; hogy Kant filozófiája alapvetően elhibázott, mert szintetikus a priori ítéletek nem lehetségesek.¹⁰

Quine analitikus-szintetikus megkülönböztetés elleni érvei a fenti három tézisből fakadó - igaz, csak igen áttételesen kimutatható - belső inkonzisztencián élősködnek; a három tétel bármelyikének elvetése maga után vonja az ellentmondás feloldását. Quine a legkézenfekvőbbnek tűnővel, (1)-gyel próbálkozik; magam amellett érvelek majd, hogy ez (2) és (3) elvetését is maga után vonja; ám az inkonzisztencia oldásához elégséges - Kant megoldását választva - (3) ellen érvelni, (1)-et és (2)-t békén hagyva.

Miben is áll ez a sajátos ellentmondás a fenti tételek között? Quine támadását többnyire nem reductio ad absurdum, hanem circulus vitiosus-típusú érvként szokás felvázolni. Nevezetesen Quine kimutatta, hogy az ‘analitikusság’ fogalma más olyan szemantikai alapfogalmakkal, mint a ‘szinonimitás’, ‘salva veritate felcserélhetőség’, ‘definícióadás’, ‘jelentés’ és ‘szemantikai szabályrendszer’, kölcsönösen előfeltételezik egymást; az analitikus kijelentések azért nem választhatók külön a szintetikusoktól, mert az ‘analitikusság’ fogalma önmagát előfeltételezi. Ehhez képest igencsak meglepő, hogy Quine ellenfelei - néhány kivételtől eltekintve - avval kísérelték meg oldani a körbenforgást, hogy analizálni próbálták az ‘analitikusság’ fogalmát; szinonimákat kerestek a ‘szinonimitás’-ra, új jelentéseket tulajdonítottak a ‘jelentés’-nek stb., stb.

Gyakori vád, hogy Quine érve nem konkluzív; annyit állít csupán, hogy "az analitikus és szintetikus állítások közötti határvonalat még nem vonták meg. Az, hogy ilyen megkülönböztetést egyáltalán tennünk kell, az empiristák egy nem empirikus dogmája" (Quine 1951, 34/234.o). Quine nem a különbségtevés lehetőségét tagadja; annyit csupán, hogy az eddigi próbálkozások a distinkció tisztázására sikertelennek bizonyultak, és semmi okunk nincs arra, hogy a kísérleteket folytassuk.¹¹ Viszont a vitában állást foglalók többségének érvei azt a gyanút erősítik, hogy Quine támadása valójában általánosabb hatókörű, mint amit maga is felvállal. A probléma hagyományos jelentéselméleti megoldásaival előrukkoló tanulmányok nem voltak képesek elkerülni a körben forgást; ha a szemantikánkat a hagyományos fogalmakra alapozva dolgozzuk ki, az ‘analitikusság’ továbbra is előfeltételezi önmagát. Még csak az sem mondható el, hogy a jelentés-verifikacionizmussal van baj; bármilyen olyan szemantika, amely a jelentést az igazságfeltételek terminusaiban adja meg, körben forgásba ütközik (2)-ben, ahol is az ‘analitikusság’ a jelentés és igazság viszonyaként definiáltatik.¹²

Éppen ezért tűnik kézenfekvőnek a probléma tematizálásának nem szemantikai (vagy legalábbis nem hagyományos szemantikai) módja. Az alternatív kanti modell azonban az igazságterminusokat a "tartalmazás" értelmezetlen terminusaira cseréli; s az imént citált Sellars és Putnam álláspontja is azt sejteti: a probléma megoldásához az visz közelebb, ha az analitikus-szintetikus és a priori - a posteriori különbségek egymáshoz való viszonyának tisztázásával próbálkozunk, nem Kant ‘analitikusság’-definícióival.

Az ‘analitikusság’-ot nyilván azért szokás a (2)-ből ismert módon definiálni, mert azt akarjuk a definícióval mondani: az analitikus kijelentések - standard nyelvhasználati szabályok mellett - minden körülmények között igazak. Ezeknek a kijelentéseknek viszont van már nevük; őket szokás szükségszerű kijelentésnek hívni. Miután Kant - mint az ismeretes - a szükségszerűséget (a szigorú általánosság mellett) az a priori,¹³ és nem specifikusan az analitikus kijelentések sajátjaként fogja fel (B 3-4), értelmesnek tűnik azt állítani, hogy analitikus és nem analitikus a priori kijelentések között az a különbség, hogy előbbiek szemantikai, míg utóbbiak valamilyen más okból kifolyólag lesznek a prioriak. Ennek értelmében a szemantikánk implikálta szükségszerűség csakis analitikus kijelentésekben merül fel, míg a más alapon szükségszerűnek tekintett kijelentések - Kantnál a minden ismeretünk transzcendentális előfeltételeit szolgáltató ítéletek - már csak azért is szintetikusként kezelendők, mivel semmilyen jelentéskritérium alapján nem garantálható a szükségszerűségük.

Persze a kérdés éppen az, hogy vannak-e olyan kijelentések avagy ítéletek, amelyek nem jelentésük folytán szükségszerűek. Nos, ha Quine érvei után ragaszkodunk ahhoz, hogy egyáltalán szükségszerűségről beszéljünk, akkor kétségtelenül vannak ilyenek. Ugyanis legalább egy szükségszerű kijelentésünk szintetikus kell legyen; nevezetesen az, amelyik révén az igazság, jelentés és analitikusság közti viszonyt tisztázni tudjuk.¹⁴ Ugyanis, ha ‘jelentés’ és ‘analitikusság' viszonyát nem tudjuk körben forgás nélkül meghatározni a hagyományos jelentéselméleti keretek között, vagy azt kell választanunk: az ‘analitikusság’ jelentés nélküli terminus (így Quine), vagy azt: a ‘jelentés’ - vagy annak valamely komponense - redukálhatatlanul szintetikus karakterű. Gyakorlatilag mindegy, hogy Quine körét melyik ponton bontjuk meg, de legalább az egyik szemantikai kategóriát kitüntetettként kell kezelnünk, ha a körben forgást el kívánjuk kerülni.

Miben segíthet tehát a szintetikus a priori kijelentések lehetőségének elfogadása? Ha az igazságfeltételek terminusaiban megfogalmazott bármilyen szemantikában a ‘jelentés’ és ‘analitikusság’ kölcsönösen előfeltételezik egymást, úgy nincs kézenfekvőbb álláspont, mint a ‘jelentés’ fogalmának szintetikus meghatározása - bármit is értsünk ezalatt. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a jelentések szintetikusan konstruálódnak, a quine-i körben forgás máris elkerülhető; egyszerűen arról van szó, hogy a ‘jelentés’, a ‘definícióadás’, a ‘szemantikai szabályrendszer’ - vagy, kevésbé plauzibilis megoldással, de talán nem argumentálhatatlanul, a ‘szinonimitás’ vagy a ‘salva veritate felcserélhetőség’ - meghatározásai olyan szintetikus eljárások eredményei, amelyek egyúttal a priori karakterűek. Ha analitikus kijelentéseink meglévő ismereteinket magyarázzák, új ismeretekre - s így nyilván a logikailag prioritást élvező ismereteinkre - analitikus módon nem tehetünk szert; ehhez szintetikus, bővítő/gyarapító ismeretek szükségesek (A 6-7, B 10-11). Tudománymetodológiai kontextusra alkalmazva az érvet, bármely tudományos elméletnek (s így szemantikánknak is) tartalmaznia kell olyan primitív fogalmakat, amelyek nem magyarázhatók magának a szemantikának a fogalmiságával - elvégre éppen ezek alkotják a szemantika lehetőség-feltételeit, azaz mivel éppen ezek segítségével magyarázzuk a magyarázandót. Az "őseredeti" definícióadás aktusa nem lehet analitikus; a definícióadás nem már meglévő ismeretek explikálása. A jelentéselmélet nem megmagyarázza a köznapi nyelv fogalmait, hanem átértelmezi; új, (davidsoni értelemben vett) metaforikus jelentéssel ruházza fel.

E megoldás egy történetileg létező álláspont; ez azonban önmagában talán kevés ahhoz, hogy emellett kötelezzük el magunkat. Teljesen ésszerű Quine-t követve (1)-et tagadnunk. Tegyük azonban hozzá, hogy Quine megoldása maga után vonja (2) és (3) formulázhatatlanságát is. Az analitikus és szintetikus kijelentések közti különbség eltörléséhez éppen (2) tagadásán, az analitikusság meghatározhatóságának megkérdőjelezésén keresztül jut el; s mivel a különbséget nem tudjuk tartani, semmi garanciánk nem marad (3)-ra nézve sem; ha nem tudjuk, mely kijelentések nem analitikusak, azt sem zárhatjuk ki, hogy a szükségszerű kijelentések között is akad néhány ilyen.¹⁵ Az az érvem amellett, hogy álljunk meg (3) tagadásánál, (1)-t és (2)-t megőrizve, hogy e megoldás gazdaságosabb; ha (3) tagadása önmagában elégséges a Lewis-Carnap nézetek körben forgástól való megszabadításához, nem látom be, mi okunk lenne (1)-t vagy (2)-t tagadni - Quine érve ugyanis mindössze annyi volt ezek elvetésére, hogy (3)-mal együtt azt eredményezik, hogy szemantikánk alapterminusait csak körben forgás árán vezethetjük be.

Fentebb Quine támadását circulus formájú érvként azonosítottam, ám hangsúlyoztam, hogy a háttérben egy ad absurdum típusú érv is van. Ha ugyanis a bírálandó nézeteket a fenti (1)-(3) formában tárgyaljuk, azt tapasztaljuk, hogy a három tétel inkompatibilis egymással; a három tétel - pontosabban (2) és (3) - együtt nem állítható.

Önellentmondás ugyanis azt állítani, hogy a minden további ítélet alapjául szolgáló ítéletek - amelyek tehát szükségszerűek a további ítéletek megtételéhez - pusztán a benne szereplő szavak jelentésénél fogva igazak. Ezen ítéleteink megfogalmazásához nyilván szükséges, ám nem elégséges a szavak jelentésének ismerete; olyan alapvető elköteleződésekről van ugyanis szó, amelyek megszabják minden további lehetséges ítéletünk szemantikai terét. A grammatika szabályai - a nyelv transzcendentális keretfeltételei - nem lehetnek analitikusak. Ahhoz, hogy egy analitikus ítélet egyáltalán lehetővé váljék, már rendelkeznünk kell bizonyos szemantikai szabályokkal, amelyek révén az adott kijelentést egyáltalán képesek vagyunk megkonstruálni. Az analitikus kijelentések rögzíthetnek bizonyos nyelvi szabályokat, de nem képesek szabályokat konstruálni; elvégre az analitikus kijelentések jelentésüknél fogva igazak, azaz már van jelentésük. A kanti probléma - e jelentéselméleti kontextusba transzponálva - éppen az, hogy honnan van jelentése azon szavainknak, amelyeket a nyelvhasználat szabályait rögzítő kijelentések tartalmazzák. E szavak jelentése ugyanis vagy a tárgyalt kijelentésből származik (amennyiben e kijelentés definiálja azt), vagy nem. Utóbbi eset az egyszerűbb, hiszen ekkor az adott kijelentés igazságát más kijelentések is befolyásolják (legalább az, amelyik a benne szereplő, az adott kijelentés által nem definiált szavak jelentését rögzítik). Ám ha a vizsgált szavunk éppen a mondat által definiált kifejezés, akkor sem fogadható el az, hogy a kijelentés pusztán a benne szereplő szavak jelentésénél fogva igaz lehet. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a definíció megtétele előtt a definiált szó nem azt jelentette, amit a definiálás aktusa után - hiszen éppen ezt értjük azalatt, hogy a definíció határozza meg a definiált szó jelentését. Van tehát egy fontos pragmatikai különbség a meglévő jelentéstartalmak analizálása és az új jelentéstulajdonítások között. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy minden definícióban szerepelnek a definiált mellett definiáló szavak; a definiáló szavak jelentését pedig előzetesen rögzítettnek vettük. Nyilván nem szükséges az érvet ad infinitum végigvinnem; valahol kell maradnia definiálatlan szavaknak. Miután a definiált szavunk jelentését éppen a definiálók rögzítik, a definíció jelentését is alapvetően a definiáló szavak határozzák meg; úgy tűnik tehát, hogy valamennyi kijelentésünk jelentését - még a definícióét is - alapvetően az adott kijelentéshez képest külső feltételek rögzítik.

A fent körvonalazott nézet sem újdonság; Quine holizmusával teljesen azonosnak tekinthető. Mi az a súlyos teoretikus következmény, amit viselnünk kell avval, hogy - Quine-nal ellentétben - (1)-t és (2)-t nem tagadjuk? Ezek után az a tézis, hogy egy analitikus kijelentés "pusztán" a benne szereplő szavak jelentése révén igaz, éppen azt állítja, hogy az analitikus kijelentések a posterioriak abban az értelemben, hogy mindazon szó jelentésétől függ igazságuk, amelyeket definiáló elemként tartalmaznak.¹⁶ Az analitikus ítéletek pedig - mint tudjuk Kanttól - kivétel nélkül szükségszerűek; ha tehát valamitől függ igazságuk, azok csakis más szükségszerű kijelentések lehetnek.¹⁷ Ha mármost el akarjuk kerülni, hogy azt állítsuk: az analitikus kijelentések körkörösen határozzák meg a más kijelentésekben szereplő szavak jelentését, s evvel azt, hogy szavaink nem jelentenek semmit, fel kell tennünk, hogy létezik legalább egy kijelentés, amely szükségszerű, és mégsem a jelentéséből nyeri igazságát; léteznie kell legalább egy szintetikus a priori kijelentésnek. Magyarán: még ha (1) és (2) tarthatóságához ragaszkodunk is, (3)-t mindenképpen tagadnunk kell; a 20. század két fontos filozófiai áramlatának, a pragmatizmusnak és neopozitivizmusnak azon közös programja, hogy eliminálja a szintetikus a priorit, kivitelezhetetlen.¹⁸

Boas, G. (1931): "Mr. Lewis’s [sic] Theory of Meaning." The Journal of Philosophy, Vol.28, No. 12. 314-325.o.

Grice, H.P. - Strawson, P.F (1956): "In Defense of a Dogma." The Philosophical Review, Vol.65, No.2. 141-158.o.

Keyt, D. (1973): "The Philosophy of C.I. Lewis." The Philosophical Review, Vol.82, No. 4. 491-516.o.

LePore, E. (é.n.): "An Interview with Donald Davidson." (http://philosophy.berkeley.edu/interview.html).

McDowell, J. (1994): Mind and World. Cambridge, Harvard Univ. Press.

Putnam, H. (1975): "The Analytic and the Synthetic." In Mind, Language, and Reality. Cambridge, Univ. Press.

Putnam, H. (1983): "Two Dogmas Revisited" In Realism and Reason. Cambridge, Univ. Press.

Quine, W.V.O (1951): "Two Dogmas of Empiricism." The Philosophical Review, Vol. 60. No.1. (Jan. 1951), 20-43.o. (Magyarul: "Az empirizmus két dogmája." Magyar Filozófiai Szemle 1973/2, illetve In [Forrai G. - Szegedi P. szerk] Tudományfilozófia. Bp. Osiris, 1998. ford. Faragó Szabó István).

Quine, W.V.O. (1970): "Homage to Rudolf Carnap." In Proceedings of the Biennial Meeting of the Philosophy of Science Association. Vol. XI-LXVI.

Sellars, W (1956) "Is There a Synthetic A Priori?" In (S. Hook szerk) American Philosophers at Work: The Philosophic Scene in the United States. New York, Criterion Books.

Stenius, E. (1965): "Are True Numerical Statements Analytic or Synthetic?" The Philosophical Review, Vol.74. No.3. 357-372.o.

White, M.G. (1949): "Value and Obligation in Dewey and Lewis." The Philosophical Review, Vol.58, No.4. 321-329.o.

Wild, J. - Coblitz, J.L. (1948): "On the Distinction Between the Analytic and the Synthetic." Philosophy and Phenomenological Research, Vol.8. No.4. 651-667.o.