Szabó Júlia

Realitás, álom, látomás a háborúról Mednyánszky, Csontváry, Nemes Lampérth és Uitz Béla írásaiban és művészetében

A XIX-XX. század fordulójának művészetében historikus vagy szimbolikus formában szerepelt a háború. Még a legszebb békeidőkben is festettek olyan képet, mint Henri Rousseau A háború emléke (1894) című festménye vagy Arnold Böcklin historikusan szimbolikus háborúábrázolásai. Amikor az I. világháború kitört, az Osztrák-Magyar Monarchiában a frontra kerülő sok-sok rajzolónak, festőnek először az tűnt fel, hogy a háború semmiképpen nem extatikus, hanem közönséges és köznapi események sorozata.

Mednyánszky László feljegyzéseiből¹ kiderül, hogy az orvosi vizsgálat és kofferje becsomagolása után Lengyelországba utazva a vonatablakból mindenekelőtt a tájat nézi, ahol "violák, szelíd kékek, meleg szürkék, rózsák és diszkrét színek váltakoztak, a nagyobb hegyeken szép hó van." (1915. január 17., Feljegyzései 283.) A fronton először egy falu, egy gyönyörű park, egy kastély fogadja, ahol barátságos tisztek teával kínálják, akik csak mesélnek egy-egy érdekesen becsapódó gránátról. Mednyánszky hosszan leírja a lefestendő tárgyakat és a napszakokban változó "hangulatokat", majd fest hóolvadást és sebesülteket a szanitéceknél, és lerajzolja a törzsorvost. Következő éjjel ellentétben az előző nap békéjével szörnyű látomások gyötrik: "Mire való ez a borzasztó vérontás, a legnagyszerűbb, a legjobb anyag tékozlása… A sötétség szellemei hatalmukba kerítették az embert, aki természetes fejlődése talaját elvesztette." (1915. március 14. reggel 3 óra 20 perc, Bržesko) A rémálom után jön a feloldás: "Miért nem rossz ez így? Mert szükséges. A legjobb, legtermékenyebb anyag kiválik a romlott világból, hogy aránylag emelkedett, a heroizmusig fokozott önzetlenségi állapotban, jobban az asztrálba jusson, és termékenyítsen ott az igazi élet számára, nem pedig itt az enyészet számára".

Ezek a kiragadott mondatok az életmű egészéhez, Mednyánszky háborús rajzainak és festményeinek sorozatához adnak kulcsot. Hasonló mondanivalókat közlő passzusokat még hosszan idézhetnénk a feljegyzésekből, de ez alkalommal ez a néhány mondat igen alkalmas megfontolásra témánk szempontjából. Mednyánszky patakok mellett sétálva észreveszi és átérzi "a mérhetetlen ellentétet", amely “a kedves idill és a mostani helyzet között tátong." (1915. május 23., Nagybiccse) Majd másnap visszatér a "patakhoz" s úgy érzi, a természet mindennél fontosabb. "A kozmosz harmóniája, úgy képzelem: sok szép üde szín végtelen sok árnyalattal, mind együtt hat, egymásra hat, harmóniákat és diszharmóniákat szülve, de soha össze nem vegyülve." (1915. május 23., Nagybiccse) Mednyánszky gyakran álmodik a harctéren. Van, amikor azt álmodja meg, hogy mit kell folytatólagosan csinálni (1917. május 20.), máskor nyugodt tavakról, vitorlásokról álmodik. Van, amikor a tehetetlenség állapotából az emeli ki, hogy D'Annunziot olvas (1917. augusztus 20., 360.), aki nagy háborús hős a másik oldalon. Művei megalkotásánál bevallottan foglalkozik autohipnózissal (363), s ezt fedezi fel Paul Cézanne műveiben is (1917. szeptember 9. vasárnap, Bécs). Igen jellemző állapotának, munkamódszerének látvány, emlékezés, hangulat közötti hullámzására az utolsó idézet feljegyzéseiből: "Ma pompás hangulatban voltam, reggeltől fogva régi emlékekben éltem. Egészen szepességi reminiszcenciák töltöttek el. Az olasz állásokat rajzoltam le. Serpenyők, vidéki hangulat, nagyszerű képtárgy, többnyire felhős és mégis napos hangulat, igazi szepességi reggel. Az ellenséges srapnelek kissé háborús hangulatot keltettek." (1917. július 8., Seisera, 351.)

A fiatal Csontváry háborús történeti jeleneteket fest pályája kezdetén: a Zrínyi kirohanását (1903) és a Nándorfehérvári csatát (1903). A világháború a hadüzenettől kezdve foglalkoztatja. Megrajzolja egykorú plakát után a hadüzenetet író császárt és királyt (1914), vagyonát hadikölcsönökbe fekteti, s bár a harctérre nem megy, látomásosan rajzolja a kárpáti frontot, sebesülteket, katonákat (1918-19). Szárnyaló fantáziájában összeolvad a honfoglalás, Attila csatái és az I. világháború. Mindebből festmény nem születik jelenlegi ismereteink szerint, de az óriás rajzok igen szuggesztívek minden kopárságukkal együtt. Csontváry feljegyzéseiben² olvashatunk Mednyánszky gondolataihoz hasonló kijelentéseket is: "emberek azokban a lövészárkokban, ahol egymást pusztítására áhítoztak - ez hibás gondolkodásra és hibás érzésre vall." (Feljegyzések 105b, 132) "hazugság volt a kultúrember fejlődése". Más helyen pozitívabb látomások olvashatók Csontváry feljegyzéseiben: "a (köz)ponti hatalmak nagy sikerei az isteni segítségben rejlenek… (141a/b). … Ha tehát, ha mi Isten segítségével küzdünk - kell, hogy ugyanazzal a segítséggel a békéhez is jussunk." (uo.) Igen sokszor idézett mondat Csontváry írásaiból az 5-6 ezer éves cédrusfa megfestése, melynek "egyik ága kardot ránt, és fenyegeti a világot." (147a/b, 172). A később Magányos cédrusnak nevezett szimbolikus tájábrázolás (1907) lenne az egyetlen monumentális látomás a nemzet múltban, jelenben, jövőben elképzelt fenyegető és sikeres háborújáról? A festmény magányos, vihartépett cédrusa igazabb képet ad a művész belső vívódásairól, mint töredékes írásművei. Az írások között a nemzet energiáit, nagy múltját felidéző műként még az Áldozati kő Baalbekben című festmény jelenik meg. A festmény bizonyára a háború előtt készült (1907-8 vagy talán 1911-ben), de témája a művész mitológiájában már évekkel korábban jelen volt. (A nagy Baalbek festmény fontos részeként). A képet többi festményével együtt a háború idején külön erre a célra épített kiállítási csarnokban szerette volna kiállítani a festő, de ez az álma nem vált valóra.

Nemes Lampérth számára személyes valóság, szenvedés volt a háború. 1915 telén a fronton lába elfagyott, 1917-ben már mentesült a frontszolgálat alól. Baloldali gondolkodóként szemlélte a háborút, plakáttal támogatta a Tanácsköztársaságot. Alaposan elverték mindezért a bukás után, majd emigrációba kényszerült. Berlini, stockholmi emigrációja alatt felszakadtak a háborús szenvedések emlékei. Hanyatló pszichikai állapotban nézi II. Vilmos császár és családja fényképét egy berlini kirakatban, s a Kronprinzet egy közönséges betörőhöz hasonlítja, majd egy öreg, megszürkült embert lát az utcán, zimankós és csatakos időben. "… nagyon-nagyon bántott engemet ez az ember - írja -, mégpedig azért, mert nagyon hasonlított Ferenc Józsefre.³ Nemes Lampérth leveleiből kiderül, hogy ezekben az években (1919-20 között) főleg "tájkép-kompozíciókkal" foglalkozik, "amelyeken valósággal tobzódnak a színek (vörös, fekete, orange és kék)." Hogy ennél többel is foglalkozott, ez egy különös látomásokkal teli "őrült" leveléből derül ki, melyet az őt támogató Hoffmann Edithnek írt.⁴ Érdekes a keltezés, az elképzelt helyszín: "Von Himaláya XII. 1920. "Kedves Edith, azt hiszem, hogy nagyon jól tudja, hogy engemet sohasem érdekelt semmiféle siker sem … Kötelességemet körömszakadtáig teljesítettem; - és az eredmény az, hogy szétpofoztam és rugdaltam az összes Nap=Csillag=Bolygó és Földrendszereket. És ... visszaküzdöttem magam az őshazába, ahonnan elindultam, az egész világ fölépítésének és megmentésének az útjára! Tökéletesen a Nirvánába lebegek - a Hurik birodalmában. Ének, tánc-zene-kabaré mindenfelé … az egész világnak minden drága szőrméje - aranya és gyémántja - de ez még semmi sem. Ami a legtöbbet ér az egész világon, itt vannak Botticelli, Tizián és P. P. Rubens legszebb asszonyai és lányai."

A levélben a háború és emigráció idején átélt frusztráció az ellenkező végletbe csap: eksztatikus, pazar és erotikus látomásba. Hogy ennek voltak művekben kifejezett töredékei, azt csak sejthetjük. Molnár Zsuzsa, Nemes Lampérth monográfusa leírta, hogy a művész erotikus képeit családja megsemmisítette, mikor a művész meghalt tbc-ben a sátoraljaújhelyi elmegyógyintézetben, ahol már nem kapott papírt őreitől, hogy lerajzolja őket, környezetét vagy álmait. Nemes Lampérth szép, dúlt arcát Ferenczy Béni rajzolta le, amikor osztrák kortársa, Egon Schiele síremlékén dolgozott. Nemes Lampérth magára vette a háború minden konfliktusát, s azok feloldását csak az érzékiség tomboló felszabadításában találta meg. De ez a feloldás csak álom, levél, epizód volt életében.

Uitz Béla, Kassák sógora kerülte a háborút, melyet nem érzett magáénak.⁵ A háború mégis utolérte. és 1918-ban már robbanó kompozíciókban, majd 1919-ben politikai plakátokban hirdette bizonyos háborús cselekvések szükségszerűségét és fontosságát. Diktatúra kell! - írta híres cikkében a MA lapjain, és ezt nemcsak művészeti vonatkozásban értette. Szélsőséges nézeteit csoportjának tagjai sem vallották. Uitz ezután évtizedekig védte igazságát. Az emigrációban nemcsak bolygók összeütközését ábrázolta, de valóságos harci cselekvéseket, felkelést, szörnyű megtorlást. Historikusan idézte a luddita mozgalmat és az "imperialista háborút"⁶ az 1920-as évek elején készült grafikai sorozataiban. Utóbbihoz francia álnéven verses prózát is írt - vagy ő vagy egy igazi francia társa. Hiszen nem ismerte a nyelvet, s korábbi irodalmi műveiről sem tudunk, bár több kritikája jelent meg a párizsi Clarté című baloldali lapban.⁷ Uitz forradalmár volt, s nem foglalkozott álmokkal. Grafikái mégis előzmények (Kollwitz, futuristák stb.) után készült hiteles látomások, realitások és utópiák szülöttei.

Négy kortárs művész különböző típusú közeledését figyelhetjük meg a háború témájához. Az idősebb generációhoz tartozó Mednyánszky és Csontváry az I. világháború világméretű konfliktusát transzcendens magyarázatokkal próbálja érthetővé tenni, saját maga és művészetére figyelő közönsége számára feloldani. Mednyánszky empirikus művészete - feljegyzései tanúságai szerint - az asztrális létezés és az enyészet együttlátásaival foglalkozik. Csontváry az isteni gondviselés távlataiba helyezi a nemzet múltbeli és jelenkori harcait a fennmaradásért. Nemes Lampérth a matéria mozgásait, energiáit tanulmányozó festő és rajzoló háború előtti portréiban, tájábrázolásaiban, csendéleteiben. A háborúban való aktív részvétele idején és azt követően Platón drámai dialógusait tanulmányozza (például a Lakomát olvashatta), valamint sok kortársához hasonlóan Dosztojevszkij regényei az állandó olvasmányai. Nappali álmok gyötrik, később az őrület szélsőséges fokozatához illesztett világ-látomások, apokalipszisek, melyeknek részben ő maga a küzdő főszereplője, másrészt elverekedi magát lélekben a hurik birodalmába a művészet és élet érzéki, eksztatikus élvezetébe.

Uitz Béla ifjúkorától hivatásos forradalmár, noha alkatánál fogva igazi ösztönlény. Egész életében hűséges marad 1919-26 között Budapesten, Bécsben, Moszkvában, Párizsban formált heroikus utópiájához, a jóra-rosszra épülő, dualisztikus emberi világ küzdelmének egyoldalú feloldásába vetett hitéhez. Amikor hamis vádakkal az ellenkező táborba akarták taszítani már teljesen deformált szocializmust hívő ellenségei, akkor is kitartott hite mellett. Öregkorában, már igen fáradtan csak szóban jegyezte meg néha: ez nagyon nehéz volt.