Nem sokkal az Észkritika első megjelenése előtt Kant egyik legjobb barátja, Jacob Christian Kraus azt a megjegyzést tette, hogy Kant íróasztalának a fiókjában egy olyan mű hever, amely miatt egyszer még hideg verítékben fognak úszni a filozófusok.¹ Kraus jóslata azóta beigazolódott, hiszen a kanti Észkritika értelmezése minden ismeretelmélet egyik próbaköve lett – a legjobban ugyanis azon mérhető le egy episztemológiai belátás heurisztikus ereje, hogy a kanti fejtegetéseket miképpen képes értelmezni, kiegészíteni, kritikai megjegyzésekkel ellátni vagy éppen újrafogalmazni. Előadásomban én ez utóbbira teszek kísérletet azáltal, hogy A tiszta ész kritikájának a kiinduló problémáját vetem fel újra, természetesen egy, a Kantétól eltérő fogalmi készlet segítségével.

"Miképpen lehetségesek a priori szintetikus ítéletek?” – ez volt a kanti Észkritika alapkérdése, amelyre tulajdonképpen az egész mű maga alkotta a választ. A filozófia huszadik századi nyelvi és pragmatikus fordulata után azonban ez a kérdés már nem rendelkezik olyan transzformatív és inspiratív erővel, mint amilyennel a saját korában rendelkezett. Hogy miért, arra sokféle választ adhatunk, ám a legemblematikusabb választ Quine adta meg Az empirizmus két dogmájában, ahol számos érvvel alátámasztva kimutatta, hogy a szintetikus és analitikus állítások éles megkülönböztetése olyan elméleti konstrukció, amely a megismerés társadalmi gyakorlatának konkrét vizsgálatakor már szinte semmiféle empirikus tartalommal nem bír. Mentalista előfeltevések nélkül ugyanis nincs mód az analitikus és a szintetikus állítások tényleges elkülönítésére, és ezért semmilyen állítást sem tarthatunk szükségszerűen igaznak (és ennyiből a priorinak), hiszen nincsen olyan elméleti kijelentés, amely teljesen immúnis lenne a lehetséges kiigazításokkal szemben.

Quine érvei természetesen nem Kant ellen irányultak, hanem az elsősorban Carnap által képviselt empirizmus rejtett, mentalista előfeltevéseinek a kiküszöbölésére szolgáltak. Érveinek ugyanakkor nyilvánvaló következménye, hogy ha csak minimális mértékben is elfogadjuk azt az episztemológiai felfogást, amit Quine javasol, vagyis a tudományos elméletalkotás holisztikus és pragmatikus felfogását, akkor a kanti Észkritika alapkérdését az eredeti formájában már nem tehetjük fel. Előadásomban azt vizsgálom meg, hogy a quine-i felfogást követve, vagyis a quine-i fogalmi rendszeren belül találhatunk-e egy olyan alapvető problémát, amely egyértelműen a kanti kérdés leképzésének tekinthető.

* * *

A probléma, amellyel foglalkozni kívánok, már magánál Kantnál is felbukkan, aki azonban azt problémaként nem tematizálta. A tiszta ész transzcendentális ideáiról szóló fejezet legelején olvashatjuk a következőt: “a következtetéseket végző ész funkciója a fogalmakon alapuló megismerés általános voltában rejlik, s maga a szillogizmus olyan ítélet, amely föltételének teljes terjedelmében a priori módon van meghatározva. A ’Caius halandó’ tételt meríthetném (…) a tapasztalatból is. De én egy fogalmat keresek (ez esetben az ember fogalmát), mely tartalmazza a mondott ítélet predikátumának (…) feltételét; s miután e fogalmat a teljes terjedelmében vett feltétel (minden ember halandó) alá rendeltem, ily módon meghatározom a tárgyamra vonatkozó ismeretet (Caius halandó).”²

A “Caius halandó” mondat tehát, Kant megjegyzése szerint, éppúgy lehet egy következtetés, mint egy megfigyelés eredménye. Még világosabbá válik ez a megjegyzés, ha a “halandó” predikátum helyett mondjuk a “központi idegrendszerrel rendelkezik” predikátumot használjuk. Az az állítás, hogy “XY rendelkezik központi idegrendszerrel” éppúgy származhat valamilyen sebészi eljárás során tett közvetlen megfigyelésből, mint amennyire származhat egy szillogisztikus következtetésből, hiszen ha minden ember rendelkezik központi idegrendszerrel, és XY ember, akkor ebből következik, hogy XY is rendelkezik központi idegrendszerrel. A kérdés, ami ezután felvetődik, az, hogy az “XY központi idegrendszerrel rendelkezik” állítás megfigyelési mondat-e vagy sem.

Ha egy kicsit életszerűbb példát veszünk, akkor sokkal egyértelműbben kidomborodik a probléma. Ha például hazaérek, és nyitva találom a lakásom ajtaját, és ráadásul az előszobában meglátom valakinek a cipőjét, akkor hangosan köszönök egyet, mert tudom, hogy van valaki otthon. Szigorúan követve Quine leírásait, a “van valaki itthon” állítás mindenben megfelel az ún. alkalmi megfigyelési mondatok kritériumainak.³ Partikuláris és konkrét állításról van ugyanis szó, ami attól függően, hogy milyen szituációban használjuk, lehet igaz és lehet hamis, ám az igazság vagy hamisság tekintetében a nyelv beszélői a konkrét esetekben könnyen egyetértésre juthatnak. A “van valaki itthon” állítás ugyanakkor a fenti szituációban egy következtetés eredménye: nemcsak hogy nem vonatkoztatható valamilyen speciálisan neki megfeleltethető stimuláris ingerhatásra, de még csak ok-okozatilag sincs kapcsolatban azzal, amire referál, hiszen a másik szobában lévő ember és énköztem semmilyen releváns ok-okozati kapcsolat nem áll fenn.

Az alkalmi megfigyelési mondatok Quine-nál döntő jelentőségűek, hiszen ezeken alapszik a nyelvtanulás, és ezeken a mondatokon keresztül töltődik fel empirikus tartalommal a nyelvhasználat. A fenti példa azonban kimutatta, hogy az igaznak tekinthető alkalmi megfigyelési mondatok a szó hétköznapi értelmében, sok esetben nem megfigyelési mondatok, azaz egyáltalán nem a speciálisan nekik megfeleltethető stimuláris ingerlésre adott válaszreakciók. Ennek ellenére az ilyen mondatok nemcsak nyelvi formájukban, hanem funkciójukban sem különböznek a tényleges megfigyelési mondatoktól, hiszen ugyanolyan viselkedés indokaiként szolgálnak, mintha közvetlen érzéki ingerekre adott válaszok lennének. A fenti esetben például ugyanúgy köszönök egyet, amikor belépek az előszobába, mintha szembetalálkoztam volna azzal, aki otthon van.

Ha a konkrét, fizikai szituációt vesszük szemügyre, akkor tehát egyértelmű különbséget találunk a következő helyzetek között. Az egyik típusú szituációban az alkalmi megfigyelési mondatok jelölete és használata között olyan ok-okozati összefüggés áll fenn, amelyet kizárólag stimuláris hatások közvetítenek. Látok, hallok, érzékelek valamit, és erre vonatkozik az, amit állítok. A másik típusú szituációban viszont az alkalmi megfigyelési mondatok jelölete és használata között vagy egyáltalán nincs ok-okozati összefüggés (ilyen volt a fentebbi példa), vagy ha van is, azt nem pusztán stimuláris hatások közvetítik. Ez utóbbival találkozhatunk például akkor, amikor valaki becsönget a lakásunkba. Az “áll valaki az ajtó előtt” mondat és jelölete között ebben az esetben ugyan kauzális kapcsolat áll fenn, ám ez nem csupán a stimuláris ingerek által közvetített, hanem egy összetettebb okláncon keresztül.

Fizikai leírásokkal tehát egyértelműen elkülöníthető két olyan szituációtípus, amely módot ad az alkalmi megfigyelési mondatok használatára. Emiatt viszont, legalábbis ha követjük a quine-i fizikalizmus útmutatásait, kénytelenek vagyunk magát a két típusú használatot is megkülönböztetni, még akkor is, ha maga Quine ezt nem tette meg.⁴ Ezért most bevezetem az elsődleges, vagy tényleges és a másodlagos, vagy kvázi (alkalmi) megfigyelési mondatok kifejezéseket. Annyi már az eddigi vizsgálódások alapján is elmondható, hogy az elsődleges és a másodlagos alkalmi megfigyelési mondatok szintaktikailag és szemantikailag többnyire teljesen megegyeznek, és ha az igazság korrespondencia, vagy Tarski-féle elméletét vesszük alapul, akkor igazságfeltételeikben sincs különbség. Ami azonban még fontosabb, a tényleges és a kvázi alkalmi megfigyelési mondatok funkciója a praktikus nyelvhasználatban teljesen azonos: konkrét esetekben ugyanolyan cselekvésekre szolgáltatnak indokot, és egyformán felülvizsgálhatónak tekintjük őket, hiszen nemcsak egy kvázi-megfigyelési mondatról derülhet ki, hogy rosszul következtettünk, hanem egy tényleges megfigyelési mondatról is kiderülhet utólag, hogy hibásan alkalmaztuk. (Lásd például az érzéki csalódásokat vagy az olyan határeseteket, amikor egy alaposabb vizsgálat során rájövünk, hogy helytelenül állítottunk valamit egy konkrét dologról.)

Sem szintaktikailag, sem szemantikailag, sem funkcionálisan nincs tehát különbség az elsődleges és a másodlagos alkalmi megfigyelési mondatok között. A fizikai leíráson túlmenően mindamellett egy lényeges különbséget mégis felfedezhetünk: az elsődleges megfigyelési mondatok esetében ugyanis mindig található legalább egy igaz fenomenális átírása a mondatnak (“látom, hallom, érzékelem stb., hogy…”). Ez viszont nem állítható a kvázi- megfigyelési mondatokról.⁵

* * *

Könnyen kimutatható, hogy a másodlagos alkalmi megfigyelési mondatok használata rendkívül gyakori a mindennapi életben. A fenti példák tehát nem pusztán kiragadott, különleges esetek. A tényleges és kvázi-megfigyelési mondatok elkülönítésének a jelentősége azonban még jobban előtérbe kerül, ha a tudományos elméletalkotás folyamatát vizsgáljuk meg.

A tudományos elméletalkotás maga is alkalmi megfigyelési mondatokon keresztül jut empirikus tartalomhoz. Ám fogalmi hálóinkat többnyire nem induktív, hanem deduktív módon illesztjük a közvetlen tapasztalathoz, ami azt jelenti, hogy prediktív jellegű mondatokat alkalmazunk arra a célra, hogy a tapasztalat befolyást gyakorolhasson az elmélet-alkotási folyamatra. Ehhez viszont az szükséges, hogy elméleteink segítségével olyan mondatokra következtessük, amelyek már közvetlenül összevethetők alkalmi megfigyelési mondatokkal. Az ilyen állításoknak Quine két típusát különböztette meg: a rögzített megfigyelési mondatokat és a megfigyelési kondícionálisokat.⁶ A szó eddig használt értelmében ezek mindegyike kvázi-megfigyelési mondat, hiszen ezek mindegyikét következtetéseken keresztül alkotjuk meg, ám ezek egy része közvetlenül ellenőrizhető, egy másik részük viszont nem. A tudományos elméletalkotás szempontjából csupán ez utóbbiakat nevezhetjük kvázi-megfigyelési mondatoknak.

Ha mindezek után szemügyre vesszük természettudományos ismereteinket, akkor kiderül, hogy a tudományos praxis állandó és bőséges termelője az ilyen értelemben vett kvázi-megfigyelési mondatoknak. Az összes távoli múltra vonatkozó tudományos kijelentés például olyan partikuláris és konkrét állítás, amely közvetlenül nem ellenőrizhető. A régészet, az evolúciós biológia, a geológia, a csillagászat és a fizika azonban az ilyen jellegű állításoknak hatalmas tárházával dolgozik. Ám nemcsak a távolabbi múltra vonatkozó kijelentések kvázi-megfigyelési mondatok, hanem minden olyan állítás, amely valamilyen gyakorlati okból ellenőrizhetetlen. A Föld néhány kilométernél mélyebb szerkezetére vagy az atommagok belsejében zajló folyamatokra utaló mondatok éppúgy ide tartoznak, mint mondjuk azok az állítások, amelyek a galaxisunkra mint egységes objektumra vonatkoznak.

Ám még érdekesebbek azok a megfigyelési mondatok, amelyek látszólag összevethetőek a tapasztalattal, ám ha közelebbről megvizsgáljuk konfirmálásuk vagy infirmálásuk körülményeit, akkor kiderül, hogy tényleges alkalmi megfigyelési mondatokhoz sohasem illeszthetők. Minden olyan kísérlet és mérés ugyanis, amely nem jelfelerősítő, hanem jelátalakító eszközöket használ, egy olyan közbeékelt ok-láncot iktat be a megfigyelhetőség érdekében, amely miatt csak következtetni lehet arra, hogy valójában mi is történik a megfigyelés során. Az ilyen típusú megfigyelésekre a legjobb példát a fény frekvenciáján túli elektromágneses sugárzások detektálási módszerei szolgáltatják. A fény frekvenciáján túli elektromágneses hullámok ugyanis egyáltalán nem érzékelhetőek, mivel nem rendelkezünk olyan érzékszervvel, amely fogékony lenne a jelenlétükre. Ezért minden olyan kísérlet vagy mérés, amely ezekkel a sugárzásokkal kapcsolatos (például a sugár-erősség mérése egy Geiger-Müller számlálóval), következtetett, tehát másodlagos alkalmi megfigyelési mondatok használatán alapszik. Ugyanaz a helyzet ilyen esetekben, mint amikor becsöngetnek a lakásunkba, azzal a különbséggel, hogy a sugárzások detektálásakor nem áll módunkban közvetlenül ellenőrizni kvázi-megfigyelési mondatunkat, vagyis sohasem tudhatjuk meg a közvetlen érzékelés révén, hogy “van-e valaki az ajtó előtt”.

A tudományos elméletalkotás szempontjából tehát két típusát különböztethetjük meg maguknak a kvázi-megfigyelési mondatoknak. Az egyik esetben tapasztalati úton egyáltalán nem ellenőrizhető, konkrét és partikuláris állításokról van szó, a másik esetben viszont olyan állításokról, amelyek csak kvázi alkalmi megfigyelési mondatok segítségével ellenőrizhetők. Tudományos ismereteink jelentős része beletartozik e két kategória valamelyikébe.

Az, hogy a tudományos értékű megfigyelési mondatok rendkívül elméletfüggőek, és éppen ezért igazságfeltételeik meghatározása a legtöbb esetben konvencionálisan rögzített metodológiai döntéseket is igényel, nem meglepő, hiszen a tudományfilozófusok ezt a tényt már kellő alapossággal elemezték.⁷ Önmagában az sem meglepő, hogy számos tudományos értékű megfigyelési mondat empirikusan ellenőrizhetetlen, hiszen Quine pontosan ezért tartotta naiv felfogásnak a redukcionizmust.⁸ Az viszont már figyelemre méltó, hogy a tudományos praxis a legtöbb esetben éppen úgy jár el, mint a hétköznapi gyakorlat, vagyis episztemológiai funkciójukban sem tesz különbséget a tényleges és a kvázi-megfigyelési mondatok között (illetve ezen utóbbiak fentebb taglalt két típusa között). Valószínűleg ezért nem különböztette meg azokat maga Quine sem, holott a megfigyelési körülmények tisztán fizikai leírása alapján ezt meg kellett volna tennie.

Hogy mennyire nem tesz különbséget a tudományos gyakorlat a tényleges és a kvázi-megfigyelési mondatok között, arra jó példát szolgáltat az a mondat, hogy “a nap százezer éve is hasonló módon sugározta a fényt, mint most”, ami egy nyilvánvalóan közvetlenül ellenőrizhetetlen állítás. Ennek ellenére ezt a csillagászati-fizikai kijelentést más tudományok egyáltalán nem úgy kezelik, mint ha valami elméleti konstrukció lenne, hanem mint egy olyan állítást, amely egy tényt rögzít, amelyet tehát akár az evolúciós biológia, akár a földtan köteles figyelembe venni. Tömören fogalmazva, ez az állítás új empirikus tartalmat hordoz a tudományos elméletalkotási gyakorlat számára. Ám quine-i értelemben ez azt jelenti, hogy ez a mondat fogalmi hálóink perifériáján helyezkedik el, noha egy ilyen, bonyolult elméleti következtetéseken alapuló és közvetlenül ellenőrizhetetlen állítás csupán feldolgozója lehetne a már meglévő empirikus tartalomnak, termelője azonban nem. Úgy tűnik, miközben Quine viszonylagossá tette az analitikusság és szintetikusság fogalmait, elmulasztotta ugyanilyen módon viszonylagossá tenni a metaforikus értelemben használt centrum és periféria fogalmait, annak ellenére, hogy a tudományos gyakorlat empirikus vizsgálata ezt megkövetelte volna.

Quine Az empirizmus két dogmájának a végén a megismerés holisztikus felfogását összefoglalva a következőket írja:“a rendszer peremét a tapasztalat veszi körül és őrzi; és ami megmarad, minden bonyolult mítoszával és fikciójával a törvények egyszerűségének képezi tárgyát.”⁹A tudományos elméletalkotás gyakorlata azonban a kvázi-megfigyelési mondatok révén egy másodlagos tapasztalati szférát is létrehoz, amelyet ráadásul egyáltalán nem különít el élesen az elsődlegestől. Így a rendszer belsejében új peremterületek keletkeznek: olyan, konkrét és partikuláris mondatok, amelyek közvetlenül ellenőrizhetetlenek, ám amelyek mégis egyszerű tényleírások szerepét töltik be.¹⁰ Mind a hétköznapi, mind a tudományos gyakorlat úgy használja tehát a rendelkezésére álló fogalmi és inferenciális megismerési eljárásokat, mintha általuk képesek lennénk megfigyelni olyan eseményeket és objektumokat, amelyek nem találhatóak meg a közvetlen tapasztalás által hozzáférhető környező világunkban.

Elég pusztán egyetlen pillantást vetnünk a természettudományok jelenlegi ontológiájára ahhoz, hogy kiderüljön: a tudományos praxis egyáltalán nem veszi figyelembe azt a szigorú kanti tételt, hogy minden megismerés csupán a lehetséges tapasztalat tárgyaira vonatkozhat. Ezért is írja Quine mindjárt Az Empirizmus két dogmájának a legelején, hogy “elmosódik a spekulatív metafizika és a természettudományok közötti feltételezett határvonal”.¹¹ Ám ennél még jelentősebb az a tény, hogy a tudományos elméletalkotás a maga bonyolult metodológiájával olyan eljárásokat hoz létre, amelyek révén magának a lehetséges tapasztalatnak a határai válnak elmozdíthatókká és kitágíthatókká. Egy felszínesebb megközelítésben ez csupán a technikai eszközöknek köszönhető, holott, amint azt a fentebbi elemzés kimutatta, ez valójában az elméletalkotási gyakorlat jellegzetességeinek a következménye. Ezt bizonyítja az is, hogy a fizikai mérőműszerek nagy többsége nem jelfelerősítő, mint a mikroszkóp vagy a távcső, hanem jelátalakító. Ez utóbbiak viszont a kémiai indikátorokhoz hasonlóan működnek, tehát a szó szoros értelmében egyáltalán nem teszik lehetővé a megfigyelni kívánt jelenségek tényleges megfigyelését, és csupán egy sajátosan használt fogalmi háló viszonylatában működnek úgy, mintha általuk tényleges megfigyeléseket végeznénk.

* * *

A kanti Észkritika alapkérdése arra irányult, hogy hogyan vagyunk képesek pusztán az eszünk használatával olyan új ismeretekhez jutni, amely ismeretek ráadásul szükségszerűen igazak. A kanti kérdés ebben a formában ma már nem bír olyan transzformatív erővel, mint a maga korában. Ám a kanti probléma felvethető egy pragmatikusabb és naturalizáltabb formában is. Továbbra is releváns ugyanis az a kérdés, hogy elméleti konstrukciók és következtetések segítségével hogyan juthatunk olyan új, közvetlenül ellenőrizhetetlen empirikus ismeretekhez, amelyek bár fallibilisek, de episztemológiai súlyuk és szerepük semmivel sem kisebb, mint a közvetlen megfigyelések által szerzett vagy konfirmált ismereteké.

Ez a sokkal inkább heurisztikai, mintsem igazoláselméleti kérdés, úgy vélem, már rendelkezik azzal az inspiratív erővel, amely szükséges ahhoz, hogy a segítségével újra lehessen értékelni az episztemológiai kutatások egy részét. Davidson háromszögelés-elemzései például értékelhetőek úgy, mint egyfajta válaszlehetőségek a fenti kérdésre, hiszen a távoli (disztális) okok azonosításának a problémája a legtöbb esetben szorosan összefügg a kvázi-megfigyelési mondatok problémakörével. Ugyanakkor a fenti kérdés fényében tarthatjuk kiaknázatlan területnek azokat a kísérleteket is, amelyek az információ fogalmának használatával próbálták újrafogalmazni az episztemológiai vizsgálódásokat.¹² Az információról való beszéd egyik legfőbb tulajdonsága ugyanis az, hogy e fogalomhasználat lényegileg indifferens a reprezentációs megismerésmodellek által létrehozott radikális szótár-szakadásra. Ahogy azt Dretske kimutatta, az információ fogalma ugyanúgy beilleszthető egy internális-mentális, mint egy externális-fizikai leírási stratéga keretei közé.¹³ Egy állat lábnyoma például éppen annyira kezelhető információként arról, hogy az adott állat arra járt, mint amennyire emlékeink is információk a múltban minket ért hatásokról.

Ebből viszont az következik, hogy egy filozófiai információelmélet egyszerre képes rekonstruálni és relativizálni a tényleges és kvázi-megfigyelési mondatok közti különbségtételt. Képes rekonstruálni, hiszen az externális ismeretelméleti leírások könnyen átírhatóak a segítségével (lásd például a “stimuláris információ” vagy a “kauzálisan közvetített információ” fogalmát), és ezért a megfigyelési körülmények releváns fizikai sajátosságai feltérképezhetőek egy információelméleti szótár alkalmazásával. Képes ugyanakkor relativizálni, hiszen az információ fogalma indifferens a fenomenális és tárgy-nyelv megkülönböztetésre, amely distinkció ugyanakkor – mint láttuk – alkalmas az elsődleges és másodlagos megfigyelési mondatok közti különbségek jellemzésére. Egy filozófiai információelmélet tehát kiváló eszköz ahhoz, hogy a segítségével nyomon követhessük azokat a kognitív és elméletalkotási folyamatokat, amelyek eliminálni képesek azt az éles különbséget, amely a tényleges és a kvázi-megfigyelési mondatok használatának fizikai körülményei közt fennáll.¹⁴

Bibliográfia

Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája, Ictus Kiadó, Budapest, 1995.

Immanuel Kant: Prolegomena, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999.

Tengelyi László: Kant, Kossuth Könyvkiadó, 1988.

Ernst Cassirer: Kant élete és műve, Osiris/Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2001.

Peter F. Strawson: Az érzékelés és a jelentés határai, Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

Lakatos Imre: Tudományfilozófiai írások, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1997.

W. V. O. Quine: A tapasztalattól a tudományig, válogatott tanulmányok (szerkesztette és válogatta: Forrai Gábor), Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

W. V. O. Quine: A világ empirikusan ekvivalens rendszereiről, in: Tudományfilozófia (szerkesztette Laki János), Osiris Kiadó-Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1998.

W. V. O. Quine: Az empirizmus két dogmája, in: Tudományfilozófia (szerkesztette: Forrai Gábor-Szegedi Péter), Áron Kiadó, Budapest, 1999.

Quine, W. V. O.: The roots of reference, Open Court, La Salle, Illinois, 1973.

Davidson, D.: Subjective, Intersubjective, Objective, Clarendron Press, Oxford, 2001.

Evans, G.: The varieties of reference, Clarendon Press, Oxford, 1982.

Devlin, K.: Logic and information, Cambridge University Press, Cambridge, 1991.

Dretske, F. I.: Knowledge and the Flow of Information, The MIT Press, Cambridge, Massachusetts, 1981.