Majoros György
Koestler determinizmusfelfogása
Koestler Arthur explicit módon nem állította figyelmének középpontjába a determinizmus kérdését mint filozófiai problémát. Ugyanakkor olyan gyakran érinti ezt a problémakört, hogy ennek alapján könnyen rekonstruálható, összegezhető erre vonatkozó álláspontja. Előadásomban elsősorban a “Szellem a gépben” c. munkájának determinizmusra vonatkozó gondolatait próbálom bemutatni.
Bevezetésként néhány mondatban szólok a determinizmuselmélet két újkori jellegzetes eltorzulásáról.
A XVII-XVIII. században a mechanika a legfejlettebb tudomány, és a mechanika látásmódja többé-kevésbé a kor minden filozófusának, tudósának nézeteiben tetten érhető. Uralkodó látásmód lett a mechanisztikus világkép, mely szükségszerű, ok-okozati, egyértelműen meghatározott, pusztán mennyiségi jellemzőkkel leírható, a minőségi különbségeket pedig elhanyagoló látásmódot nyújt. A mechanisztikus paradigma szemléletes példáját adja Laplace gondolata: ha létezne egy démon, aki egy adott időpillanatban ismerné a világon az összes test helykoordinátáit és mozgásmennyiségét, ki tudná számítani a múltat és a jövőt. A mechanikai modell téves általánosítása ez, vagy a másik oldalról nézve: a sokszínű világ mechanikai redukciója.1
A másik nagy hatású és mégis tévesnek bizonyult tudományos törekvés a pozitivizmus áramlata volt. Ennek lényege a tapasztalathoz, a tényekhez való túlzott ragaszkodás, a jelenségek puszta leírására törekvés, a tudományos ismeretek objektivitásának hangsúlyozása, a metafizikaellenesség. A tudományosság pozitivista eszméjén már a hatvanas években túllépett a tudományfilozófia, és a tudósok önmaguk tevékenységéről alkotott reflexióiban is visszaszorult a pozitivista jelleg. Utólag visszanézve a pozitivizmus nem volt haszontalan, hiszen csak törekvéseit végigvíve lehetett arról megbizonyosodni, hogy a tudomány fejlődését máshogy kell megközelíteni – és emellett érdeme az is, hogy hozzájárult a logika és a nyelvfilozófia fejlődéséhez.
A világegyetem mechanikus modellre való leegyszerűsíthetőségének hitét, a mechanikai determinizmust megingatták a XIX. sz. második felének, a XX. sz. elejének tudományos változásai, a “merev kauzalitás átadta helyét a valószínűség rugalmas törvényeinek”.2 Koestler nem annyira a mechanikus szemlélettel, inkább saját korának pozitivista tendenciáival küzd: mindenekelőtt a redukcionizmussal és ennek pszichológiai formájával, a behaviourizmussal, valamint az evolúciót illetően a kizárólag a véletlen mutációkra alapozott természetes kiválasztódással, mely szerint az ember egy céltalan és anyagelvű folyamat eredménye.3
A redukció módszere jellegzetesen pozitivista, mivel nem lát minőségi különbségeket, mennyiségi-fizikai leírásra törekszik, elmélettől független tapasztalatra, önmagukban megragadható tényekre hivatkozik. Az evolúciókritika már több magyarázatra szorul. Mikor a célokat, értékeket hiányolja a véletlenen alapuló világból, különösen az emberi evolúcióból, ennek tudományos megragadásából, itt tetten érhető a pozitivista attitűd kritikája, de mint látni fogjuk, nemcsak erről van szó.
Behaviourizmus kritikája
A behaviourizmus a pszichológia jellegzetesen pozitivista formája. Koestler élesen elutasítja két fő jellegzetességét: azt, hogy a tapasztalatilag közvetlenül megfoghatatlant, az emberi lelket nem létezőnek tekinti, az önmegfigyelést, mint mások által nem ellenőrizhetőt, szintén kiiktatja a megengedett módszerek közül. Nem tartja helyesnek, ha az állati viselkedés megfigyeléséből az emberre is messzemenő következtetéseket vonnak le.
A behaviouristák atomisztikus személetével a Gestalt pszichológia holisztikus szemléletét állítja szembe. Az emberi lélek – hasonlóan az emberi szervezethez, illetve az emberi nyelvhez – hierarchikus szerkezetű, állítja.
Az ilyen hierarchikus, komplex rendszerekben persze viszonylagos a rész és egész viszonya, a rész alulról nézve egésznek mutatkozik. A hierarchia egyes szintjein önszabályozásról beszélhetünk.
Míg az amerikai pszichológia szemellenzős megközelítésében az ember kondicionált automatává válik, mely külső ingerekre válaszol, és így egy szigorúan determinisztikus megközelítés jellemzi, Koestlernél a szellem is hierarchikus szerkezetű. Magasabb szintjein nagyobb a szabadság, a rugalmasság, alacsonyabb szintjein mechanizáltabb viselkedésminták találhatóak.4 Ezen belül a tudatosságnak nincs élesen elkülönülő alsó határa. Benne gyökerezik az elme működésének nem tudatos formáiban.
Koestler annyira fontosnak tartja, hogy a hierarchikus szerveződésekben szub-egészek, alrendszerek léteznek, hogy új kifejezést hoz létre rájuk: a holont, a holosz=egész és az on=rész, elem jelentést érzékeltető szóösszevonás alapján.5 A pszichológia esetében reménye szerint a holonok közvetítenének a Gestalt-pszichológia holizmusa és a behaviourizmus atomizmusa között.
Behaviourista alulnézetnek minősíti az ember és az állatok közötti különbség eliminálását.
A behaviourizmus inger-válasz sémája ugyanis egyaránt eszköze az állati és az emberi viselkedésnek. Ezt a meggyőződést, amely szerint “nincs semmiféle alapvető és lényegi különbség az ember és a patkány között”, Koestler nagyon nyugtalanítónak tartja6, helyette az ember újfajta szemléletét ajánlja. Koestler hierarchikus rendkoncepciója kicsit más megközelítésben már Polányi Mihály Személyes tudásában is olvasható. Fő érdeme ennek a felfogásnak a redukcionizmus elutasítása. Koestler számára világos, hogy a kémia nem vezethető vissza teljes egészében a fizikára, a biológia a kémiára, az ember az állati világra, a szellem az agy fiziológiájára, a szociális csoport az egyes individuumra. A redukcionista megközelítés a részigazságot kiáltja ki egész igazságként. Az ilyen leegyszerűsítés azt állítja, hogy az egész nem más, mint a részek összege.7
Koestler Bertalanffy visszacsatolásos rendszerelméletét egyesíti a hierarchikus rendelképzeléssel. A hatvanas években ez igen modern és nagy intuitív erővel bíró determinizmusfelfogás. Thorpe Koestler redukcionizmus elleni hosszú hadjáratát elemezve kiemeli, hogy nincs végső határa a hierarchiának sem felül, sem alul. Elme és test elválasztása láncolatos, és legfelsőbb szintjén nyitott – Isten a végtelenség elgondolásának egyik formája.8 Koestler hagyományos értelemben nem vallásos, elvet minden antropomorf Istent, történelmi egyházat. Azonban – mint az evolúció tárgyalásánál látni fogjuk – valamilyen panteista jelleggel hisz a világ értelmében, célszerűségében.
Evolúció és célirányultság. Koestler dialektikus értelmezése.
Koestler gúnyolódik a pusztán véletlenszerű mutációk vezérelte evolúción, felidézve annak lehetetlenségét, hogy egy írógépnél ülő majom értelmeset gépeljen. A darwini magyarázat szerinte részleges, nem teljes9. A külső környezet szelekcióját megelőzi a génkomplex belső szelekciója, a génkomplex figyelemre méltó önkorrigáló képességgel rendelkezik. Nem pusztán a véletlen mutációk irányítják az evolúciót, a már létrejött élőlények előtt viszonylag sok szűk mutációs spektrum, lehetőség áll, a lehetséges variációk belsőleg korlátozottak10. A példa, amit ennek igazolására felhoz, elgondolkodtató és hihető. Mikor Ausztrália elszakadt Ázsiától, az emlősök és erszényesek egymástól függetlenül, párhuzamosan fejlődtek. Létrejöttek a vakond-, hangyász-, repülőmókus- és farkasformák az erszényeseknél is, mindegyik olyan, mint a megfelelő méhlepényes alakok kissé elnagyolt, esetlen változata.11 Ezt a hasonlóságot csupán a környezet hatásával nem lehet megmagyarázni. Nem korlátlan a mutációs lehetőségek íve, nem pusztán a véletlen megoldások között történik a szelekció. Érdekes, hogy Richard Dawkins is felhasználja az erszényes farkas, vakond, egér, hangyász párhuzamos evolúciót könyvében mint érdekes konvergenciát, mint a környezet hasonló szelekcióját, de ő egyáltalán nem vesz észre benne semmilyen problémát, nem ingatja meg az evolúció vak véletlenébe vetett tudományos hitében.12 Véleménye szerint a változékonyság és a szelekció együttesen hozza létre az evolúciót, a lassú, fokozatosan összegződő szelekció létünk végső magyarázata.13
A Koestler szerint ortodoxnak nevezett evolúciós felfogás szerint tehát az élő organizmusok a környezethez alkalmazkodnak. Ezzel szemben Koestler azokkal ért egyet, akik szerint az organizmusok kezdeményezőképessége, kíváncsisága határozza meg az evolúció irányának fő vonalait; a mutáció szerepe egy előre beállított cél szerencsés eltalálására szűkül.14 Így a Darwin–Lamarck-vita jórészt elveszítette volna jelentőségét, hiszen a véletlennek és a véletlen által örökletessé vált tulajdonságnak egyaránt szerepe lenne az evolúcióban. Koestler a tudományos felfedezéseket hozza fel analógiaként: a tudomány történetét meg lehetne írni mint véletlenek sorozatát (Arkhimédész kimozduló fürdőkádja, Newton almája stb.), de ezek nem következtek volna be a tudós kíváncsisága és állhatatos munkája nélkül.15
Az evolúció nemcsak vak véletlenek műve, hanem a véletlenek által mozgásba hozott célirányos folyamatok alapján történik. Az evolúció olyan játékhoz hasonlít, melyet játékszabályok korlátoznak, nem jöhet létre akármi. A zeneszerzéshez hasonlítható, “melyben a lehetőségek a harmónia szabályai és a diatonikus skála által korlátozva vannak, ennek ellenére kifogyhatatlan mennyiségű eredeti alkotást engednek meg” (Idézi Thorpe16).
Koestler könyvének megírása óta majdnem 40 év telt el. Milyen irányban változott az evolúciós elmélet? Igazat ad-e ma is az evolúció folyamatát vak órásmesternek nevező Dawkinsnak? Stuart Kauffman (1993) pl. hasonló álláspontot képvisel, mint Koestler: ki kell terjeszteni az evolúcióelméletet, kombinálva a szelekció és az önszerveződés témáit. A rendezettségnek vannak olyan belső elvei, melyek befolyásolják az evolúciós folyamatot.
Az evolúciós elmélet, úgy tűnik, lényegét megtartotta: alapvetően véletlenen alapuló természetes szelekció. Vannak sikeres, az evolúciókutatók számára elfogadható magyarázatok, melyek a darwini elmélet lényegét, nem kérdőjelezve további természeti mechanizmusok hatását, működését feltételezik. A Baldwin-effektus (1896) szerint az állatok tevékenységük révén befolyásolhatják fajuk további evolúcióját. Manfred Eigen (1992) egy belső visszacsatolási mechanizmus működését írja le a vírusok szelekciójában, mely gyorsabbá teszi a vírusok felhőinek, kvázi-fajainak változását.17
Amennyire kívülről, a filozófia szemszögéből nézve meg tudom ítélni, a darwini elmélet működésének finomabb részleteit tárják fel az újabb kutatások, egyre jobban megértve az élet fejlődésének isteni, külső cél nélküli célszerűségét. Koestler eddig tárgyalt álláspontja igazolódni látszik a tudomány fejlődése által, a fajoknak a környezethez való puszta alkalmazkodása ugyan lényegében helyes, de leegyszerűsített elméleti magyarázat.
Karl Popper arra mutat rá, hogy a tudomány módszereiben redukcionista kell legyen, a holista szemlélet kevéssé jellemzi a tudósokat.
Koestler redukcionizmus elleni bosszúhadjáratát (Thorpe kifejezése18) úgy értékelhetjük, hogy ő alapvetően nem a szaktudós megközelítését követi, hanem nagyon tájékozott, művelt, kreatív, rendkívüli kifejező erővel bíró gondolkodó, valahol félúton a tudós, a filozófus és a regényíró között.
A szellemi evolúció
A szellemi fejlődés a biológiai evolúció része, folytatása, nem kumulatív folyamat. A mentális evolúció világában is megvan a természetes kiválogatódás párhuzama: a megszülető gondolatok sokaságából csak azok maradnak életben, amelyek az adott kor szellemi miliőjéhez megfelelően alkalmazkodnak19. Sajátos rossz közérzet jellemzi a tudományt és a művészetet, ha megérett a változásra; a specialista hübrisze ekkor átadja magát a fájdalmas önvizsgálatnak – írja 1959-ben, Thomas Kuhn fő művének megjelenése előtt három évvel20!
Úgy látja, hogy a modern fizika elfordult az anyag, az okság, a tér-idő hagyományos értelmezésétől, az anyag mintegy a semmibe veszett. A tudomány hübriszének másik példája, hogy szótárából száműzte a cél kifejezését, a teleológia képzetét; a döntéseket a múlt mozgása, lökése irányítja. Koestler munkahipotézisként a cél fogalmát megengedné akár az univerzum szervetlen evolúciójában is, olyanformán pl., hogy a gravitáció által meggörbített tér szüntelenül igyekszik kisimulni. A határozatlansági reláció győzi meg a kauzalitás mechanisztikus felfogásának tarthatatlanságáról.21
Bár közel jut egy szellem által áthatott világ feltételezéséhez, távol marad valamilyen antropomorf Isten feltételezésétől; a vallást olyan víziónak látja, mely értelmet ad a mulandónak, birtoklása a végső cél, túl mindenen, ami elérhető; a legreménytelenebb, örök keresés.22
Úgy vélem, a biológiában és a pszichológiában meglévő teleologikus jelleg, melyet szaktudósként is mélyen megért, kicsit túllendíti a tudomány ma elfogadott szemléletén, az élettelen univerzum céloksági leírását illetően. De e kérdésben az ellentábor is csupán saját hitét fogalmazza meg.
Koestler az emberi agyat kéretlen ajándékhoz hasonlítja, mely nagymértékben meghaladja az ember közvetlen szükségleteit, és még ma is elképedve fedezi fel ismeretlen és kihasználatlan képességeit. Az agy régi és új struktúrája, az ösztönvilág, az érzelmek és az intellektus nem tudott egymással lépést tartani. Az egyes emberi csoportok között nem működött a csoporton belüli gátlás a fajtárs elpusztítására. A modern ember ráadásul képessé vált arra, hogy elpusztítsa önmagát. Koestler ezt az emberi természetbe való gyógyszeres beavatkozással javasolja megakadályozni, hasonlóan a betegségek leküzdéséhez. Érzékeli ennek manipulációs veszélyét, de úgy véli, csak ilyen módon, ha az ember a sorsát a maga kezébe veszi, teremthető meg az érzelmek és gondolatok harmóniája, fékezhető meg a háborodott Prométheuszként viselkedő ember.
Véleményem szerint alacsonyabb szinten keresi a megoldást, mint az indokolt lenne. Az agy fiziológiai folyamataiba avatkozna be egy ilyen gyógyszer; hierarchikus rendszerében efölött egészként működik a lélek, mely a pszichológia eszközeivel vizsgálható, gyógyítható. Sőt, talán nem az embereket kellene megváltoztatni, hanem inkább a körülményeiket – az emberi közösségeket, az emberi társadalmat.
Befejezés
Koestler a determinizmus szót csak szűk, mechanisztikus értelmében, az akaratszabadsággal szembeállítva használja. “A XX. századi tudomány posztmechanisztikus, a kauzalitás meg a determinizmus halott” – írja.23 Az élet, az elme, a tudomány fejlődésére vonatkozó szerteágazó vizsgálódásaiból azonban rekonstruálható, milyen meghatározottsági formákat tart fontosnak.
Koestler világa hierarchikus szerkezetű, melyben egész és rész dialektikusan kapcsolódik; teljességre törekszik a világ leírásában, elvetve a túlzásba vitt redukcionizmust; a gondolat szabad szárnyalása, önmagunkkal és tetteinkkel való őszinte szembenézés jellemzi.
Egy olyan világ víziója tárul elénk biológiai, pszichológiai, fizikai témájú esszéiből, melyben “magasabb szintű rend és a változatosságban létrejövő egység felé való törekvés” uralkodik.24
A világ egységének, rendjének hitéből kiindulva hadakozik a szűk látókörű tudománnyal, mely részleges, reduktív képet nyújt a világról (mechanisztikus fizika, behaviorizmus), és kritizálja a véletlennek alapvető szerepet adó darwini evolúciós felfogás részlegességét. “A természet irtózik a véletlenszerűségtől” – parafrazálja Spinozát25, valamilyen rendet, belső szelekciót keresve az evolúció vak véletleneken alapuló folyamatában. Nagyon erős azon intuitív meggyőződése, hogy a véletlenek mögött további magyarázatokat is keresni kell, ugyanakkor elfogadja, és alaposan ismeri a darwini modellt. Tudománytörténeti vizsgálódásai alapján illúzióktól mentes a képe arról, hogy a tudományos közösség zöme által elfogadott elméletek is tévesek lehetnek, vagy legalábbis javíthatóak. Az evolúciós elméletnél az a nyitott kérdés merül fel, hogyan lehet a természetes szelekció konstruktív erő, milyen belső mechanizmusok egészíthetik ki a véletlen mutáció és a környezeti szelekció vég nélküli folyamatát. Koestler problémafelvetése, kérdései mindenképpen jogosak, találóak, válaszai még igazolásra, illetve cáfolatra várnak.
A determinizmuselmélet tágabb értelmébe beletartozik a valószínűségi és a törvényszerű meghatározottság is, nemcsak a kauzalitás!
Az élettelen természetben megfigyelhető rendezettség, melynek hatására Koestler még a célszerűség fogalmát sem okvetlenül hagyná el a tudományos leírásból, véleményem szerint a természeti törvényszerűségek és a természet történetisége révén magyarázható meg. Vegyük példaként a Naprendszerünket! A bolygók egy síkban és egy irányban való, “rendezett”, Nap körüli keringését – mint arra először Immanuel Kant rámutatott – a newtoni törvények és a Naprendszer keletkezésének története segítségével, teleologikus hipotézis nélkül meg tudjuk magyarázni, le tudjuk írni. Koestler, amikor egy panteisztikus, egységes, szellemi oldalt is tartalmazó világképhez közelít, nem alkalmazza következetesen hierarchiaelméletét, mely érthetővé tenné, hogy a célszerűség csak az élet szintjén jelenik meg, és még később, az emberi szinten válik látszatból a tevékenység valóságává. Barátja, Polányi Mihály számára világosabban elkülönülnek ezek az egymást követő szintek. Közös viszont bennük az a meggyőződés, hogy az embernek szüksége van a transzcendenciába vetett hitre. Koestler – bár a hagyományos egyházakat tiszteletreméltó anakronizmusoknak nevezi, melyek szellemi kiskorúságra kárhoztatnak26 – bízik egy örök érvényű, racionális vallás lehetőségében, a spirituális jégkorszak meghaladása után27. Így jut a posztmaterialista fizika és a posztspiritualista parapszichológia valamilyen konvergenciájának feltételezéséhez.28
A parapszichológia egyes területei iránti nyitottsága, bátor igazságkutatása ingoványos talajra viszi. Jogos ugyanakkor Koestler tudománykritikája, mely annak erkölcsi semlegességéről, a dölyfös, korlátlan hatalom tudatáról, gyakori konzervativizmusáról szól, de végül sohasem válik tudományellenessé.
Tudományos eszméi elsősorban a tudományok kalandos történetében gyökereznek, kevésbé tanulmányozza magát a valóságot, illetve a filozófiát. Nagy tehetséggel hatalmas tudásterületet tekint át, és saját véleményt alakít ki róla.
Tudományképe és a világ meghatározottságáról való gondolatai összefonódnak: mindkettőre jellemző a totalitáselv elfogadása és a hozzá kapcsolódó antiredukcionizmus, a liberalizmus, a gondolat szabadságának fontossága, és a változás, fejlődés mindent átitató volta (ez utóbbi alapján dialektikusként is jellemezhetnénk, bár ő ezt a szót csak a kommunista mozgalmi körben forgó, szofista jellegű, a tényekkel nem törődő érvelésére használja).
Koestler igazi szabadgondolkodó, autonóm személyiség, aki vállalja a véleményét, és mer tévedni is. Az egészet akarja megérteni, ennyiben filozófusalkat; tudományos problémák izgatják, több területen nagy műveltségű szakember. Művészien erőteljes a kifejezésmódja, képzelete néha el is ragadja. A múlt tudományos példái alapján arra int bennünket, legyünk óvatosak az eretnek modellek elutasításában – akár a parapszichológiát illetően is.
A transzcendencia sem teljesen idegen számára, és nemcsak a lét csúcsán keresi, hanem a szubatomi szinten is szellemi lényegűvé foszlik az anyaginak vélt világ. Olyan nyílt szellemi világ a víziója, mely a végtelenbe nyúlik; Isten a végtelen vonzása, panteista értelemben, antropomorf vonások nélkül.
JEGYZETEK
1. A mechanikai paradigma jó összefoglalását nyújtja Fodor Judit “A determinizmus – koncepciók fejlődése és a kvantumelmélet” című könyvében (Akadémiai Kiadó, 1972.)
2. Arthur Koestler: A jógi és a komisszár. Osiris-Századvég Könyvtár, Budapest, 1994., 78. o.
3. Uo. 197. o.
4. Arthur Koestler: Szellem a gépben. Európa Könyvkiadó, 2000., 143. o.
5. Uo. 69. o.
6. Uo. 459-460. o.
7. Uo. 135. o.
8. Uo. 288.
9. Uo. 206. o.
10. Uo. 190. o.
11. Uo. 189. o.
12. Richard Dawkins: A vak órásmester. Gondolatok a darwini evolúcióelméletről. Akadémiai Kiadó, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1994., 99-100. o.
13. Uo. 286. o.
14. Arthur Koestler: Szellem a gépben. Európa Könyvkiadó, 2000., 203. o.
15. Uo. 204. o.
16. Koestler emlékkönyv. Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1992., 82. o.
17. Daniel Dennett: Darwin veszélyes ideája. Typotex, Budapest, 1998., 206-211.o.
18. Koestler emlékkönyv. 87. o.
19. Arthur Koestler: Alvajárók. Európa Könyvkiadó, 1996., 697-698. o.
20. Uo. 705. o.
21. Uo. 727-728. o.
22. Uo. 716.
23. Arthur Koestler: A dajkabéka esete. A vak véletlen gyökerei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002., 436. o.
24. Uo. 407 o.
25. Arthur Koestler: A jógi és a komisszár. Osiris–Századvég Könyvtár, Budapest, 1994., 159. o.
26. Uo. 79. o.
27. Uo. 80-81. o.
28. Uo. 149. o.