Földesi Tamás

Arthur Koestler és a politikai felelősség

Bevezetőben szeretném tisztázni, hogy Arthur Koestler munkásságának csak egy szeletével szeretnék foglalkozni, nevezetesen a politikai felelősségről alkotott nézeteivel. Ezt a témaválasztást két érvvel próbálnám alátámasztani. Az egyik az, hogy a politikai felelősség problémáival a közelmúltban behatóan foglalkoztam, 2000-ben jelent meg a Politikai felelősség dilemmái című könyvem (Rejtjel Kiadó, 2000.). Másrészt azzal, hogy Koestler, aki elsődlegesen nem volt filozófus vagy etikus, munkásságában rendkívül jelentős szerepet tulajdonított a politikai felelősség problémáinak, és több oldalról közelítette meg ezt a kérdéskört.

A felelősségnek sajnos nincs általánosan elfogadott definíciója. Ezért R. Irmgarden megközelítését veszem alapul, amely szerint a felelősség terminust 4-féle értelemben használjuk: 1. Valaki felelős valamiért. 2. Valaki vállalja a felelősséget. 3. Valakit felelősségre vonnak. 4. Valaki felelősen cselekszik. (R. Irmgarden: Über die Verantwortung. Stuttgart, 1970., 5. old./ Az első 3-ban a felelősségnek negatív konnotációja van, a 4.-ben a felelősséget pozitív értelemben használjuk. Koestler műveiben a felelősség első három értelmezését használja.

Könyvemben két szempontból közelítettem meg a politikai felelősség problematikáját, egyrészt összehasonlítottam a politikai felelősséget a jogi és erkölcsi felelősséggel, másrészt ennél az összevetésnél egy olyan struktúrát használtam, amelyben külön vizsgáltam azt, hogy ki felelős, kinek felelős, miért felelős és hogyan felelős, és ez lenne az a struktúra, amelynek segítségével Koestler idevágó gondolatait próbálom értékelni. Amihez annyit szeretnék elöljáróban hozzá tenni, hogy Koestler nem egy cikkében vagy egy meghatározott részben foglalkozik összefoglalóan a politikai felelősség kérdésével, hanem sok helyütt és sok különböző aspektusban. Az értékelésnél némelyik közül elsősorban két alapmunkára támaszkodom, egyrészt a Darkness at Noonra (Sötétség délben), másrészt az “Egy mítosz anatómiája” című művére, valamint “A föld söpredékére” (Osiris, 1998.)

A politikai felelősség dilemmáiról szóló művemben az egyik alapvető tézisem az, hogy a politikai felelősség lényegesen társadalomspecifikusabb, mint az erkölcsi és jogi felelősség, s ez elsősorban azt jelenti, hogy a politikai felelősség fent vázolt aspektusaira döntő befolyást gyakorolt, hogy milyen kor, milyen politikai alakzatának felelősségkoncepciójáról és gyakorlatáról van szó. A jelenre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy gyökeres különbség van a diktatúrák és a demokráciák, illetve a “demokratúra” (közbülső forma) felelősségelképzelései és praktikuma között. Nem véletlen, hogy Koestler felelősségelméletének vezérfonala úgyszintén ez a kettéosztás, ez ugyanis szorosan összefügg azzal az alapfeladattal, amelyet Koestler a 30-as évek végén és a 40-es évek első felében maga elé tűzött, nevezetesen annak megvilágítását, hogy milyen veszélyeket jelent a világra és azon belül a demokráciákra a náci és a bolsevik diktatúra, beleértve mindkettő genézisét és relatív sikereinek titkát. Koestler ilyen irányú kritikájának kétségkívül csúcspontja a Darkness at Noon, amely a szovjet ellenzékiekkel szemben folytatott politika anatómiája vagy fiziológiája, és jelentőségében hasonló vádirat, mint Zola J ’accuse-e’, amely prototípusként leleplezi a diktatúrák hazug és elvtelen gyakorlatát. Nem véletlenül írta ajánlásában Koestler, hogy Rubasov alakja ugyan kitalált, de az a sok ezer áldozat, aki hasonló eljárás következtében halt meg, ténylegesen létezett, s ezek emlékére szentelve írta a könyvet.

Ezzel összefüggésben Koestler nagy figyelmet szentel annak, hogy bebizonyítsa: a Szovjetunió gyökeres változáson ment keresztül az első időszakhoz képest, amikor megpróbálta a szocialista forradalom célkitűzéseit megvalósítani, és elvei és gyakorlata lényegében egybeestek. Jelenleg többé nem proletárdiktatúra, hanem bürokratikus zsarnokság. A jelen diktatúráit az jellemzi, hogy “hatalmi politikájuk megalkuvó, cinikus, kritikus helyzetekben mindig feláldozza a hatalom oltárán az elveket” (Egy mítosz anatómiája. 298. o.). Vagy ahogy Ivanov kioktatja Rubasevet: ”A cél szentesíti az eszközt” a politikai etika egyetlen szabálya és az is marad. (Darkness at Noon. 127. o.)

Térjünk rá ezek után annak elemzésére, hogy melyek Koestler politikai felelősséggel kapcsolatos gondolatai! A politikai felelősségről szóló irodalom egyik általánosan elfogadott megállapítása az, hogy a negatív politikai eseményekért nem mindenki felelős egyformán, hanem a felelősség döntően a hatalom birtokosait terheli. Ez a megállapítás logikus következménye annak, hogy a hatalom lényegileg többféle egyenlőtlenséget szül, a hatalom birtokosának sokkal nagyobb befolyása van az eseményekre, mint azoknak, akik ezen kívül esnek, s a hatalom Max Weber megfogalmazása szerint legális erőszak, amelynek általában a kívülállók engedelmeskedni kötelesek. Koestlernek legcsekélyebb kétsége sincs afelől, hogy a diktatúrák gonosz tetteiért a hatalom csúcsán lévők a felelősek. Beleértve a nomenklatúra tagjait is, akik a végrehajtásban vesznek részt. Ennek alátámasztására Koestler egy sajátos vérfagyasztó példát hoz föl. Leírja, hogy amikor a szovjet csapatok 1940-ben bevonultak a Baltikumba, a litván (és természetesen az észt és a lett) értelmiség túlnyomó többségét deportálták, és felsorolja azt a 14 okot, amelyek közül egy demokráciában egyetlen egy se képezett volna bűnvádi eljárási alapot.

Hasonlóképpen nincsenek illúziói a nácik koncentrációs táborairól és gyilkosairól. Egy rövid megjegyzés erről “Le Veretben (Francia interváló tábor) vernek, Dachmavben gyilkolnak” (A föld söpredéke. 89. o.)

De a Darkness at Noon olvasójának sem lehet legkisebb kétsége afelől, hogy a kihallgatók nem önszántukból végzik a hóhérmunka előkészítését (Rubasov és Ivanov azelőtt barátok voltak), hanem felsőbb utasításra cselekszenek így, s így az utasítók a felelősek.

Nem jár-e felelősségre vonás ilyen rémtettek elkövetéséért? Erre a kérdésre a Darkness at Noon, amelynek egy jelentős részét a kihallgató és kihallgatott vitája képezi, jellegzetes módon reagál, amennyiben Ivanov, amikor Rubasov felsorolja azokat a negatívumokat, beleértve emberek halálát is, amelyeket az utóbbi időben elkövettek, következőképpen válaszol: a párt határozza meg, hogy minek kell történnie és a Pártnak mindig igaza van. “A Párt sohasem tévedhet. A Párt a forradalmi eszme megtestesítője a történelemben, és a történelem nem ismer skrupulusokat”. (Darkness at Noon. 34. o.)

De ugyanezt mondja No.1-ről (akit Orwellhez hasonlóan nem nevez néven), s aki ugyancsak tévedhetetlen és csalhatatlan. Ilyen feltevések esetén nem véletlen, hogy “a ki a felelős” kérdésére teljesen torz választ kapunk: A történelem legnagyobb bűnöse nem Nero, hanem Gandhi és Tolsztoj “tanítja Ivanov Rubasevet. (Darkness at Noon. 125. o.) No comment.

Ebből logikusan következik, hogy akinek mindig igaza van, az mindig helyesen is cselekszik, így hát kételynek vagy felelősségre vonásnak semmi helye sincsen. A “ki a felelős” kérdése szorosan összekapcsolódik “kinek felelős” problémájával. Az összefüggés lényege: tulajdonképpen akkor van értelme a “ki felelős” kérdésének a felvetésére, ha van olyan szerv, intézmény, amely a felelősségre vonást elvégzi. Ha ilyen hiányzik, márpedig a diktatúrában a diktatúra jellegéből következően ilyen nincs, akkor az abszolút méretű felelőtlenség dominál, és ez mindkét diktatúrára jellemző volt. Ezzel kapcsolatban Koestler megjegyzi, hogy még a legrosszabb demokráciában is vannak olyan intézmények, amelyek a hatalmon lévők korlátai között szerepelnek, s lehetőséget adnak bizonyos felelősségre vonásra.

Természetszerűleg Koestler kitér arra is, hogy a hatalom végrehajtói felelősek-e azért, amit tesznek, s erre a kérdésre a Darkness at Noon egyértelműen felel. Az, hogy Ivanov és Gledkin, akik mindketten azon fáradoznak, hogy rábírják Rubasovot a hamis vallomásra, felelősek, nem képezi vita tárgyát Koestlernél. De a könyvből az is kiderül, hogy Rubasov is felelős, nemcsak azért, mert végső fokon beadja a derekát, hanem azért is, mert a történetből kiderült, hogy Rubasov is több ízben elárulta elvtársait, s ebben a vonatkozásban nem különbözik vallatóitól (ez egyébként hozzájárul ahhoz, hogy hajlandó volt végül is hamis vallomásra).

Érdemes ezzel kapcsolatban rámutatni, hogy mindhármuk esetében jellegzetesen politikai felelősségről van szó (amelynek természetesen lehetnek jogi vonatkozásai, mert a történet politikai jellegű problémákról szól, politikai célkitűzésekkel).

A politikai felelősséget Koestler azonban korántsem korlátozza a diktatúrák vezetőire és kiszolgálóira. Ha más előjellel is, de súlyosan felelősnek tartja a nyugati országok politikai vezetőit, mert nem szálltak szemben időben azzal a növekvő veszéllyel, amelyet a hitleri rezsim jelent. Koestler azért tartotta ezt a felelősséget rendkívül súlyosnak, mert szerinte együttes fellépéssel meg lehetett volna akadályozni a második világháborút. Rendkívül plasztikusan jellemezte a nácik külpolitikai sikereit, amikor a következően ír: “a Szörnyeteg ismét kap egy falatot Európa véres húsából. Az emésztési zavarokba ugyan bele fog dögleni (ez utóbbiban ugyan tévedett). De idesorolta a médiát is, hatalomként feltételezve azokat a kiadókat és szerkesztőket, akik nem akartak hinni a diktatúrák veszélyeinek, és hozzájárultak a nyugati országok embereinek a diktatúrákról alkotott illúzióihoz.

Különösen nagy felelősséget tulajdonított az európai kommunista pártoknak, amelyek elhallgattatták azokat a tagjaikat, akik kritizálni merték a szovjet gyakorlatot és a III. Internacionálét.

A “ki felelős problémája” azonban nem korlátozódhat a hatalmon lévőkre, Elektra óta ismerjük azt a kérdést, hogy felelősek-e a zsarnokság idején és – annak elmúltával – a hatalomhoz nem tartozó emberek azért, hogy a zsarnokság fönnáll és fennmarad, mert ehhez tűrniük kell, nemegyszer segíteniük is kell a zsarnokságot. Mint ismeretes, erre a kérdésre Elektra egyértelműen igenlő választ ad, s éppen az előbbi érvek alapján tartja a “népet” felelősnek.

Ez azonban nem az egyetlen történelmileg lehetséges válsz, már Elektra idején kialakult a másik álláspont is, amely abból indult ki, hogy zsarnokság idején az emberek nem szabad akaratukból cselekszenek, s a zsarnokkal való szemben állás néha halálos következményekkel járhat, s ez óhatatlanul kihat a felelősségre, illetve annak mértékére. Ez a történelmi vita, amelynek természetszerűleg voltak előzményei is, a II. világháború után reprodukálódott, mégpedig abban a formában, hogy felelős-e a német nép a hitlerizmus bűneiért. Koestler egyértelműen foglal állást ebben a kérdésben, és elutasítja azt, hogy a németek, mint nép felelősek lennének a nácik rémtetteiért, s ezt azzal támasztja alá, hogy 1933-ban több mint 13 millió ember szavazott a nácik ellen, s ezek nem kis része nemcsak a szavazatával harcolt, hanem később tettekkel is megpróbálta megakadályozni a nácik korlátlan uralmát. Következésképpen, ha a németeket “en bloc”, felelősnek tartanánk a gonosztettekért, akkor bevonnánk azokat, akik éppenséggel szenvedő áldozatai voltak a terrornak. E tekintetben érdemes megemlíteni, hogy két másik jelentős teoretikus is foglalkozott a nép felelősségével, az egyik Jaspers, aki egy kismonográfiát szentelt a felelősség problematikájának (Die Schuldfrage Pieper Verlag. 1979.), amelyben ugyancsak azt az álláspontot képviselte, hogy a német nép, mint olyan nem felelős. Szó szerint a következőt írta: “erkölcstelen egy egész népet bűncselekménnyel vádolni vagy morálisan elítélni”, (K. Jaspers, i.m. 28. oldal). Érdekes azonban az, hogy milyen érveket hoz föl ennek alátámasztására, és itt a következővel találkozunk: “német nép, mint egész nincs, aki tehát népről beszél, az hamisan szubsztancializál, s a német népet nem is lehet felelőssé tenni” (K. Jaspers, i.m. 29. oldal). Ez azonban semmi képen sem jelenti azt, hogy individuálisan ne lehetne és ne kellene nemcsak a hatalommal rendelkezőket – amennyiben természetesen bűnösök – felelősségre vonni.

A harmadik gondolkodó, aki ezzel a problematikával behatóan foglalkozott, a magyar Bibó István, aki a magyar holokauszt vonatkozásában elemezte ezt a problémát és alap válaszként ő is oda klonkudál, hogy a magyar népet, mint olyat, nem lehet felelőssé tenni, ugyanakkor azonban részletesen elemzi, hogy a magyar nép melyik rétege hogyan reagált az eseményekre, és ebben van bizonyos elmarasztalás (gondolok itt a passzivitásra), amihez azonban hozzáteszi, hogy azért is jelentős részben az uralkodó körök a felelősek (Bibó István Válogatott tanulmányok 2., Magvető Kiadó, 1986., 635., illetve 650. oldal).

Ami mármost “hogyan felelős problémáját illeti”, arra a politikai felelősséggel foglalkozók rendszerint azt a választ adják, hogy kívánatos, ha ez a felelősségre vonás törvényes keretek között történik, amely lehetőséget ad a vádlottnak is védekezésre, jogi segítségre, amely törvényes biztosítékokat, garanciákat tartalmaz. Ezzel szemben a Darkness at Noon egyértelműen arról szól, hogy a szovjet hatalomnak az ellenzékkel kapcsolatos politikája a hogyan felelőst illetően alapjában más elvekre épül, Ivanon egyértelműen felvilágosítja Rubasovot arról, hogy két fő módszer létezik, az egyik: amikor sikerül rávenni a gyanúsítottat hamis vallomás tételére, s ezt egy koholt per követi, a másik: amikor az illető állhatatos (vagy egyéb okok játszanak közre), és akkor a dolgot egyszerűen intézik el, főbe lövik az illetőt, és ezzel az ügy be van fejezve. Aligha kétséges, hogy ez a két eljárás, amellyel nem merül ki hasonló típusú eljárások sora, nem felel meg a demokrácia minimális követelményének sem. Ebből következően Rubasov előtt nincs igazi alternatíva, csak két rossz között választhat, erkölcsileg is.

Ami pedig a “miért” felelős kérdését illeti, annak demokratikus megválaszolása lényegében egyszerű, valódi bűnért szabad valakit felelősségre vonni, amit az egyes jogrendszerek rendkívül pontosan körül írnak (gondoljunk a “Nulum crimen sine lege” /nincs bűn törvény nélkül/ demokratikus elvére), és hasonlóan az erkölcsök is, részletesen felsorolják azokat a bűnöket, amelyekért valamilyen típusú felelősségre vonás jár. Ezzel szemben a Darkness at Noon egyértelműen arról szól, hogy nem valóságos bűnért akarják Rubasovot felelősségre vonni, feltéve, hogy a bírálat egy demokratikus koncepcióban természetesen nem bűn. A sztálini diktatúrát ebben a korszakban egy általános gyanakvás jellemezte, s ennek az általános gyanakvásnak nagyon sokan estek áldozatul, vonták őket felelősségre – nemegyszer életüktől megfosztva, nem létező bűnökért¹.

Mindebből megállapítható, hogy Koestler a politikai felelősség összes alapvető problémáira lényegében helyesen és értékesen válaszolt, egy igen nehéz politikai helyzetben, ahol figyelembe kell venni azt is, hogy a kommunista mozgalom igen rossz néven vette és súlyosan büntette az általuk renegátnak tartott volt kommunista teoretikusok bíráló szavait, tehát egyáltalán nem volt veszélytelen, amit Koestler cselekedett².

Úgy gondolom, hogy ebből a rövid és vázlatos áttekintésből is kitűnik, hogy Koestlernek igen értékes gondolatai voltak a politikai felelősségről, amelyek arról tanúskodnak, hogy ő maga is nagy felelősséget érzett és vállalt /azért, ami történt. Gondolatai a mai diktatúrák értékelése számára is tanulságosak.