Bárkán György
Arthur Koestler, a pszichológus
Koestler sokrétű életművében megkülönböztetett helyet foglalnak el a pszichológiai ismeretek, maga a tudomány, amellyel az Ullstein-lapok tudományos főszerkesztőjeként nap mint nap találkozott, s az az emberismereti-önismereti elemző készség, amellyel mind szépirodalmi műveinek hőseit jellemezte, mind saját életének hatalmas fordulatait értelmezte önéletrajzi regényeiben. Az egyéni sorsok mélyenszántó lélekelemzésén túl azonban a pszichológia és pszichoanalízis társadalmi-eszmei alkalmazásának végkövetkeztetéseitől elhatárolta magát, s felvillantotta azokat a tágabb összefüggéseket, amelyekben az életek és élmények konkrét meghatározottságait el lehet helyezni.
Az önéletrajzi és szépirodalmi alkalmazáson túl szaktudóshoz illő mélységgel és pontossággal három remekmívű pszichológiai monográfiát alkotott. A teremtés az alkotás lélektanára, a kreativitásra vonatkozó ismeretanyag tudománytörténeti szempontból kifogástalan összefoglalása, s az anyag eredeti koncepció mentén való elrendezése. A Szellem a gépben az előítélet és agresszió pszichobiológiai gyökereit tárgyalja, s a kreativitás ellentéteként jeleníti meg. Koncepciója – amely szerint az agresszió eredete az emberi szellem meghibásodásában keresendő -, az etológus Konrad Lorenz modern nézeteivel rokonítja e munka gondolatait. A parapszichológiai jelenségekre vonatkozóan ma sincsen több ismeretünk, mint amennyit Koestler tudhatott.
A tanulmány ismerteti az önéletrajzi-szépirodalmi művekben fellelhető pszichológiai ismeretek búvópatakjait, részletesen tárgyalja a szinte szaktudományos műveknek tekinthető monográfiákat, majd végül bemutatja, hogyan alkalmazta Koestler napjainkra is érvényes módon pszichológiai tudását társadalmi, történelmi, politikai folyamatokra.
Szépirodalmi művek - lélekábrázolás
Az önéletrajzi jellegű szépirodalmi művek tanulmányozása arra vall, hogy Koestler saját személyes élete eszmeileg elkötelezett, alapvető jelentőségű mozzanatainak önelemzése során fordult először pszichológiai /analitikus/ ismeretek esszé jellegű, reflexív alkalmazásához. A “megtérés lélektana” – ahogy ezt a Nyílvessző a végtelenbe első lélekelemző fejezetcíme viseli – először a cionizmussal való azonosulást, majd mélyebben a kommunista mozgalomhoz való csatlakozás motívumait s lélektani történéseinek vizsgálatát tartalmazza. A halál árnyékában ábrándult ki a mozgalomból, s ennek során tárulnak fel előtte az őt halálra ítélő fasizmussal való közös vonásai is e mozgalomnak s ideológiának-mentalitásnak. A formálódó antifasiszta elkötelezettség s végül az internálás körülményei, az egyre mélyebb tömeglélektani elemzések kíséretében ábrázolva, majd a fokozatos általánosítás a védett angliai emigrációban – miközben viaskodott a szigetország izolációs korlátai között érvényesülő, szűklátókörű liberalizmussal – mindez lehetővé tette, hogy fokozatosan kiteljesíthesse életművét az alkotó.
Ez a szépirodalmi művekben már mélyülő, formálódó általánosítás, élményre adott kommentárok közepette bővülő tematikával, új s új területekre kiterjedve, az értelmezés újabb s újabb világát meghódítva, az érzelmi feszültségeket feldolgozó freudi szublimációs folyamatra emlékeztető módon készítette elő azt a fordulatot, amelyben a reflexív, önelemző általánosítás mozzanatai műfajváltást, s a szépirodalmi ábrázolásból a tudományos tételezés, kifejtés struktúráira való áttérést eredményezték. Természetesen a műfajváltás mögött eszmei elkötelezettség dolgozik a szerzőben: első önálló tudományos igényű munkájának alapgondolatával személyes életének tapasztalatait az egész emberiség önmegismerésének szintjére emeli. E fordulat létrejötte előtt azonban azt tapasztaljuk, hogy valamennyi életfordulat, s különösen az alapvető jelentőségű, megrázó erejű válságok a szépirodalmi ábrázolás módszereit, a lineáris cselekményvezetést, a párbeszédeket és a környezetrajzot esszé jellegű lélektani elemzésbe váltják át, amelyben a szerző felhasználja általános lélektani s pszichoanalitikus ismereteit. Mintha az értelmezés és az önmagára adott reflexió igényei mögött ott munkálna benne az általános vágy, hogy a válságok okozta feszültséget érzelmileg, tudatilag feldolgozza.
A bécsi egyetem antiszemitizmussal, zsidó-német-osztrák konfliktusok harci feszültségével teli időszakából való kitörés módjában már megjelenik az az önsorsrontó tendencia is, amelyről Koestler halála után Mikes György is olyan szépen megemlékezett. Az utolsó pillanatban félbehagyott egyetemi tanulmányok, a váratlan kitörés a cionizmus s az akkor még igencsak sivatagos palesztín-izraeli élet felé egyszerre tartalmazza az antiszemitizmussal való szembefordulást, a nagy eszmével való azonosulás és az önsorsrontás mozzanatait. Jóval később személyiségének ezt a tudattalan törekvését már értelmezni is tudja: A láthatatlan írás József Attila verseiből merített példákkal világítja meg “a bűntelen bűnös” kisgyermekkori világból származó, elfojtott “bűntudati kompexusát” (vö. József Attila Freud nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntő versével), amellyel Koestler is saját önpusztító tendenciáit magyarázza. S valóban: az önsorsrontás tényleges önpusztító mélységekbe torkollik: a kommunista mozgalomhoz való csatlakozás miatt eldobott fényes újságírói karrier, majd Franco fasisztáinak halálos ítélethez vezető, fölöslegesen eltúlzott provokációja – amely a fasizmus közeli megismerésének mélységes szellemi, lélektani, emberileg elkötelezett vágyával párosult -, megmenekülése ellenére is előrevetíti életének jóval későbbi, tragikus befejezését.
Ha van értelme annak a víziónak, amely az emberi lélekben élet és halál örökös párharcát látja, Koestler személyiségében az emberi lét végső határainak esztétikai ábrázolását, majd tudományos értelmezését az élet igenlésének, önértelmezései fényében megvilágosodó tudattalan árnyékvonásait pedig a halál motívumának, az önértelmezéseket esztétikumba emelő általánosítást, ábrázolást pedig az élet-motívum halál feletti győzelmeként értékelhetjük.
Az önéletrajzi regényekkel ellentétben a Sötétség délben klasszikus szerkezetű, reális típusokat felvonultató regény, tehát sem esszé jellegű szociálpszichológiai, sem analitikus módszerű lélekelemző megközelítést nem tartalmaz. Habár a Rubasov típusú forradalmárt ma már inkább ideáltípusnak kell tekintenünk, elkötelezettségében rejlő naivitása – kiegészítve a kivégzésre hurcolt fiatal matróz másféle, zsenge naivitásával – nagyszerű ellentétet alkot a Diktátor eltitkolt, ravaszkodó, paranoid vonásaival. Sejtelmes mosolya, amellyel fogadja a külföldi szolgálatból hazatérő Rubasovot, szemében a fölsejlő jövőtudással, amelyet a másik nem ért meg – avatott lélekelemző ábrázolási művészete alapján jeleníti meg a regény. Az Érkezés és indulás – mondhatnánk: egy trilógia középső darabja – három alapvető szerkezeti egységből áll. A szerző saját lisszaboni menekülése alapján megrajzolt világban - lélektani szempontból nézve - egy megbetegedés történetét rajzolja meg. A középső cselekményegység egy pszichoanalitikus kezelés szakmai szempontból hibátlan rajza, mondhatnánk: szépirodalmi eszközökkel megrajzolt esettanulmány, amely egy lelki betegség kialakulásának gyökereit az aktuális traumákból kiindulva a személyiség kisgyermekkorban elszenvedett sérüléséig lehatolva tárja fel. Még a párbeszédek is jórészt az analitikus technika dialógus-formáját követik. Végül, a szépirodalomban talán egyedülálló módon, a gyógyulás teljesen hiteles rajzát, lélektani modelljét is bemutatja a szerző. A regény harmadik cselekményegysége a meglepetés ábrázolási technikáját felhasználva érzékelteti az elkötelezett ember belső, etikai kényszerét az elkötelezett cselekvésre. “Nincs menekülés a belső parancs elől” – lélekábrázolás és hitvallás összefonódását leghívebben talán ezzel a mondattal fejezhetnénk ki.
Az emberiség söpredéke regény és memoár egységén alapszik. Pusztán a lélekábrázolás szempontjából vizsgálva a művet, kiemelkedően újat a társadalmi csoportok, rétegek és típusok empirikus, leíró jellemzésével alkot, amelyben elemzőkészség és pszichológiai tudás egysége jelenik meg. A személyiséglélektani szempontokon túl figyelemre méltó az a rendkívüli tömeg- és társadalomlélektani ismeretanyag, amely esztétikai ábrázolás és expressis verbis kimondott pszichológiai megfogalmazás egységébe, egymást kiegészítő művészi képalkotás és verbális kommentár cselekménybe, történésbe szövődésével együtt jelenik meg.
A tömeglélektan a kommunista ideológia számára tiltott diszciplína volt, hiszen a tömegek pozitív történelmi szerepének egyoldalú hittétele alapján szigorúan tilos volt bármilyen negatívnak minősíthető jelenség, tulajdonság megemlítése. Holott a századforduló tájékán már Gustave le Bon, a francia orvos és szociológus igen részletesen mutatta be azokat a sajátos folyamatokat, amelyek során módosul a tömegben lévő individuum cselekvése és személyiségszerkezete az együttes hatás függvényében. Ugyancsak ő mutatta be először a szélsőbal és szélsőjobb politikai mozgalmak s szereplőik egymáshoz hasonló tulajdonságait. Koestler ezekre az előzményekre támaszkodva jellemzi, ábrázolja a francia lakosság, a táborok őreinek, a kommunista mozgalmároknak s Franco embereinek viselkedését, jellemvonásait. Érdekes tény lehet számunkra, hogy a tágabb francia környezet és a táborlakók lélekrajzának, viselkedésének, tipológiájának bemutatása során igen sok olyan jelenséget láthatunk Az emberiség söpredéke lapjain, amelyet irodalmunkban a másik, francia fogolytáborban ugyancsak éveket eltöltő író, Kuncz Aladár ábrázolt A fekete kolostor című regényében.
A szépirodalmi művekben egyre határozottabban jelentkező személyiség- és tömeglélektani elemzések már előrevetítik Koestler tudományos igényű munkáit. Az író életének a tragédia határán egyensúlyozó fordulatai, szélsőséges eszmei elköteleződésre való hajlama, alapos kiábrándulásai, az állandó önelemző-társadalomvizsgáló készség érthető módon vezettek a megválaszolandó kérdések általános, s a szerző életében új típusú megfogalmazásához. Talán Koestler művészi alkotásról tudományos munkásságra való áttérését sokáig kritikával illető Faludy György “megtérése” fejezi ki legjobban e fordulat belső folytonosságát. A londoni Times Koestler-nekrológjának írására felkért Faludy György közel negyedszázaddal később írt újabb, visszaemlékező nekrológja, a Koestler Artúr siratója című cikk néhány sora vezethet át bennünket a tudományos művek tanulmányozásához: “Az időközben eltelt huszonhárom év alatt viszont nem egyszer törtem a fejemet, miközben Koestler sorra írta tudományos vonatkozású könyveit, jogos-e a kritikám? Elvégre az ember sorsáért aggódott, nem kevésbé, mint Voltaire vagy Erasmus, és lelkiismerete vezérelte, mikor a tudományhoz fordult segítségért, melyben nem a természet legyűrésének és elpusztításának, hanem megértésének eszközét látta.”
Teremtés - a kreativitás lélektana
Láttuk, hogy Koestler életművében az alkotás mint értékteremtés sokáig győz a személyiség “sötét” oldalai felett, mint ahogy azt is láttuk, hogy műfajváltása mögött változatlan eszmei elkötelezettség dolgozik benne; s már első önálló tudományos igényű munkájának alapgondolatával is arra törekszik, hogy személyes életének tapasztalatait az egész emberiség önmegismerésének szintjére emelje. A teremtésben a kreativitás úgy jelenik meg, mint az embert a puszta ösztönlény-állattól megkülönböztető entitás, s egyúttal, a puszta ösztöndeterminácón túl, az elidegenült élet negatívumokat hordozó, szenvedő lényét megváltó, pozitívumba emelő mozzanat. Természetesen a kreativitásnak is sokféle típusa van: a kor mélyszövegére támaszkodó, ám a felszínen látszólag előzmény nélküli, felvillanó-felvillantó, amely intuíción alapul; a kor szövetében, elődök munkásságában jelenlévő kezdemények lineáris továbbszövése; s az, amely Koestler számára a “par excellence” kreativitást jelenti: az egymástól távoli területek meglepetésszerű összekapcsolását, amely ismert dolgokat új összefüggésbe állítva új ismeretet hoz létre, vagy az igazság új arculatát tárja fel. Koestler az egymástól távol álló területeket, felvillanásszerűen összekapcsoló jelenséget szembeállítja az asszociációval, amely a képzeteket társítva egyik mozzanatról a másikra tér át az idő múlásának parányi töredéke alatt. Így analitikus jellegű, lineáris előrehaladás áll szemben egyidejűségre törekvő szintetikus lelki mozzanattal. A kreatív gondolat alapegysége – Koestler új kifejezése szerint – a biszociáció, amely nem az egyik dologról a másikra való áttérést jelenti az idő függvényében lineárisan előrehaladva, hanem két egymástól addig függetlennek vélt, s többnyire távoli területen lévő kognitív mozzanat villámszerű felismerésen alapuló összekapcsolását. Azt az összefüggésrendszert, amelyben a két kognitív mozzanat egymástól függetlenül létezett, a szerző mátrixnak /tegyük hozzá: nyilvánvalóan kognitív mátrixról van szó/ nevezi. Így a biszociáció új kognitív mátrixot hoz létre, amelyből azután további ismeretek, összefüggések vezethetők le.
Koestler az emberi tudás történetének rendkívül széles körű ismereteken alapuló áttekintése során arra a megállapításra jutott, hogy e biszociáció a kultúra három eddigi területén fedezhető fel: a humor, a művészet és a tudomány alkotásai egyaránt ezen az úton, biszociációval jönnek létre.
Azután A teremtésben e három terület részletes kultúrtörténeti elemzése következik. Mindenütt a biszociáció jelenségeit kutatva, bemutatva, s a legnagyobb művek létrejöttének alkotáslélektani megvilágításával a kreativitás általános törvényszerűségeinek feltárására törekszik a szerző.
Az intuitív felvillanás, amely az új gondolatot létrehozza, szubjektíve a heurékaélményben jelenik meg - ismerjük az Arkhimédész-anekdotát, ahonnan a kifejezés származik -, az objektívált ismeret oldaláról ugyanezt kreatív ötletnek nevezhetjük. Az alkotáslélektani elemzés feltárja a pszichikus folyamat kiindulópontját, amelyben az egyén normális lélektani alapállapota megszűnik, hétköznapi élettevékenységét felfüggeszti, a beidegzett gondolkozási szabályokat ugyancsak, s egyfajta, csak az alkotás pillanataira jellemző felfokozott alapfeszültség állapotába kerül.
Az alkotó ember azután élete során fokozatosan, részint öntudatlanul, részint tudatosan kialakít magában egyfajta beállítottságot a kreativitásra, amelynek segítségével az alkotáshoz szükséges lélekállapotot akaratlagosan is elő tudja idézni – így a kreatív személyiség számára az alkotás élménye alapvető létélménnyé válik. Kognitív szempontból a látszólag távoli területek összekapcsolása - a két mátrix közti átmenet során kialakuló új mátrix - maga is meghatározott, bár a mélyben rejtett előfeltételek alapján jön létre. Koestler ezek közül hármat tart kiemelkedő jelentőségűnek: az egymástól független kiinduló mátrixok rejtett analógiáit, amelyek felismerése lehetővé teszi a biszociációt, az eltolódást, amelynek során az addig lényegtelennek vélt mozzanat lényegi jellegét felismeri az alkotó, s ráteszi az ennek megfelelő hangsúlyt, majd a megszemélyesítést, amely álmokban, képzeletben, játékban személyként modellezi le élettelen vagy mozdulatlan dolgok struktúráit.
Különösen jelentős ez a legutóbbi a tudattalan folyamatoknál, s annál a nem ritka jelenségnél, amikor bizonyos problémák megoldását megálmodja az alkotó, vagy hallucinatorikus állapotban van. Legismertebb példája ennek Kekulé vegyész esete, aki az önmagába záródó szénmolekulalánc létrejöttét úgy álmodta meg, hogy az egyes szénatomok ördögként megszemélyesítve körtáncot jártak álmában. Coleridge Kubla kán című költeménye példázza a hallucinatorikus állapotban létrejött mű alkotási folyamatát, Baudelaire és Huxley kábítószerhatásról írt elemző, önelemző munkái pedig számos példával gyarapítják e területről való ismereteinket.
A heurékaélményben feszültség és pillanatnyi kisülésen alapuló oldódás intenzív dinamikája játszódik le, s idézi elő azt a katarzist, amely az alkotó munka lélektani jutalma. Maga a heurékaélmény s a mögötte meghúzódó teremtés folyamata az ember biopszichológiai alkatában megalapozott motivációs bázis alapján jön létre, a feszültségoldódás kettősségében rejlő jutalmazó mozzanat e motívumok kielégítésében, feszítő erejének csökkentésében rejlik.
A motivációs bázis vizsgálatában Koestler két alapvető, egymással ellentétes indíték egyidejű jelenlétét állapítja meg az emberben Az önátadás, önkiteljesítés és az önérvényesítés, versengés motívumai a humán létezés biológiailag megalapozott struktúráiból kiindulva a szociális szférában való megjelenésükig mindenütt áthatják az emberi aktivitást. E két motivációs típus - amelynek létezését az empirikus humanista lélektan s az un. én-pszichológia egyaránt kimutatta – az ember biopszichikus struktúráinak egymásra épülő szintjein fokozatosan haladnak az egységesülés, az integráció felé, s így, ebben a minőségi meghatározottságukban válnak azután a teremtő aktivitás alapjává.
Koestler gondolatmenetében alapvető szerepet játszik az élő szervezetek belső felépítésében meglévő hierarchia, amelyben a magasabbrendű életfunkciók és pszichikus jelenségek ráépülnek az alacsonyabb szintekre, amelyek ugyan megtartják részleges és viszonylagos önállóságukat, specifikus meghatározó törvényeiket, működésükben ugyanakkor alá is rendelődnek a fölöttük lévő szintek magasabbrendű egységeinek. Vonatkozik ez a motivációs szférára is, amelyben az ösztönök merev, rugalmatlan kódjára ráépülő magasabbrendű szükségletek egyre nagyobb szabadságfokkal rendelkeznek, s így a kreativitásra jellemző integrált szinten egyúttal - a legnagyobb szabadságfok alapján – képesek új s új entitásokat létrehozni a világban.
A későbbiek során látni fogjuk, hogy Koestler maga is számol azzal a ténnyel, hogy a társadalmi, mikrokörnyezeti és a személyiségen belüli szintek együttműködése, kölcsönös összefüggése még nincs kellő tudományos mélységben kidolgozva, a kettő közti konszonancia azonban nélkülözhetetlen az ember teremtő aktivitásához, s a felvilágosodás és a liberalizmus józan eszének alapjává válik, míg a disszonancia ennek ellenkezőjét, s a konszonancia szellemi eredményeinek lerombolását idézi elő.
A két vonatkoztatási rendszer közti összefüggéseket Koestler elsősorban a tanulási folyamatokra vonatkozó lélektani eredmények áttekintő elemzésével közelíti meg. Maga a fogalom kulcsjelentőségű a lélektan történetében, szinte egyidős magával e tudománnyal: Pavlov és Watson kísérleti eredményei lapján az amerikai kutatások s az ún. behaviourizmus alapvető kategóriájává vált. Koestler e kutatások lexikális szempontból szinte kimerítő áttekintése után szembeállítja ezt az irányzatot a Gestalt-teóriából származó kutatásokkal /alaklélektan/, s az érzékleti, gondolkozási Egészek átstruktúrálódására épülő, ún. belátáson alapuló tanulás kísérleti eredményekkel való megvilágításával. Koestler egyébként a merev behaviourizmus elsöprő kritikáját adja, írván, “hogyha az embert egyetlen óriási, inger-reakció sémában működő patkánynak láttatják”, akkor a “gondolkozó ember joggal kezd nyugtalankodni”. Az alaklélektannal való szembeállítás – ez irányzat ugyancsak alapos kritikai feldolgozásával egybekötve – azonban a szellemi integrációt szolgálja, A teremtés részletesen ismerteti mindazok munkásságát, akik a kettő egyesítésén fáradoztak /mindenekelőtt Tolman szemantikai jellegű, jel-alak Egészeket konstruáló munkásságára kell gondolnunk/.
Az egyszerű tanuláson túlmutató személyiséglélektani folyamatok közül Koestler mindenekelőtt az azonosulást és elkötelezettséget emeli ki, a nagy alkotók, tudósok és művészek alkotási folyamatának avatott, sokszor mélylélektani jellegű elemzése során. A teljesség igénye nélkül említjük meg, hogy Darwin, Newton, Faraday heurékaélményeinek vizsgálata, élettörténetbe ágyazott felfejtése követi egymást, tudatos és tudattalan történések egymásba szövődő váltakozása, elődök és utódok egymásból táplálkozó s egymást kiegészítő kreatív élményeinek s tudásának tudománytörténeti szőttesét hozva létre.
Az önátadás és önmegvalósítás egymást ellentétükben kiegészítő motívumai az azonosulás és a bonyolultabb személyiséglélektani folyamatok rendszerében ugyanúgy integrálódnak, mint ahogy a tanulás során elsajátított-kialakított készségek teszik. Így a fentiek során már említett biológiai hierarchia áthatja az élő szervezet egészét. Az ösztönös motívumok és az ösztönvezérelt, mereven kódolt cselekvések determinációs szintjétől a hierarchia magasabb szintje felé haladva megnövekedett szabadság a kreativitás alapja, s egyúttal maga a kreativitás hozza létre ezt a szabadságfokot, így válik a teremtés a specifikus emberi létezés sajátos, meghatározó mozzanatává. Ez indokolja egyébként azt a többször elemzett – s Faludy György által egykor értetlenkedve helytelenített - váltást is Koestler életművében, amelynek során, szépirodalmi alkotó tevékenységről áttért a tudomány vizsgálatára, s később tudományos konstrukciók létrehozására. Az emberi létnek azt a magvát kereste, amely megkülönbözteti a humán entitást az állatitól, s mint később majd látni fogjuk, a teremtést a rombolástól. Úgy látszik, e kérdés megválaszolására a művészetet már nem tartotta elég alkalmasnak, más, fogalmi jellegű eszközöket keresett a személyesen átélt szenvedések hatása alatt is megfogalmazódó kérdés megválaszolásához. Az élő szervezetekre jellemző belső hierarchia kérdésében Koestler egészen közel jutott Polányi Mihály gondolataihoz – mint ahogy ezt néhány személyes találkozásukkor lezajlott beszélgetésükben egymással is tisztázták. Az élő szervezetekre jellemző belső hierarchia tényén túlmenően azonban mélyebb rokonság is volt nézeteik között: tudománytörténeti fejtegetéseikben mindketten rádöbbentek arra, hogy a művészi és a tudományos kreativitást nem választja el olyan mély szakadék egymástól, mint azt a filozófusok korábban hitték. A természettudományos vizsgálódásokban /matematika, kémia stb./ gyakori a levezetések szépségére irányuló törekvés, míg a műalkotások létrehozásában sem ritka, hogy tudományos igényű fogalmi elemzések vagy tudomány ihlette gondolatok válnak az esztétikai struktúra szervező középpontjává. Kreativitás és szabadság is összekapcsolódik mindkettőjük életművében: Polányi odáig megy, hogy a konszenzuson alapuló demokratikus közösség modelljét a tudományos közösségek struktúrájában és dinamikájában véli fölfedezni.
A teremtés elméleti, összefoglaló jellegű építkezését számos “esettanulmány”, empirikus lélektani elemzés színezi: nagy tudósok, alkotók lelki folyamatainak vizsgálata, bemutatása, a mű létrejöttéhez szükséges személyiségvonások s heurisztikus felvillanások előzményeit kutató analízisek. Az Alvajárók című monográfiája időben megelőzi A teremtés nagy szintézisét, Kepler, Newton, Galilei alkotási folyamatainak elemzése azonban itt veszi kezdetét, az Alvajárókat egyaránt olvashatjuk az elméleti interpretáció előzményeként, forrásaként vagy akár a kifejtett tételek illusztrációjaként is.
Szellem a gépben - előítélet és agresszió
A kreatív építkezés, a teremtés ellentéte a rombolás. Törvényszerűségeinek feltárásához Koestler azokat a pontokat kívánja megkeresni, amelyeken az emberiség pusztítása, önpusztítása elválik az építkezéshez, alkotáshoz vezető úttól. A Szellem a gépben az e pontokat megközelítő tudománytörténeti előzmények felkutatását, s annak a pszichodinamikának a feltárását kísérli meg, amelynek folyamatában az alkotáshoz vezető belső utak önmaguk ellentétébe, romboláshoz vezető úttá változnak át.
Az élő szervezetek belső építőköveinek hierarchiájában az egyes elemek – Koestler új kifejezése szerint a holonok – Janus-arcú, kettős viselkedésű tényezők. Egyrészt integrációra törekszenek, s ebben a minőségükben alárendelik magukat a hierarchiában fölöttük lévő elemek működésének, beilleszkednek a rendszerbe, másrészt függetlenülni próbálnak, s a maguk szintjén önálló dinamikát fejtenek ki. E kettős működés – Ludwig von Bertalanffy struktúra-elméletével összhangban - együttesen alkotja az élő szervezetek funkcionális rendszerét. Az élőlény – s így az ember - szükségleti szintjét, motivációs bázisát is az elemi építőkövek egymásra épülő rendszerében tapasztalható Janus-arculat határozza meg: az azonosulás és elkötelezettség valamint a távolodás és szembefordulás poláris ellentétei válnak az érzelmi élet alapvető kettősségének, Janus-arcának kifejeződéseivé. Mögöttük az önátadás és az önérvényesítés, mint a struktúrát fenntartó, fejlesztő építés s az azt kiegyensúlyozó vagy meghibásodás esetén romboló versengés motívumai feszülnek. Az azonosulás, elkötelezettség s a versengés érzelmileg gazdagon átszőtt mentalitássá, tartós beállítottsággá válnak, s ebben a minőségükben a személyiség világhoz való viszonyának legerősebb determináló tényezőiként jelennek meg. /Koestler egyébként ezt a kettősséget szélesebb, átfogóbb jelentőségűnek tartja, mint az általa egyébként nagyra becsült Freud életösztönök-halálösztön ellentétét./ Az azonosulási folyamatok elemzésében – s úgy tűnik, hogy Koestler nem ismeri az idevágó lélektani ismeretanyagot - új megállapításként vezeti le azt a két, egymással ellentétes típust, amelyet a pszichológiában anaklitikus /megfelelő modellel való pozitív, egybeolvadó, utánzó/, ill. az agresszornak behódoló, önfeladó azonosulásnak nevezünk. Koestler főleg ezt az utóbbi típust írja le, s feltárja ennek kártékony, személyiséget és pszichobiológiai, szociális rendszert egyaránt romboló jellegét.
Az élő szervezetek biológiai hierarchiájára épül a még bonyolultabb társadalmi rendszer, annak is bonyolult belső rétegződésével. Így Koestler a Bertalanffy-féle rendszerelmélet modelljét tovább követve különböztet meg biológiai, agyfiziológiai, személyiségen belüli, szociális, mikro- és makrokörnyezeti szinteket, amelyek végső soron egységes rendszert alkotnak, valamennyi szintjükön az építés s a versengő, önállósuló részek egységét, egyensúlyát hozva létre.
E szintek egymáshoz való viszonya, kölcsönös determinációs hatásuk valamennyi törvényszerűsége még nincsen feltárva, éppen ezért nehéz megállapítani együttműködésük fejlesztésének lehetőségeit, s azt, ami Koestler e munkájában a legfontosabb: a meghibásodás okát, módját, mikéntjét. Mi csupán e belső romlás következményét, a rombolást, a kifelé irányuló agressziót észleljük, állapítjuk meg és írjuk le. Koestler elmélete ezen a ponton hasonlít Konrad Lorenz – egyébként sokak által bírált – agresszióelméletéhez: mindketten az evolúciós fejlődés belső egyensúlyának felbomlásával, meghibásodásával magyarázzák az emberi agresszió megjelenését, s mint Lorenz írja: “az emberiség nyolc halálos bűnét”.
Koestler és Lorenz azonban másban látják az evolúciós fejlődési folyamat meghibásodását. Lorenz az agresszió ősforrásának azt a fajtársak elleni területvédő harcra ingerlő motívumot tekinti, amellyel a törzsfejlődés alacsonyabb fokán élő állatok /halak, rovarok stb./ védik saját életterüket a túlnépesedéstől való fenyegetettség vagy a túlságosan elszaporodott társaik területükre való betörésétől. Ezt a harci késztetést a törzsfejlődés későbbi szakaszaiban már nem tapasztalhatjuk: az állatok különböző ritualizált, szimbolikus levezető tevékenységformákkal feldolgozzák agresszív impulzusaikat, s ennek következtében a törzsfejlődés magasabb fokain ezek az impulzusok már meg sem jelennek. Lorenz véleménye szerint az ősi agresszió eliminálásának ezek a módjai kiszabadulnak az őket elnyomó evolúciós gátlás alól az emberré válás folyamatában, s így a humán lét magasabb fokán ismét megjelenik a fajtársak elleni pusztító indulat. Koestler ezzel ellentétben az agyvelői területek egyenlőtlen fejlődésében véli fölfedezni az evolúciós meghibásodás okát. A majmokból kifejlődő előember agyvelői rendszerében a tulajdonképpeni humán tulajdonságokat hordozó, szabályozó agyvelői területek az evolúció megelőző szakaszaihoz képest rendkívül gyorsan, rendkívül rövid idő alatt fejlődtek ki. Ez az egyenlőtlen fejlődés megbontotta a központi idegrendszer belső területeinek egymáshoz való kiegyensúlyozott viszonyát, vagyis a rendszerelmélet értelemben vett poláris ellentétek balanszírozó összjátéka megszűnt, s felszabadult az egyenlőtlenségből fakadó integrálatlan energia. Ez vezetett azután a felszabadult energia agresszív indulatokba való átcsapásához, a versengő, önérvényesítő indulatok függetlenedéséhez, miután ez utóbbiak megszabadultak az építő, önátadó törekvések gátló hatásától.
Erich Fromm – aki talán a legszélesebb körű monográfiát készítette az emberi agresszió eredetéről – bírálja Lorenzt, s azt állítja – Koestler gondolatainak vonatkozásában is megszívlelendő érv! -, hogy az agresszió egységesen kezelt fogalma mögött különböző impulzusokat vont össze a német etológus, s többé-kevésbé valamennyi idevágó kutatás ezt teszi. Más dolog az élet fenntartásához, a szükséges élettér megvédéséhez, az önvédelemhez szükséges harci indulat, cselekvés, s ismét más az a halálnak való elkötelezettség, amely az embert társai elleni pusztításba, s az emberiséget önpusztításba kényszeríti.
Erich Fromm egyébként az előítéleteket is fenntartó autoriter, autoritáriánus jellem vizsgálatának első úttörője: ő írta le először azt a tekintélyuralmon alapuló jellegzetes német családot, amelynek belső hierarchizálódása, alá-fölérendeltségi viszonyai kiváltják a gyermeknek az uralkodó apával mint agresszorral való azonosulását, s amelynek következtében azután a gyermekáldozat az elszenvedett erőszak kiváltotta indulatait kifelé, meghatározott társadalmi csoportok és célszemélyek ellen fordítja.
Fromm úttörő tanulmánya egyik kiindulópontja lett a harmincas években formálódó frankfurti filozófiai iskola fokozatosan szociologizálódó kutatásainak. Koestler – e kutatások ismerete nélkül, önálló terminológiát használva – sokszor megközelítette a frankfurtiak tételeit, jellemzéseit. Adorno és Horkheimer közös munkája, A felvilágosodás dialektikája a pusztulás víziójából kiindulva jellemzi az ész elidegenülésének folyamatát. Ha a felvilágosodás tulajdonképpeni célját az önpusztítás ellentéteként határozzuk meg, tételünk valahol a mélyben egybevág azzal, ahogy Koestler leírja a különböző pszichobiológiai rendszerek egyensúlyát, s azt, ahogy a különböző rendszerek közti konszonancia válik a józan észen alapuló felvilágosodás és liberalizmus alapjává, az egyensúly felbomlása pedig a pusztító indulatok forrásává. Ma már eléggé közismert tudománytörténeti tény, hogy a harmincas évektől empirikus kutatásokra is törekvő frankfurti iskola nagy pszichoszociológiai kutatássorozatát emigrációban, amerikai területen végezte. Tulajdonképpen ennek hatása alatt terjedt el az autoritáriánus személyiség fogalma, s alakult ki széleskörű vizsgálati eszközökkel verifikált, máig érvényes képünk e karakter empirikus tulajdonságairól, személyiségvonásairól. Nem derül ki Koestler írásaiból, hogy ezeket a kutatásokat ismerte volna. Azonban szépirodalmi műveiben körvonalazódó reflexiói, majd a Szellem a gépben rendszerelméleti keretbe ágyazott pszichológiai ismeretanyaga, a szerző esszé jellegű jellemzései, amelyek végül A jógi és a komisszár mentalitástípusainak analízisében kristályosodtak ki, számos ponton egybehangzanak azokkal az empirikus eredményekkel, amelyeket a nagy terepkutatások tártak fel.
Társadalom- és tömeglélektan
Az Amerikába emigrált frankfurti iskolának a The Autoritarian Personality című összefoglaló munkájában ismertetett eredményei, azok a vizsgálati módszerek és előfeltevések, amelyekkel az amerikai társadalomban észlelhető előítéletek feltárásához közeledtek, még saját Németországban szerzett tapasztalataik, bőrükön is csattanó élményeik hatására körvonalazódtak. Koestler általánosításai ugyancsak “sajátélmények” kiindulópontjai alapján fogantak, azonban a tudományos megismerés személytelenné váló elvonatkoztatásaival szemben nála ezek élményhátterét az önéletrajzi írásokból kiindulva közvetlenül nyomon követhetjük.
Adorno és munkatársai empirikus kutatásaik eredményeit két összefoglaló skála mentén helyezték el: a szélesebb spektrumú, E-vel jelölt tartományba az átfogóbb, bár enyhébb, s szélesebb véleményterületen szóródó előítélet-tartalmakat összegezték, míg a szorosabb értelemben vett, súlyos előítéletek az F-/fasizmus/ skála tartalmát képezték. A legfontosabb tulajdonságokat egy-egy címszóként is használható melléknév fejezi ki: konvencionalizmus /merev ragaszkodás az ideológiailag preferált értékekhez/, tekintélyelvű azonosulás a hatalommal, erős agresszivitás a kisebbségi, hátrányos helyzetű, “más” csoportokkal, személyekkel szemben, a hatalom és a keménység tisztelete, a gyengéd, oldott, egyéniségre valló humán értékek elutasítása, hajlam a babonákra és sztereotip gondolkozásra, saját elfojtott indulataik kivetítése, pszichoszexuális motívumaik elidegenítése önmaguktól. Figyelemre méltó, hogy a fenti eredmények nyilvánosságra hozatala után széleskörű pszichoszociológiai vita indult annak a felismerésnek a mentén, amely szerint ezek a tulajdonságok igen jelentős mértékben megtalálhatók a fasizmussal ellentétes, kommunista, funkcionárius, mozgalmár típusok személyiségében is. A vita az ötvenes-hatvanas évek szocialista ideológiával még többé-kevésbé szimpatizáló értelmiségi. csoportjainak nyomása alatt kompromisszummal zárult: azzal a megállapítással oldották fel az ellentétet, hogy a fasiszta személyiség szerkezetében a felsorolt vonások összefüggő tünetté szilárdulnak, míg a másik oldal képviselőinél e tulajdonságok mélyebb összekapcsolódás nélkül, esetlegesen és nagyobb szóródással – vagyis enyhébb eloszlásban – fordulnak elő.
Különösen nagyszerű élményünk lehet, ha figyelemmel kísérjük Koestler életművében idevágó meglátásainak fokozatos fejlődését, amint az esszé és a tanulmány eszközeinek váltakozásával egyre mélyebben jellemzi e két típus belső tulajdonságait s egymás közti, külső összefüggéseit.
A bécsi diákévekben átélt antiszemitizmussal kapcsolatos korai tapasztalatok – amelyekben a zsidó diákok önvédelmi képességének fokozatos csökkenését, konformizmusuk összeomlását is átélte a fiatal író -, később kiegészült az uralomra került fasizmus funkcionáriusainak, katona- és rendőrtisztjeinek elmélyült lélekelemzéssel kialakított képével. De - csatlakozása s hosszúra nyúlt tagságának ideje alatt - belülről látta a kommunista mozgalom képviselőinek tulajdonságait is, így a két szélsőséges ideológia képviselőinek összehasonlító elemzése önként kínálkozott. /Európában újságíróként egészen a Komintern középpontjáig eljutva nyert bepillantást az akkor már az egész földrészt behálózó, jórészt titkos vagy féllegális funkcionárius rendszerbe. Hároméves szovjetunióbeli tartózkodása alatt, beutazva a roppant birodalom teljes területét, a legkülönbözőbb néptípusokból kikerülő hivatalnokok egymással összhangban lévő személyiségvonásait is átláthatta. A bonyolult összehasonlítás a két szélsőséges mozgalom és ideológia képviselői között önként adódott, s a szépirodalmi eszközökkel leírt, esszé jellegű bemutatáson túl elméleti megfontolásokhoz is vezetett.
Társadalomelemzés s egyéni lélektan összekapcsolását először a frankfurtiak, majd Angliában a fiatalon elhunyt filozófus, Christopher Caudwell kísérelte meg. Koestler munkássága mintha ezeket a kezdeteket folytatná tovább – bár megemlítettük már, hogy tudomásunk szerint nem ismerte őket. Azonban végső általánosításban felállított fogalmai: a politikai neurózis, politikai libido, a funkcionárius típusú ember elidegenülése a humán valóságtól, s teljes szellemi-mentalitásbeli zártsága mindkét szélsőséges mozgalom keretei között megtalálható. A társadalmi problémák megoldatlansága, megoldhatatlansága olyan kihívást jelent, amelyre két szélsőséges válasz adható, amelyeket a valódi cselekvéstől elforduló, passzív szemléletű jógi és a cselekvést egyoldalúan túlhangsúlyozó, a világot erőszakosan megváltoztatni kívánó komisszár szimbolikus alakja fejez ki.
A két szélsőséges autoriter, autoritáriánus típus gondolkozásmódját a szellemileg zárt rendszer jellemzi, amely Közép-Európában különösen gyakori. /Koestler ennek példájaként a szocialista ideológiát, ortodox marxizmust - s a politikumtól teljesen függetlenül az ortodox freudizmust említi./ E zárt kognitív rendszerek három lényeges sajátossága: a kognitív mozzanatok egymással logikailag szerves kapcsolatot alkotnak, egymásból levezethetők, végső pontjukon azonban belső meggyőződés, hit, determinálja őket. A hitetlent, akinek nézetei eltérnek ettől a szigorú logikai lánc mentén való levezethetőségtől, hitetlenségében valamilyen személyiségében rejlő hiba determinálja: pl. a kispolgári származásból fakadó szemellenző, vagy saját belső ellenállása a reális önismerettel szemben. Ugyanakkor e zárt rendszerek hívői minden kívülről jövő érvvel szemben immunisak, a külső világban felismert, de rendszerüket cáfolni látszó tényeket, eszméket vagy tagadják, vagy beépítik saját rendszerükbe. Elutasított eszmék képviselőivel, a szellemileg eltérővel, a mással szemben a kitagadás, rosszabb esetben a megsemmisítés az egyetlen válaszuk. A kommunista ideológiában ehhez csatlakozik a dialektika mint szellemi fegyver. Az ellentmondások egységén alapuló szemléletmód, kiegészülve a tagadás tagadásának elvével, lehetővé teszi, hogy alkalmazója minden eszméinek ellentmondó tényt a maga javára értelmezzen, minden ellentétes érvet az önmaga ellenkezőjébe való átcsapás elvével hasonítani tudjon saját gondolkozásmódjának alapjaihoz. Ennek segítségével a dialektikus gondolkozó széles határok között kooptálni tudja kritikusai és ellenfelei nézeteit, ha azonban az alaptételek határait túllépő kitekintésről, eszmei alapállásról van szó, a kommunista dialektikus – s itt most csak róla van szó! - szemléletmódjában visszaesik gondolkozásmódjának merev dogmatikai alapját képező kiindulópontjára. Mindez az öncsalás mechanizmusainak kialakulásába torkollik, amelynek segítségével e mozgalmak hívei el tudják fogadtatni önmagukkal a mozgalmukból fakadó legszörnyűbb, gyilkos következményeket is. A biológiai, társadalmi vagy történelmi szükségszerűség eszméje így válik tömeggyilkosságok lelkiismeret előtti menlevelévé.
A szörnyűségek megértő tudomásul vétele Koestlert Angliába való, utolsó emigrációjától kezdve élete végéig izgatta. Hogyan lehetséges az, hogy a nyugati társadalmak valamiképpen elfogadták, indokolták, magyarázták a kommunizmus belső rémtetteit, még jóval a sztálini koncentrációs táborok lelepleződése után is? Ugyanígy fájlalja azt is, hogy a koncentrációs táborok, majd később a gulág borzalmas valósága – mint a józan ész elképzelő képességét és érvkészletét meghaladó valóság – hitetlenkedést vált ki azokból, akik csak messziről, elbeszélésekből értesültek e táborok működéséről, s főleg a kommunizmus áldozatainak sorsában hajlamosak személyes hibák következményeit látni. Nem értették meg a kommunista rendszer működének éppen azt a lényegét, hogy olyan embereket vontak felelősségre, sőt, semmisítettek meg, akik semmilyen okot nem szolgáltattak erre a megtorlásra. Koestler e jelenséget hasonlóképpen az öncsalás mechanizmusaiból magyarázza. E sorok szerzője azonban szeretné ehhez hozzátenni, hogy a marxista ideológia alapján a kommunista mozgalom kisajátította az emberi haladás és felvilágosodás teljes érvkészletét és frazeológiáját, minden addigi társadalmi haladást – a dialektika fentiekben jellemzett hajlékonyan önbecsapó mechanizmusának segítségével – önmagához vezető útnak feltüntetve.
Gustave le Bon, majd az elődje munkásságát folytató S. Freud Tömeglélektan és Én-analízis című munkájához csatlakozva – Koestler szemléletesen jellemzi az életében felbukkanó, szerepet játszó csoportok tipikus viselkedését. A mozgalmak törvényszerűségeinek jellemzése után mind a Franco-féle börtön, mind a francia fogolytábor belső viszonyainak, kapcsolatrendszerének, mikroklímájának, az őrök és a fogvatartottak tipikus viselkedésének leírásával maradandót alkotott.
A franciák idegenkedése a fogolytábor lakóitól, agresszió és segítőkészség fel-felvillanása az alapvető idegenkedés közepette, az egyszerű emberből lett börtönőr értetlen csodálkozása az eszmei elkötelezettség fölött, a foglyok személyiségének változása a hosszú táborlét körülményei között – valamennyi briliáns jellemzését szolgáltatja egy-egy társadalmi csoport, egy-egy mentalitás sajátosságainak. “A halál tengelye körül forgó” élményvilág a Párbeszéd a halállal lapjain megrendítő ábrázolása a lét végső kérdéseivel szembesülő halálraítélt öneszmélésének, kínvallatástól és kivégzéstől rettegő önelemzésében társai kivégzését is mély empátiával átélő író szociális elkötelezettségének.
Végső kicsengésben Koestler társadalom- és lélekrajzának remeklései számos szempontot nyújthatnak ma is történelmünk, közelmúltunk megértéséhez, tudományos és hétköznapi tudatunk számára a feldolgozáshoz és a katarzishoz.
A parapszichológia bizonytalan határán
A kommunikáció és a megismerés pszichológiai mechanizmusait a tudomány fizikailag megragadható, többnyire mérhető jelenségek és közvetítő eszközök függvényében és közegében írja le. A pszichológiát azonban kialakulásától kezdve mindmáig kíséri az az emberi megismerés ősködéből ittmaradt, babonákkal és csalással gyakran összefonódó jelenségvilág, amelynek létezését sem egyértelmű határozottsággal állítani, sem tagadni nem szoktuk.
Úgy tűnik, hogy telepatikus és telekinektikus jelenségek a világban valóban előfordulnak Rhine amerikai kutató nagy statisztikai apparátussal vizsgálta az extraszenzoriális érzékelés előfordulási gyakoriságait, szignifikanciapróbák segítségével bizonyítani véli a véletlen előfordulásnál magasabban tapasztalható arányukat. Mások kérdésesnek tartják, hogy mit is mért valójában a kutató, s milyen torzító tényezőket hagyott figyelmen kívül. Koestler e kérdések tárgyalásának önálló monográfiát szentel A vak véletlen gyökerei címen, a jelenségek értelmezéséhez pedig a modern atomfizikát hívja segítségül, amelynek számos Nobel-díjjal kitüntetett, szakmai szempontból vitathatatlan tekintélyű képviselője hajlott a parapszichológiában tárgyalt jelenségek elismerésére. E Diractól Einsteinig terjedő sor érdeklődő hajlandóságát indokolja, hogy a modern atomfizika és az elemi részek tulajdonságainak kutatása maga is olyan dimenziókba jutott, amely már hétköznapi, érzékszerveinken alapuló megismeréssel és kauzális logikával nem követhető, elemi részecskék helyett pusztán nyomaik észlelése, okság helyett valószínűségek és a véletlen – ráadásul nem teljesen kidolgozott – elmélete rokonítja érzésük szerint a megismerés e két területét. Az ugyancsak Nobel-díjas atomfizikus Pauli közös tanulmányt írt az analitikus lélektan egyik megalapítójával, C. G. Junggal olyan új determinációs folyamatok lehetőségéről, amelyek meghaladják a fizikai okság összefüggéseinek körét, s valószínűségeken túl a véletlen egybeesések latens, érzékszerveink számára nem megjelenő körét magyarázhatják. Ez a szinkronicitás vagy szimultaneitás fogalmaival jelölhető determináció külön világot tárhat fel a kutató elme előtt.
Koestler fogékony ezen összefüggések iránt. Talán determinálja őt az a fájdalmas tapasztalat is, amely – mint láttuk – a józan ész és a saját élményű megismerés határán túl megjelenő dolgokat képtelen valóságként felfogni.
A parapszichológiai jelenségek motivációs bázisát – egyébként szigorúan hipotetikus jelleggel – ugyancsak az önátadó és önérvényesítő érzelmek kettőségének dinamikus egyensúlyozási játékában látja: a szinkron átéléseket az önátadó érzelmek érzékszervi határokat átlépő, énkitágító hatása okozhatja.
Koestler után
Az író és pszichológus nem érhette meg A láthatatlan írás utolsó, borúlátó vízióját az emberiség egén szétnyíló gombafelhőről, már csak azért sem, mert ez a halálos felhő még nem jelent meg a fejünk felett, s ma talán egy kicsit jobban is bizakodunk abban, hogy elkerülhetjük, mint azt az ő idejében tettük. Életének öngyilkos befejezése talán nem állt összefüggésben ezzel a borús látomással, hiszen mindvégig büszke volt arra, amivel kevés író dicsekedhet: két műve is közvetlen hatást gyakorolt a legújabb kor történelmére. A Mint a tolvaj éjjel kormánykörökön is végig hullámzó angliai sikere hozzájárult Izrael állam létezésének és függetlenségének hivatalos elismeréséhez, a Sötétség délben pedig Franciaországból kiindulva először rendítette meg azt a túlzott értelmiségi, politikai bizalmat a Szovjetunió iránt, amely annyira megkönnyítette Sztálin és utódai pribékjeinek dolgát.
Koestler életművének ápolása, szépirodalmi műveinek katartikus hatása, pszichológiai munkásságának továbbgondolása védhet bennünket egy már meghaladott történelmi korszak utóhatásától, s támaszt nyújthat nekünk új, bátor gondolatok vállalásához.
FORRÁSMUNKÁK
József, A.: Amit szívedbe rejtesz. In: József Attila összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1960.
Koestler Emlékkönyv. /Faludy György: Koestler Artúr siratója. – Mikes György: Koestler./ Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1992.
Koestler, A.: Sötétség délben. Európa–Reform Könyvkiadó, Budapest, 1988.
Koestler, A.: Párbeszéd a halállal. Fabula Könyvkiadó, Budapest, 1993.
Koestler, A.: Nyílvessző a végtelenbe. Osiris Könyvkiadó, Budapest, 1996.
Koestler, A.: A láthatatlan írás. Osiris Könyvkiadó, Budapest, 1997.
Koestler, A.: A teremtés. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.
Koestler, A.: A föld söpredéke. Osiris Könyvkiadó, Budapest, 1998.
Koestler, A.: Szellem a gépben. Európa, Budapest, 1998.
Koestler, A.: Érkezés és indulás. Osiris Könyvkiadó, Budapest, 2000.
Koestler, A.: Alvajárók. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.
Koestler, A.: A jógi és a komisszár. Osiris Könyvkiadó, Budapest, 2001.
Koestler, A.: A vak véletlen gyökerei. – A dajkabéka esete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002.
Adorno, T. et al.: The Autoritarian Personality. Mc Graw Hill Comp., New York-Toronto-London, 1954.
Adorno, T.-Horkheimer, M.: A felvilágosodás dialektikája. Gondolat-Atlantisz, Budapest, 1990.
Bertalanffy, L.: Az általános rendszerelmélet problémái. In: Rendszerelmélet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1969.
le Bon, G.: A tömegek lélektana. Franklin Könyvkiadó, Budapest, 1913.
Freud, S.: Tömeglélektan és Én-analízis. In: Társadalomlélektani írások. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1993.
Fromm, E.: The Anatomy of Human destructiveness. Pimlico, London-Sidney, 1973.
Lorenz, K.: Az agresszió. Katalizátor Iroda, Budapest, 1995.
Pauli, W.-Jung, C. G.: Naturerklarung and Psyche. Studien aus dem C.G. Jung Institut, Zürich, 1982.
Polányi, M.: Személyes tudás. Atlantisz, Budapest, 1994.
Rhine, J.B.: The Reach of the Mind. Mc Graw Hill Comp., New York, 1947.