Józsa Márta

A század torkán akadt értelmiségi

- Arthur Koestler intellektuális attitűdjéről -

Arthur Koestler jó ideig újságírással kereste kenyerét – klasszikus értelmiségi foglalkozást űzött tehát. Mindebben semmi meglepő nincs – az újságírás a XIX-XX. században valóban értelmiségi foglalkozásnak számított, melynek kritériumai között a műveltség és a kérdések megfogalmazásának, feltevésének képessége, a világra való nyitottság állt. Ez az írás azért kezdődik mindennek leszögezésével, mert úgy gondolom: a meglepően széles érdeklődési tartományban mozgó koestleri intellektus éppen ennek hagyományos értelmiségi paradigmának köszönhető. Azonban, elfogadva ezt, felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy Koestler – kortársai közül egyébként nem egyedül – életének szintén meghatározó szakaszában intenzíven és kíméletlen következetességgel kötődött ideológiákhoz, doktrínákhoz, sőt, alkalmasint részt vett azok megfogalmazásában és közzétételében?! Másként szólva: hogyan illeszthető össze az értelmiségre jellemző kritikai attitűd az azt elutasító fanatikus elvszerűséggel? Hogyan egyeztethető össze az intellektus függetlenségvágya azzal, hogy a század értelmisége tevékenyen részt vett, szinte kényszert érzett a hatalom ideológiájának megteremtésében, avagy a megteremtésben való közreműködésben és nemritkán az azzal való azonosulásban?!

Másrészt kérdés az is: vajon ez a kérdés a huszadik század tapasztalatai alapján megfogalmazott értelmiségkoncepció? Arthur Koestler ideológia kalandjai, mélységes hite(i) és csalódása(i) hozzájárulhattak-e az értelmiség-paradigma megváltozásához? Hiszen ma egyértelműnek látszik: az elvárás a dogmákban való kétkedés, a szó szoros és átvitt értelmében vett pártatlanság, valamint a folyamatos kritika, mai ismereteink és reflexeink szerint tehát az értelmiség a mindenkori hatalom ellenfele, az örök ellenzéki.

Kivel azonosítja a közgondolkodás a múlt századot? A legtöbben vélhetően Hitlerrel és Sztálinnal, vagyis nem a problémák megoldói, hanem azok jelképei maradnak meg a köztudatban. Szent-Györgyi Alberttel szólva: a történelemkönyvek a háborúk történetének könyvei, holott a história a békéről és az abban való munkáról szólna elvileg. Koestler korában azokról a háborúkról van szó, amelyek a valaha volt legtöbb áldozatot szedték: Hitler és Sztálin háborúiról, mindkettő esetében komoly ideológiai önlegitimitással. Mindkettőnek hatalmas értelmiségi tábora, hívei, udvartartása volt, mindkettő számított az értelmiségre, az alkotókra, persze amellett, hogy mindkettő félt tőlük. Ezek – az ideológiákat jelképező diktátorok háborúi - mentén alakultak ki az értelmiség hadoszlopai, és mindez a századvégi intellektuális kritika időszakából visszatekintve meglehetősen értelmezhetetlen. Tehát az ideológiák mellé való felsorakozás nem az önmagában való rossz, hanem amiatt értelmetlen, hogy elveszítik az értelmiségi attitűdök egyik legjelentősebbikét: a kritikát. Az pedig végképp érthetetlen, mi több, mai szemmel nézve megrázó, hogy az ideológia mellett miért válik fontossá pártkatonává válni – pl. Aragon miért tartott ki negyven évig a kommunista pártban, amelybe eredetileg azért lépett be, mert a kommunisták ellenezték az 1925-ben Marokkó ellen vívott háborút. És különösen gyanús, hogy az értelmiséget nemritkán érzelmek fűzték a pártokhoz, sokszor artikuláltabbak és az életpályához bármi másnál jobban kötődő érzelmek. Koestler írja József Attiláról: “gyűlölet és szeretet kötötte a párthoz” – a rajongás tipikus megnyilvánulásai. József Attiláról írta, de alighanem önmagára is gondolt: végig kellett-e járnia Koestlernek a rajongás útjait, hogy azután mégiscsak eljusson a század második felére a kritikai attitűdig? “Az izmusokba belefáradt, érzelmileg kifáradt világ tiszta és hűvös tényekre szomjazik. A hit fáklyája kihalt – vegyük elő most az igazság mécseseit!” – írja minderre csaknem húsz évvel később, kvázi válaszul. Feltűnő azonban, hogy ekkor sem társadalomkritikai, ideológiakritikai szempontokat fogalmazott meg megoldásként, hanem az egzakt tudományok felé fordulást. Másként szólva: az ideológiai kötöttségektől való szabadulás nem azok kritikáját, hanem azok ugyanolyan szenvedéllyel való elutasítását jelentik számára. És ezzel nehéz mit kezdeni.

Óhatatlanul kialakult a szóban forgó periódusban - a nemzetközi intellektuális közegben - olyan kortárs, illetve későbbi recepció, mely egyes életműveket jellemzően nem a mű, hanem az ideológia, illetve az életpálya szempontjából közelíti meg, többnyire érzelmileg és ideologikusan – vagyis a recepció sem tud mit kezdeni a szerzők ideológiai elkötelezettségével és érzelmi fűtöttségével. Érthető, de nem megérthető emellett, hogy máig vannak alkotók, akikről szemérmesen szűkszavúak a lexikonok és a tankönyvek, vagy éppenséggel szó sem eshet sem róluk, sem pedig műveikről szalonképes környezetben. Ilyen például a Petain-kollaboráns Luis-Ferdinand Celine – így aztán kiváló, Utazások az éjszaka mélyére című regényét sem ismerik a Celine-t még a Larousse-ból is száműző franciák. Filmakadémiákon nem, vagy csak különleges engedéllyel, esetleg titokban oktatják a Hitler rendezőjeként számon tartott, a nácikat mindig hűségesen szolgáló, zseniális Leni Riefenstahlt, és az is nehéz kérdés például, hogy a volt szocialista blokk bármely országában olvasott-e (nyilvánvaló túlzással) három embernél több az elmúlt másfél évtizedben Luis Aragont, és kiadják-e őt errefelé valaha még. Hogy csak néhány példánál maradjunk. Arthur Koestlernek ehhez képes szerencséje volt: ő elsősorban azért nem tartozik ebbe a sorba, mert volt olyan “szerencséje”, hogy a kommunista ideológiával való radikális szakítás miatt a vasfüggönyön inneni régióban betiltották, ezért óhatatlanul felértékelődött a rendszer összeomlása után, másrészt - és ez a fontosabb, ám kevésbé populáris szempont – mert ő elvégezte az önmarcangolás és az önmagába való fordulás nehéz munkáját. Mindemellett valódi művészeti recepciója nincs vagy alig van, és ha igen, marginális – s ha nincs történetesen centenárium, akkor talán el is felejtődik.

Az önrevízió gondolatáról a revízióra: tény tehát, hogy az utókornak súlyos fejtörést és máig heves indulatokat kiváltó recepciós zavarokat okoz az a kérdés, hogy hogyan viszonyuljunk a morálisan el nem fogadható alkotók nagy műveihez. És minthogy a kor erkölcsi dilemmái a hatalmi ideológiákhoz való viszonyulás köré koncentrálódnak, ez a feldolgozatlanság igencsak jellemző a közéletre, és kognitív disszonanciákat okoz a hatalom oldalán is. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás utáni hatalmi harcok a régióban szívesen tűztek zászlóikra például művészeket, mintegy felosztva egymás között a kulturális értékeket, vagy éppen kisajátítva azokat. A hatalomnak olykor kedvenc művészeti ágaik voltak, melyek nem véletlenül kongruáltak: Hitler és Sztálin preferáltja egyaránt a film volt, s hozzátehetjük azt is: abból a felismerésből, hogy a film a propaganda minden korábbi eszközénél hatékonyabb, az következett, hogy a kiszemelt rendezőknek minden addig elképzelhetőnél komolyabb költségvetés is állott rendelkezésükre. Ez – és persze a jó szemmel kiválasztott alkotók tehetsége – Eisensteintől Riefenstahlig olyan filmtörténeti kánok létrejöttéhez segített hozzá, melyek nélkül alighanem más volna a mozgókép. Mindazonáltal talán lehet különbséget tenni olyan korok között, amikor a hatalom meg akart és meg is tudott szerezni magának értelmiségieket, és amikor “csupán” kisajátította őket.

A hatalom és értelmiség viszonyára jellemző, többnyire zűrzavaros és ideológia dilemmákkal terhelt diskurzusfolyamból természetszerűen a szabadságideológiák felé vezet az út, vagy legalábbis egy jól leírható út vezet arrafelé. Például Koestler útja is a liberalizmus, illetve a liberális értékek felé kanyarodik, hogy azután ez az út valóságos akadálypályává változzék. Koestler azonban nem spórolta meg az akadályokkal való szembenézést és azok leküzdésének kísérletét – a cionista, majd a kommunista dogma után a dogmaképzésre az előzőeknél kevésbé alkalmas, és hatalmi struktúrákhoz kevéssé köthető szabadelvűség az utolsó ideológia, amelyben csalódni kényszerült. Az ő esetében a végiggondoltság megrázó: a találkozás az eutanáziával, a jó halállal, vagyis, melynek történeti ábrázolása ürüggyé válik számára a társadalomkritikára: arra, hogy bemutassa a halálbüntetést kulturális és történelmi kontextusba helyezve mindenekelőtt a brit közgondolkodásnak a témához való képmutató magatartását. A gondolatmenet végére, tudjuk, maga tett pontot: Koestler a tudatosan és elvszerűen, életlezárás okán végrehajtott öngyilkossága máig az értelmetlen szenvedés elől a jó halálba való menekülés jelképe. Mint a tudomány végső konklúziója.

Előtte azonban kíváncsian és alaposan végigjárja, végiggondolja korának nagy felfedezéseit és nagy dilemmáit. Keresztülmegy, mint egy felvilágosodás kori bölcselő, több tudományelméleti fázison, amit vélhetően a megismerés huszadik századi lehetőségeinek kibővülése gerjeszt. Afféle tudományos hódításról van szó, amelynek egyik legbizarrabb állomása a Zeppelinnel való legendás utazása, de legalább ilyen jelentős cionista korában megesett kalandja, az országépítés csákánnyal és lapáttal egy palesztinai kibucban. Ahogy Riefenstahl az Északi-sarkra, az Alpokba, később Szudánba, majd a mélytengerekre utazik: a hódító ideológiák és a hódítás lehetősége egymás felé közelednek a létező világ gyermeki kíváncsisággal és vakmerőséggel való felfedezésében. Ez különben félelmetesen hasonlít a nagy diktátoroknak a természetet meghódítani, magukévá tenni készülő magatartásához. Ilyenformán a természet, az erő, a férfiasság és az eszme egymás segítő erejévé válnak. Ugyanez a világmegváltó indulat mellesleg egy ma már szintén finoman szólva fanyalgással nézhető tevékenységhez: az aktív katonasághoz vezényelt sokakat, köztük magát Koestlert vagy például Faludy Györgyöt. Megismerni és hősnek lenni, ott lenni - erre az európai attitűdre lehetséges válasz például az argentin Borgesé, aki a világ megismerhetőségének módszerét a könyvekben látja. A világot meghódító indulatok végül is nemcsak nála, hanem például Koestlernél is a kultúra felsőbbrendűségről szóló ideológiánál kötnek ki: a kultúra, illetve a tudomány lesz a világhódításra alkalmas eszmény. Koestlernél még csak egy és osztatlan kultúra – hogy azután a két kultúráról szóló alaposan felkavarja azt, mellyel amúgy Koestler egész életművével dacolt.

Koestler élete és műve tárháza azoknak a megoldatlan helyzeteknek, melyekre nem sikerült érvényes választ adnia a modernnek nevezett civilizációnak. A cionizmus és a kommunizmus, valamint a megismerés határainak feszegetése minduntalan azoknak a feltételezhető okoknak a boncolgatásához jut el, hogy mi lehet az, ami minduntalan vissza kívánja húzni a gondolkodó elmét a dogmák könnyedén irányítható világába. Eljut a liberális gondolkodás hagyományos nagy dilemmáihoz is, vagyis ahhoz a döbbenethez, hogy az elemi - és voltaképpen senki által nem is vitatott - szabadságjogok olykor kibékíthetetlenül ütköznek egymással: klasszikus példák az abortusz, a halálbüntetés és persze az eutanázia. De ide tartozik a társadalomnak a számkivetettekhez és gyermekekhez való viszonya is: felteszi azt a kérdést is, hogy hogyan neveljünk szabad gyermeket és szabad felnőttet. Ír a szovjet gyermekexodusokról, és a korabeli gyereklottókról is (kisorsolták azoknak az árva gyerekeknek a névsorát, akik külföldre mehettek, így társaiknak jóval jobb esélyük maradt az életben maradásra) – a téma számos máig megoldatlan kérdésre, például a harmadik világbéli gyermekkatonákra vagy akár a mai amerikai vízumlottóra is rímelhet. De említhetném azt a ma Magyarországon egyes liberális körökben is népszerű gondolatot, hogy a cigány gyereket a családból kiemelve kell szocializálni, felemelni. Hasonlóképp elvarratlan szálak a koestleri témakörből a tábor témája a saját bőrén tapasztalt internálótábortól Auschwitztől Kolimáig, és a mai palesztin, afgán és egyéb példák: a soha nem szocializálódó, mert erre lehetőséget nem kapó táborlakó tízmilliók, a tábor, mint civilizációs tünete a huszadik századnak: a föld söpredéke. Ebben az olvasatban Arthur Koestler annak az értelmiségi paradigmának a megtestesítője, aki eljut a fanatikus rajongással való szembenézés fázisán át a tudományba való kapaszkodáson keresztül a kor diagnózisának felállításáig.

Egyetértve azokkal, akik szerint szerzőnk értelmiségi attitűdje és műveinek kordokumentum jellege (talán a Sötétség délben című munka kivételével) tovább marad fent, mint maguk az esztétikai értelemben vett művek, úgy vélem: az az állítás, hogy Arthur Koestler életműve, maga Arthur Koestler, nem kis dolog.