Jóna György: Diktatórikus struktúrák kialakulása és az általuk teremtett társadalmi viszonyok jellegzetességei

Diktatórikus struktúrák kialakulása és az általuk teremtett társadalmi viszonyok jellegzetességei – a koestleri életmű alapján

Arthur Koestler azon kivételes gondolkodók közé tartozik, akik szinte zavarba ejtő precizitással írták le azokat a társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági viszonyokat valamint struktúrát, amelyben éltek. Ehhez persze az is nagymértékben hozzájárult, hogy viszonylag magas pozíciót töltött be – még ha csak rövid ideig is – az akkori politikai rendszerben. Ez lehetőséget teremtett számára, hogy pontosan megismerhesse az európai “kommunista” pártok belső strukturáltságát, a párttagok interperszonális viszonyait, valamint a pártokban zajló kauzális (nem egyszer irracionális) folyamatokat. Koestler mindezt objektív módon ábrázolja egész életművében; írásai egyszerűen megkerülhetetlenek azok számára, akik a kor viszonyait akarják feltérképezni történelmi vagy szociológiai aspektusból. Éppen ezért ebben a tanulmányban arra vállalkozunk, hogy megismerhessük szerzőnk könyvei alapján, hogy milyen társadalmi folyamatokon keresztül alakulhat ki diktatórikus alapokon nyugvó politikai rendszer (mi kizárólag a totalitariánus, parancsuralmi kommunista párt hatalomra kerülésének útját fogjuk nyomon követni); továbbá választ keresünk arra is, hogy ezt a politikai erőt támogató társadalmi osztályokban milyen irracionális szervező elvek, integrációs sémák, viszonyrendszerek érvényesültek, illetve érvényesülhetnek.

Mielőtt elkezdenénk elemzésünket, néhány gondolat tisztázására még szükségünk lesz. A fentiekből is kitűnik, hogy a “kommunista párt” kifejezést mindig idézőjelbe tettük. Ennek az az egyedüli oka, hogy Koestlerrel ellentétben mi úgy véljük, hogy az általa elemzett pártok nem a marxi értelembe vett kommunizmus ideológiáját követték, sőt, annak szinte elhanyagolható elemét akceptálták. Ennek részletes bizonyítását most nem tudjuk elvégezni, mert az szétfeszítené tanulmányunk kereteit, csupán megjegyezzük: szerzőnk ezen megállapításaival nem értünk egyet. Ez a véleménykülönbség azonban nem jelenti azt, hogy Koestler tévesen ábrázolta volna a kor társadalomtörténetileg és szociológiailag megragadható viszonyait, de azt állítjuk, hogy a marxi tételek interpretálásának bizonyos részeinél kétségtelenül tévedett. Hibát követett el akkor, amikor a szovjet gazdasági-politikai struktúrát azonosította a Marx által megfogalmazottakkal – ez, természetesen, szintén nem jelenti azt, hogy a marxi kommunista gazdasági rendszer teljes egészében tartható volna. Szerzőnk úgy véli: “megpróbáltam legalább részben leírni azokat az okokat, amelyek az ezerkilencszázharmincas években milliónyi európait tettek lázadóvá, köztük engem is. Az új hit, amely e lázadásból született, a szovjet mitológián alapult, és alapszik nagyrészt a mai napig is.” (kiemelés – J. Gy.) (Koestler 1998c: 278). Abban valóban igaza van, hogy a szovjet mitológián alapszik a sztálini rendszer és általában a többi “kommunista” párt legitimációja, a probléma mégis az ezzel a kijelentéssel, hogy ő azonosította ezt a legitimációs alapot a marxizmussal. Ezt a nézetét más helyeken is kifejti: “Oroszországban, ahol minden gyár a népé volt, a dolgozók szocialista munkaversenyeken versengtek a jobb teljesítményért”. (Koestler 1998c: 278). Megint máshol azt írja: “A marxista elmélet a szovjet gyakorlattal együtt a Haladás tizenkilencedik századi eszményének bámulatos és végső beteljesülését jelentették, az eszménynek, amelyre felesküdtem”. (Koestler 1998c: 280). Koestler ezen kijelentései tévesek, ugyanis az orosz proletariátus tulajdonában sohasem volt termelőeszköz és a gyár sem volt az övé. Rossz úton járnánk, ha azt gondolnánk, hogy ekkor a szovjet gyárakban nem volt kizsákmányolás, nem voltak elidegenedett és eldologiasodott viszonyrendszerek és egyenlőtlen csereviszonyok, következésképp szó sem lehet marxista értelembe vett kommunizmusról, sokkal inkább beszélhetünk a kapitalizmusnak egy eltorzult formájáról, vagyis – Immanuel Wallerstein (1983) fogalmi rendszerét kiegészítve, továbbgondolva – félperiféria-szocializmusról (Szalai 2004; Tamás Gáspár Miklós 2004).

Az igazsághoz természetesen hozzátartozik az, hogy Koestler nem vetette el teljes mértékben a marxizmust, képes volt differenciáltan értékelni és értelmezni azt. Ezt támasztja alá a következő kijelentése: “Ma elutasítom a marxizmus erkölcsiségét, »a cél szentesíti az eszköz« álláspontját, merev gazdasági determinizmusát, tömeglélektanának kezdetlegességét – és voltaképpen minden alaptanítását – a marxista megközelítési módból mégis megtartottam valamit, méghozzá mint pozitív értéket. Azt is fenntartom, hogy Marx és Engels eltávolítása az emberi gondolkodás történetéből majdnem akkora űrt hagyna maga után, mint Darwin eltávolítása. Csakhogy az elmúlt száz évben mind a szociológia, mind a genetika új utakra tért, így ma »ortodox marxistának« lenni ugyanolyan anakronizmus volna, mintha egy biológus »ortodox darwinistának« vallaná magát.” (Koestler 1998c: 286).

Összegezve az eddig elmondottakat: mi azon az állásponton vagyunk, hogy a fent említett politikai rendszer elitje csupán azért nevezte magát kommunistának, hogy a széles társadalmi rétegek előtt ezzel legitimálja hataloméhes, végtelenül ostoba, diktatórikus törekvéseit. Más szavakkal: a kommunizmus ideológiája csakis legitimációs funkciót töltött be számukra totalitariánus, parancsuralmi berendezkedésük kiépítésénél – semmi egyebet. Koestler tehát nagyon jól látta a magát kommunistának tituláló politikai struktúra csúcsán lévők diktatórikus törekvéseit, csak más néven (vagyis kommunistának) nevezte azokat, mint ahogyan azt mi tennénk. A valóságot objektív módon interpretálta, csak a miénktől eltérő terminológiai apparátust alkalmazott, de ez nem teszi érvénytelenné, nem diszkreditálja Koestler regényeit és önéletrajzát, amelyeket a következőkben elemezni fogunk.

Elsőként azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen gazdasági, politikai, kulturális és szociális tényezők hatottak abba az irányba, hogy a társadalom meghatározott rétegei akceptálták, majd – meghatározott csoportok egyenesen – internalizálták a diktatórikus rendszer sajátosságait, annak feltétlen híveivé váltak. Koestler saját “megtérésén” keresztül mutatja be ezt a folyamatot – később ezt a processzust általánosan vonatkoztatta adott társadalmi osztályokra. Abból indult ki, hogy a Weimari Köztársaság összeomlásával olyan mély gazdasági recesszió vettek kezdetét, melynek következtében szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek generálódtak rövid idő leforgása alatt, nőtt a kirekesztettek száma, a szegénység addig nem látott típusai és mélységei jelentek meg. Koestler már ekkor pontosan látta, hogy a kormányzatban nincs meg az a politikai akarat, amely képes lenne a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukcióját megállítani – ennek a véleményének egyértelműen hangot is adott számos művében. Ebben a szociális feszültséggel teli környezetben rendkívül könnyen létrejött és terjedt a különböző rétegek között a nácizmus ideológiája. (Ma már szociológiai és szociálpszichológiai “közhely”, hogy a szélsőséges politikai pártok gazdasági válságok idején soha nem látott támogatottságra tesznek szert, ugyanis a freudi bűnbakkeresés mechanizmusait kiaknázva ragadják meg a politikai hatalmat – így volt ez akkor is és ma is.) A nácizmussal való szembehelyezkedés egyik legadekvátabb formája Koestler és még sok más ember számára is az volt, ha belép a kommunista pártba.

A kommunizmushoz való “megtéréséhez” az is hozzájárult, hogy hátrányosnak, egyenesen kártékonynak ítélte az akkori amerikai kapitalista gazdaságpolitikai intézkedéseket, mert azok Európa szinte minden egyes államát kizsákmányolták, válságba sodorták. A legnagyobb éhínség idején (1931-ben) az amerikai termékeket inkább a tengerbe borították, semhogy nyomott áron az európai országoknak adták volna el. Ezáltal az áruk árait “védték”. A fiatal Koestler úgy gondolta, hogy az ilyen igazságtalanságokkal szemben fel kell lépni, ha kell, a forradalom útjára kell állni – ez a fajta harcos mentalitása kizárólag a kommunista pártban bontakozhatott ki. Heves vérmérsékletét valószínűleg nagyapjától örökölte, a családi hagyomány szerint ő is forradalmi tevékenysége miatt vándorolt Oroszországból Miskolcra.

Nagyjából ezek azok a racionális tényezők, melyek arra motiválták Koestlert és valószínűleg a társadalom széles konglomerátumait is, hogy a kommunista párt hivatalos ideológiáját elfogadják. Ezeket a faktorokat tovább erősítették bizonyos emocionális folyamatok. A kommunista világértelmezés tehát nemcsak az észre, hanem az emóciókra is befolyásoló hatással bírt, képes volt egyszerre integrálni társadalmi szinten az értelmet és az érzelmeket úgy, hogy azok nem oltották ki egymást, sőt, erősítették egymást ugyanabba az irányba. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ma már erre nemcsak a kommunizmus képes, hanem szinte minden más politikai ideológia is.)

Szerzőnk főként személyes élettapasztalatából merített, amikor erről értekezett. Első találkozása a kommunista párttal még gyermekkorában történt, amikor Kun Béla néhány napra megszerezte a hatalmat, és proletárdiktatúrát vezetett be Magyarországon (ennek marxi értelemben persze semmi köze nem volt a proletárdiktatúrához – ez nyilvánvaló). Ennek hatására egy pillanat alatt megváltozott a hazai közélet miliője; a hétköznapi gondolkodás struktúráinak átalakítása volt a cél, ezért például az oktatási rendszerbe a politikailag lojális – főként fiatal – tanárok vehettek csak részt. Koestler – és valószínűsíthetően mások is – ezt nem hátrányként, sokkal inkább egy gyermekkori kalandként élte meg, érdekes élményt és egyben vonzerőt jelentett számára az utakon éneklő, menetelő tömeg, csábítóerővel hatottak rá ezek a jelenségek. Mindezek olyan pszichés mélystruktúrák alapjait építették, illetve építhették ki, amelyek garanciát adtak arra, hogy az érintett személy felnőttkorában akár feltétel nélkül is elfogadja a magát kommunistának nevező politikai elit intézkedéseit.

Koestler úgy vélte, hogy nemcsak a gyermekkori kommunista élmények hatottak rá vonzerővel, hanem maga a marxizmus is magában hordozza azt a csábítást, melynek nehéz ellenállni. Nézete szerint, ha valaki behatóbban tanulmányozza Marx írásait, ráébred, hogy filozófiai rendszerében rejlő vonzás egy hamis struktúra logikájára épül, ami “zárt rendszer”-t alkot.^¹ Ez azt jelenti, hogy a marxizmus egy rendkívül precízen felépített elmélet, mely első látásra racionális, kézenfekvő és logikus. Persze csak első látásra. Ha elmélyülünk ennek tanulmányozásában, felfedezhetjük, hogy számos buktatója van. Többek között az, hogy ez a teória univerzális, vagyis egyetlen elméleti fonalra fűzi fel a jelenkori problémák összességét, majd egyetlen elmélettel kívánja azokat megoldani. Nem veszi figyelembe azok komplexitását, összetettségét, hanem a végletekig redukálja azokat. Ennek az az előnye Koestler szerint, hogy az alacsonyan kvalifikált rétegek számára is érthetővé és elfogadhatóvá válik a legitimációs funkcióval bíró ideológia, ezáltal könnyebben azonosulhatnak vele. Ebből adódik hátránya, hogy képtelen árnyaltan, adekvát módon meghatározni és megoldani adott társadalmi problémákat és konfliktusokat.

Ha valaki elsajátítja a marxista filozófiát (amely, mint említettük, szerzőnk szerint egy zárt rendszer), az képtelen lesz a nyitott gondolkodásra, valamint más nyitott gondolkodású személy megértésére és elfogadására; minden esetben kategorizálja elméleti “ellenfelét”, majd saját terminológiai apparátusának és teóriájának felhasználásával “legyőzi vitapartnerét” a diskurzus során. Ez a győzelem a kommunistát a felsőbbrendűség tudatával ajándékozza meg, Koestler ezzel magyarázza a “kommunisták” tekintélyelvű, térítő jellegű, agresszív magatartását a vitákban, aki nem ért vele egyet, azt eltapossa. Szerzőnk a következőket írja erről a logikáról: “Annak a szellemisége, aki zárt gondolkodási rendszeren belül él, legyen az kommunista vagy akármi más, egyetlen képletben összefoglalható: mindent be tud bizonyítani, amit elhisz, és mindent elhisz, amit be tud bizonyítani. A zárt rendszer úgy élezi ki az elme képességeit, mint a túlontúl is jó köszörűkő, egészen annak legpereméig; egyfajta skolasztikus, talmudisztikus, szőrszálhasogató eszességet hoz létre, amely ugyanakkor semmiféle védelmet nem nyújt a legdurvább hülyeséggel szemben.” (Koestler 1998c: 289).

Koestlernek részben igaza van ebben: pontosan ez az a pont, amely veszélyessé teszi ezt a világértelmezést. Ugyanis, ha a “zárt rendszer”-t internalizáló, túlérzékeny, szinte már messianisztikusan hívő, dogmatikus, rugalmatlan és az utópiák megvalósítására hajlamos egyén veszélyeztetve érzi magát, akkor hajlandó elkövetni bármit, akár tömeggyilkosságokban is részt vesz, hiszen az ideológia által legitimálva érzi cselekedetét. Isaiah Berlin (1996) írt erről, aki szerint az utópisztikus kommunizmus olyan rántotta, amiért sokan képesek megszámlálhatatlan tojást is feltörni. A történelem sajnos erre nem cáfolt rá: a “totalitariánus kommunista” célok elérése több emberáldozatot követelt, mint a második világháború. Az “abszolút igazság” így vált abszurddá.

Mindezekből látható, hogy Koestler elfogadja azt a tézist, miszerint az ember a társadalmi-történelmi viszonyok produktuma, tudata pedig azok visszatükröződése.

Nos, a fent említett tényezők hatására Arthur Koestler 1931. december 31-én belépett a németországi kommunista pártba, példáját pedig jó néhány társadalmi konglomerátum követte az elkövetkező években. Hogy ezt milyen pszichés módszerek és eszközök alkalmazásával sikerült véghezvinnie a párt propagandistáinak, arról a következő fejezetekben szólunk.

Koestler, a párthoz való csatlakozása után, rövid időn belül megismerkedett a szervezet sejtjeivel, valódi eszméivel, tagjaival és célkitűzéseivel. Ezek feltérképezésével – és hosszú belső harcok után – arra a felismerésre jutott, hogy ilyen viszonyrendszerek keretében az ígért gazdasági, társadalmi és nem utolsósorban politikai változások nem teljesülhetnek. Azonban a párt “szorításából” kitörni nehéz volt, a korábban egyedül igaznak és rendíthetetlennek hitt ideológia fogságban tartotta Koestlert is; erről a következőket írja: “Fáradhatatlanul magyaráztuk egymásnak és önmaguknak, hogy a párt csak belülről, nem pedig kívülről reformálható át. Egy klubból vagy mozgalomból visszavonulhat az ember, ha már nem tetszik annak politikája; a Kommunista Párt azonban valami egészen más volt: a proletariátus élcsapata, magának a történelem akaratának inkarnációja volt. Ha kilép belőle az ember, akkor bizonyos értelemben extra muros találja magát, a történelem kívülállójává lesz, s mondhat és tehet bármit, a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolhatja annak menetét.” (Koestler gondolatait idézi Albrecht Betz).

Ezeket a viszonyokat csak akkor érthetjük meg pontosan, ha a koestleri írásokat vesszük górcső alá. Eszerint, a párt legszembetűnőbb sajátossága az volt, hogy nem tűrt meg semmiféle diskurzust, a felvetett problémákról nem indulhatott vita, itt a konszenzuskeresés legkisebb maradványával sem találkozhatunk – a habermasi értelemben vett kommunikatív cselekvés formáit nemhogy akceptálták volna, de még tiltották is. A felmerülő aktuális gondok megoldásáról (valójában inkább elodázásáról) egy vagy egy kis létszámú csoport (a pártvezetőség) döntött, a hatalom és a befolyásolás szálai az ő kezükbe futottak össze. Ha valaki mégis ellent mert mondani a felsőbb vezetésnek, annak javaslatát először goromba, lekezelő modorban visszautasították, ha kitartott álláspontja mellett, akkor burzsoá felforgatónak titulálták, és a pártból is kizárták. Az egyéni vélemények kialakítását és annak nyilvánosságra hozatalát tiltották, senki sem fogalmazhatta meg gondolatait, sőt, még a gondolkodás szabadságát is nehezményezték.

A párton belüli interperszonális viszonyok a korábbiakhoz képest átstrukturálódtak: azok, akik korábban baráti kapcsolatban álltak egymással, egyre inkább eltávolodtak egymástól, felszínesebbé vált viszonyuk. Ennek oka a fentiekben keresendő: az őszinte gondolatok kifejtése és megvallása könnyen a pártból való kizárást hozta volna el az érintettek számára; senki sem tudhatta biztosan, hogy ki közülük a besúgó. A korábbi barátságok tehát átalakultak politikai barátságokká. “Észrevettem, hogy a sejten belüli személyes barátságokat ha elítélendőnek nem is, de mindenképpen enyhén félreérthetőnek és a politikai frakciózás árnyékát vető furcsaságnak tekintették. A »frakciózás« - különvéleményt képviselő csoportok kialakulása – a pártban főbenjáró bűnnek számított, s ha két vagy több elvtársról kiderült, hogy keresik egymás társaságát, s a vitákban azonos véleményt hangoztatnak, elkerülhetetlenül magukra vonták a gyanút, hogy titkos frakciót alakítottak.” (Koestler 1998b: 23-24).

Ezt a fajta elmagányosodást tovább nehezítette az is, hogy aki pártkatonává vált, annak a párton kívül sem lehettek barátai – megkezdődött a szélsőséges individualizáció, sőt, az atomizálódás folyamata. A párt mindezt azzal legitimálta, hogy számára csak az a személy lehet megfelelő, aki egész életét odaszánja a szolgálatra, és feltételek nélkül engedelmeskedik a parancsnak; arendt-i értelemben, gondolattalan emberekre volt szüksége.

Felmerül persze rögtön a kérdés, hogyha ez a leírás igaz, akkor mégis miért léptek be annyian a párt szervezeteibe. Erre Koestler azt választ adja, hogy egyrészt, a párt propagandistái ezekről a belső viszonyokról nem beszéltek, illetve nem beszélhettek a társadalmi nyilvánosság előtt. Éppen ellenkezőleg, a már felvázolt recessziós időszakban a különböző társadalmi csoportoknak olyan, már-már messianisztikus ideológiát hirdettek, amit azok helyzetükből adódóan szinte fenntartás nélkül elfogadtak. Másrészt pedig, a teljes mértékben kizsákmányolt munkásosztály úgy érezhette, hogy a kommunizmus ideológiája menekülési utat jelent számára; úgy vélte, a párt által terjesztett eszme hozza el a megoldás kulcsát marginalizálódott élethelyzetére. Ez azonban nem következett be. A várva várt szabadulás egyre késett, és soha nem érkezett meg. A társadalom széles rétegeinek egzisztenciális helyzete tovább romlott a diktatórikus struktúrák és intézményrendszerek kiépülésével – láthatóvá vált a párt valódi szándéka.

Ezt a sok tekintetben ambivalens folyamatot pszichoanalitikus aspektusból is lehet magyarázni, erre tettek gyümölcsöző kísérletet a Frankfurti Iskola tagjai amerikai emigrációjuk során az Autoritariánus személyiség című könyvükben – természetesen Koestlertől sem állt távol egy ilyen típusú feladat elvégzése. Ez a teoretikus és empirikus alapokon nyugvó kutatás szinkronban van Koestler megállapításaival (találhatók közöttük persze néhol eltérő következtetések), éppen ezért a két mű szintetizálásával közelebb kerülhetünk célunkhoz. Adorno (1950) könyvének megírása előtt már másokat is foglalkoztatott a fent említett kérdés, problémafeltevésüket a következőképpen foglalták össze: “Az olaszországi és németországi autoriter rendszerek győzelme során sok külföldi megfigyelő meghökkent azon, hogy a népesség nagy része önkéntesen behódolt az új rendszernek, és nem emelt szót az ellen, hogy ártatlan emberek váltak terrorcselekmények áldozatává. Ennek alapvető oka abban rejlik, hogy azok a pszichológiai hajtóerők, amelyek a modern korszakban kialakultak, teljesen összeegyeztethetőknek bizonyultak az autoriter tendenciákkal. A szadomazochisztikus jellem bizonyos társadalmi rétegekben korábbi létfeltételek eredményeként (kiemelés – J. Gy.) túlsúlyra jutott.” (International Institute of Social Researc 1938: 21-22) Eszerint nemcsak a fasiszta, hanem a totalitariánus kommunizmus is ugyanarra a pszichológia szükségletre épül, amely egyfajta antidemokratikus potenciált hordoz magában. Másként fogalmazva: a társadalom bizonyos szegmenseiben artikulálódott igény az autoriter struktúra iránt, és erre a szükségletre reflektálva legitimálhatta (persze túlzott formában) hatalomigényét az antidemokratikus párt. Ezért – nagyon helyesen – a frankfurtiak és Koestler is azon az állásponton volt, hogy a diktatórikus politikai pártok hatalomra kerülése torz társadalmi (és egyben gazdasági) fejlődés következményeként értelmezhető. A társadalmi és gazdasági viszonyok torzulása, ami alapvetően a kapitalista termelési módnak köszönhető, átalakítja az egyes egyén pszichés rendszerét, ezt bizonyítja Adorno vizsgálata is: “Az az érvelés, amely szerint a fasiszta propaganda (ez igaz a totalitariánus kommunizmusra is – J. Gy.) úgy csapja be az embereket, hogy elhiteti velük: sorsuk jobbra fordul, felveti azt a kérdést, hogy miért lehet olyan könnyen becsapni őket? Feltételezhetően azért, mert ilyen a személyiségstruktúrájuk, mert reményeik és törekvéseik, félelmeik és szorongásaik tartós, régóta kialakult szövevénye arra predesztinálja őket, hogy egyes dolgokat elhiggyenek, másokat pedig elutasítsanak. Más szavakkal: a fasiszta propagandának annál könnyebb dolga van, minél nagyobb a tömegekben már eleve meglévő antidemokratikus potenciál.” (Adorno 1950: 10). Ennek az irracionális folyamatnak a legszélsőségesebb típusa az, amikor már a rendszer áldozata is elhiszi önmagáról, hogy bűnös, megérdemli büntetését. Erre számos példát lehet felsorakoztatni, elég, ha Viktor E. Frankl (1988) visszaemlékezéseire gondolunk; bizonyos tekintetben Kertész Imre (1975) híres regénye is ezt írja le.

Ezek a folyamatok azonban nemcsak Európa keleti országaiban zajlottak le, hanem még a “kommunista” Oroszországban is. Koestlerre oroszországi látogatása megrendítő hatással volt, így emlékszik vissza: “Kommunista voltam, de Oroszországot borzalmasnak találtam, és nyomasztónak; csak most, hogy megnyílt előttem a távozás kapuja, csak most ismertem be magam előtt is, hogy mennyire. A szürke utcákat, a nyomort és az elhanyagoltságot; a komor dagályosságát mindennek, amit mondtak vagy leírtak – a mindenben eluralkodó javítóintézet-hangulatot. A világ többi részétől való végleges elzártság érzését. A kritikát, vitát, bűncselekményt, szenzációt, pletykát, huncutságot, botrányt és emberi dolgokat soha egy szóval nem említő újságokból áradó unalmat. Az örökös buzdításokat és lelkesítéseket; mindennek és mindenkinek sztereotíp egyformaságát s a Nagy Testvér örökkévaló arcképeit, amelyek pillantása követi az embert mindenhová. Az iparosított Neander-völgy mindent elárasztó sivárságát.” (Koestler 1998b: 170)

Nem csoda, hogy ilyen társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyok között az értelmiségi csoportok funkciója is átalakult. A Karl Mannheim (1996) által felvázolt értelmiségi szerep, a “szabadon lebegő értelmiség” ideálja elérhetetlenné vált, hiszen mozgástere leszűkült, kritika funkciója elveszett, a hivatalos totalitariánus politikai ideológia az életvilág szféráit saját befolyásolása alá gyűrte.

Az értelmiség csoportjába egy idő múlva már csak az kerülhetett be, aki proletár családból származott, és korábban maga is a munkásosztály tagja volt, fizikai munkát végzett valamilyen gyárban. Emellett teljes mértékben lojálisnak kellett lennie a párt ideológiájához, annak minden intézkedését legitimálnia kellett; vagyis, nemcsak a kizsákmányolt társadalmi osztályok, de az értelmiségieknek is a hatalom kiszolgálóivá kellett válniuk. Ha ennek nem tettek eleget, száműzetésbe jutottak, kiestek a társadalom szerkezetéből, nemegyszer rejtélyes eltűnésükről számolt be a korabeli sajtó (Koestler 1988; Koestler 1998a). Koestler ebben a társadalmi miliőben néhány év elteltével már képtelen volt dolgozni, leírhatatlan erőfeszítések árán tudta újságcikkeit megírni. Sajátos publicisztikai stílusa miatt számos alkalommal figyeltek fel rá és kezdték ki őt a párt vezetői, mert elfogadhatatlannak tartotta a hatalom tulajdonosainak élet- és valóságidegen terminológiai apparátusát.

Mindezeket figyelembe véve, meggyőződésünk, hogy bizonyos aspektusból Arthur Koestler egész életművének az az üzenete a mai társadalmak számára, hogy sohasem szabad a szélsőséges gazdasági és politikai ideológia irracionális csábításának engedi, mert annak direkt célja mindig a hatalom megragadása, megtartása és annak reprodukciója. A radikális ideológia csak indirekt formában tartalmazza a politikai akarat ismereti hátterét, valódi szándékát nem fedi fel – a propaganda sohasem a szélesebb társadalmi osztályok érdekeiért száll síkra, számos esetben inkább azzal ellentétben artikulálódik.

Az értelmiség mindenkori feladata pedig az, hogy megőrizze szuverenitása és autonómiája biztosítékait, kritikai és felvilágosító-tanító funkcióját ne veszítse el, azért, hogy – Herbert Marcuse (1990) gondolatával élve – ki ne alakuljon újból egy ellenzék nélküli (erőtlen civil) társadalom. Bourdieu ezért hangsúlyozza: “az intellektuel történelmileg akkor – illetve azáltal – alakult ki, amikor felülkerekedett a tiszta kultúra és az elkötelezettség szembeállításán… Bár feloldhatatlan az ellentmondás az autonómia és az elkötelezettség közt, megvan a lehetőség mindkettő egyidejű kiterjesztésére. Minél inkább függetlenné válik az intellektuel a földhözragadt érdekektől különleges szakértelme révén (egy Oppenheimer tudományos, egy Sartre szellemi tekintélye révén), annál hitelesebben hangsúlyozza ezt a függetlenségét a fennálló hatalom bírálatával, és annál nagyobb szimbolikus hatása van mindennemű politikai állásfoglalásának… Az intellektuelek közös cselekvéseinek arra kellene irányulniuk, hogy megszerezzék vagy visszaszerezzék az autonómiát szavatoló vagy védelmező eszközöket. Ez a cselekvés, melyet nevezhetünk korporatistának, nem öncélú. Azért van rá szükség napjainkban, mert a művészek, írók és tudósok egyre inkább úgy találják: kizárták őket a dolgok – kiváltképp a saját illetékességükbe tartozó dolgok – nyilvános megvitatásából.” (Bourdieu 1996)

Az értelmiséginek tehát minden körülmények között függetlenítenie kell magát a torz viszonyokat implikáló kapitalista termelési rend vezetőitől és a kormányzati elit befolyásolásától – úgy véljük, Koestler pályafutása erre adekvát példa lehet napjainkban.

1 Talán mondanunk sem kell, hogy a koestleri “zárt rendszer” tézissel csak részben értünk egyet, mégis azért tartjuk fontosnak analizálni ezt a tételt, mert szerinte ez egyike azon racionális és egyben emocionális tényezőknek, melyek a “kommunista” pártból való kiszakadást bonyolítják.