Marczinka Csaba

A tizenharmadik törzs és a “tizenharmadik költő”

(Arthur Koestler és József Attila: identitások és kapcsolatok)

I. Valós mese a “kazár hercegről” és a “feketemagyar népfiről”

Első közelítésre – kettejük alakjával kapcsolatosan – felötlött bennem egy meseszerű történet. Talán legegyszerűbben e “mesével” lehetne ábrázolni kapcsolatukat és megvilágítani annak lényegét. A történetbeli “kazár herceg” Koestlerrel, a “feketemagyar népfi” pedig József Attilával azonos, de ez remélhetőleg teljesen egyértelmű lesz a narratívából.

Élt egyszer egy kazár herceg, akinek már rég nem volt birodalma. Szerteszét kóborolva – Budapesttől Berlinig és Oroszországtól (akkor éppen Szovjetunió) Palesztináig – a birodalom elszórt emlékeit kereste, illetve tulajdonképpen azt, hogy ki is ő valójában? Kóborlásai sorján először talán Bécsben, majd később Budapesten összefutott egy kun-székely-román “koktél” származású “keleti” “feketemagyar” szegény és tehetséges költővel. Bécsben még nem figyelt fel rá, de a pesti kávéházakban (a Hadikban és a Japán kávéházban elsősorban) elvarázsolták a gondolatai és a versei. A kazár herceg “elvileg” a szüleihez látogatott haza, még ő is “vacillált” azon, hogy esetleg magyar író lesz.

A kazár herceg azonban rövidesen rájött, hogy ha magyar író lesz, ismét egy felbomlott “birodalom” romjain fog keseregni egy mások számára érthetetlen és rokontalan, ráadásul nehezen fordítható nyelven. S emellett igazán jó kapcsolata csak olyan ifjú és szegény szerzőkkel volt, mint a feketemagyar népfi, akik a korabeli magyar irodalom perifériáján vegetáltak. A kazár herceg mindenesetre megfogadta magában, hogy – bár személyes viszonyuk, a népfi etiketten kívül eső viselkedése miatt, nem volt épp felhőtlen – megismerteti a feketemagyar népfi költészetét napnyugaton is, ha nem is a szélesebb közönséggel, de legalább a műveltebb emberek egy részével. Persze tudta, hogy ehhez lényegében a “lefordíthatatlant” kéne lefordítania, de általában vonzották az ilyen feladatok.

Ezután elutazott, s előbb német, majd végül angol író lett, híres regényeket írva németül (pl. “Sötétség délben”) és angolul (pl. “Titkosírás”). A feketemagyar népfi írt még több remek verset az alatt a néhány év alatt, ami még hátravolt neki. Csak éppen: a helyét nem találta, s addig tengett-lengett, míg elütötte egy tehervonat.

A kazár herceg a hír hatására ismét írt néhány cikket magyarul – többek között a feketemagyar népfi nekrológját – és persze angolul is igyekezett cikkeiben felhívni a figyelmet a népfi költészetére, akit az akkori Európa legnagyobb költőjének nevezett. Ez a halálhír emlékeztette régi fogadalmára is: nekilátott hát – egy költészethez kicsit jobban értő magyar barátja segítségével – a feketemagyar népfi – általa legfontosabbnak ítélt – néhány verse angolra fordításának. De vagy ő volt elégedetlen fordításaival, vagy tényleg csupán nem talált kiadót, a műfordításkötet végül nem jelent meg. Igaz, későbbi emlékirataiba – a népfiről és budapesti találkozásaikról szóló fejezetbe – beillesztette néhány vers angol fordítását. Maga is tartott tőle azonban, hogy nem sikerült hazáján kívül megismertetnie azt a költőt, aki mindig tizenharmadiknak ült a kávéházi törzsasztalhoz…

A kazár herceg lassan jómódú brit állampolgárrá öregedett, és világunk rejtélyeit kutató műveit jövedelméből angol vidéki “kúriát” vásárolt. S a “tizenharmadik költő” alakjának megörökítése után nekilátott, hogy felidézze saját népe (?), az elveszett “tizenharmadik törzs”, a judaizált kazárok történetét. Úgy érezte, ezzel még tartozik, s ráadásul hitte is, hogy felfedezte a kelet-európai (askenázi) zsidóság eredetének kulcsát. 7 évvel utolsó igazi botránysikerű könyvének megjelenése után, ő is önként indult a halálba, feleségével. Talán utolsó óráiban azt remélte titkon, hogy fönt találkozik a feketemagyar népfivel, és ketten uralkodnak a mennyei Sarkel várában (a lerombolt földi Sarkel várának égi másában), mint a hajdani kazár kettőskirályok…

S egy évvel a kazár herceg halála után megjelent egy Milorad Pavic nevű – akkor még ismeretlen és akkor még jugoszláv – író “Kazár szótár” című regénye…

A “valós mese” próbálja a saját identitáskép (identitás-konstrukció) felől megközelíteni a két alkotó kapcsolatát. Persze, bármilyen – mégoly valós – mese sem feledkezhet meg a részben “egyéni mítoszként” is felfogható identitástudat és a valós tények s körülmények, valamint társadalmi struktúrák kisebb-nagyobb mértékű eltéréséről. Ehhez azonban előbb meg kell vizsgálni mindkettőjük gyermekkorát, majd a korai identitásképeket ifjúkorukban. S csak azután vethetjük össze a kialakuló felnőttkori énképeket, és kezdhetünk neki kettejük sajátos kapcsolatának, valamint környezetük (ezen belül is különösen Németh Andorhoz fűződő különleges kapcsolatuk) és társasági köreik (pl. kávéházi társaságaik) elemzéséhez.

II. 1. Gyerekkor s ifjúkor: korai identitásképek és későbbi hatásaik

A szociális és kulturális-neveltetésbeli különbség ellenére, megdöbbentően sok a hasonlóság József Attila és Arthur Koestler (akkor még: Kösztler Artúr) gyerek- s ifjúkorában. Már a születésük ideje (1905. április, illetve 1905. szeptember) is közel esett egymáshoz, de térben sem születtek egymástól távol: József Attila Budapesten a Ferencvárosban, a IX. Gát u. 3.-ban született, míg Koestler is a pesti oldalon, csak épp a Terézvárosban, a VI. Szív u. 16.-ban. S – az emlékezések szerint – mindketten nagy, 4 kiló feletti születési súllyal tették próbára édesanyjukat. Bár gyökeresen eltérőek voltak társadalmi körülményeik (a csonkává váló, proletarizálódó József család, illetve a jómódú polgári-értelmiségi Kösztler család), mégis volt néhány ifjúkori élmény vagy esemény, amely mindkettejükre hasonlóan erősen hatott. Mindkettőjük növő gyermek- és kamaszkorára nagy hatással voltak az első világháború és az azt követő forradalmak, különösen a Tanácsköztársaság időszaka. A tizenkilences kamaszkori “forradalmi romantika” elmúltával egy időre – igaz más-más időszakban – egyfajta népiség irányába fordultak (József Attila a Bartha Miklós Társaságban és a korai népi mozgalomban, míg Arthur Koestler a cionista mozgalom kereteiben), s mindketten egy-egy rövid időre Szabó Dezső (1) tanítványává váltak (Koestlert ténylegesen is egy ideig ő tanította történelemből a gimnáziumban), akinek munkássága – a vele való szakítás után is – sokáig (néhol életük végéig is) hatott rájuk. S csupán ezután fordultak mind a ketten a marxizmus irányába, mely még a népi gondolatnál is erősebb hatást gyakorolt rájuk hosszú ideig.

Az ifjúkor elején – mind Koestlernél, mind pedig József Attilánál – keveredik a forradalmi romantika, az “igazi népi hagyományt” kereső népi s nemzeti gondolat, valamint a divatos avantgárd áramlatok és modern eszmei irányzatok (expresszionizmus, szürrealizmus, illetve freudizmus) hatása. S e sokféle eszmei-ideológiai hatás sokáig forrong bennük, s nehezen ülepszik le. S egyformán sorsdöntő volt ifjúkorukban bécsi és párizsi tartózkodásuk hatása. Bécs pedig mindkettőjüknél elsősorban Kassákot és Németh Andort jelentette. Nem a hajdani császárvárost, hanem az avantgárd mozgalmakat, és a kávéházi köröket és csoportokat keresték Bécsben, kiszabadulva a csendőrtollas-turulos korabeli Magyarország provinciálisabb légköréből. A bécsi korzó volt ekkor számukra a kapu a világra. Bár Koestler előbb ismerte meg Németh Andort (még 1919-ben találkoztak először), mégis mindketten hamar szoros baráti kapcsolatba kerültek vele.

Valószínűleg már 1925 őszén találkoztak futólag Bécsben, Németh Andornál. Ekkor még József Attila szinte ismeretlen vagy legalábbis kevésbé ismert fiatal költő, Koestler pedig kezdő újságíró és egyetemista. A fiatal költő hamarosan hazatér Magyarországra, míg a fiatal újságíró – cionista aktivistaként – elindul Palesztinába, otthagyva a bécsi egyetemet. Az igazi megismerkedés hét és fél évvel későbbre, 1933 tavaszára halasztódik. Addig még mindketten rengeteg kalandon s csalódáson mennek keresztül.

II. 2. Az 1933 tavaszi “valódi” megismerkedés és előzményei

1933 tavaszán Arthur Koestler csalódottan tér haza Magyarországra. Hiába utazott előbb Jeruzsálembe, később pedig Moszkvába – mind a cionizmusban, mind pedig a kommunista világmozgalomban csalódnia kellett. Ekkor – bár hivatalosan csupán szüleit jön meglátogatni – felvetődik benne a hazatelepülés gondolata, azzal az ambícióval együtt, hogy talán mégis magyar író lesz, s német helyett ezentúl magyar nyelven írja majd műveit.

Tulajdonképpen bizonytalanságaira és dilemmáira keres választ, amikor újra felkeresi Németh Andort(2). Németh leviszi a Japán kávéházba, és bemutatja őt kávéházi társaságának. Itt ismerkedik meg valóban – a feltételezhető bécsi futó találkozás után – József Attilával. De nemcsak vele: Karinthy Frigyessel (3), Déry Tiborral (4), Nagy Lajossal (5), Böhm Arankával (6), Faludy Györggyel (7) és Zelk Zoltánnal (8) is találkozik Németh Andoréknál vagy valamelyik kávéházban. A Japán kávéházon kívül a Hadikban és a Nagy-Ilkovitsnak nevezett kocsmában is többször megfordul, s valószínűleg még több kisebb kávéházban és kiskocsmában. Itt hallja “élőben” is József Attila verseit a költő előadásában, és valószínűleg a Japánban vitáznak a “szocializmus állásáról” is, azaz a baloldal és a kommunista világmozgalom helyzetéről, válságáról is. Talán Justus Pállal (9) és Rátz Kálmánnal (10) is találkozott, akik ekkor “szakadár” kommunistáknak számítottak (trockista, illetve “nemzeti kommunista” csoport). Ez már csak azért is valószínű, mert Szántó Judit (11), József Attila élettársa is említi őket a kávéházi társaság tagjaként naplójában és későbbi visszaemlékezéseiben. S Szántó Judittal is többször találkozott Koestler, akinek volt férjét, Hidas Antalt (12) is ismerte Moszkvából, Kun Béla (13) környezetéből. Visszaemlékezéseiben (Titkosírás) plasztikus képet rajzol József Attila és Szántó Judit ellentmondásokkal terhelt, gyakran viharos kapcsolatáról.

Ő is említi visszaemlékezéseiben a híres barkochbaepizódot, amikor – az “Óda” (14) című vers miatt féltékeny – Szántó Judit lakásukon – egy veszekedés után – öngyilkosságot kísérelt meg, s miután kórházba vitték, a Németh Andorékhoz érkező, levert és szótlan Attilától barkochbakérdésekkel “tudják meg” (“barkochbázzák ki”), hogy mi történt Judittal. Bár Koestler emlékezése talán kissé nagyítja saját szerepét, de annyi valószínű, hogy ő is részt vett a társasági barkochbázásokon, s talán tényleg ekkor is ő az egyik kérdező, amikor Judit sorsát kell “kibarkochbázni”. E híres történetet, melyet – a történteket csak hallomásból és újságból ismerő – Kosztolányi – kissé átformálva s a neveket megváltoztatva – egy novellában (15) is megírt, maga Németh Andor is többféleképpen idézte fel (írott formában is kétféle elbeszélése maradt Németh könyveiben (16) ránk), s Koestler változata (17) e korábbiaktól is jelentősen eltér. Igazság szerint, e történet vált e kis kávéházi kör egyik legerősebben legendásított, “mítosszá” növekvő történetévé. Mindenesetre, e kis történet jól jellemzi, hogy egy-egy korabeli “alternatív” értelmiségi kör milyen szellemi játékokkal, intellektuális mutatványokkal igyekezett túltenni magát az anyagi és mentális kilátástalanságon, elnyomorodáson, valamint a jövő borús perspektíváin. E – néha önironikus, néha szinte hősies – szellemi játékosság szimbólumává vált a “barkochbasztori”, ami persze csupán az egyik kedvelt szellemi játék volt, a filozófiai-esztétikai viták, a bridzs- és a sakkpartik mellett. Egyfajta önálló “mini-világot” hoztak létre szellemi játékokból és versekből, novellákból meg színpadi jelentetekből (Koestler és Németh Andor egy “könnyed darab” írásába fogott bele közösen).

Mégis Koestler is érezte, hogy mind József Attilának, mind neki kevés lehetőséget kínál a valódi művészi érvényesülésre e gettószerűen elszigetelt, szubkulturális közösség. Az egzisztenciális kilátástalanság és a külvilág gazdasági-politikai viharai s kedvezőtlen változásai – úgy érezte – előbb-utóbb mindenképpen maguk alá temetik és szétzúzzák e tiszavirág-életű szubkulturális közösséget. S mikor 1933 őszére kiderült, hogy a náci diktatúra tartósan hatalmon marad Németországban, ráadásul Magyarországon még mindig tartott a gazdasági válság, és itt is erősödtek a “megoldás” reményével kecsegtető diktatórikus tendenciák, eldöntötte, hogy ismét elhagyja az országot. Bár tudatosan talán még nem fogalmazta meg, csak később s utólag, mégis valahol bent érezte, hogy egyszerre int végleg búcsút az ország földjének és a magyar nyelvű írói karriernek is. A “félig kívülálló”, hol németül, hol pedig magyarul író Koestler végképp kívül került a magyar irodalom ”alternatív”, félhivatalos és hivatalos fórumain is, majd előbb német nyelvű, később – 1944-után – angol íróvá vált. Igaz, valódi írói karriert – származása és politikai – eszmei hovatartozása következtében – nem is kínált számára a korabeli magyar irodalompolitikai intézményrendszer. Az újabb – ezúttal végleges – távozás ugyan tovább súlyosbította identitásproblémáit, viszont felvillantotta előtte az irodalmi karrier lehetőségét német vagy angol íróként.

II. 3. Identitáskonstrukciók és rekonstrukciók Koestlernél és József Attilánál

Koestler külföldön – németül, később angolul írva – is “magyar anyanyelvűnek” vallotta magát, s több barátjával – Faludyval s Mikes Györggyel többek között – csaknem kizárólag magyarul beszélt. Írásban azonban csak kétszer, József Attila halála után, 1937-ben (18) (a költő nekrológjának megírásakor) és a forradalom leverése után, 1956 őszén (19) nyilvánult meg nyilvánosan – a szélesebb sajtónyilvánosság előtt – magyarul s magyarként.

Koestler 1944-től kezdve “magyar származású angol írónak”, illetve “magyar anyanyelvű brit állampolgárnak” vallotta magát, bár mindkét definícióban sok volt az ellentmondás és a bizonytalanság. Egyrészt, mert igazából apja tudott jobban magyarul (“apanyelv” volt a magyar), mert édesanyja – aki Bécsben nőtt fel – élete végéig jobban beszélt németül (fiával ellentétben), másrészt pedig Arthur Koestler élete végéig magyaros akcentussal beszélt angolul, ráadásul hangsúlyozottan “brit állampolgárnak” és nem – a hagyományos brit birodalmi hazafiság szellemében – “brit alattvalónak” tartotta magát, ezzel is jelezve függetlenségét és különállását. S mintha élete alkonyán is – “A tizenharmadik törzs”-ben (Thirteenth Tribe) – is egy olyan birodalmat szeretett volna “találni”, melyhez származásilag is köze van (és amely ráadásul nem idegen a honfoglaló magyarságtól sem), s ebből a szempontból is az “ő birodalma”.

József Attilánál is hosszú út vezetett “A Dunánál” – identitásokat a folyó áramlásának szimbolikájában összebékítő – költői szintéziséig /“Anyám kun volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az. /Anyám szájából édes volt az étel, /apám szájából szép volt az igaz.”/ A korai – az elcsatolt Kolozsvárt sirató – “hagyományosan” irredenta ifjúkori verstől hosszú út vezetett a kései korszak, az 1936-os év nagy gondolati verséig. A korai – kissé magyarkodó – kamaszos identitásképtől, a proletár “forma és öntudat” identifikációját és a “polgári értelmiségi” státusz sikertelen megteremtési kísérletein keresztül, göröngyös szellemi útkeresés vezetett a kései korszak – identitástöredékeket harmóniába rendező – szintéziséig. József Attila – a korábbi kötődéseket nem feledve – igyekszik kései verseiben számot vetni a sokféle – önmagában egyformán töredékes – identitással számot vetni, melyhez kötődött. A gondolati-szintetizáló költeményeiben (20) egyszerre igyekszik feloldani a feszültségeket a szegénységből, az alsóbb néprétegekből való származás (“az ucca és a föld fia vagyok!”) és a polgári értelmiségi státusz megszerzésére tett kísérletek (pl. “Curriculum vitae”) között, valamint a magyar identitástudat és a részben “idegen” származás (román, kun s székely) közötti feszültséget. Ez a – saját életén is túlmutató – számvetés mélységét tekintve szinte páratlan a kortárs világirodalomban. Ha saját életében nem is, de költészetében sikeresen kísérelte meg az egymással ellentétes identitáselemek kibékítését, harmóniába rendezését.

III. Összegzés és tanulságok

Vajon a két “tizenhármas” alkotó megbékült-e, és nyugalomra lelt-e a “mennyei Sarkel várában”? (21) Sikerült-e műveikben életük végén feldolgozni és valamilyen formában rendezni az identitásbeli konfliktusaikat? S vajon 1933-ban a “nagy találkozáskor” a Japán kávéházban (vagy talán Németh Andornál) felismerték a másikban a “nagy keresőt” (eszmei és identifikációs szempontból)?

Véleményem szerint, József Attila a kései gondolati versekben sikerrel rendezte egy sajátos költői harmóniába árvaságának és identitásválságainak felhalmozódott tapasztalatait. Koestler írásaiban és publicisztikájában sokkal konfliktusosabb és ellentmondásosabb ez a folyamat, igaz, neki viszont privát életében és mindennapjaiban sikerült identitáskonfliktusait harmonikusabban s praktikusabban megoldania, mint költő kortársának és barátjának. A 1933-ban – ha nem is teljesen tudatosan – felismerték egymásban találkozásukkor az elszánt keresőt, és kisebb-nagyobb egymás közti súrlódásaik is ebből az alkati hasonlóságból eredtek.

E ponton válik különösen fontossá a közös barát, Németh Andor szerepe. Németh közös barátként többször sikeresen közvetített a két öntörvényű “kereső” között, ahogy a Szép Szó körének (22) és József Attilának későbbi vitáiban is gyakran játszott közvetítő szerepet. Véleményem szerint kettejük szellemi egymásra találásában döntő fontosságú Németh Andor szerepe. Bár Koestler nélküle is felismerte József Attila tehetségét, mégis világirodalmi jelentőségét és költői egyénisége ellentmondásait igazából általa értette meg teljesen.

Jegyzetek

1. Szabó Dezső (1879-1945): író, publicista, esszéíró és tanár. Az Eötvös-kollégiumban végzett magyar-francia szakon, és a Nyugat első nemzedékével párhuzamosan indult irodalmi pályája. Azonban hamarosan – már az első világháború alatt – összekülönbözik a nyugatosokkal. Egy rövid ideig Kassák avantgárd körét támogatja, majd velük is szembefordul. A később kialakuló újnépi irodalom előfutára. Regényeiben (pl. “Az elsodort falu”, “Segítség!” a modern magyar prózai epikát próbálta megteremteni. A “harmadik út” gondolatának egyik első hirdetője.

2. Németh Andor (1891-1953): író, irodalomtörténész, költő és esszéíró. Kassák, József Attila és Arthur Koestler közös barátja. Kassák avantgárd köréből indult, később József Attila barátja s költészetének egyik első kutatója. A költő halála után hagyatékának gondozója lett.

3. Karinthy Frigyes (1887-1938): író, költő, újságíró és műfordító. Bár irodalmi paródiái révén vált közismertté (“Így írtok ti”), emellett rengeteg “komolyabb” művet is írt (regényeket, színdarabokat, novellákat és verseket).

4. Déry Tibor (1894-1977): író, költő és műfordító. Kassák tanítványaként avantgárd költőnek indult, később regényíróként vált nemzetközileg is ismert szerzővé.

5. Nagy Lajos (1883-1954): író, szociográfus és újságíró. A Nyugat első nemzedékének kiváló prózaírója, József Attila barátja.

6. Böhm Aranka (1894-1944?): pszichoanalitikus, Karinthy Frigyes második felesége, Déry Tibor szeretője. A Japán kávéház társasági életének egyik középpontja.

7. Faludy György (1910-): költő, műfordító és író. József Attila közeli barátja. A harmincas években népszerű Villon-átköltéseivel vált ismertté.

8. Zelk Zoltán (1906-1980): költő, József Attila barátja. Az avantgárd jegyében indult, később az újklasszicizáló irányzat egyik legjellegzetesebb képviselője lett.

9. Justus Pál (1905-1965): esszéíró, újságíró és politikus. A “frakciós”, trockista irányzatú kommunista mozgalom egyik vezetője.

10. Rátz Kálmán (1888?-1951): katonatiszt, később politikus. A “nemzeti kommunizmus” egyik hirdetője, és az egyik első Oroszországról szóló tudományos-ismeretterjesztő könyv szerzője.

11. Szántó Judit (eredetileg: Ludna Júlia) (1903-1963): szavalóművész, újságíró. Egy ideig Hidas Antal felesége, később Fenyő László, majd József Attila élettársa. Az ötvenes évek idején – József Attila “özvegyének” szerepében – a költő hivatalos kultuszának egyik irányítója, a “szocialista realizmus” szellemében.

12. Hidas Antal (ered. Szántó Gyula) (1899-1980): költő, író és politikus, Szántó Judit férje. Később Moszkvában – Kun Béla vejeként – hivatalos “mozgalmi” költő és a József Attila elleni támadások irányítója.

13. Kun Béla (1886-1938): újságíró, politikus és hivatásos forradalmár. Előbb szociáldemokrata, később a KMP egyik alapítója. A tanácsköztársaság külügyi és hadügyi népbiztosa, majd emigrációban a Komintern VB vezető tagja. 1937-ben koholt vádak alapján letartóztatták, majd kivégezték.

14. “Óda” (1933): József Attila érett korszakának egyik legjelentősebb gondolati költeménye, Szöllősné Marton Mártához írta.

15. Kosztolányi Dezső (1885-1936): író, költő, műfordító és újságíró. A Nyugat első nemzedékének vezető egyénisége. Említett műve az “Ezerkilencszázharminchárom” című novella.

16. L. Németh Andor korábbi megjelent köteteit és az 1989-ben megjelent írásaiból közölt “József Attiláról” című válogatást.

17. Koestler önéletrajza (“Titkosírás”) megfelelő fejezetének verziója szerint elsősorban ő kérdezi Attilát, és ő fejti meg, hogy mi történt Judittal.

18. L. Koestler magyar nyelvű nekrológjának megjelent szövegét.

19. L. Koestler korabeli cikkeit s nyilatkozatait a BBC-ben és a SZER-ben, valamint részvételét a londoni magyar követség előtti tüntetésben.

20. József Attila kései korszakáról Szabolcsi Miklós, Tverdota György, Lengyel András, N. Horváth Béla és Beney Zsuzsa tanulmányai.

21. Sarkel vára: a kazár birodalom késői időszakában (i. sz. IX-X. sz.) a birodalom székhelye.

22. Szép Szó (1936-39): baloldali eszmeiségű, mérsékelten urbánus irodalmi folyóirat. Egyik szerkesztője és vezető munkatársa egy ideig József Attila volt.

Bibliográfia

1. Arthur Koestler Emlékkönyv. Szerk.: Hidegkúti Béla, Bp., 1990.

2. A jógi és a komisszár. Arthur Koestler válogatott tanulmányai. Osiris-Századvég Könyvtár, Bp., 1994.

3. József Attila költeményei. Szerk.: Stoll Béla, Helikon Kiadó, Bp., 1985.

4. Lengyel András: A modernitás antinómiái. Tekintet-könyvek, Bp., 1996.

5. Szabolcsi Miklós: József Attila-nagymonográfia I-IV. (“Fiatal életek indulója”, “Érik a fény”, “Kemény a menny”, “Kész a leltár”), Akadémiai Kiadó, Irodalomtörténeti Könyvtár-sorozat, Bp.

6. Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. A Múzsák és a PIM közös kiadványa, Bp., 1986.

7. Tverdota György: Ihlet és eszmélet. Gondolat Kiadó, Bp., 1987.