Márton László

Koestler zsidósága

A zsidó Robinson hajótörést szenved, és hosszú éveket tölt egy lakatlan szigeten. Amikor végre rátalálnak, megkérdezik tőle, mivel töltötte idejét. “Két zsinagógát építettem”- hangzik a válasz. “De miért kettőt?” - kérdezik megmentői. “Egyikbe minden nap imádkozni jártam. A másikba pedig be se tettem a lábam”.

Koestler Artúr és a zsidóság viszonyát ez a kettősség, a gyűlölve szerető vonzás-taszítás váltakozása jellemzi. Legfeljebb annyi állandó, hogy a zsidósága életének egyik elintézetlen ügye volt: akkor is, amikor harcos cionistaként kiállt mellette, akkor is, amikor hangos – és szokásához híven dramatizált – nyilatkozatban jelentette be szakítását, és mindenekfelett akkor, amikor szabadulni próbált kötelmeitől.

A rendelkezésre álló időben három téma összefoglalását kísérlem meg:

1.Koestler zsidó gyökereit,

2.viszonyát a cionizmussal,

3. szakításainak és visszatérési kísérletének történetét.

Egyik életrajzírója, David Cesarani, joggal teszi szóvá, hogy ha a család asszimiláns jellegét értelmetlen lenne tagadni, a gyermek a zsidó gyökerekből lényegesen többet látott, mint amire érett korában emlékezni kívánt. Az emlékezet sérülését azonban nemcsak az események és rögzítésük között eltelt fél évszázad okozta, hanem nézeteinek radikális változása is. Önéletrajzának első kötetében Leopold nagyapáról egyértelműen kiderül, hogy ortodox életvitelű ember volt, de fiának, azaz Koestler apjának, teljes szabadságot engedett, aki ezért teljesen felhagyott a hagyományokkal, így az étkezési szokásokkal és a vallásgyakorlással.

A felnőtt Koestler azt állította, hogy nem részesült zsidó nevelésben, de kamaszkoráig az antiszemitizmussal sem találkozott. A gyermekkor mozaikjának hiányzó részei azonban pótolhatók. A monarchia állami iskoláiban is kötelező volt a hittan, az elemista Koestler tehát legalább a vallás és a héber írás-olvasás alapjaival biztosan megismerkedett. Ami az antiszemitizmust illeti, a tiszaeszlári per után egy évvel, a parlamentben, a sajtóban és a közbeszédben egyre markánsabban megjelenő antiszemitizmus valamilyen formájával csak az nem találkozhatott, aki ettől hermetikusan elzárt környezetben élt. Ebből a jellemzően zsidó középosztályi környezetből csak serdülőkorában, a kommün után került ki, amikor szülei, éppen a felszínre törő antiszemitizmus hatására, Bécsbe költöztek.

A Monarchia központjából Ausztria fővárosává töpörödött Bécsben Koestler egyszerre találkozhatott a nyílt antiszemitizmus és az önként vállalt zsidóság politikai kifejezésével. soraikba. A helyi cionista párbajegylethez csatlakozva, az általánossá fajuló verekedésekből azt a következtetést vonta le, hogy a zsidók fejük mellett, mint mindenki más, képesek öklüket vagy kardjukat használni, és ami ebből következik: nevezetesen, hogy a védekezés legitim eszköze a megelőző támadás. Ez később a cionizmus jellemző stratégiájává vált.

A cionista mozgalom legradikálisabb szárnyához azonban nem valamiféle politikai filozófia vonzotta. Számára a mozgalom “új változata volt a dalnak, amely ígérte, hogy a föld fog sarkából kidőlni”, azaz a zsidóság új hazában új életfeltételeket teremthet.

Az egyértelműen marxista ihletésű “szocialista cionizmus” annyiban különbözött a nem cionista változattól, hogy a zsidó tömegek felszabadítását máshol, az osztályharcot mintegy a cári birodalomból Palesztinába áthelyezve képzelték el. Alapelvük a zsidóság megújító átrétegződése volt: a kereskedőkből, kézművesekből, értelmiségiekből álló társadalmi piramis alapjáról hiányoztak a parasztok, és kisebbségben voltak a munkások. Az “egészséges” állam, az eljövendő osztályharc utópiájának előfeltétele volt annak a jégnek megteremtése, melynek hátán – később – megélnek.

Zsabotinszki és hívei határozottan szembeszegültek ezzel az utópiával. Nemzeti otthon helyett nemzetállamot hirdettek, úttörő mezőgazdasági kolóniák helyett árutermelő ipari kapitalizmust, parasztok helyett középosztályt. A vitáról ma nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem tényleges jobb és baloldal, hanem – magyar terminológiával – urbánusok és népiesek között folyt.

Bécsi napjainak végén a “polgári” jövő hídjait felégetve jelképes gesztussal elégeti egyetemi indexét, majd palesztinai kivándorlásra készülve “kukta” nyomás alatt néhány hónap alatt megtanul héberül. A gyorsfőzés következményei évtizedek múlva mutatkoznak meg. Intelligenciájának és hihetetlen munkabírásának hála ugyan annyira elsajátítja az újhéber nyelvet, hogy néhány hónappal később már keresztrejtvények készítésére vállalkozik, történelmi és irodalmi ismeretei – enyhén szólva – hiányosak maradnak. Ezt egyébként maga is beismerte, a rá jellemző öngúnnyal: “Héber nyelvtudásom nem különb egy iskolázott szállodaportásénál”. Ez újabb konfliktust okozott, amely két éven belül csalódáshoz és szakításhoz vezetett.

Csalódásának legfőbb oka az volt, amit “jeruzsálemi bánat”-ként jellemez. A Szent Város a vallástalan Koestlerre a rajongás ellentétével, a steril unalom és a szellemi beszűkülés tüneteivel hat. Nemcsak a vallási kötelmekkel terhelt és “az egy négyzetméterre eső dilisek” nagy számával dicsekvő Jeruzsálemet, de a polgáribb, pezsgőbb Tel-Avivot is provinciálisnak érzi az európai nagyvárosokhoz képest. ”Izrael még nem tüntette el tökéletesen a gettó árnyékát, a falakat, melyek nem csupán a börtöné voltak, de védelmet nyújtottak az ellenséges környezettől. A gettó egyszerre volt kényszerlakhely és menedék, ahol a szombati gyertyák halvány fényében egymáshoz bújó zsidók közösségében kifejlődött, amit a claustrophilia tulajdonságnak nevezhetünk. Ez rettenetes jelző, de lélektanilag sokkal inkább illik Izraelre, mint a sovinizmus, vagy izolácionizmus”. Ezzel a sztereótípussal állítja szembe a szórványokat egyesítő nemzetállam termékét: “a fiatal zsidó általában magasabb szüleinél, izmosabb testű, leggyakrabban szőke vagy világosbarna hajú, pisze orrú és kék szemű. A fiatal férfi arról ismerszik meg, hogy nem látszik zsidónak, mozdulatai hevesek és durvák, ellentétben a zsidókra jellemző kerekded gesztusokkal...”. Ezek a kifehérített zsidók nemcsak a földközi-tengeri testalkatra jellemző genetikai jelektől szabadulnak meg, de egyszersmind a kor “árja” szépségideáljával is megegyeznek.

A második okot a héber nyelvben véli felfedezni. A nyelvet – állítja önéletrajzában – “ archaikus szerkezete és szókészlete teljességgel alkalmatlanná teszi modern gondolatok kifejezésére, a huszadik századi ember érzés árnyalatainak és értelmének visszaadására. A kis palesztinai zsidó közösség a héber nyelvet hivatalossá téve nem csupán a nyugati civilizációtól vágta el magát, de saját műveltségének múltjától is...Tudtam, hogy héber nyelvi környezetben mindörökké idegen maradok; ugyanakkor lassan elvesztem a kapcsolatot az európai kultúrával”.

Csalódott, de nem adta fel. A második világháború idején identitása felerősödik. Náciellenes propagandafilmeket készít, és a BBC rádióadásaiban bejelenti: “a meggyilkolt zsidók száma a legutolsó becslések szerint eléri a két és negyed milliót.” Az angol Palesztina bizottság tagjaként memorandumot juttatott el a kormányhoz, amelyben a felső-sziléziai és lengyel megsemmisítő táborokhoz vezető vasútvonalak bombázását javasolja. Természetesen hiába.

Felelősségérzetét és személyes gyötrődéseit befejezetlen, kéziratban maradt regénye tükrözi. Ennek hőse az Érkezés és Indulás központi alakja, Peter Slavek, akit egy közelebbről meg nem nevezett közép-európai országba vetnek be, hogy zsidó gyerekeket mentsen meg a deportálástól. Magyarország megszállását követően Koestler azt hitte, anyját is deportálták és megölték. Öngyilkosságot fontolgatott, majd – ennek egyik változataként – a vezérkarnak ajánlkozott, hogy mint Peter Slaveket, őt is ejtőernyősként vessék be magyar területen.

Háborús tapasztalata, a szövetséges kormányok és vezérkarok teljes közömbössége az életveszélybe került zsidóság iránt, végső soron a cionizmus erkölcsi és politikai jogosságát igazolta; ha a zsidók csak magukra számíthattak, akkor a békés vagy erőszakos módszerek dilemmáját immár nem az etika, hanem a szükség és a célszerűség döntötte el. E megfontolásból feltétel nélkül és agitátori tehetségének teljes bevetésével támogatja a zsidó állam létrehozását és érdekében a terroristaként jellemzett módszerek alkalmazását. Ítélete árnyalt: különbséget tesz azonban a merényleteket becsületkódex szerint elkövető, a civil áldozatokat elkerülni kívánó szervezetek és a többi között. Tegyük hozzá, hogy a XX. század a negyvenes években a zsidókat a fegyveres harcot elítélő közvélemény alól néhány évvel később a kegyetlenebb módszereket bevető harmadik világi mozgalmakat eleve felmentette.

Az Ígéret és Beteljesülés utószavában megjelenik a szakítás szándéka, melyet az 1956-ban írt Juda válaszúton esszéjével vél véglegessé tenni. Miután az zsidó önazonosságot a – szerinte – kiüresedett valláshoz kötötte, és a kultúrát a modern tartalmak kifejezésére alkalmatlan, szegényes és kétezer éve megcsontosodott héber nyelvhez láncolta, a zsidóság eltűnésének ultima ratioját, a zsidó szenvedést és az antiszemitizmust provokáló, mintegy fenntartó elkülönülés megszüntetésében a vallás elhagyásában véli megtalálni. Érveinek visszatérő témája, hogy a zsidóság egyedi hozzájárulása az emberiség kultúrájához a bibliai idők után megszűnt. A post-biblikus teológiai műveket a középkori keresztény skolasztikához hasonlítja, és értékvesztettnek tartja, a jiddis nyelvű irodalmat, mint a gettó termékét, elutasítja.

Ha határesetet talál, mint Maimonides vagy Jehuda Halévi, kijelenti, hogy mivel két nyelven – héberül és arabul – írtak, nem a zsidó, hanem az arab kultúra körébe tartoznak. Feltűnő, hogy Freud és Kafka neve esszéiben számtalanszor feltűnik, de státusuk megjelölésével, mint a Közép-Kelet-Európára annyira jellemző más alkotók, tudósok identitásával, nem foglalkozik. Állításait megtetézi azzal, a már korábban, 1949-ben is meghaladott fenntartással, hogy miután a modern héber a század életérzéseinek megjelenítésére alkalmatlan, modern héber irodalom nem keletkezhet. A tények, amelyeket a jelek szerint nem ismert, nem zavarták. Harminc év múltán elismeri ugyan, hogy tévedett, de ebből nem von le semmiféle következtetést.

Az esszé megjelenése után, mintegy utolsó szóként adott interjúban visszatér személyes sorsára. “ Nem érdekel, hogy őseim között hány héber, babiloni, római légionárius, keresztes vitéz és vándorló magyar volt. Véletlennek tekintem, hogy apám zsidónak született, de erkölcsi kötelességemnek véltem, hogy a cionista mozgalomban tevékenykedjek addig, amíg az üldözötteknek és hontalanoknak nem volt otthonuk. Amióta Izrael létezik, szabadnak érzem magam, hogy válasszak: izraeliként kívánok-e élni Izraelben vagy európaiként Európában...először az európai közösség tagjának tartom maga, másodszor angol polgárnak, bizonytalan és vegyes fajból származónak, aki elfogadja hellén-zsidó-keresztény hagyományunk értékeit, és elveti dogmáit. Hogy mások hová sorolnak, az ő dolguk.”

Az elemzés végén feltehetjük a kérdést: személyes ügyén túl mi okozta a szakítást?

Az első, hogy bizonytalan, állandóan kétségbe vont zsidó önazonossága mögött nem húzódott az állításait megalapozó műveltség. Sem önéletrajzi írásaiban, sem az Ígéret és Beteljesedésben nem említi – csupán kiadatlan naplójából derül ki –, hogy 1948-ban, távozása előtt, heves vitába keveredett David Ben Gurionnal. Az országalapító politikus nyersen eltanácsolta a tanácsadástól, szemébe mondván, hogy héber nyelvtudása és műveltsége erre nem jogosítja fel.

A második határtalan borúlátása, az emberfaj önpusztító sorsának látomása, a tragikus determinizmus, amely későbbi műveit meghatározza. Koestler az antiszemitizmust zsidó létével köti össze, bizonyos mértékben osztva hajdani barátja, majd ellenfele, Jean-Paul Sartre nézetét, aki a zsidótól mindenféle identitást megtagad, és egyedül az előítélet termékének tartja. A zsidó eltűnését – Izraelen kívül – törvényszerűként fogja fel, ezt siettetni pedig az ésszerű és egyszersmind etikus viselkedés jelének.

A harmadik ok végül – jobb kifejezés híján – túlméretezett Énje, nárcisztikus egyénisége. Élvezi a tételei nyomán kirobbanó vitát, hosszan idézi ellenfeleinek állításait, még a legdurvábbakat is, hogy utána saját érvrendszerében maradva cáfolja ezeket.

Élete végén még egy alkalmat talált, hogy a zsidó eredetre visszatérve egy alapos kutatómunkát feltételező, gondosan kifejtett történeti érvelés végén ismét megbotránkoztassa híveit. A Tizenharmadik törzs okfejtése szerint a közép-kelet-európai zsidók kazár eredetűek, és nem szemiták. Először, szokásához híven, rendkívül alapos kutatómunkával dokumentálta a hivatásos történészek által alig vitatott tételt, mely szerint a VII. és VIII. században a Volga-vidéki, elsősorban kaukázusi török törzsekből épült kazár birodalom uralkodó rétege (tehát nem népe) a keleti kereszténység és az iszlám közé szorulva felvette és mintegy három évszázadig gyakorolta a zsidó vallást. Csak éppen azt nem sikerült bizonyítania, hogy Közép-Kelet-Európa zsidó népessége a népvándorlás korában eltűnt kazároktól származna.

Koestler könyvének kiadása előtt valószínűleg nem mérte fel állításának következményeit. Ugyanis, ha a tétel igaz, akkor az évezredes különállás és üldöztetés is félreértésen alapszik. Ha nincs vérségi kötelék a lengyel, ukrán, magyar zsidók és nyugat-európai, illetve észak-afrikai és közel-keleti hitsorsaik között, akkor a teljes beolvadás valóban a félreértés következményeinek ésszerű felszámolása.

Koestler, a kazár, könnyebb szívvel vethette volna le béklyónak érzett zsidóságát. Ennek azonban az ellenkezője történt. A kazár-zsidó azonosítással két, születése előtt néhány évvel lezárult vitát elevenített fel. Az első a magyar nyelv finnugor, illetve török eredetéről zajlott és – amint tudjuk – a finnugor javára dőlt el. A másik a zsidók teljes egyenjogúsítása után az ortodox és neológ irányzatok képviselői között. A milleniumi ünnepségek felhevült légkörében Kohn Sámuel rabbi állította fel a kazár-magyar sógorság hipotézisét és ebből következtetve a zsidó-magyar rokonság-testvériség tézisét. A zsidó középosztály nem a Vereckei-szorosnál árulta a buzogányt és kacagányt, hanem Vajdahunyad vára előtt így öltözve ünnepelte az asszimiláció diadalát. A Tizenharmadik törzs világhírű brit írójának tollát a Városligetben sonkás zsömlét majszoló fiú tartotta.

Lázas azonosságkeresésének kudarcát egy apró nyelvbotlás jellemzi. Amikor férfikorának derekán elhatározza, hogy “igazi” angollá válik, az eredeti szövegben a honosított polgárt English Citizennek nevezi. Az általa annyira vágyott “igazi” angol azonban így sohasem határozta volna meg magát, hiszen ő a hagyomány értelmében, az államot megtestesítő uralkodó alattvalója...

Éppen ez, az alattvalói sors volt, amely ellen a magyar-zsidó bőréből kibújni próbáló Arthur Koestler egész életében lázadott.