Loboczky János

A kanti szép fogalma gadameri perspektívából

A kanti szépségfogalom jelentőségével kapcsolatban az esztétikatörténet általában azt emeli ki, hogy először fogalmazza meg a szép autonómiáját, s ezzel a modern művészetfilozófiák fundamentumát is lerakta. Gadamer viszont, aki részletesen foglalkozik a kanti felfogással az Igazság és módszerben, arra figyelmeztet, hogy az esztétikai ítélőerő kritikája “nem akar művészetfilozófia lenni – annak ellenére, hogy ennek az ítélőerőnek a művészet is tárgya”. (GADAMER 1984, 53.) Mások – így például Cassirer is (ld. CASSIRER 2001) – szintén arra hívták fel a figyelmet, hogy a kanti esztétika nem a művészet problémái iránt tanúsított közvetlen érdeklődésből született. Mindenestre jogosultnak látszik az a kérdés, hogy lehet-e az ízlésítéletre művészetfilozófiát alapozni. J. G. Hamann egy Kant-recenziójában egyenesen azt kérdezi, hogy mindent “egy könnyelmű ízlés” döntsön-e el? (ld. HAMANN 2003) Előadásomban Gadamer Kant-kritikájához kapcsolódóan foglalkozom az ízlésítélet és a szép fogalmának bizonyos aspektusaival.

Gadamer kiemelten foglalkozik a kanti esztétika ízlés- és szépségfelfogásával. A kanti kritikában annak a folyamatnak a kezdőpontját látja, amely az esztétika radikális szubjektivizálásához, valamint a műalkotás igazságérvényének eliminálásához vezetett. A sensus communis, az ítélőerő és az ízlés fogalmainak a 18. században megfigyelhető összefüggéseinek árnyalt elemzése során Gadamer többek között azt emeli ki, hogy eredetileg ezek morális tartalmú kifejezések voltak. Az ítélőerő a humanistáknál nem képesség, hanem mindenkivel szemben támasztandó követelmény: “Mindenkinek van elég “közös érzéke”, azaz ítélőképessége, hogy elvárhatjuk tőle, hogy tanújelét adja a “közösségi érzésnek”, a valódi erkölcsi-polgári szolidaritásnak.” (GADAMER, 1984, 46.) Kant viszont a sensus communist kizárta az erkölcsfilozófiából, az érzéki ítélőképességet pedig az esztétikai ízlésítéletre korlátozza. Gadamer szerint paradox az a kanti állítás, hogy az igazi, közös érzék az ízlés. A “tiszta ízlésítélet” mint “közös érzék” transzcendentális céllal nyer értelmet, így viszont a közös érzék fogalmának a szépről alkotott ítéletre való korlátozása alapvetően gyengíti a közös érzék igazságigényét. Gadamer Kanttal szemben arra hivatkozik, hogy az ízlés korábban – például a 17. században vagy éppen Arisztotelésznél az erkölcsre is vonatkozott: “Tehát egyáltalán nem úgy áll a dolog, hogy az ítélőerő – a szép és a fenséges megítéléseként csak a természet és a művészet területén produktív, sőt még abban sem érthetünk egyet Kanttal, hogy “főleg” itt kell elismerni az ítélőerő produktivitását. Ellenkezőleg: a természeti és a művészeti szépet mindig a szép egész tengerével kell kiegészíteni, mely az ember erkölcsi realitásában terül el.” (GADAMER 1984, 50.) Az erkölcsi döntésekhez is egyfajta ízlésre van szükség. Valamiféle tapintat, érzék is szükséges ahhoz, hogy eltaláljuk a helyest, az illőt. Az erkölcsi ítéletet Gadamer szerint sem alapozza meg az ízlés, de legalábbis tökéletesebbé teszi: “Akinek a helytelen az ízlését sérti, az tudja a legnagyobb biztonsággal elfogadni a jót és elvetni a rosszat.” (GADAMER 1984, 51.) Gadamer értelmezésében a görög etika átfogó értelemben a “jó ízlés etikája”. Azt ugyan Gadamer is elismeri, hogy Kant az ízlésítélet mindkét oldalát – általánosságának empirikus igazolhatatlanságát és az általánosságra tartott a priori igényét – egyaránt hangsúlyozza, de egyúttal az ízlést minden “megismerési jelentőségétől” megfosztja: “A közös érzéket szubjektív elvre redukálja. Semmit sem ismerünk meg benne a tárgyakról, melyeket szépnek ítélünk, hanem csak azt állítjuk, hogy a szubjektumban a priori megfelel nekik a gyönyör érzése.” (GADAMER 1984, 53.) Végső soron Gadamer szemében Kant is az esztétikai tudat absztrakciójának a “bűnébe” esik. Ez a megfogalmazás persze túloz, hiszen maga Gadamer is leszögezi, hogy Kantot egy módszertani absztrakció indította arra, hogy az esztétikai ítélőerőt teljesen a szubjektum állapotára vonatkoztassa. Az esztétikai ítélőerő által megnyilvánuló szép Kantnál egyfajta híd a természet törvényszerűségei és a szabadság birodalma között. Az ítélőerő lehetővé teszi az átmenetet a természetfogalom területétől a szabadságfogalom területéhez. Az már későbbi fejlemény, hogy ezt az absztrakciót tartalmilag értették, és a művészet tisztán esztétikai felfogása szerinte feloldhatatlan ellentmondásba kerül a művészet valóságos tapasztalatával. Gadamernél a szép ontológiai funkciója az, hogy “áthidalja az ideális és a valóságos közt tátongó szakadékot”. (GADAMER 1994, 28.)

Gadamer bevallott célja a kanti kritika elemzésével az, hogy Kant fogalmi “körüljárásait” “helyes mértékükre” szállítsa le.

A kanti érdek nélküli tetszést nem csupán abban a negatív értelemben értelmezi, hogy az ízlés tárgyának nincs köze a hasznossághoz, hanem úgy is, hogy a tetszés esztétikai tartalmához, a "tiszta látványhoz" a "létezés" semmit sem tud hozzáadni, mert az esztétikai lét nem egyéb, mint "megmutatkozás". Egyébként a neokantiánus indíttatású Cassirer is hasonló értelemben beszél az ítélőerő esztétikai funkciójáról: “Csak az esztétikai funkció nem firtatja, mi az objektum, és mire való, csak azt, hogy én mit csinálok önmagamban annak képzetéből. A maga reális alkatában tekintett valóságos a háttérbe húzódik, és a helyébe a tiszta “kép” eszmei meghatározottsága és eszmei egysége kerül.” (CASSIRER 2001, 334.) Azt persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Gadamer többek között éppen a neokantiánusok felfogásában éri tetten és bírálja az esztétikai tudat privatizáló absztrakcióját. Az esztétikai ítélőerő helyett Gadamer esztétikai tapasztalatot mond, és hermeneutikai, egyúttal ontológiai felfogásából következően hangsúlyozza, hogy a művészet világa nem “időtlen jelenbeliség”, amely a “tiszta esztétikai tudatnak” mutatkozik meg, “hanem egy történetileg felgyülemlő és összegyűjtő szellemnek a tette. Az esztétikai tapasztalat is az önmegértés egyik módja”. (GADAMER 1984, 85.) A műalkotással való találkozásunk nem két külön, egymás számára idegen világ egyszeri találkozása: “Mivel a műalkotással a világban találkozunk, az egyes műalkotásban pedig egy világgal, a műalkotás nem marad idegen univerzum, melybe időlegesen, egy pillanatra belevarázsoltattunk. Ellenkezőleg: önmagunkat értjük meg benne lépésről lépésre, s ez azt jelenti, hogy létezésünk kontinuitásában megszüntetjük az élmény diszkontinuitását és punktualitását.” (GADAMER 1984, 85.)

Gadamer Kantnak a szabad és járulékos szépségről vallott felfogását aprólékosan értelmezi. Egyfelől úgy tűnik, hogy a tiszta ízlésítéletnek megfelelő voltaképpeni szépség a szabad természeti szépség, a művészetben pedig az ornamentum, mivel ezek “önmagukért véve” szépek. A járulékos szépség előfeltételez egy fogalmat arról, hogy a tárgynak milyennek kellene lennie, tehát e fogalomhoz járuló feltételes szépség. E kanti meghatározás szerint ide kell számítani a költészetet és valamennyi ábrázoló művészetet. Gadamer ugyanakkor felszínesnek tartja azt az álláspontot, amely szerint Kantnál a voltaképpeni szépség a virágok és az ornamentumok szépsége. A szabad szépség példái csak azt bizonyítják, hogy a tetszés nem a dolog tökéletességének a megítélése. Szépről ott beszélhetünk, ahol a képzelőerő szabad összhangban van az értelemmel, ahol tehát produktív: "De a képzelőerőnek ez a produktív alakítása nem ott a leggazdagabb, ahol teljesen szabad, mint például az arabeszk kacskaringóival szemben, hanem ott, ahol valamilyen mozgástérben él, melyet az értelem egységtörekvése nem annyira korlátként állít elé, mint inkább játékának ösztönzésére ír elő". (GADAMER 1984, 55.) Képzelőerő és értelem szabad játékának, pontosabban e kettő összhangjának értelmezésével kapcsolatban érdemes újból Cassirerre utalni. Nála a befogadói esztétikai magatartás plasztikus leírásáról van szó Kant nyomán. A szabad játék nem a képzetek, hanem a képzetalkotó erők szabad játéka, amely “arra az eleven megindultságra utal, melynek közegében értelem és szemlélet ténykednek.” (CASSIRER 2001, 338.) Az értelem jelentése ebben az összefüggésben a “határvonás” képessége, amely a képzetalkotás szüntelen ténykedését megfékezi, és meghatározott kép körvonalaival ruházza fel. Mindezek nyomán “a kész műalkotás mintegy egy csapásra teremti meg a hangoltságnak azt az egységét, amely számunkra énünk egységének, konkrét életérzésünknek és önérzékelésünknek közvetlen kifejeződése.” (CASSIRER 2001, 339.)

Külön is tanulságos a szépség kanti és gadameri értelmezésével kapcsolatban a szépség ideáljáról, illetve eszményéről szóló fejtegetések számbavétele. Kant itt tulajdonképpen azt az ellentmondást gondolja tovább, hogy a szép fogalom nélkül, de egyúttal általánosan tetszik. Az ízlés egyes alkotásait példaszerűeknek tartjuk, ugyanakkor ízlésre nem lehet szert tenni mások utánzásával. Az ízlés legmagasabb mintája, ősképe így nem más, mint “puszta eszme, melyet mindenkinek önmagában kell létrehoznia, hogy eszerint ítélje meg mindazt, ami az ízlés objektuma, eszerint azt, hogy mi lehet az ízlés általi megítélés példája, sőt eszerint ítélje meg minden ember ízlését is.” (KANT 1996-97, 148-49.) Mindemellett csak az “objektív célszerűség fogalma által rögzített szépséghez”, nem valamilyen “bizonytalan szépséghez” kereshető ideál. Csak az a lény alapozhatja ezt meg, aki önmagában hordozza létezésének célját, tehát az ember, “aki képes arra, hogy az ész által önmaga határozza meg céljait, vagy ha e célokat a külső észlelésből kell vennie, arra, hogy azokat mégis összevesse lényegi és általános célokkal, és az ezekkel való összhangot esztétikailag is megítélje, az ember tehát a világ minden dolgai közül az egyetlen, amelynél a szépség ideálja lehetséges”.(KANT 1996-97, 149-50.)

A szépség eszményének tana ugyanakkor az esztétikai normáleszme és a szépség észeszméjének megkülönböztetésén alapul. A normáleszme az, ahogyan ki kell néznie egy természeti faj egyes példányainak, s amely az egyes példány megítélésének etalonja. A normáleszme ugyan a tapasztalatból veszi elemeit, ám mégis a képzelőerő sajátos szemlélete: “A normáleszme az egész nem képe, mely az egyedek sokszorosan különböző egyes szemléletei között lebeg; olyan kép, amelyet a természet az adott speciesben alkotásainak ősképévé tett meg, de amelyet, úgy tűnik, egyetlen egyedben sem ért el teljesen.” (KANT 1996-97, 151.) Ábrázolása nem a szépség miatt tetszik, hanem mert “nem mond ellent egyetlen feltételnek sem azok közül, amelyek mellett egy, az adott nemhez tartozó dolog egyedül lehet szép. Az ilyen ábrázolás csupán iskolásan szabályos.” (KANT 1996-97, 151-52.) Az emberi alak ábrázolásában is jelen van a normáleszme, azonban itt megjelenik a szépség észeszméje, a szép ideálja, amely egyedül az emberi alak esetében lehetséges, mivel csak ez képes a célfogalom által rögzített szépségre. Az ideál itt “az erkölcsinek a kifejeződésében áll; enélkül a tárgy nem tetszene általánosan, és ehhez még pozitíve is (s nem csak negatíve, ahogyan egy iskolásan szabályos ábrázolásban)”.(KANT 1996-97, 152.) Az ilyen mérce szerinti megítélés így persze nem puszta ízlésítélet, hiszen erős érdeket vált ki a tárgy léte iránt. Gadamer nem minden alap nélkül hangsúlyozza, hogy e felfogás következménye éppen az: “ahhoz, hogy valami műalkotásként tessék, nem elég, ha csupán ízléses-tetszetős”. (GADAMER 1984, 55.) Sőt, szerinte, az a tétel, hogy csak az emberi alaknak van szépségeszménye, az esztétika kanti megalapozásában kulcspozíciót kap: “Mert épp ebből a tételből látható, hogy egyfajta formális ízlésesztétika (arabeszkesztétika) mennyire nem felel meg a kanti gondolatnak.” (GADAMER 1984, 55.) Tehát Kant bizonyos fokig túlmegy az "érdek nélküli tetszésen", erre utal A széphez fűződő intellektuális érdekről (42.&) című fejezet is: “az elme nem gondolkodhat el a természet szépségéről anélkül, hogy eközben ne találná egyszersmind érdekeltnek is magát. Ez az érdek pedig rokonságban áll a morálissal; és aki a természeti szép iránt ilyen érdeket tanúsít, az ezt csak annyiban teheti, amennyiben előzőleg már szilárdan megalapozta érdekét az erkölcsi jóhoz fűződően.” (KANT 1996-97, 226.) A szépségről mint az erkölcsiség szimbólumáról című (59&.) fejezetre szintén utalhatunk az előbbi összefüggésben. A szépség eszményének tanára visszatérve Gadamer egyenesen úgy értelmezi, hogy ezzel a művészet számára is elő van készítve a hely: “Kant nyilvánvalóan azt akarja mondani, hogy az emberi alak ábrázolásánál az ábrázolt tárgy és az, ami az ábrázolásban művészi tartalomként szól hozzánk – egy.” (GADAMER 1984, 56.) A művészet azáltal válhat autonóm jelenséggé, hogy középpontjában most már az ember önmagával való találkozása áll a természetben és a történeti világban. Gadamer egyenesen azt a következtetést vonja le, hogy a szép kanti fogalomnélkülisége jól megfér azzal, hogy “csak az olyan szép váltja ki teljes érdeklődésünket, amely valami jelentőset mond nekünk. Épp az ízlés fogalomnélküliségének a felismerése vezet túl a puszta ízlés esztétikáján.” (GADAMER 1984, 56.) Gadamer tulajdonképpen azért is elemzi az ízlés és szépség fogalmát a kanti megfogalmazásokhoz képest jóval tágasabban, mivel alapvetően kritikusan viszonyul a zseni szerepének a romantikától kezdődően megfigyelhető felértékeléséhez a művészetfilozófiában. Értelmezésében Kantnál még alapvetően az ízlés elsőbbségével találkozhatunk, hiszen szerinte a művészi alkotás, a zseni tevékenysége is a szépség irányító szempontja alatt áll. A megítélés képessége mint reflexiós ízlés a természeti és a művészi széppel szemben is fellép, az ízlésfogalom tehát egyetemes, a zsenifogalom viszont csak a művészi széppel kapcsolatban lép fel. Kant szerint a szabad emberi képzelőerő révén létrehozott alkotások közül egyedül a műalkotásnak tartozik a lényegéhez, hogy csak zsenialitással hozható létre. A tudományos-technikai találmányok létrehozásában szintén a zsenialitás nyilvánul meg, de csakis a műalkotásokra jellemző, hogy egyediségükben megismételhetetlenek, nem lehet utánozni őket. Kant ugyanakkor a zsenit a természet kegyeltjének tekinti. Ez azt jelenti, hogy a művészet szabályai a zseni alkotó teljesítményéből következnek, de végső soron a természet adja e szabályokat a zseni révén.

Gadamer azt hangsúlyozza, hogy az esztétikai ítélőerő saját autonómiája még nem alapozza meg a művészetet. Teljesen érthető tehát, hogy a szépművészetek esetében már Kantnál is, követőinél (pl. Schiller) pedig még inkább a zseni szempontja kap erősebb hangsúlyt. Ahogyan előtérbe kerül a művészet jelensége a természettel szemben, úgy veszít jelentőségéből az ízlés fogalma.

A Kant utáni német idealizmusban így azután a zseni fogalmát alkalmazzák egyetemes esztétikai elvként, mivel ez nincs kitéve az idők változásainak: "A művészet csodáját, azt a rejtélyes befejezettségét, amely a sikerült művészi alkotásokhoz tapad, nem homályosítja el semmiféle időbeli távolság." (GADAMER 1984, 62.) Az ízlés ebben az összefüggésben nem más, mint a művészet zseniális jellege iránti érzék.

Befejezésül térjünk vissza a bevezetésben felvetett kérdésre: lehet-e önmagában az ízlésítéletre művészetfilozófiát alapozni? Gadamer szerint nem, amennyiben egyfajta “tiszta ízlésítéletről” van szó: “Az esztétikai ítélőerő saját autonómiája nem alapoz meg semmiféle autonóm érvényszférát a szép objektum számára”.(GADAMER 1984, 60.) Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az esztétikai ízlés csak a befogadás oldaláról teremti meg a művészet autonómiájának feltételét, vagyis az esztétikum autonómiáját, de nem alapozza meg a műalkotás ontológiai érvényességét. Ugyanakkor Gadamer felfogásában Kant végső soron túlmegy az esztétikum transzcendentális tisztaságán, ezáltal ismeri el a művészet létmódját. Ott viszont újból a megalapozás lehetőségének a kérdésébe ütközünk. Gadamer radikálisan veti fel az itt jelentkező paradoxont: "Az esztétikának, ha biztosítani akarja a művészet jogait, túl kell lépnie önmagán, s le kell mondania az esztétikum »tisztaságáról«.” (GADAMER 1984, 83.) így viszont megkérdőjeleződik a művészet szilárd megalapozásának a lehetősége. A kérdés megoldásának lehetséges kulcsa Gadamernél a művészet tapasztalatának az újraértelmezése. Egyébként a már idézett A szép aktualitása című írásában, amelyben Gadamer az Igazság és módszerben megfogalmazottakhoz képest már érezhetően elismerőbben szól Kant érdemeiről, többek között éppen azt emeli ki, hogy Kant elsőként ismerte fel a szép és a művészet tapasztalatának önálló filozófiai jelentőségét: “Kant arra a kérdésre keresett választ, hogy a szép tapasztalatában, amikor »valamit szépnek találunk«, voltaképp mi az, ami kötelező érvényű, s nem csupán szubjektív ízlésreakciót juttat kifejezésre.” (GADAMER 1994, 32.)

Gadamer a művészet tapasztalatával kapcsolatban azt emeli ki, hogy a műalkotás befogadása során az érzékelés már nem a gyakorlati életvonatkozásokba van beállítva, nem érzéki benyomások összegyűjtésével van dolgunk, hanem azzal, amit így fejezünk ki: valamit "valónak tartani" ("für wahr nehmen"). (GADAMER 1994, 47.) Ehhez kapcsolódóan Gadamer "esztétikai meg nem különböztetés”-nek nevezi azt a jelenséget, amikor is a művészeti tapasztalatban nem korlátozódunk csupán a "tiszta esztétikumra". Egy dráma előadása során sem pusztán a rendezői és színészi teljesítmények minősége ragad meg bennünket, hanem a bemutatott mű sokrétű vonatkozásrendszere, amely minden egyes bemutatás alkalmából másféle horizontot világít meg. Ebben az értelemben nem lehet elválasztani egymástól a "magában való" művet és hatását, "maga a műalkotás az, ami a változó feltételek mellett mindig másképp mutatkozik meg. A mai szemlélő nemcsak másképp lát, hanem mást lát". (GADAMER 1984, 115.) Az "esztétikai meg nem különböztetés" éppen ezért a képzelőerő és a megértés együttjátékának az értelméből fakad, amely bizonyos értelemben a kanti ítélőerő fogalmával rokonítható, hiszen ez utóbbi pedig a képzelőerő szabad játékának és az értelemnek az összhangján alapul: “A képzelőerő és az értelem ilyesféle szabad játéka az ízlés is; ugyanaz a szabad játék, amely – más súllyal – a műalkotásban is megvan, mert a képzelőerő alkotásai mögött olyan jelentős tartalmak jutnak szóhoz, melyeket meg lehet érteni, vagy ahogy Kant mondotta: melyek lehetővé teszik, hogy »mérhetetlenül sok mindent gondoljunk hozzá«.” (GADAMER 1994, 36.)

CASSIRER, Ernst 2001. Kant élete és műve. Ford.: Mesterházi Miklós. Budapest: Osiris/Cura-Alapítvány.

GADAMER, Hans-Georg 1984. Igazság és módszer. Ford.: Bonyhai Gábor. Budapest: Gondolat.

GADAMER, Hans-Georg 1994. A szép aktualitása. A művészet mint játék, szimbólum és ünnep. Ford.: Bonyhai Gábor. In A szép aktualitása. Budapest: T-Twins. 11-84.

HAMANN, Johann Georg 2003. Recenzió Immanuel Kant “Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről” c. művéről. Ford.: Rathmann János. In Válogatott filozófiai írások. Pécs: Jelenkor. 253-59.

KANT, Immanuel 1996-97. Az ítélőerő kritikája. Ford.: Papp Zoltán. Ictus.