Jurate Cerneviciute

A litván nemzeti kultúra átalakulása: a magas kultúrától és művészettől a kultúra fogyasztásáig

A posztkommunista Litvániában már második évtizede tart a gazdaságban és a társadalmi struktúrában az az intenzív átalakulás, amely a fogyasztáson alapuló gazdasággal és kultúrával, valamint magával a fogyasztói társadalommal jellemezhető. Ezeknek az új folyamatoknak kettős jellegzetességük van: a szocialista gazdaság úgynevezett szabad piaci gazdasággá alakul, amely magával hozza a kultúra iránti új, fogyasztói érdeklődést, ezzel együtt pedig megőrződik a magas- és tömegkultúra közötti különbség. A nyilvános közbeszédben a magas kultúra vagy művészet fogalma általában pozitív tartalmat hordoz és a nemzeti identitás megőrzésének, valamint a nemzeti kultúra megjelenítésének eszköze. A tömegkultúra, negatív tartalmú szó, olyan jelenség, amelytől meg kell védeni a magas kultúrát és a nemzeti identitását elveszítő állampolgárt.¹ A nemzeti kultúra és művészet (amely a magas kultúra fogalmába tartozik) megőrzésének elvei a litván kormány programdokumentumaiban megtalálhatók és napjainkban is a kultúrpolitika alapjait képezik.²

Napjainkban azonban a kultúra valódi helyzete sokkal bonyolultabb annál, mint ahogyan arról a litván politikai és kulturális elit vélekedik, hiszen a gazdasági és a vele együtt járó kulturális globalizáció új társadalmi viszonyokat és értékeket hoz magával, s ennek megfelelően újszerű módon viszonyul a kultúra hagyományos formáihoz.

Hogy megértsük és megfelelő módon tudjuk értékelni az erről szóló közbeszédet, alaposan szemügyre kell venni a litván kultúra történelmi fejlődését és az ezt kísérő vélekedést. A litván kultúrpolitika a konkrét történelmi körülményektől függő koncepcióra épült.

A magas kultúra és művészet megszületése Litvániában

A magas kultúra csírái avagy a professzionális művészet Litvániában a reneszánsz korban az arisztokraták udvaraiban jelent meg: IV. Wladiszlav király és a Radvilosz főnemesi nemzetség képviselőinek megrendelésére bemutatott operák híresek voltak. A litván főnemesek képviselte barokk kultúra Litvániát a nyugat-európaihoz közelítette, s presztízs szempontokat is szolgált.

A XIX. század elejétől a litván kultúrában két tendencia rajzolódott ki: a felvilágosodás és a romantika művészete. A felvilágosodás kozmopolita eszméi inkább a művelt lengyel nyelvű közegben terjedtek el, a szépirodalomban és a történetírásban a litván múlt romantikus, idealizált képe jelent meg.³ A romantikusok voltak azok, akik a folklór felé fordultak: mozgalmuk részeként összegyűjtötték és közzétették a népművészetet, amely nemcsak divatosnak, hanem értéknek is számított. Éppen a XIX. század lett Litvániában a nemzeti újjászületés százada, bár az 1830-31-es, 1863-64-es felkelések leverése után az országban felerősödött a russzifikáció, az eloroszosítás folyamata: 1832-ben bezárt a Vilniuszi Egyetem, betiltották a litván sajtót, mesterségesen létrehozták az orosz nemesi rendet, megerősödött a pravoszláv egyház tevékenysége.⁴ A litván államiság megszűnése után kezdett eltűnni a politikai elit, amelynek helyét a litván kulturális elit (költők, írók, művészek, tudósok) vette át. A kulturális elit új nemzedéke litván nyelven írt, hogy bebizonyítsa: a költészet és a prózairodalom számára ez a nyelv is ugyanúgy használható, mint bármely más nyelv. A litván irodalom és kultúra a nemzeti öntudat érlelődését segítette elő. A XX. század kezdetétől, különösen 1918. február 16-tól, a litván független állam kikiáltásától kezdve jöttek létre az alkotó intelligencia képviselőinek szakmai közösségei, művészi iskolák, múzeumok, a sajtó, a színházak, s állították színpadra a világszerte ismert opera- és balettelőadásokat. Ebben az időszakban jöttek létre a „magas” kultúra alapjai.

Az 1945-től 1989-ig tartó orosz megszállás időszakában az olyan ideológia leple alatt, hogy az orosz nép mint „idősebb testvér” „a szovjet népek családjában” Litvániában gyakorlatilag ugyanaz az oroszosító politizálás zajlott, mint amelyre a XIX. században volt példa.

A hivatalos ideológia első helyre az osztályharcot állította, és azért hirdette valamennyi nép egyenlőségét és jogát arra, hogy saját nemzeti kultúráját ápolja. A Szovjetunió nemzetiségi politikája arra irányult, hogy magát mint soknemzetiségű országot reprezentálja. Ennek a politikának a forrása a romantikus nacionalizmus, ugyanaz a gondolat, mely megtalálható a nyugat-európai eszmerendszerekben, amely minden nemzethez úgy viszonyul, hogy annak sajátos kultúrája van, amelyet meg lehet különböztetni a többitől és meg is lehet határozni a szokások, dalok, táncok, a múzeumokban található kiállítási tárgyak alapján.

A kultúra termelése a szocializmus korában

A szovjet Litvániában az állami kultúrpolitikát teljes egészében a kommunista párt ellenőrizte. A célokat és feladatokat az irányító párt ideológiai célkitűzéseivel közvetlen összhangban határozták meg. A Kulturális Minisztérium mellett számtalan művészeti tanács, kollégium működött, amelynek határozatai nem állhattak szemben a párt ideológiai céljaival. Az írók, Zeneszerzők, Képzőművészek, Filmesek, a Színház- és Újságírók Szövetségei a Moszkva központú össz-szövetségi, országos szervezetek fiókintézményei voltak.

Ahogyan a kutatók megjegyzik, az állampolgárok ellenőrzésének jellegzetes módszere egy gyenge államban a szimbolikus-ideológiai kontrol.⁵ Az a bonyolult bürokratikus szervezet, amilyen a szocialista állam volt, létrehozott egy függőségi viszonyrendszert, s így a normatív stratégiát vagy a „hangulat ellenőrzését” alkalmazta.⁶ A Szovjetunióban az alávetettek ellenőrzése erkölcsi imperatívuszokkal és az ideológiai érintkezés útján valósult meg. Ezek olyan eszközök, amelyek a „szimbolikus-ideológiai stratégiák”⁷ fogalomkörébe tartoznak. A szimbolikus stratégia a kultúra (,főleg a „magas kultúra” előállítását jelenti, ezért a szimbólumok fő gyártói az „entellektüelek”⁸). Példaként lehet említeni a szovjet íróknak mint „a lélek mérnökeinek” meghatározását, akiknek feladata hasonlít az iparban dolgozó mérnökökhöz, hiszen „az új embert kell megalkotniuk.”⁹

Sztálinnak és kultúrkomisszárjának, Zsdanovnak korszakától fogva a pártbürokraták a kulturális termelést másodrendű ideológiai tevékenységnek tekintették, a művészet számukra az ideológiai alkalmazás segédeszköze lett. A szimbolikus eszközöket alkalmazó „entellektüelek” a hatalom birtokosai és a vezetők számára szükséges szubjektivitást hozták létre.

A kultúratermelés eszköze (olyan materiális jellemzők, mint pl. papír, kiadók vagy épületek mellett) a további termelést szolgáló felhalmozott tudás. A szocialista államokban a tudást és a legitim kultúrát hatalmas kollektívák és központi forrásból támogatott társadalmi intézmények hozták létre. Ez a nehéziparhoz hasonló kulturális termelés volt, amelytől azt követelték, hogy legyenek megbízhatóak és hogy a párt általuk irányítson.

A Szovjetunió szétesése után sok hajdani köztársaságban a kultúra szocialista múltját félredobták, de az ország kulturális élete, a kulturális elit az új független állam ellenőrzése alatt maradt. Litvániában az állam ellenőriz számtalan művészi és kulturális tevékenységi formát. A kormány, ahogyan 1918 és 1940 között, a művészetet olyan fontos eszköznek tekinti, amely a kultúrnemzet képét közvetíti a világnak. Az 1994-es kormányprogramban kimondták, hogy a kormány fő célja a kultúrpolitika területén, hogy megőrizze Litvánia kultúrájának történelmi értékeit, pontosabban, hogy „a litván szellemi kultúra sajátosságait megvédje a tömegkultúra inváziójától”, és „a litván régiókban támogassa a magas művészet elterjedését”.¹⁰ Az állam és a politikai, valamint kulturális elit magára vállalta azt a feladatot, hogy a nemzeti kultúrát megőrzi és megvédi. A nemzeti kultúrát nyilvánvaló tényként interpretálja, bár a globalizáció modern elméletei a nemzetállam és a nemzeti identitás hanyatlását jósolják. A nemzeti identitás meghatározására tett kísérlet során az utca emberét is megkérdezve semmi olyat nem hallunk, amely a bejáratott sztereotípiáktól különbözne.

Nacionalizmus és kulturális örökség

Ha abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a nemzeti kultúra valójában társadalmi és ideológiai képződmény, meg kell világítani, hogy mire is használjuk ezt a fogalmat. A szokásos válasz szerint a kultúráról szóló beszéd elősegíti a nemzet és a hétköznapi nacionalizmus meghatározását. De milyen módon valósul ez meg? Milyen egyéb funkciója van ennek az eszmecserének? Már a kezdetektől világos, hogy a kultúrának több jelentése van és a közbeszédben ezt különböző módon használják. Egy dolog nem világos: vajon ez a sokféleség valamiféle egységet ábrázol vagy a társadalmi vitákban ez a fogalom különböző dolgokat jelöl?

A kultúra fogalmának egyikére lehet példaként felhozni a különböző nemzeti ünnepeken elmondott hivatalos beszédeket. Ezek általában emelkedett, az alkalomhoz illő információval rendelkeznek: az ilyen nyilvános beszéd a nemzeti identitás megalkotásával szoros kapcsolatban van. A nemzetközi, az európai szintnek megfelelő „magas” kultúra és művészet őrzi sajátos helyét a nemzetállam ideológiai rendszerében, illetve annak létrehozásában.

Az európai nemzetállamok történelme azt mutatja, hogy a nemzeti ideológia nem csupán a nemzeti irodalmi nyelv megalkotására törekszik, hanem a művészet egyéb formáinak, színház, opera, zeneművészet, vizuális művészet, stb. létrehozására is. Ahogyan sok európai nemzet a XIX. században és a XX. század első felében, úgy Litvánia is a maga kulturális örökségét a nemzetközi sztenderdnek megfelelő formában akarta bemutatni: a független litván államban bemutatott első opera G. Verdi: Traviata c. műve volt 1920-ban. L. Delibes: Coppelia c. balettje 1925-ben volt először látható. Az ismert opera- és balett bemutatók célja nem csupán a nemzeti művészet megalkotása volt és ezáltal a nemzeti identitás és egység érzésének felkeltése, hanem hogy megváltoztassák és formálják a többség ízlését és szokásait, s közelítsék az európai entellektüelek körében uralkodó ízléshez, s ezáltal az új állam mint modern, haladó nemzet tudjon megjelenni. Ezért a fiatal litván állam (hasonlóan sok más államhoz) az európai közösségek meggyőzéséről gondoskodott, hogy az ott általánosan elfogadott műfajok (opera, balett, vizuális művészetek, klasszikus zene) az ő kultúrájának is részét képezik.

A nemzetállam-eszme Európában született meg, ezért nem meglepő, hogy azok a módok, amelyek által ez az eszme megjelenik, a nyugat-európai országokban kialakult nemzetközi szabályokon alapszik. Ilyenek például az állami szimbólumok: minden országnak kellett, hogy legyen nemzeti zászlaja, amelyet fel lehet emelni. A nemzeti szimbólumokkal és kulturális termékekkel az egyik cél az volt, hogy reprezentálja az adott országra jellemző sajátosságot, ugyanakkor ennek a sajátosságnak olyan formában kellett megjelenni, amely megfelelt az átható tekintetű nemzetközi figyelemnek.

Ezért lehet azt állítani, hogy a nemzeti szimbólumok olyan konvenciókon alapszanak, amelyek arra utalnak, hogy Európában a nemzeti eszme a XVIII. és XIX. században fejlődött ki. Az új nemzetállamok a világ közvéleményének saját magukról és népükről modern, technikailag fejlett ország képét akarták közvetíteni, amely képes a nemzetközi arénában bármely más országgal felvenni a versenyt. Ezért részesítették előnyben saját nemzeti kultúrájukban a nemzetközi ízlésnek megfelelő nyugat-európai művészi formákat. Ugyanezt a jelzést közvetítették az új nemzetté váló népnek: fontos, hogy adaptáljuk a nemzetközileg elfogadott kultúrát és ennek megfelelő mentalitás formáit, mert ha követjük ezeket, a nemzet a világversenyben sikerre számíthat. A nemzeti kultúra megnyilvánulási formái által kisebb vagy nagyobb mértékben a nemzeti állam elitje lakossága többségéhez közeledett.

A kultúrpolitika és a piac

A modernkori globalizáció a nemzet elitjét az intellektuális vezető posztjára szólítja. A zárt nemzetgazdaságban tipikus a kulturális protekcionizmus és a művelődésre való törekvés, az új helyzetben már nem életbe vágóan fontos. Másrészt a nemzeti elit problémája, hogy lehetetlen elhatárolódnia bármely olyan nézettől, amelyet korábban idegennek vagy károsnak tartottak, vagy képtelen ellenőrizni a nézetnek a hatókörét és mélységét – ahogyan azt általában korábban tették.

A gazdaság növekvő piacosításával a kultúra sajátos jelentősége megsemmisül, mivel sok egyéb, új kezdeményezés születik. Az intelligencia válságba kerül: sokan a politikától való idegenségüket és tekintélyük elvesztését érzékelik. Amennyiben sokan a szocialista államból valódi hasznot húztak (forrásokhoz jutottak), a megváltozott helyzetre nacionalista rohammal¹¹ és az új fogyasztói kultúra formáira kritikával reagáltak.

A modern feltételek közepette a művészetnek járó társadalmi támogatás politikája fokozatosan átalakul „a jóléti állam kultúrpolitikájává”. Az államnak az a része, amely a nemzetet képviselő művészet támogatásáért felelt, ma már az államigazgatás része lett, amelynek sokkal szélesebb a felelőssége az egyszerű állampolgárok mindennapi jólétéért.

A fejlődésnek ezt a tendenciáját a művészet liberalizációjaként lehet értelmezni. Ennek egyik mutatója a művészetek sokkal szélesebb skálája, amely igényt tart az állami támogatásra. A művészetpolitikát fokozatosan felváltja a kultúrpolitika, amely a művészet mellett átfogja a média, az oktatás, a szervezetek és szövetségek, a könyvtárszolgáltatás és a szabad idő területeit. A hangsúly a termékről a tevékenységre, a művészetek támogatásáról a különféle szabadidős tevékenységi formák támogatására helyeződik. Tehát nem a termék, hanem a tevékenység kap hangsúlyt, nem a művészet, hanem a szabadidős művészeti-érdeklődési területek kapnak támogatást.

A hagyományos művészetpolitikában a fő kritérium a kulturális termékek művészeti színvonala és esztétikai értéke volt. A demokratizálódási folyamat kezdetén az a fő szempont, hogy a kultúra termékei hogyan „aktivizálják” az embereket. Ez azt jelenti, hogy a kultúrpolitika területe kiszélesedett: a termékektől a különféle állampolgári és szabadidős tevékenységi formákig nyílt ki. Ugyanakkor a jó és a rossz, a magas és az alacsony minőség közötti különbség is kitágult: a klasszikus művészettől a popkultúráig, a termékektől a tevékenységekig ível át. Ez utóbbi azt jelenti, hogy milyen tevékenységi forma érdemli meg a köztámogatást, és melyik nem.

A viták új elemeinek egyike az az érv, hogy a kultúrpolitika gazdasági szempontból perspektívát jelentő üzlet, és a kultúrára úgy kell tekinteni mint egy hosszúlejáratú állami beruházásra. A viták másik fontos témája a támogatáspolitika és a nemzeti kultúra ellenőrzése. A nemzeti kultúra a nemzeti függetlenség megvédésének egyik módját jelenti, amelyet a tömegszórakozástól és annak butító, homogenizáló hatásától kell megvédeni. Figyelmen kívül hagyja a hierarchiáról és azok tisztázásáról szóló kérdéseket, pl. hogy a népet meg kell-e védeni a rossz hatásoktól és hogy milyen döntéseket kell hozni. Ezek helyett a nemzeti és nemzetközi kölcsönhatásairól vetnek fel kérdéseket.

A művészeteket megillető állami támogatás mellett az egyik érv a hazafiságra és a nemzeti érzületre hivatkozik. A művészetet támogatva hálánkat fejezzük ki a litván kultúra és litván nemzet kulturális öröksége iránt, védjük és őrizzük a nemzeti identitást. De mit jelent „a nemzeti identitás” ebben az összefüggésben? Egyik jelentése szerint különbözőség, amely rámutat valami olyasmire, amely megkülönbözteti a litván népet más népektől. Másrészt ez a fogalom olyan nemzeti karakterjegyeket jelöl, amelyekről a litvánok tudnak, s melyek alapján lehet őket azonosítani. Ebben az esetben büszkének kell lennünk, hogy litvánok vagyunk, hogy van mivel büszkélkednünk. Ez már valamiféle művészet.

A művészet szakrális jellegéből kiinduló kultúra hierarchiája a fogalmi kulcs annak megértéséhez, ahogyan a kultúráról szóló különféle vitatípusok egy teljességet hoznak létre. Gyakorlatilag a kultúráról és a kultúrpolitikáról szóló valamennyi vitát átitatja ez a fogalom. De ez a felvilágosító projekt, amelyre a kultúráról szóló mai viták épülnek, a globális kontextusban Európa és a világ valamennyi országában komoly problémákkal szembesülnek. A piaci viszonyok fejlődése és elmélyülése, a privatizáció és a dereguláció összekapcsolódva a kommunikációs technológia fejlődésével a nemzetállam kulturális protekcionizmusát hatástalanná és lehetetlenné teszi, ugyanakkor hat a nyilvánosságra. A kulturális termékek és a kommunikáció piaca mindinkább az igényeken és a kínálaton alapszik.

A modern művészet állami támogatója gyakorlatilag a korábbi rendszer szerint működik, de a kultúrpolitika (azaz az állami ellenőrzés és hatása az emberek gondolkodására és időtöltésükre) valódi súlya csökkent, összehasonlítva a globalizáció előtti időszakkal. Mivel az állam részéről a közvetlen kontrol egyre nehezebb, egyetlen reális módszernek hagyták meg, hogy a közgondolkodásra hasson.

Az új helyzet azt is jelenti, hogy a korábban zárt ajtók mögött megvitatták a problémákat és azokat a központi adminisztráció oldotta meg; most a társadalmi viták nyilvánosak. A politikai döntések régi adminisztrációs útvonalait lezárták. Az emberekre gyakorolt hatás alapvető eszközei a különféle állampolgári és fogyasztói igényeket megfogalmazó mozgalmak, amelyekre a magántársaságok közvetlenül hatást gyakorolnak.

A hagyományos európai értelemben a művészet, még ha nem is tekintik azt szakrálisnak, a centralizált állam szimbóluma, ahol a szakértők uralkodnak. A társadalomban a piaci viszonyok növekvő hatása azt jelenti, hogy az emberek nem olyan komolyan viszonyulnak a művészethez, s a művészet egységes felfogása mint a szórakozásnak vagy a tömegkultúrának az ellentéte számos kérdést vet fel.

A globalizációnak köszönhetően a művészet és a szórakozás helyzete változik. Az EU-államok ráébredtek, hogy az európai kultúra erősítése érdekében szükséges, hogy a kultúra is egymással konkuráló árukat hozzon létre, azaz képes legyen nagy közönséget vonzani, máskülönben az amerikai árucikkek áradata megállíthatatlan lenne. Az EU-ban világossá vált, hogy a kultúra termelésének sávját az európai iparpolitikához hasonlóan kell vizsgálni, s nem lehet azonosítani a megfizethető művelődéssel.

Ugyanakkor az európai kultúra védelmének retorikája a régi nacionalista és paternalista rendszereken alapul, ahol a magas kultúrának és művészetnek járt ki a tisztelet. Pl. amikor az EU-ban az audiovizuális kultúra támogatásáról esik szó, a kommentátorok ezt gyakran az egész európai életmód támogatásával azonosítják. Az európai nacionalista államok hagyományosan az állampolgárság és a nemzetiséghez való tartozást mint kulturálisan hasonló fogalmakat értelmezik. Ezért tartják szükségesnek a nemzeti szimbólumokat; megfogalmazódik az a gondolat, hogy a nemzeti művészet hanyatlása a nemzet létezését fenyegeti. Ugyanez jellemző Litvánia kultúrpolitikájára is. Amikor a litván politikusok az EU országokat követve arról beszélnek, hogy támogatni kell az audiovizuális termékek gyártását, hogy megőrizzék az ország (Európa) kulturális hagyományait, gyakorlatilag azt a nacionalista retorikát alkalmazzák, s amely problémás egy heterogén társadalomban, amely az értékek pluralizmusán és a fogyasztó szuverenitásán alapul.

Litvánia kultúrája manapság a kulturális ipar felé haladó átmeneti időszakban van. Ezt az átmenetet az elit kultúra dotációs modellje jellemzi, de létezik már a szabadpiac és a kultúra globalizációja is. Fokozatosan ismertté lesz nem csupán az etnokultúra, a művészetismeret, a kulturológia klasszikus témaköre, de fejlődik a kultúrantropológia, a szubkultúrák kutatása, formálódik a popkultúra menedzsmentje, amely a kulturális demokrácia elméleti paradigmájára támaszkodik.

A fordítás Szilágyi Istvánné munkája.