“Magyarnak lenni kollektív neurózis”

(Arthur Koestler: Egy halott Budapesten)

Arthur Koestler és a Polányiak

Koestler és a Polányiak, Koestler és a Polányi család egyes tagjai között már a századelőn létrejött egyfajta kapcsolat. Mihály nővére, Laura, a modern pedagógia úttörője, a századelőn kísérleti óvodát nyitott Budapesten.

Az Andrássy út 83-ban működött Polányi Laura “Társas magántanítás” vállalkozása, amely az iskolás kor előtt kívánt modern oktatást és nevelést nyújtani. Figyelemre méltó az iskola célkitűzése: “Társas magántanítás keretében törekszünk 5-6 éves gyermekeinknek megadni mindazt, amivel a modern nevelési tudomány és technika az igazra, szépre és jóra való hajlandóságuknak és testi lehetőségeiknek hasznára lehet.”

Laura, becenevén Mauzi (Egérke), Pollacsek Mihály és Cecilia Wohl házasságában az első gyermek (akit később kiváló történészként tartottak számon az Egyesült Államokban), pedagógiai kísérletnek veti alá saját gyermekét, az 1906-ban született Évát is, akit apja után előbb Striker Évának, második férje után pedig Zeisel Évának/ Eva Zeiselnek hívnak. Mind a mai napig ezen a néven szerepel a művészeti lexikonokban.

Első férjével, a fizikus Alex Weissberggel a 30-as években “kipróbálják” a szovjet börtönöket. Éva A. Koestler “Sötétség délben” című könyve Rubasovjának egyik modellje. Miután megjárja a Ljubljankát, kiszabadulása után elmeséli Koestlernek, hogyan tartóztatták le, mit élt át hónapokon keresztül a börtönben, s hogyan szabadult ki onnan.

De időben most még csak a 10-es években járunk, amikor is Laura kísérleti óvodájába beíratják a kis Arturt. (Keresztnevét akkor még h nélkül írja - Artur – és vezetéknevét ö-vel – Köstler. Feltehetően az osztrák édesanyának nehéz lehetett kiejteni a német nyelvben nem levő betűt, így változott a név írása Koestlerre.

Máig fennmaradt az a NYILATKOZAT, amelyet a Koestler szülők írtak alá, amikor beíratták Arthurt Polányi Laura óvodájába.

A legenda szerint a kis Arthur “fülig szerelmes” volt Évába, s azt tartja a fáma, hogy a gyerekkori szerelem később tovább szövődött... Hogy milyen titkokat őriz annak a most 99 éves Zeisel Évának a Naplója, aki jelenleg New Yorkban él, és akit a világ 10 legkiválóbb formatervezője között tartanak számon, nem tudjuk, mert emlékiratait hétpecsétes titok őrzi.

Czeizel Endre orvosgenetikus szerint Zeisel Évában a “Polányi gének” dolgoznak. A jelenleg 99 éves Éva ma is kiállít New Yorkban, előad, könyvet ír. 2004 áprilisában a Magyar Iparművészeti Egyetem címzetes egyetemi tanárrá nevezte ki, s a magyar állam magas kormánykitüntetésben részesítette.

Arthur Koestler és Polányi Mihály egymásra találása

Mikor és hogyan kezdődött Koestler Arthur és Polányi Mihály kapcsolata, egymásra találása, együttműködése, s talán nem túlzás kijelenteni tartós barátsága, aminek legmegbízhatóbb forrása kettőjük levelezése? A levelek egy része Polányi chicagói hagyatékában, más része az edinburghi Koestler Archívumban található.

Tudvalevő , hogy Polányi 1920 elejétől a berlini Kaiser Wilhelm Institut, Institut für Faserstoffchemie (Szálkémia) részlegét vezette, miközben a berlini Technische Hochschulén kémiát tanított. 1933-ban Polányi újra emigrálni kényszerült, a manchesteri Victori Egyetem kémiai tanszékének lett a vezetője.

Sikereinek csúcsán, 1948-ban a természettudományról átváltott a társadalomtudományokra.

A 30-as évek elején – egymástól függetlenül - mindketten kíváncsiak lettek arra, mi történik valójában a világ egyhatodán, igaz-e a “szovjet csoda”. Koestler életrajzából tudjuk, 1932-33-ban hatalmas utazást tett a Szovjetunióban. Tapasztalatait jórészt a mindennapi életből merítette. “A láthatatlan írás” című életrajzában szinte naplószerűen rögzíti tapasztalatait.

Amikor Harkovban járt, felkereste Alex Weissberg fizikust és feleségét, Striker Évát. Ez volt az az időszak, amikor számos nyugati tudós, szakember tesz eleget a szovjet kormány, a szovjet tudományos intézetek felkérésének, és vezető feladatot vállal tudományos intézetekben, ipari vállalatoknál. Alex Weissberg az alacsony hőmérsékletű fizikai folyamatok kiváló szakembere egy akadémiai intézet vezetését vállalja el, felesége pedig mint formatervező keramikus a szovjet iparművészek meghívásának tesz eleget, a dulevoi porcelánmanufaktúrát irányítja.

Amikor Koestlert vendégül látják, még egyikük sem sejti, hogy néhány hónap múlva a szovjet börtönök lakói lesznek.

Polányi Mihály a 30-as évek elején ugyancsak felkeresi a Szovjetuniót. Saját szemével akarja látni, hogyan működik a rendszer, mire képes az ipar, a mezőgazdaság. Igazak-e a hírek, miszerint ragyogó eredmények születtek a tudományos kutatásban. Őt Koestlerrel ellentétben elsősorban a tudomány világa érdekli, de persze kíváncsi arra is, milyenek a hétköznapok. Utazásai során főleg szakmai berkekben mozog, neves szovjet kémikusokkal találkozik. (Még állásajánlatot is kap a leningrádi Joffe Intézettől.) Egyik alkalommal összehozzák őt Buharinnal, akivel élénk vitába keveredik. Buharin meg akarja győzni Polányit arról, hogy a tervszerűen fejlődő szovjet tudomány rendkívüli eredményekre képes, Polányi szerint a tudomány fejlődését a tervezés gúzsba köti, csak a szabadságát és függetlenségét megőrző tudomány igazán fejlődőképes. Polányi 1935-ben “USSR - Economics, Fundemental Data, System and Spirit” című könyvében szembesíti a lózungokat a tényekkel.

A Szovjetunióban tett látogatását követően egy sor tudóst, vezető politikust letartóztatnak, Polányi megdöbbenten értesül Buharin kivégzéséről.

A 40-es évek elejétől egyre gyakrabban van együtt a Polányi - Koestler házaspár. Van úgy, hogy Angliában találkoznak, de nem ritka az sem, hogy Párizsban töltik a hétvégét. Beszélgetés közben egyre gyakrabban kerül szóba, hogy tenni kellene valamit a kelet-európai országokban uralkodó diktatórikus állapotok ellen. Olvassák egymás munkáit. Polányi egyik levelében beszámol Koestlernek arról, milyen megrázó élmény volt számára a “Sötétség délben”. Egy másik alkalommal Polányi, aki levelét mindig úgy írja alá, hogy “Misi”, bevallja Koestlernek: “felfedeztem, hogy igen sok közös vonás van gondolkodásunkban”. Koestler gyakran kér tanácsot Polányitól, milyen közgazdasági témájú könyveket olvasson, vagy mit olvasson, hogy tájékozottabb legyen bizonyos tudományos kérdésekben. Tudvalevő, hogy Koestler nem rendelkezett olyan alapos, mély és szisztematikus ismeretekkel a tudomány egy sor területén, mint Polányi, akit a világ vezető tudósai között tartották számon. Egyre gyakrabban bukkan fel az egymáshoz írt leveleikben a tudomány, a tudománytörténet egy-egy magvas kérdése.

Egy példa: “Hallottam –írja egy 1932-ből származó levelében Polányi -, hogy Keplerről írsz könyvet (Alvajárók), én meg most “Kopernikusztól Einsteinig” címmel írok egy tanulmányt, aminek apropója a relativitáselmélet 50. évfordulója.”

Egy másik példa: Amikor Wigner meghívja Polányit Princetonba, Polányinak eszébe jut, hogy Koestler is csatlakozhatna hozzá… Koestler meghívása érdekében komoly lépéseket tesz.

Egy-egy nagyobb lélegzetű munka megírásához mindkettőjüknek szüksége lesz csöndre és nyugalomra. Ilyenkor felajánlják egymásnak az üresen álló nyári lakot, ami kiválóan alkalmas az alkotómunkára.

A 40-es évek második felében szinte egy időben merül fel a terv mindkettőjükben egy komoly és felelősségteljes tudósokból álló vitafórumra. Keresik a lehetőséget arra, hogy az értelmiségiek széles köréhez szólhassanak, hogy az “illúziók rabjává lett, a szovjet propaganda által elkábítottakat felvilágosítsák…”

Együttműködés a Congress for Cultural Freedomban

Az ötvenes évek elején indítják el – másokkal együtt – szervező munkájukat. Ott találjuk őket az alapítók között. Mind Koestler, mind Polányi ott bábáskodnak a Congress for Cultural Freedom (CCF) születésénél. A CCF történetét Peter Coleman amerikai – kanadai szerző írta meg a “The Liberal Conspiracy. The Congress for Cultural Freedom and Struggle for the Mind of Postwar Europe” című könyvében, amely 1989-ben jelent meg.

Peter Coleman a CCF létrejöttének jelentőségéről ezt írja az Előszóban “1950-ben, öt évvel a nácizmus legyőzése után úgy tűnt, hogy a nyugati demokráciák elvesztik az Európáért vívott csatát, ezúttal nem a nemzeti szocialistákkal, hanem a sztálinista egyeduralom híveivel szemben. Ezt elhárítandó jön létre egy “gerilla" szervezet száznál több európai és amerikai értelmiségi összefogásával. Megalakul a Congress for Cultural Freedom nevű szervezet. Sidney Hook, Arthur Koestler, Michael Polanyi, Daniel Bell, Ignazio Silone, Irving Kristol és sokan mások aktív közreműködésével.”

Koestler és Polányi, a két alapító a CCF célját tömören így határozta meg: “Ki kell ábrándítani azokat az értelmiségieket, akik egy nagy illúzió áldozatai lettek”.

Mi volt a két alapítóban a közös? Mindketten Budapesten születtek, a 10-es évek végén önként hagyták el Magyarországot, mindketten emigránsok voltak, persona non graták szülőhazájukban, mindketten elkötelezett hívei voltak az angol liberális viszonyoknak. Mindketten Angliában hunytak el. Mindketten szenvedélyesen küzdöttek a szellem szabadságáért. Megjárták a Szovjetuniót, és lesújtó véleménnyel voltak az ott tapasztaltakról.

A CCF első kongresszusát Nyugat-Berlinben tartották 1951-ben. A résztvevők egyhangúlag elfogadták a 14 pontból álló Memorandumot, amit Koestler fogalmazott meg és terjesztett a kongresszus elé. (Lásd e tanulmány Függelékét.)

A következő kongresszust 1953-ben Hamburgban tartották “Tudomány és szabadság” címmel, itt Polányi volt a főszereplő. Kettőjük levélváltásából tudjuk, hogy Polányi az előadás téziseit részletesen megvitatta Koestlerrel.

Az 1955-ben Milánóban megrendezett harmadik konferencia “A szabadság jövője” címet viselte. A három napirendi pont közül itt egyet emelhetek ki, éspedig azt, amely “A tények a Szovjetunióról” címet viselte. Itt mind Koestler, mind pedig Polányi elemükben voltak.

A negyedik konferenciát 1956-ban Párizsban rendezték meg. Ezen ismertették a magyar írók Kiáltványát, és felhívást intéztek az egyes nyugati országok vezető politikusaihoz, hassanak oda, hogy egy bizonyos kvóta alapján fogadjanak be menekülteket Magyarországból.

A következő években Koestlernek volt még egy kezdeményezése, amiben Polányi már csak alkalmanként vett részt. Alpachban (az ausztriai Tirolban) Koestler nyaranként szemináriumokat szervezett, ezeken a legkülönbözőbb gazdasági, politikai és tudományos kérdéseket vitatták meg a résztvevő tudósok, szakemberek.

Egyes feltételezések szerint Koestlert nem csupán a festői vidék és nemcsak az érdekesebbnél érdekesebb vitatémák vonzották Tirolba, hanem az is, hogy földrajzilag közelebb akart kerülni Magyarországhoz. Azt tervezte, hogy idővel magyar értelmiségieket is meghív Alpachba. Tudunk például arról, hogy egy alkalommal a világ minden részéből meghívott várostervezőket, arra kérve őket, vázolják fel egy ideális város kontúrjait.

Alpach időközben nemzetközi konferenciaközponttá nőtte ki magát. Az egyik konferenciavendégek fogadására szakosodott épületben a nagyobb termeket az egykori illusztris vendégekről nevezték el. Így – többek között - létezik ma “Arthur Koestler Saal”.

A kérdés, ami e sorok íróját régóta foglalkoztatta, hogy vajon mi hozta közel egymáshoz ezt a két tudásban, karakterben, érdeklődésben különböző, s ugyanakkor egymást kereső és egymásra rátaláló embert, vezetett el oda, hogy kikerülhetetlen lett kettejük levelezésének alapos tanulmányozása, hogy ezeken keresztül választ kaphassunk a bennünket érdeklő kérdésekre.

A mottóban idéztük Koestlernek azt a mondatát, amit a József Attiláról írt nekrológjában megfogalmazott, hogy ti. “magyarnak lenni kollektív neurózis.”

Befejezésül meggyőződéssel kijelenthetjük, Koestlertől megtanulható, hogyan lehet a kollektív neurózis közepette megőrizni józan eszünket.

MEMORANDUM

A CONGRESS FOR CULTURAL FREEDOM KIÁLTVÁNYA, AMELYET KOESTLER ARTHUR FOGALMAZOTT MEG 1950-ben

1. Magától értetődőnek tartjuk, hogy a szellemi szabadság az ember elidegeníthetetlen joga.

2. Ezt a szabadságot elsőképpen úgy határozzuk meg, hogy mindenkinek joga kell hogy legyen arra, hogy véleményt formáljon, és azt kifejezésre juttassa, különösképpen azokat a véleményeket, amelyek az uralkodó véleményektől eltérnek. A “nem” kimondása jogától való megfosztásával az ember rabszolgává válik.

3. A szabadság és béke elválaszthatatlanok egymástól. Bármely országban és bármely rendszerben az egyszerű emberek túlnyomó többsége fél a háborútól, és ellenzi azt. A háborús veszély kiéleződik, amikor a kormányok, elnyomva a demokratikus képviseleti intézményeket, megtagadják a többségtől, hogy érvényesítsék békére törekvő akaratukat. A béke csak akkor tartható fenn, ha minden kormány engedélyezi, hogy a kormányzása alá eső lakosság ellenőrzés és felülvizsgálat tárgyává tegye a kormány cselekedeteit, és belegyezik abba, hogy minden háborús veszélyt érintő kérdést egy nemzetközi képviselő szervezethez nyújtson be döntés végett, és a döntést kötelezőképpen elfogadja.

4. Hiszünk abban, hogy a világ jelenlegi bizonytalan helyzete abból ered, hogy a kormányzatok szavakban békéről beszélnek, de nem fogadják el a fent említett kettős ellenőrzést. A történelmi tapasztalat azt bizonyítja, hogy háborút bármely jelszó alatt lehet indítani, és akármilyen jelszó alatt lehetséges folytatni, beleértve a béke jelszavát is. Békemozgalom, mely mögött nem áll tett, mely szavatolja a béke fenntartását, nem egyéb, mint hamis pénz, melyet becstelen célból hoztak forgalomba. A józan ész és a biztonság csak akkor térhet vissza a Földre, ha elvetjük ezeket a módszereket.

5. A szabadság a különböző vélemények megtűrésén alapul. A tűrés elvéből nem következik logikusan az intolerancia engedélyezése.

6. Nem létezik olyan filozófiai vagy gazdasági elmélet, mely azt állíthatná magáról, hogy a szabadság egyedüli képviselője. Ezeknek az elméleteknek az értéke azáltal ítélendő meg, hogy a gyakorlatban mennyi szabadságjogot nyújtanak az egyénnek. Hasonlóképpen nem létezik olyan faj, osztály vagy vallás, mely a szabadság egyedüli jogát igényelhetné magának, avagy joga lenne ahhoz, hogy megtagadja a szabadságot más csoportoktól vagy meggyőződésektől, semmiféle végső ideális vagy fennkölt cél nevében. Bármely társadalom történelmi közreműködésének a mércéje az, hogy milyen terjedelmű és milyen minőségű szabadságot élveznek a társadalom polgárai.

7. Szükséghelyzet esetén az egyén szabadságát korlátozhatják a közösség valóságos vagy képzelt érdeke jegyében. Nélkülözhetetlen, hogy ezeket a korlátozásokat csupán világosan meghatározott cselekedetekre terjesszék ki, és hogy ezek a korlátozások csakis minimális és világosan meghatározott tettekre terjedjenek ki, ezek csupán ideiglenes és korlátozott terjedelmű áldozatvállalások legyenek, és a szabadság ez irányú korlátozásait is szabadon lehessen bírálni és demokratikus ellenőrzés tárgyává tenni. Csakis ily módon lehetünk arról biztosítva, hogy a szükségintézkedések, melyek az egyén szabadságát korlátozzák, nem torzulnak végleges zsarnoksággá.

8. A totalitáriánus államokban a szabadság korlátozásán már nem a lakosság áldozatvállalását értik. Ellenkezőleg, a haladás diadalának és egy felsőbbrendű civilizáció teljesítményeképpen tüntetik fel. Valljuk, hogy ezeknek a rendszereknek mind elmélete, mind gyakorlata az egyén alapvető jogai és az emberiség fundamentális törekvései ellen irányulnak.

9. Valljuk, hogy ezen rendszerek annál is inkább veszélyt jelentenek, mivel kényszerítő erejük az emberiség történelme folyamán idáig ismert minden zsarnokság erejénél hatalmasabb. A totalitáriánus állam polgáraitól elvárják, és kényszerítik is arra, hogy ne kövessen el bűntetteket, de arra is kötelezik, hogy gondolatában és cselekedeteiben egy előírt mintához alkalmazkodjon. Az állampolgárokat olyan meg nem határozott és mindent átfogó vádak alapján üldözik és ítélik el, mint “népellenség” vagy pedig “társadalmilag megbízhatatlan elem”.

10. Valljuk, hogy a világ nem válhat szilárddá, míg szabadságot élvezőkre és szabadságtól megfosztottakra válik ketté. A meglevő szabadság megvédése, az elveszett szabadság visszaszerzése és új szabadság teremtése ugyanannak a küzdelemnek az alkotó elemei.

11. Valljuk, hogy a totalitáriánus állam elmélete és gyakorlata a legnagyobb kihívás a civilizált történelem folyamán, mellyel az emberiség szemben áll.

12. Valljuk, hogy a közömbösség vagy semlegesség ezzel a kihívással szemben egyenlő az emberiség elárulásával és a szabad elméről való lemondással. Válaszunk erre a kihívásra számos jövendő generáció sorsát döntheti el.

13. A szellem szabadságának a megvédése pozitív kötelességet állít elénk: új és konstruktív feleleteket kínál korunk problémáira.

14. Intézzük ezen felhívásunkat mindazokhoz, kik el vannak arra szánva, hogy visszaszerezzék elveszett szabadságukat, továbbá megvédjék és kibővítsék azokat a szabadságjogokat, melyeket jelenleg élveznek.