Máté Zsuzsanna

A művészi kreativitás koestleri biszociativitása és a befogadás teremtő terei

Ha előveszünk egy József Attila-kötetet, szinte majd minden költeménye nyújt valamilyen nem várt, meglepő esztétikai hatást – koestleri fogalommal –, “biszociatív meglepetést”, “biszociációs sokk”-ot azáltal, hogy két vagy több, számunkra korábban különálló valóságelemet, érzést, hangulatot – Koestlerrel szólva –, vonatkoztatási rendszert, “mátrixot” hirtelen összekapcsol, és így eredetiségével kitör a gondolkodás “sztereotip rutinjaiból”. (A. Koestler, 1998., 105.) Ugyanakkor a műalkotás vagy akár egy verssor, sőt egyetlen metafora is rácsodálkoztathat bennünket egy újonnan született egészre, és kiléptethet megszokott valóságlátásunkból, léttapasztalatunkból. Így akár megpróbálhatjuk elképzelni az addig soha nem látott “semmi ágát” vagy azt, ahogy “elvált levélen lebeg a világ”, netán a “szép embertelenség”-et, a “néma, kék időt” vagy hallgatni a fülelő csendet. Van, amikor a “többszörösen összeférhetetlen mátrixok átfedésének oszcilláló” (A. Koestler, 1998., 425.) esztétikai hatására azonosulunk a költő élethelyzetével, és netán vele együtt siratjuk a magunkét is, ha például ilyen sorokat olvasunk: “Le vagyok győzve, (győzelem ha van), / de nincs akinek megadjam magam” (Le vagyok győzve…), vagy “Tejfoggal kőbe mért haraptál? / Mért siettél, ha elmaradtál? / Miért nem éjszaka álmodtál?” (Karóval jöttél…), vagy “Megcsaltak, úgy szerettek, / csaltál, s így nem szerethetsz” (Tudod, hogy nincs bocsánat).

Arthur Koestler így ír a teremtő cselekedetről A teremtés könyvében: “A teremtő cselekedet nem a szó ószövetségi értelmében teremt. Nem a semmiből hoz létre valamit; megtalál, kiválogat, átcsoportosít, kombinál és szintetizál már létező és ismert tényeket, eszméket és készségeket. Minél hétköznapibbak és megszokottabbak a részek, annál meglepőbb az újonnan született egész.” (A. Koestler, 1998., 140.) Ilyen újonnan született Egész valamennyi értékes műalkotás. Igaz, az eredetiség, az újdonság, az ezt létrehozó művészi kreativitás – magában hordozva annak koestleri biszociatív mintázatát – jobbára a modernitásban vált kitüntetett értékké, hiszen az alteritás művészetének dominánsabban variációs és változtató jellegével ellentétben, az elmúlt két-három évszázadban a műalkotás már nemcsak mint az életesemény tartozéka vagy visszatükröző utánzata, hanem autonóm, különálló dologként tárgyiasítódott, így a valóság önálló ontológiai szférájává lett, amely már nemcsak tükrözte, utánozta a ’van’-t, hanem kibővítette azt.

Esszéisztikus jellegű írásomban Arthur Koestler A teremtés könyvének művészi kreativitással foglalkozó koncepciója nyomán a biszociativitást emelem ki, majd ennek a befogadói oldalon kiváltott oszcilláló esztétikai hatásmechanizmusát mutatom be József Attila néhány verssorával illusztrálva, így vázlatos megállapításaimmal jelzem a biszociáció termékeny kategóriájának hermeneutikai, befogadásesztétikai vonatkozásait is. Természetesen számtalan jeles művész, író, költő műalkotásán bemutatható a koestleri kreatív tevékenység biszociatív logikai alapmintázata. Azt, hogy most éppen József Attilára esett a választásom, több szempont is indokolja a részemről. Egyrészt az, hogy József Attila művészi technikájának egyik legfeltűnőbb jellegzetessége a megszokott valóságelemek biszociatív összekapcsolása, talán ezért véli Arthur Koestler “Európa legnagyobb lírikusának”¹ kortársai közül éppen József Attilát. Másrészt azért választottam őt, mert azon túl, hogy egyidősek voltak, közelebbről is ismerték egymást Arthur Koestler 1937-ben írt nekrológja szerint.

Az Egy halott Budapesten című nekrológja talán kevéssé ismert írása Koestlernek. Ez a szöveg is hordozza azt a biszociatív logikai mintázatot, mely meghatározó kategóriája az 1964-ben megjelentetett A teremtés könyvének, és ugyanígy meghatározó alapmintázata regényeinek is. A József Attila halálára írt nekrológban Koestler megtartja a műfaj konvencionális formai szabályait – azaz hol, ki, hogyan halt meg, ki volt ő, a nekrológíró emlékei a halottról, az életút taglalása, értékelése, tágabb horizontba való emelése, a halál-esemény konkrét felidézése – és ezt a műfaji, formai keretet mint vonatkoztatási rendszert nekifeszíti a nekrológírás nem konvencionális tartamának, melynek szintéziseképpen igencsak meglepi az olvasóját, éles és új megvilágításba helyezve a költő halálának megtörténtét. Ezt az alapmintázatot több biszociatív “meglepetéssel” fokozza, folytonosan összekapcsolva két eltérő vagy összeférhetetlen vonatkoztatási rendszert. Már az intonáció a ’nem várhatóság’ élményét nyújtja, összekötve a föld bolygó paramétereit a magyar faluval, a halál hírét a boldog izgalommal, majd a barátságot a közömbösséggel, végül az összeférhetetlennek tűnő “mátrixok” kapcsolatának szintéziseként eljut egy új, eredeti összefüggés meglátásához és megláttatásához: mai civilizációnk egyik tünete, hogy ’Közös erővel pusztítottuk el Európa költő-zsenijét’ következtetéséhez. Talán nem felesleges néhány bekezdést idézni ebből a nekrológból, Koestler írásán keresztül villantva fel a biszociáció működését:

“Az északi szélesség 47. és a keleti hosszúság 18. fokán fekvő magyar faluban, Balatonszabadoson József Attila 33 éves költő őrültségi rohamában vonat alá vetette magát. A falu bolondja volt az esemény szemtanúja, ő hozta meg a családnak boldog izgalommal a hírt.

A magyar reakció most épp a költő szentté avatásával foglalkozik. Amíg élt, rühes kutyaként bánt azzal az emberrel, akiről nemsokára a magyar irodalom egy egész korszakát fogják elnevezni. (…)

Barátom volt, vagyis az íróknak és újságíróknak ahhoz a csoportjához tartozott, ahová én is tartoztam. Barátai voltunk, és bőségesen hozzásegítettük, hogy a vonat alá kerüljön, most aztán mind nekrológot írunk róla. (…) Banális volna, ha emberünk félreismert zseni lenne, akit a halála után fedeznek föl – ez, mondhatni klasszikus séma volna, és úgyszólván rendben lenne. A dolog azonban úgy áll, hogy József Attilát már 17 éves korában nagy költőként tartották számon, és mi mind tudtuk, hogy zseni, mégis engedtük a szemünk láttán szép lassan tönkremenni. Mielőtt ugyanis szentté avatták volna, azaz amíg élt, veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető volt. Persze, mindnyájan tudtuk az irodalom történetéből, hogy a legtöbb zseni veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető. Esszéket és nekrológokat írván készségesen megengedtük a zseninek, hogy ilyen legyen, a valóságos kávéházi asztaloknál azonban az idegeinkre mentek ezek a jellemvonások. Én magam, bár tudtam, hogy József Attila istenáldott zseni, megszakítottam vele minden érintkezést, amikor több évi távollét után a szülővárosomba meglátogattam, de ő nem volt hajlandó a kedvemért felállni a kártyaasztaltól.

Többnyire kedvesek és türelmesek voltunk vele, valamelyest segítettük is, és azzal a diszkréten leereszkedő elnézéssel kezeltük, ami az érzékenyeket jóval biztosabban tönkreteszi, mint a patkányméreg. Meg lehetett volna menteni, ha alaposan gondját viseltük volna. Ám az ilyen akciók roppant nagy és megerőltető energia- meg időráfordítást igényelnek. Lehangoló tapasztalatokra lehet szert tenni az efféle szertelen mentési művelet során. Senki sem óhajt a lélekmentés Don Quijotéje lenni, inkább megmarad a filantrópia Sancho Panzájának. Az ilyen esetek döbbentenek rá az irodalom és a valóság, az eszmei és a társadalmi lét közt tátongó szörnyűséges szakadékra. Hirtelen megvilágosodik, hogy a humanista értékek, noha szóban és írásban méltó helyükre állítjuk őket, nem illeszthetők bele civilizációnk hétköznapi gyakorlatába, és egyebek közt ezért is el kell pusztulnia ennek a civilizációnak.(…)

Közös erővel pusztítottuk el őt, mi kommunisták és antikommunisták, frakciós társak, széplelkek, dialektikusok, materialisták, idealisták, intellektuellek, mindnyájan elvontak és alantasok.”

Majd a “magyarnak lenni kollektív neurózis” kifejtése után a magyar írózsenik “süketnémaságra” ítéltetettségét fedezteti fel az olvasóval. Végül a (talán őrült) költő képzeletvilágának és a tolató szerelvény valóságának “biszociációs sokkjára” építkező szenvtelen, dokumentatív jellegű utolsó mondatait idézném a csaknem négyoldalas nekrológból, amely a záróformulát megtartja ugyan, de tartamában szemben áll a nekrológolvasó konvencionális elvárásával, a várható patetikus és elégikus búcsúzással vagy a halott felmagasztosításával. Ehelyett így ír Koestler:

“A mi szimbolikus esetünk abban az egzotikus országban szintén értett a dialektikához, sőt tanulmányokat írt Hegelről, mégis inkább a sínekre vetette az ágyát. A falu bolondján kívül egyéb tanúi is voltak az eseménynek: egy ügynök és az állomásfőnök, ők vették föl róla a jegyzőkönyvet. Leírásuk szerint így halt meg József Attila: Az állomás épületétől némileg távol, hosszan elgondolkozva állott a vonat mellett. Amikor aztán lassan megindult a szerelvény, letérdelt a sínek mellett a töltésre, előrehajolt, mintha patak fölé hajolna, és rátette kezét a sínre, akárha vízbe akarná mártani. A kerék levágta a kezét, az egyik féltuskó pedig a fejét zúzta szét.

Őrült volt, talán tényleg pataknak vélte a síneket. Mindenesetre róla el kell hinnünk, hogy tiszta lelkiismerettel feküdt le.”

A továbbiakban e koestleri nekrológpélda után a koestleri biszociáció teoretikus kategóriarendszerét idézném fel jelzésszerűen. A kreatív folyamatok logikai mintázatát azonosnak véli a kreatív tevékenységek három alapvetően különböző minősége felől: így mind a humor (a Bohóc nevetése), mind a felfedezés (a Bölcs, a tudós megértése), mind a művészet (a Művész lenyűgözése) oldaláról, a ’haha – aha – ah’ hármasságában. Emellett a bevezető oldalon található “triptichon”-ra folytonosan visszatérve részletesen analizálja e három kreatív tevékenység további minőségi különbségeit, elsősorban érzelmi klímájuk változásai nyomán, azt, hogy a komikum agresszív árnyalatától a tudomány érzelmi semlegességén át hogyan haladhatunk a művészetben teret kapó rokonszenv és azonosulás felé: “a lét abszurd szemléletétől az absztrakton át a tragikus vagy lírikus felfogásig”, majd a további konkrét kreativitásmintázatok elemzésénél mindig visszautal erre az érzelmi alapokon is változó dinamikára. A három kreatív tevékenység közös logikai mintázatát a biszociáció kategóriarendszere köré építi fel. A “biszociál” kifejezés alatt egy olyan folyamatot érthetünk, melyben egy valamilyen helyzetet, eseményt a “mindennapi gondolkodásunkkal összeférhetetlen rendszerben” szemlélünk, így az adott eseményben a “két rendszer metszi egymást, úgyszólván két hullámhosszon rezeg, s amíg ez a szokatlan helyzet fennáll, az esemény nem egy értelmezési síkkal áll asszociatív kapcsolatban, hanem kettővel biszociál”. Így a biszociáció – szemben állva a céltudatos és stabilnak tűnő “egy síkon való gondolkodás rutinműveleté”-vel és annak asszociativitásával – a kreatív tevékenység mindig egy síknál többre való mozgását jelenti, egyben jelzi összetett, instabil állapotát is. A sík kifejezés alatt a gondolkodás összefüggésrendszerét vagy vonatkoztatási, fogalmi síkot, referenciakeretet, hátteret, kulturális mezőt, magatartási kódot vagy logikát ért, melyet egységesen “mátrixnak” nevez. (A. Koestler, 1998., 13-31.o.)

Ahogy a tudományos kreativitás, a megoldandó probléma egyszerre több, de legalább két percepciós mezőben, mátrixban történő megpillantásának a képességét jelenti, ugyanúgy a művészi alkotói kreativitás is a látszólag össze nem függő dolgok, illetve legalább két különböző mátrix közötti kapcsolat létrejöttére irányul. Már maga a műalkotás létezése, ontológiája erre a biszociális logikai alapmintázatra épül, hiszen minden műalkotás illúzió, de fiktivitása mégis arra irányul, hogy ’olyan, mintha valóságos lenne, de mégsem az’, így megteremtve “egy valóságos és egy képzeletbeli univerzumban való párhuzamos létezés” kettősségét. Az illúzióteremtésnek ennek a populáris alkotásokat is magába foglaló folyamatában a művészi jelleg érvényesülését, “belépését” akkor véli felfedezni Koestler, ha a befogadás során működésbe lép egy “önfeladó mozzanat”, egy “önmeghaladó aktus”, amely “segít mozgásba hozni az egyénben meglévő önmeghaladó érzéseket”, szemben az “önérvényesítő indulatok feszültségével”, valamint abban, hogy a műalkotás illúziója megtanít egyszerre két síkon létezni: az “itt és most” és az “akkor és ott” világai között, és így az illúzió mágiája lényegében képessé teszi a szemlélőt arra, hogy “meghaladja személyes azonosságának szűkös határait, és részesüljön a létezés más minőségeiben.” (A. Koestler, 1998., 399-409.o.) Majd a művészi illúzió tárgyalása után szinte valamennyi művészinek tekinthető jelenség vonatkozásában tárgyalja a biszociális sajátosságokat, mind a verbális, mind a vizuális művészi teremtés vonatkozásában. Az előbbit tekintve például kitér olyan specifikumokra is, mint a ritmus, a rím és a jelentés közötti biszociációra, az újszerű és találó irodalmi képalkotásra, mely szintén az átfedésbe kerülő különböző mátrixok találkozásán alapul, azon, hogy “valaki ott pillantja meg az analógiát, ahol ez korábban még senkinek sem sikerült.” (A. Koestler, 1998., 458.o.)

A koestleri széles spektrumú biszociáció kategóriájának néhány hermeneutikai következményére térnék rá a továbbiakban, mégpedig a befogadás teremtő tereire, mivel a biszociáció által teremtett feszültség egyben két eltérő rendszer közötti mozgást, rezgést indukálva különböző teremtő tereket nyithat meg a befogadó számára. Mivel a szövegvilág és a befogadói világ, mint két különböző mátrix között is létrejön egy biszociális feszültség magának az olvasásnak a folyamatában, így nem véletlen az, hogy beszélhetünk teremtő, kreatív olvasásról, hiszen a két világ közötti biszociális feszültségek különböző teremtő tereket nyithatnak meg a mindenkori befogadó számára. Egyrészt feszültség van egy szöveg eredeti szituációs – történelmi, szubjektív, ideológiai stb. mivolta, meghatározottsága, horizontja és a befogadói aktuális horizont között, másrészt feszültség van a megismerendő szöveg mint objektum és a megismerő szubjektum között, harmadrészt feszültség van a szöveg feltételezetten szándékolt jelentése és a befogadó számára megjeleníthető, szubjektíven értelmezett megértése között. Így a befogadói megértés, értelmezés ontológiai tényezője éppen ezekben a feszültségekben található, egy tágabban értelmezett koestleri biszociális, az ’akkor és ott’ és az ’itt és most’ közötti feszültségekben, mint “megosztott világokban”. Ugyanakkor épp e feszültségek generálják a legkülönbözőbb megértéselméletek, értelmezési stratégiák, valamint irodalomelméleti irányzatok kérdésfeltevéseit is, valamint e feszültségek (is) éltetik magát a műalkotást az aktuális befogadó számára, hiszen problémaként, megoldandó feladatként jelenhetnek meg: tudva azt, hogy “soha nem érthetjük meg teljesen azt, ami van.” (Hans-Georg-Gadamer, 1990. 20.)

Az író teremtése azonban anyagának, a nyelvnek sajátosságai folytán – Paul Ricoeur megfogalmazását használva - “szabályozott teremtés: valamely mű mindig kódolt feltételek közepette jön létre; amiről szólhatunk, az a kódok közti átkapcsolás, a torzulások, amelyekből a mű fogan, amelyek aztán új kódokat hoznak világra és így tovább. Ez a kódról a műre és műről a kódra való oda-vissza ugrás a teremtés.” (Paul Ricoeur, 2002, 26-29.) Így egy további teremtő teret nyit meg az olvasó számára az is, hogy az irodalmi műalkotást mint szerkesztett, kódolt szöveget, melynek saját koherenciaszabályai, szemantikai autonómiája, grammatikája, poétikája, azaz rá jellemző világa van, milyen érzékenységgel dekódolja, miképpen transzformálja a befogadó maga. Egy lezárhatatlannak tűnő oda-vissza folyamat indul meg a szöveg belső strukturáltsága és a befogadás destrukturáló-restrukturáló tevékenysége között, és ebben a vonatkozásban is, a műalkotás az író és a befogadó közös teremtménye, teremtő kreativitásának közös produktuma. Gadamerrel szólva: az írás csodájához elválaszthatatlanul hozzátartozik az olvasás csodája is.

A koestleri felfogást e nézőpontból továbbgondolva: a művészi kreativitás ugyan két vagy több különböző mátrix, illetve mátrixok metszéspontjaiban keletkezett újonnan született Egész, mégis a biszociativitások merészségének, korlátlanságának határt szab egyrészről a közlés alkotói, feltételezhetően jelentésadó szándéka, valamint az élmény- és hatáskeltés igénye, másrészről az érthetőség, az értelmezés mindenkori befogadói igénye és az esztétikai élményhatás milyensége, harmadrészről leginkább az, hogy a kódoltság a médiumra jellemző szabályok között zajlik, így az irodalmi műalkotások esetében a kód, a nyelv egyszerre korlát és korlátolt a többletmegértések, félreértések, a ’teljesen meg nem érthetőség’ révén, ugyanakkor emellett híd is: a közlés alapeleme és a megértés eszköze (Hans-Georg-Gadamer, 1990., 23.o.), valamint az esztétikai élményhatás kiváltásának a hordozója. Igaz, ezek a kódszabályok mégis egy folytonos változásban vannak, melyeket éppen a biszociativitás teremtő újításai lendítenek korábban nem tapasztalt újítások, új művészeti korszakok felé (A. Koestler, 1998., 444-445.o.). Ez a gondolatkör egyben megnyithat egy másikat is, mégpedig annak alaposabb vizsgálatát, hogy a biszociativitás mintázata milyen dominanciával bír az egyes művészettörténeti, stílustörténeti korszakokban az adott művészeti ágakban. Például a modernitásban az irodalom területén a késő barokk és a szentimentalizmus próbálkozásai után a romantika szinte dúskál a merész biszociatív alapmintázatú műalkotásokban, ez töretlenül folytatódik a szimbolizmus és avantgárd korában egészen napjainkig.

A továbbiakban az újraalkotó és egyben teremtő befogadás egyetlen esztétikai élménymozzanatát emelném ki, mégpedig az oszcilláció jelenségét, mely paralell a koestleri biszociativitással, csak éppen nem az alkotói teremtés, hanem a befogadás felől nézve. Az oszcillációról mint az esztétikai élmény egyik formájáról jobbára a XX. század első felében keletkezett esztétikai művekben olvashatunk, Theodor Lipps és Henri Delacroix művészetpszichológiai, Susanne Langer művészetfilozófiai, Ivor Armstrong Richards szemiotikai munkáiban. Magyarországon – tudomásom szerint először – Hankiss Elemér elemezte Az irodalmi mű mint komplex modell című könyvében, 1984-ben. Akkor már egy strukturalizmus utáni nézőpontból vizsgálta az oszcilláció jelenségét az irodalmi műalkotásokban, úgy mint a különböző valóságsíkok, tudatsíkok, magatartássíkok, érzelemsíkok, létsíkok (más szóval: a koestleri mátrixok) közötti ide-oda vibrálást a befogadás folyamatában. Szerinte a befogadói szubjektum adottságaitól függően realizálható irodalmi élményfolyamatok közös mozzanata az: “hogy minden olyan nyelvi-stilisztikai formulában, szerkezetben, mely alkalmas költői hatásimpulzus kiváltására, egyszerre több, de legalább két valóságsík van jelen, s a tudat e síkok között feszültséget érez, illetve e síkok közt ide-oda vibrál, oszcillál.” (Hankiss Elemér, 1984., 497.o.) Majd József Attila metaforáinak oszcilláló hatásmechanizmusát vizsgálva megállapítja, hogy a síkváltások feszültségére épülő oszcilláció mélyén az emberi tudat alapkategória-párjai húzódnak meg, így például az “elvont fogalmiság és a konkrét tárgyiság” “az Idő és Időtlenség”, “a Külső és Belső világ”, “az Érték és Értékhiány”, “a Látszat és Valóság”, “a Lét és Nemlét” ellentétpárjai. Véleménye szerint különösen a költészet az, amely nemcsak hogy képes, hanem egyenesen törekszik arra, ellentétben a logikai közléssel, hogy a grammatikai kódot felborítva akár, különböző síkokat villantson fel a befogadó tudatában, elindítva az oszcilláció dinamikáját, mely hasonlóan a koestleri biszociáció teremtő aktusához, a ’nem egy síkon való gondolkodás rutinműveletével’ áll szemben. Megjegyzem, Hankiss Elemér teóriájában az oszcilláció, bár kitüntetetten és meghatározóan a költészetre jellemző, emellett szerinte ott van minden olyan írói hatásimpulzus kiváltásában, ahol egyrészt az ’azonosság és nem azonosság’ felderítésében vibrál az olvasó tudata, vagy másrészt ahol a különböző valóságsíkok, tudatsíkok feszíttetődnek egymásnak, így a rímek, a ritmus, a szóképek, alakzatok, a legkülönbözőbb retorikus formulák és a kifejezésformák, mint szatíra, irónia, pátosz, humor, tragikus, komikus stb. esetében is (Hankiss Elemér, 1984., 228-248.o.).

Ennek nyomán is felfedhetjük a befogadásnak az oszcilláció esztétikai hatásélménye által kiváltott újabb teremtő terét, melynek eredménye egy egyedi, szubjektív transzformáció, átalakítás, átértelmezés mint újraalkotó teremtés, mely meglátásom szerint analóg a művészi kreativitás koestleri biszociatív jellegével, csak éppen a befogadói oldalról nézve. Konkrétabban megfogalmazva: a költő biszociatív kreativitása megteremti az oszcilláció esztétikai hatásélményének a lehetőségét, a különböző síkok közötti biszociatív feszültségeket mint a rezgések, vibrálások impulzusait, melyek egyaránt kiválthatják a hatásfolyamat legkülönbözőbb tevékenységmozzanatait. Így például a biszociativitás túl nagyfokú eredetisége révén akár a befogadói elhárítást is, melyben ott rejtekezik az értelmezhetetlenség mozzanata vagy a valamilyen befogadói előítéleten alapuló elhárítás, elutasítás. Vagy ezzel ellentétesen a biszociativitás a befogadói elvárásnak való nagyfokú nekifeszülése miatt éppen a fantázia, a kreatív befogadás működését generálhatja tovább a befogadóban, így létrehozva a befogadóra jellemző transzformáció szintézisét. A művészi kreativitás biszociatív mintázatai nem várt és eredeti módon jeleznek - egy a művész által kódolt - élet- és sorsérzést, léttapasztalatot. Ezt az aktuális befogadó a rá jellemző módon dekódolja, és a befogadó tudatában az egymásnak feszülő síkok, mátrixok egy újszerű - akár az alkotó szándékától függetlenül is létrejövő, félreértéssel vagy többletmegértéssel járó – élmény- és hatásszintézisben realizálódhatnak; vagy éppen ellenkezőleg, a hatás nagyfokú újdonsága révén, csak a költő szavaival artikulálható, új megtapasztalás élményében realizálódnak, melyek eredetiségükkel kibővíthetik a befogadó léttapasztalatát. Gadamerrel szólva: “létben való gyarapodását”, vagy Koestler már idézett szavaival: a befogadó részesülését “a létezés más minőségeiben”.

Végül néhány számomra kedves verssoron keresztül konkretizálnám az eddig elmondottakat. Lét és nemlét síkja feszül egymásnak József Attila Kész a leltár versének utolsó sorában: “Éltem - és ebbe más is belehalt már”, melynek szintéziseképpen egy életfilozófiai gnóma teremtődhet. Vagy a játékosan könnyed komolytalanság és az elmúlás súlyossága oszcillál az “Én ámulok, / hogy elmúlok” töredékében, megvillantva a hangzás nagyfokú azonosságának és a jelentés ellentétességének a vibrálását is, mely a hangzás révén hol összekapcsolja a két elemet a tudatunkban (ámulok-elmúlok), ugyanakkor az eltérő jelentés révén rögtön szét is választja, így vibráltatja, rezegteti, mégis egy Egészben szintetizálja akkor, amikor már az olvasó teremtheti meg azt, hogy mit is jelent számára az ’én ámulok, hogy elmúlok’ élménye. A morális és inmorális magatartássíkjai, koestleri mátrixai feszülnek egymásnak a Két hexameterben: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”- szinte provokálva saját transzformációnk kialakítását. Hasonló hatással bír az igaz-hamis oszcillálása a Tudod, hogy nincs bocsánat sorait olvasva: “Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél.” Az Isten-keresés, az Isten-tapasztalat-hiány és a ’de mégis mellettem van’ síkjai feszülnek egymásnak “Az Isten itt állt a hátam mögött, / s én megkerültem érte a világot” (Az Isten állt a hátam mögött…) verssorban, tömörítve és sűrítve a modern ember transzcendenciatapasztalatát, az Isten-keresés és Isten jelenlétében való lét felismert tragikusságát. Az “Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.”, vagy az “Úgy segített, hogy nem segíthetett.” (Négykézláb másztam…) fájdalmasan szép és egyszerű sorai az ’Isten velem van, de nélkülem’ oszcillációját válthatja ki. Lapozgatva József Attila verseskötetét, szinte minden versében, számtalan metaforájában ott van a költői biszociatív kreativitás, mely a befogadóban kiválthatja a különböző síkok közötti oszcillációt, s e folytonos vibrálás esztétikai élmény- és hatásfolyamatában a befogadó megpróbálkozhat valamifajta transzformációval, valamifajta új, inkább sejtelmes és átérezhető, mint racionalizálható és fogalmakba szorítható kreatív (át)értelmezéssel.

Felhasznált irodalom

Arthur Koestler: A teremtés. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Paul Ricoeur: Pillantás az írásaktusra. In: Bevezetés az olvasás mesterségébe. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002., 23-33.

Hankiss Elemér: Az irodalmi mű mint komplex modell. Magvető, Budapest, 1984.

Hans-Georg-Gadamer: Szöveg és interpretáció. In: Szöveg és interpretáció. Szerk.: Bacsó Béla. Cserépfalvi, 1990., 17-43.

Hans-Georg-Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Budapest, 1984.