Molnár Melinda
A bohóc mai szemmel
Arthur Koestler opusa, A teremtés hamar tudatosítja bennünk, hogy a borító nem az univerzum létrejöttével foglalkozó kozmológiai vagy teológiai jellegű művet takar, hanem az emberi kreativitást állítja a fókuszba, a kreáció mibenlétére és lezajlására (“cselekedetére”) kísérel meg egy elméletet nyújtani. A bohóc című rész tükrében válik világossá, A teremtés talán mégsem az eredeti cím (The Act of Creation) egy szerencsétlen fordításának következménye, hanem a fordító – Makovecz Benjamin – ötletes és találó agyszüleménye. Arthur Koestler ugyanis nem kevesebbre vállalkozik, mint a tudomány, a művészet és a komikum, az emberi kultúra nagy részét, ha nem egészét lefedő három nagy terület összekötésére, kapcsolódási pontjaik vizsgálatára, így ebből a szempontból tekinthető univerzálisnak is.
A feladat végrehajtásához Koestler már feltárt tudományos ismeretekre hagyatkozik, azonban nem szabad elfelejtenünk azt a tényt, hogy a mű 1964-re született meg, és gyökerei még korábbra nyúlnak vissza. További sajnálatos körülmény, hogy a magyar kiadásra jó harminc évet kellett várni, ami hozzájárulhatott annak az állapotnak a kialakulásához, hogy hazánkban Koestlert főként csak regényíróként ismerik, ha egyáltalán hallották a nevét. (Csorba, 2001, p. 1; Holuber, 2003, p. 1) Helyénvalónak és bölcsnek tűnnek hát Koestler bevezető szavai: “Elméleteim kilátásai felől nincsenek illúzióim. Elkerülhetetlen sorsa, hogy a neurológia és a pszichológia fejlődése következtében sok – ha nem a legtöbb – részletében tévesnek, hibásnak bizonyuljon. Csak abban bízom, hogy tartalmazza az igazság valamely halvány és elmosódott körvonalát…”. (Koestler, 1998, p. 7) Koestler józanságát illik hasonló józansággal viszonozni, és gondolatainak követése során ellenállni a “döglött lovakkal szembeni durváskodásnak”. Ennek fényében érdemes A teremtésben fellelhető koestleri hagyaték egy-egy darabját kiemelni és a mai tudomány olykor idegennek tűnő fényébe állítani.
A mátrix fogjai
Koestler a komikum, a felfedezések és a művészet mögött megbúvó kreativitás modellezésére három új fogalmat vezet be: ezek a kód, a mátrix és a biszociáció. Az érthetőség kedvéért talán nem árt felidéznünk, mit is értsünk ezen ismeretlen-ismerős fogalmak alatt.
“A kód egy készség vagy szokás fix, véglegesen rögzült tényezője”. (Koestler, 1998, p. 32) Másképp megfogalmazva a kódokat (a jelen kontextusban) nevezhetjük játékszabályoknak is: arra szabnak korlátot, hogy a játékos hogyan léphet (KRESZ), vagy hogyan nem léphet (Büntető Törvénykönyv). Amikor kódokról beszélünk az esetek többségében nem is egy papírra vetett, egzaktul megfogalmazott szabályrendszerre kell gondolnunk – ez inkább a jobb szemléltetés miatt célszerű –, lehet bármi egyéb is, ami öntudatlan. “A kód egy rejtett rábeszélő.” (ibid, p. 33) Hangsúlyozandó jellemző, hogy a kódokat a vizsgálódás ideje alatt állandónak tekintjük. Az elnevezés nem mondható légből kapottnak: például a formális nyelvek elméletében is találkozhatunk hasonló fogalommal ábécé vagy szimbólum halmaz néven, amelyek azt határozzák meg, hogy a nyelv milyen szimbólumokkal kezdhet bármit is. Hasonlóan képzelhetjük el, mint egy labirintust.
Mátrixnak a konkrétan megvalósuló cselekvés vagy történés szabályszerűségeit nevezi Koestler, így a kódtól nem független entitásról van szó. Az előbb megkezdett analógia folytatásaként megpróbálhatjuk például bejárni a labirintust olyan mátrixszal, hogy minden elágazásnál balra fordulunk (ez bizonyos fajta, szándékosan ilyenre tervezett labirintusoknál mindig működik). A kód (a labirintus) azonban behatárolja mit tehetünk, milyen legyen a mátrixunk: ha egy elágazásban csak jobbra és egyenesen lehet tovább menni, nem mehetünk balra, hiába diktálná ezt a stratégiánk.
Vagy talán mégis? Földi labirintusba zárva eszünkbe juthat, hogy létezik a testek gravitációs mezőben való mozgását leíró kód is, amin szintúgy el lehetne indulni, mint a labirintus falai között, és a két kód találkozását javunkra fordítva egyszerűen átugorhatjuk az útban levő falakat. A két kódkészlet, a vízszintes és a függőleges irányú mozgást behatároló szabályok tehát találkoztak, sikerült biszociáló mátrixokat találnunk, és így egy kreatív cselekedettel közelebb kerültünk célunkhoz. Koestler így fogalmazza meg szándékát: “Azért alkottam meg a biszociáció kifejezést, hogy különbséget tegyek az egy síkon való gondolkodás rutinművelete, és a kreatív tevékenység között, amely – s ennek bizonyításával fogok megpróbálkozni – mindig egynél több síkon mozog.” (Koestler, 1998, p. 24)
A mátrixos modell alkalmazhatóságát a komikum létrehozásában Koestler számos példán keresztül érzékelteti. A magyarázó körítést elhagyva és a kód, illetve a biszociáció szavakat diszciplínára és összefüggésre cserélve eljutunk a felfedezések mechanizmusához. Azonban felütheti a fejét egy kínos érzés: folyhat ez egyáltalán másképp? Csinálhat-e mást a tudós azon kívül, hogy egy adott diszciplínán (kód) belül jelentkező problémához keres egy másik összefüggés-rendszert (másik kód), így a problémából biszociációs pontot “csinálva” megoldja azt a két kód kapcsolatba hozásával? Kaptunk-e Koestlertől ezen a téren valamit a mátrixos formalizmuson kívül?
Ez utóbbi kérdés eldöntése a tudománytörténet hatáskörébe tartozik, azonban ítéletalkotás előtt mindenképp érdemes tekintetbe venni a következő, szintén Koestlernek tulajdonított gondolatot, miszerint “minél eredetibb a felfedezés, annál nyilvánvalóbbnak tűnik utána”, valamint visszagondolni a kerék feltalálására. Őseinknek még sok ezer évre volt szükségük, míg megalkották a kereket, azonban a felfedezés korunkban annyira kézenfekvővé vált, hogy még napjainkban is (mikorra már megsűrűsödtek a triviális “innovációkért” megítélt, közfelháborodást kiváltó szabadalmak) nehézségekbe ütközne azt szabadalmaztatni. Mindenesetre az eredetiség elve visszaköszön a könyvtártudomány területéről is, amely többek között az ismeretek rendezésével és gyors visszakeresésével foglalkozik. “Az eredeti közleményben a fogalmak között különböző viszonyok vannak. Minél eredetibb a közlemény, e viszonyok is annál eredetibbek, eltérnek a szokványostól. Sőt: a valóban eredeti tanulmányokat pontosan az különbözteti meg a többitől, hogy a fogalmi kapcsolatok is eredetiek, egyediek.” (Horváth, 1997, p. 5)
Koestler a kódokat mindvégig síkként illusztrálja, amelyekből végtelen számú lelhető fel, azonban kifejezetten nem érinti azt a kérdést, hogy miért. Kurt Gödel német származású amerikai matematikus hírhedtté vált tételével rámutatott a több kód létezésének szükségszerűségére. 1931-ben bebizonyította, hogy tetszőleges zárt, ellentmondásmentes axiomatikus rendszerben megfogalmazhatunk olyan állítást, amelyet a rendszer axiómáival se belátni, se megcáfolni nem lehet. (Mérő, 1994, p. 45) A matematikai egzaktság feláldozása árán hozhatunk egy egyszerű – talán már más kontextusból ismerősen csengő – példát, ami emberközelien demonstrálja a nemteljességi tétel érvényességét. Kíséreljük meg eldönteni a következő mondatról, igaz-e vagy hamis: Ez a mondat hamis. Rövid “fejszámolás” során jutunk el arra a következtetésre, hogy bárhogy is ítélkezünk, mindenképpen ellentmondásra jutunk, tehát a mondat igazságértékét nem tudtuk eldönteni.
Egészen hasonló, ám kézzelfoghatóbb problémába ütközünk a kozmológia (az asztrofizikának a csillagászati univerzum keletkezésével, struktúrájával és fejlődésével foglalkozó tudományága) területén is. Röviden: a kozmológia csak olyan égitesteket és űrbéli jelenségeket használhat fel törvényeinek megállapításához, igazolásához, amelyekről valamilyen hatás vagy sugárzás elér hozzánk, a megfigyelőkhöz. Ezeket a törvényeket felfoghatjuk koestler-i értelemben vett kódnak. Kozmológiai látóterünk azonban korlátos, és nem tudunk semmit mondani arról, ami azon kívül esik. A galaxisok vöröseltolódása arra mutat, hogy kozmikus környezetünk (a hétköznapi szóhasználatban vett univerzumunk) tágul, tehát valaminek kell lennie azon túl – de arról nyilatkozni már nem a fizika, hanem a mitikus gondolkodás és/vagy a szó szerint, “legeredetibb” értelmében vett metafizika hatáskörébe tartozik. (Székely, 1995, p. 4) Ez Koestler másik kódja, a biszociációs felület pedig a kozmikus horizont.
Mindkét példa esetében úrra lehettünk volna a problémán, ha kódunk bővítése mellett döntünk: a paradox mondaton úgy, hogy áttérünk a háromértékű logikára (igaz, hamis, ki tudja), kozmológusként pedig Occam borotvájával felfegyverkezve feltételezhetnénk, hogy a teljes univerzumunk homogén, tehát az általunk nem megfigyelhető részében is ugyanazon törvények érvényesek, mint környezetünkben. Ám a nemteljességi tétel gondoskodik arról, hogy győzelmünk csak ideiglenes lehessen, és előbb-utóbb Koestler segítségével biszociációval kelljen kikerülni a csapdából.
“[K]étféle logikus lehetőség kínálkozik. Az egyik lehetőség egy új tudomány kialakítása, egy önálló, követésre érdemes észjárás létrehozása. (…) A másik lehetőség a gödeli problémák szerelmesének az, hogy kilép a tudomány keretei közül, és a hétköznapi józan észt más irányba meghaladó kifejezési módot választ. (…) Ezeknek [a művészetnek, a metafizikának, a Zennek] is nagyon pontosan meghatározott, egységes logikája (…), pontosan azonosítható észjárása van, általánosan elismert nagymesterekkel. Gyanúm, hogy ezeknek a nem formális rendszereknek is megvannak a maguk gödeli problémái; némelyikkel talán éppen a tudomány foglalkozik.” (Mérő, 1994, p. 88)
Színe és fonákja
A bevezetett mátrix-modell annak az infrastruktúrának a része, amellyel A teremtés a humor, a felfedezés és a művészet közötti kapcsolatot kívánja megragadni, a produkciójukban és valamely módon szerkezetükben fellelhető közös vonásokra alapozva. Az ezredforduló után szemlélve a vállalkozás egy ember számára – még évtizedes munka után is – reménytelenül gigászinak tűnik. A bohócban maga Koestler is tesz utalást a nevetés elméletének kialakítására, az 1900-as évekig tett erőfeszítések nagyságára és viszonylagos eredménytelenségére. (Koestler, 1998, p. 20)
A helyzet úgy tűnik, azóta sem javult lényegesen. “Mindama jelenségek közül, amelyek a kísérleti és elméleti pszichológia vizsgálódási körébe tartoznak, nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy legkevésbé a humort értjük.” (Morreall, 1987, p. 212 In: (Shibles, 2003, VIII. fejezet)) Warren Shibles, a Wisconsini Egyetem filozófia professzora szerint még ma sincs olyan tankönyv vagy kézikönyv a humorról, mint amilyet más tárgyakról – mint például az etikáról vagy a botanikáról – megszokhattunk. A szakirodalom főleg sok, egymástól független elméletből, felszínes történeti áttekintésekből, bibliográfiákból, régi teóriák újracitálásából áll, vagy valamilyen, a könyv keletkezésének pillanatában éppen populáris elven csoportosított viccgyűjtemény. (Shibles, 2003, Előszó) A számos, de egyenként mégsem kielégítő elmélet létezése Heller Ágnes szerint nem véletlen. “A nevetés-nevetséges ugyanis kitűnő cseléd, mivel minden elméletet készségesen kiszolgál.” (Heller, 2002, p. 1) Hobbes, Freud, Bahtyin, Plessner és Bergson közül senkinek sem sikerül teljesen számot adni a nevetés mind az ezer arcáról, teljesen elvetni azonban egyiket sem lehet, mert “mindegyikben van valami megvilágító, valami, amit igaznak nevezhetünk”. (ibid, p. 2)
A kihívás tehát adott, mégsem minden tudományág vette fel rögtön a kesztyűt. Heller a filozófiai érintetlenség okát a fentieken túl tömören a következőre vezeti vissza: “A filozófiát a magasztos érdekelte, nem a nevetséges. Ha figyelembe vesszük a metafizikai rendszerek térkompozícióját, a magasztos mindig fent helyezkedik el, míg legalul a megvetendő vagy legalábbis elhanyagolható foglal helyet. A hierarchia alján megkapaszkodó élettények nem méltóak filozófiai reflexióra.”. (Heller, 2001, p. 1)
Az uralkodó metafizikai szemlélet átalakulásával úgy tűnik az első akadály elgördült a vizsgálódások elől. Fontolóra kell azonban venni, mi legyen az a cél, aminek elérésére vállalkozunk, milyen eredményeket várunk a humorral kapcsolatos gondolkodási folyamattól, és mire kívánjuk az eredményeket felhasználni. Például egy ambiciózus pedagógus nyilatkozata hasonlóan hangozhatna ahhoz, ahogy Fellini művészként fogalmaz: “Mulattatni, ez az ember legnagyobb célkitűzése, a legnagyobb dicsőség.” (Fellini, 2003, p. 103) Majd így folytathatnánk: korábbi tapasztalataim alapján úgy vélem, a humoros történetek pozitív hatást gyakorolnak a tanítványaimra, ezért szeretnék olyan kritériumokat találni, amelyek segítségével egy adott szövegről, szituációról egyértelműen el tudom dönteni, humoros-e, hogy ez alapján válasszam ki, melyeket alkalmazzam a tanítás során. A feladat ebből következően megkeresni a humor genus proximumát. Ha létezik.
Kézenfekvőnek látszik körültekinteni a környezetünkben, hol, milyen formában találkozunk általunk – első közelítésben – humorosnak vagy komikusnak mondható dologgal, jelenséggel. Rövidesen erőlködés nélkül terjedelmes listát állíthatunk össze megfigyelésünkből. A teljesség igénye nélkül: képzőművészet, zene, építészet, színművészet, szépirodalom, festészet; kabaré-előadás, képregény, graffiti, karikatúra, viccmesélés, tréfálkozás, szellemeskedés, ironizálás, csínytevés, kinevetés. Mindegyikben fellelhetjük amit keresünk, vagy éppen annak hiányát. Szerteágazó a nevetés tárgya, kontextusa, oka, módja, hatásai. Változónak kell tekintenünk az előadót, a befogadót, a korszellemet stb. Heller álláspontját összefoglalva “a komikum első megközelítésben igenis a heterogén, kaotikus, esetleges, alacsony stb. benyomását kelti”. “A komikum családja kicsúszik a fogalmi rendszerünkből. Nem tudjuk definiálni. Nincs genus proximum és differencia specifika.” (Heller, 2001, p. 2)
Shibles a humorral kapcsolatos kutatások sikertelenségének egyik okát a kutatói attitűdben látja. “Elhanyagolják a humor definícióját, vagy csupán nem képesek rá. (…) A humor definiálása nélkül a róla tett kijelentések üresek, a rá vonatkozó kísérletek tudománytalanok. Nem mondhatjuk meg mi okozza a humort, mit tesz a humor, vagy hogy jó hatással van-e, ha először nem tisztázzuk mi is az.” (Shibles, 2003, Előszó) Shibles kritikája éles (ez végig érződik a könyvében), ugyanakkor egy formalizált rendszer valóban elképzelhető, hogy nagy nyereség lenne, ahogy sok tudományág létezése ma már elképzelhetetlen e nélkül. Felmerülhetnek persze veszélyek is. Közszájon forgó aforizma, hogy a mérnök szerint a képletek megközelítik a valóságot, a fizikus szerint a valóság megközelíti a képleteket, a matematikusban pedig fel sem merül, hogy kapcsolatot keressen a kettő között.
Érdemes kitekinteni, hogy a kezdeményezés mit jelenthet a mások oldal, a humor és komikum produkálója számára. Federico Fellini filmművésznek és –rendezőnek, a képregények szerelmesének fenntartásai vannak, amelyeket 1971-ben fogalmazott meg: “Gyűlölöm a logikus sémákat. Iszonyodom a címszavaktól, amelyek ahelyett, hogy megmagyaráznák a valóságot, állítólagos közhasználatra szűkítik le a jelentést, ami végül senkinek sincs hasznára.” (Fellini, 2003, p. 122) “Zavarnak az értelmiségiek, vagy akik annak nevezik magukat. Mindent pontosan meg akarnak határozni. (…) Én nem hiszem, hogy egy művésznek pontos gondolatai vannak, vagy kellene hogy legyenek.” (ibid, p. 90) Fellini szerint “nincs humoros és nem humoros téma. Ahogyan a dráma, a tragédia, a látomás, úgy a humor is a valóságnak egy bizonyos hangulatban való elrendezése.” (ibid, p. 87) Valóban megtörténhet, hogy bizonyos színműveket, egyes színhelyeket vagy szereplőket, akiket korábban “véresen komolyan” értelmeztek, az utókor komikusan jelenít meg. (Heller, 2001, p. 2) Fellini tovább is fűzi gondolatait: “A humor a dolgokkal szembeni egyfajta látásmód, viszony vagy érzés, mindenekelőtt velünk született adottság, ami valakiben vagy megvan vagy nincs meg.” Más szóval minden a befogadón múlik, aki, ha képes rá, bármiben felfedezhet számára humorosat.
Hasonló dolog játszódhat le bennünk A bohóc abszorbeálása közben is. Koestler számos humorosnak szánt történetet és párbeszédet közöl, részben demonstrációs célból, részben az “élveboncolás” céljából (például hogy megtalálja bennük a biszociáló mátrixokat). Az olvasó azonban könnyen szembetalálhatja magát azzal a kellemetlenséggel, hogy a felsorakoztatott példák közül, származzon az akár John von Neumanntól is, nem okvetlenül mindegyiket illetné “humoros” jelzővel, alátámasztva ezzel Heller heterogenitásra vonatkozó megállapítását. De elképzelhető más magyarázat is: Koestler a váratlanságot éppen a humor legfontosabb jellegeként hangsúlyozza. (Koestler, 1998, p. 105) Nem kizárt, hogy az olvasó a könyv témájából adódóan a példákban már előre felkészülten keresi azt, aminek váratlanul kellene érnie őt, és ezért csökken az élménye is.
A bohóc A bohócban szintetizációs momentum. Koestler sorra tárgyalja a komikum különböző kritériumait, technikáit köztük a véletlen egybeesést, a képtelenséget stb. A “kevésbé kifinomult humor klasszikus megtestesítőjének” jellemző vonása, hogy a komikum eszköztárának minden darabja megtalálható benne. Koestler csak a cirkuszi bohóccal foglalkozik, akit megfeleltethetünk Fellini “buta bohócával”: görbe tükör, amely a betekintő ember torzképét sugározza vissza. Aki a tükörbe tekint, önmagát látja viszont. Heller értelmezésében, ha a józan ész amíg valakin nevet, önmagán is nevet, akkor humorról beszélünk, így különböztetve meg a humort a komikumtól (a józan ész a másikon nevet, aki önmagán nem nevet) és az iróniától, öniróniától (a józan ész valakin nevet, aki önmagán is nevet, értve ezt a másik, a kinevetett együtt-nevető részéről). (Heller, 2001, p. 6) A buta bohóccal szemben Fellini megkülönbözteti az ún. fehér bohócot, aki “az elegancia, az éleselméjűség: mindaz, amit morálisan egyedül üdvözítőként, vitathatatlan istenségként tüntetnek fel.” (Fellini, 2003, pp. 25–26) Kettejük harca örök háború az értelem kultusza és az ösztön szabadsága között. A művész egyik vallomásában egyértelműen az utóbbi oldalára áll: “semmit sem viselek annyira a szívemen, mint az emberi szabadságot, az egyén megszabadulását azoknak az erkölcsi és társadalmi konvencióknak a szövevényéből, (…) amelyek megbéklyózzák, korlátozzák”. (ibid, p. 86) Alkotói folyamatában ennél fogva kiemelt szerephez jut a szabad fantázia, amely “[l]ehetőséget ad arra, hogy várjunk, várjunk (…). Jeleket, távoli hangokat, áttetsző tüneményeket, amelyekre én lépten-nyomon felfigyelek, és amelyek lehetővé teszik, hogy valami jót tegyek (…)” (ibid, p. 110) Nos, ezt Koestler sem gondolja másképp, amikor felhívja a figyelmet, hogy a humoristát egy általa meghatározhatatlan intuíció vezeti és a kreatív cselekedet mögött tudatalatti folyamatokat juttat szerephez. A biszociációs aktusról (legyen az a humor vagy a kreativitás bármely más területe) pedig megállapítja: “(…) kisebb-nagyobb mértékben a tudatosság peremvidékén vagy azon is túl lejátszódó folyamatok eredménye.” (Koestler, 1998, p. 107)
Mindez elvezet bennünket Bergsonhoz, mégpedig a Koestler által felvonultatott ember-gép példái révén. “Hosszasan foglalkoztam Bergson kedvenc komikum-példáival, mert e könyv egyik vezérmotívuma szempontjából fontosak. Az ember–gép kettősség koncepciója egy lakonikus mondatban foglalható össze – az ember nem más, mint kilencven százalék víz és tíz százalék ásványi anyag –, s e mondat tetszésünk szerint fogható fel komikusnak, intellektuálisan izgalmasnak vagy tragikusnak.” (Koestler, 1998, p. 43) A hivatkozott Henri Bergson a XX. század eleji nagy sikerű filozófus, aki óriási mennyiségű természettudományos műveltséggel felvértezve jelentős befolyást gyakorolt a század közgondolkodására és művészeti világára, nem indokolatlan hát feleleveníteni koncepciójának lényegét. “Bergson elveti azt az alapjaiban karteziánus szemléletet, mely szerint a valóság pusztán kiterjedés, extenzió, kizárólag anyagként vagy merőben gondolati természetű lényegként lenne értelmezhető. A valóság maga az élő, szüntelen teremtő fejlődés, az önmagát teremtő tartam. Berkeley gondolatát parafrazálva, a bergsoni értelemben létezni annyit jelent, mint életben lenni. A valódi jelen, amely minden létezőt tartalmaz, az önmagát megvalósító mozgás. (…) A teremtő fejlődés egy sokágú, sok szálon futó, mégis egybetartó folyamat, ezért a valóság, Bergson filozófiájában, egy mélységében tagolt, de egységes világot jelent.” (Kalmár, 2000, p. 2) “Ez a valóság a mozgalmasság [mobilité]. Nincsenek dolgok, amelyek keletkeztek, csak dolgok, amelyek keletkeznek, nincsenek állapotok, amelyek megmaradnak, csak állapotok, amelyek változnak. A nyugalom mindig csak látszólagos, vagy még inkább relatív.” (ibid, p. 4) Az értelmet Bergson csak a mozgáshiányos állapotok leírásában tartja megbízhatónak, míg az élet az intuitív érzékenység, ösztönös bölcsesség előtt tárul fel. “Az intuíció áldásai olyan összekapcsolási, jelentéstágítási lehetőségeket biztosítanak, amelyek a ráció merev vagy tekervényes sémáit meghaladják, az értelem renyheségét feloldják.” (ibid, p. 3) Bergson önálló nevetéselmélettel is jelentkezik, amelyben a nevetés gyökere az élőre rátelepedő gépiesség. (Heller, 2002, p. 2) Koestler – Hellerhez hasonlóan –egyáltalán nem utasítja el Bergsont, de megállapítja pontosan e nevetéselmélet validitásának korlátosságát. “Ha az emberi viselkedésben tapasztalható ismétlődés a komikum szükséges és elégséges feltétele lenne, egy epileptikus roham látványánál semmi sem lehetne mulatságosabb (…).” (Koestler, 1998, p. 40)
Röviden szólva, a humor lényegének létezése vitatott, megragadása problematikus, mi több, a kérdés felvetésének létjogosultsága is megkérdőjelezett. Nem kell azonban, hogy mindez kedvünket szegje. “A zavarosság, a képtelenség nem halálos, ha az ember jókedvűen közelít hozzá. Csak az unalom öl.” (Fellini, 2003, p. 34) A humorral kapcsolatban lehetnek kevésbé nagyra törő céljaink is, például: kíséreljünk meg olyan egyszerűen tesztelhető kritériumokat meghatározni, amelyek teljesülése valószínűsíti vagy valószínűtleníti a humorosságot. Hellernek a mindent magában foglaló definícióval szembeni kételyét teljesen ugyan nem oszlatja el, hiszen továbbra is “nyitottak és átjárhatók maradnak a határok, és valami fontos mindig kívül marad, hogy mint egy kérdőjel mindent megint kérdésessé tegyen.” (Heller, 2001, p. 4) A teljes biztonság feláldozása nem feltétlenül jelenti egy elmélet használhatatlanságát, végtére a kvantummechanika által is (amely szerint például az elektronok állapotjelzőit csak bizonyos valószínűséggel lehet meghatározni) születtek olyan vívmányok, mint a lézertechnika. Heurisztikán alapuló elvet a modern irónia-kutatásban is többen javasoltak, olyan dolgokat tekintve iróniára utaló támpontnak, mint a megnyilvánulás intonációja. (Kreuz, 2000, p. 7)
Bármi is legyen a cél, az addig elvezető út is produkálhat hasznos eredményeket mintegy járulékos hozamként. Koestler erre fel is hívja a figyelmet: “A humor igen nehezen körülírható valami, akárcsak a szivárvány; de a spektrum színeinek tanulmányozása az anyag legbelső szerkezetének megismeréséhez vitt közelebb.” (Koestler, 1998, p. 6) A jelenség nem egyedülálló a tudománytörténetben, a “melléktermékek” tudományos szempontból néha értékesebbek is lehetnek, mint a remélt végcél. Így történt a középkori alkimisták esetében, akiknek inkább pénzügyi motivációik voltak (aranycsinálás), de fáradozásaik közben dolgoztak ki olyan fontos eljárásokat, mint például a desztillálás. Modern kori megfelelőt szinte keresni sem kell. “A tudományos kutatásokat ma közvetve vagy közvetlenül – talán több mint 90 százalékban – a hadiipari megrendelések határozzák meg. Valamilyen részkutatás militáris megrendelése nem is feltétlenül nyilvánvaló; maga a tudós nem is tud róla. Mégis ez jelenti a kutatás fő meghatározóját.” (Fehér, 1991, p. 5)
A humorról komolyan
“Ha azonban maga a komikum a maga egészében mutatkozik megfoghatatlannak, megközelíthetetlennek, nem magaskomikus a komikum maga?” “Nincs-e köze valamihez, amit szentnek nevezünk, egy olyan szentnek, amelyen nevetünk?” (Heller, 2001, p. 9) Amennyiben tehát megállapodunk abban, hogy a magaskomikum pontosan a józan ész számára megfoghatatlan és megközelíthetetlen, és a feltételezés (hogy a komikum a maga egészében megfoghatatlan) igaznak bizonyul, akkor modus ponens a következménynek is igaznak kell lennie.
A humor kutatásában a konszenzus hiánya azonban csaknem minden téren tettenérhető. “Számos elmélet született a humorról. Jóllehet ezek egymásnak ellentmondanak, sok olyan terület van, amelyeken bizonyos mértékig fedik egymást. Alapvetően két nézőpont alakult ki: (1) a humor és a nevetés vészjósló, ellenséges, agresszív és degradáló (2) a humor ártatlan, ártalmatlan és örömteli jelenség.” (Riday, 1989, p. 3) Shibles egyértelműen az utóbbi állásponton van: “Humor abból a gondolatból születik, hogy valami hiba, tévedés van, de nem rossz vagy ártó szándékú. Ez nevetést és jó közérzetet fakaszt. Mihelyt a tévedést ártalmasnak látjuk, elveszti humorát. Például nevetünk, ha valaki elcsúszik egy banánhéjon, de abbahagyjuk, ha a láb eltörik.” (Shibles, 2003, I. fejezet) Ezzel szemben Koestler másféle állásponton van, amikor mindvégig hangsúlyozza, hogy “az agresszió vagy a szorongás impulzusának (…) mindig jelen kell lennie (…) nélküle ízetlen lenne az egész” (Koestler, 1998, pp. 46–47), bár hozzáteszi: “a nevetésben kisülő, agresszív töltésnek nem kell feltétlenül puskapornak lennie” (ibid, p. 49).
Mi célból nevetünk hát? Koestler szerint “[a] nevetés reflex, de egészen egyedülálló abban az értelemben, hogy nem szolgál közvetlen élettani célokat; azt is mondhatnánk: amolyan luxus-reflex.” (ibid, p. 18) Későbbi kutatások és korábbi népi bölcsességek azonban rámutattak arra, hogy a nevetésnek van kézzelfogható jótékony hatása. William Fry, Jr., a Stanfordi Egyetem professzora és Egészségügyi Központjának doktora munkatársaival kísérleti alanyok bevonása után három perc intenzív, folyamatos nevetést követően szignifikánsan kevesebbet regisztrált egy olyan összetevőből (kortizol), amely az immunrendszer védelmi képességeit gátolja, továbbá tudományosan kimutatták a légzési perctérfogat megnövekedését, ami a kiválasztásra serkentőhatással van. (Fry, 1994, p. 1) Fry azonban felhívja a figyelmet arra, hogy kimutatott fiziológiai reakciók nem csak a humor érzete és az örömteli nevetés következtében léphetnek fel. Egyes reakciók végbemehetnek nem-örömteli nevetés hatására is, és néhányukat lehet, hogy nem váltja ki a humor hangtalan észlelete. (Fry, 2002, p. 2) Észben kell tartanunk – ezt Fry sem tagadja –, hogy itt a szervezet alacsony szintű, fiziológiai reakcióiról van szó. A pillanatszerű kellemes, felszabadító hatást hosszabb távon követheti nyomasztó érzés, amely már reflexió eredménye. “Megfogalmazódik (milyen szomorú!). Jót nevetünk, aztán növekvő mértékben rosszul érezzük magunkat, mert világunkat “unheimlichnek” látjuk.” (Heller, 2001, p. 7) Sok komikus történet éppen a végkicsengésre játszik rá: szép kis faj ez az emberiség. Fellini szerint “[n]incs szomorúbb a nevetésnél (…). Azt hiszem, minden ember élete fogytáig rabja valami iszonyú félelemnek, ami az eleve kudarcra ítélteknek boldogságot ad, de lelke legeslegmélyén mindenki őrzi a szabadság valami kis reményét, és ettől még a kilátástalannak tűnő helyzetekben is tud mosolyogni. Ezért az igazi, vagyis a hiteles és mély komédiaszerzők korántsem csak mulattatni akarnak, hanem éppoly elszántan tépik fel legfájóbb sebeinket is, hogy még inkább sajogjanak.” (Fellini, 2003, p. 102) Mindenesetre a nevetésterápiát alkalmazzák a gyakorlatban, a Loma Linda Egészségügyi Központ kardiológiai osztályán. (Riday, 1989, p. 3)
A vélt jótékony hatásra Heller árnyaltabban és kritikusabban tekint. Nevetéssel, akár egy jó sebészkéssel, gyógyíthatunk, de akár ölhetünk is. Kiindulásként a kollektív, közös nevetéshez az előbbit, mások kinevetéséhez az utóbbit társítja, de rögtön ellenpéldákat is alkot rámutatva, hogy “az együttnevetés kellemes csiklandozása kiölheti az emberből az emberséget, morálisan lealacsonyíthatja”, míg akinek ballépését kinevetjük egy idő után csatlakozhat hozzánk. (Heller, 2002, p. 12) “[S]ok minden lehetséges” – vonja le Heller a konklúziót, de talán még ennél is több minden. Fellini a filmjeivel kapcsolatban írja: “Az a gondolat, amit mindenki a maga jogán leszűr mindebből [a filmből], hozzátartozik a játékhoz, az úgymond művészi kifejezés többértelműségéhez; nem egyértelműségéhez; valamiféle nyilvános álom, amiből mindenki azokat a foszlányokat ragadja ki és tartja meg, amelyeket a sajátjának érez.” (Fellini, 2003, p. 14) A közönség kooperációja azonban nem csak a művészi alkotások esetében elengedhetetlen. Koestler éppen amiatt a közös jellemzőjük miatt foglalkozik kiemelten a bergsoni ember–gép példákkal, mert a befogadó függvényében mindegyiket lehet értelmezni akár tragikusan, akár komikusan, akár intellektuálisan.
Koestler a humor produkcióját és percepcióját dióhéjban a következőképp magyarázza: a – dedikált, alkalomszülte, vagy önszántán kívül azzá vált – humorista kezdetben egy mátrix mentén lavíroz, a hallgató gyűjti az adrenalint, növekszik a feszültsége. A feszültséget eredményezheti többek között elnyomott szadizmus, elfojtott szexualitás, titkolt félelem, leplezett unalom, vagy magaskomikum esetében a megértésre való képtelenség, a józan ésszel való megközelíthetetlenség (Heller, 2001, p. 5). Amikor a feszültség elérte a kívánt szintet, az előadó egy hirtelen váltással áttér egy biszociáló mátrixra, és amint a hallgató ezt felismeri, a nevetési reflex kioldódik. A feszültség akkumulálja azt az energiát, ami a folyamat végén nevetésben realizálódik. A hallgatóra fontos kötelesség hárul (ha nagy élményben szeretne részesülni): meg kell értenie a tréfa poénját, vagyis fel kell ismernie a biszociációt. Koestler ezt a rejtvény-fejtő szerepével analogizálja. Ehhez rendelkeznie kell elegendő ismerettel a szóban forgó mátrixokról, legalább annyiban, hogy tudja hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. A humoristának pedig ügyelnie kell arra, hogy ne lépje túl hallgatóságának szellemi képességeit, ugyanakkor azt sem hagyhatja, hogy a szellemi kihívás túl alacsony legyen, különben sosem fog a nevetés kioldásához szükséges mennyiségű feszültség generálódni. A feltételeknek messzemenően megfelelő biszociációt találni nem könnyű feladat. A humoristának (általában véve az alkotónak) a véletlen is a segítségére siethet, de ennek hiányában, ha a rutinmunka nem elég, kénytelen saját intuícióira hagyatkozni, amely megfoghatatlan, tudat alatti. (Koestler, 1998, p. 107)
A nevetés-nevettetés folyamat lezajlásának elengedhetetlen feltételei a feszültség kialakulásának és kisülésének lehetősége, amelyeket – Koestler nézete szerint – az emberi fejlődés vívmányai nyújtanak: a viszonylagos létbiztonság (tudniillik hogy nem kell minden pillanatban vadállatoktól rettegni) szabad, lekötetlen energiákat tesz elérhetővé az ember számára a feszültség létrehozásához, továbbá a neurális rendszer hormonális rendszerhez képesti sebességelőnye a feszültség kisütését teszi lehetővé. Ez a sebességkülönbség kölcsönöz az érzelmi állapotnak egy bizonyos tehetetlenséget: érzelmi állapotot váltani lassabb, mint gondolkodni, így amint megértettük a tréfát (a biszociációt), a felgyülemlett feszültség nem várja meg, míg szépen lassan érzelmi állapotot váltunk, hanem rövidebb utat tör magának és a hallgató kacagni kezd. A nagyobb tehetetlenség egyben azt is jelenti, hogy nehezebb is mozgásba lendíteni, ezért szükséges a viszonylag hosszú előkészítő rész a humorista részéről, hogy legyen ideje elég feszültségnek összegyűlni. Koestler saját elméletét számos valós életből vett, változatos humoros megnyilvánuláson keresztül teszi próbára – esetleg azért, hogy valaki más neki is találjon ellenpéldát.
Heller egy másfajta, ettől mégsem teljesen idegen érvelést tár elénk. Elgondolásának két főszereplője az egyén genetikai- (az egyes és általános egysége) és szociális à priorija. Az egyes à priorik felfoghatóak egyfajta koestleri kódnak is, mert ezek tartják mederben, hogy az egyén milyen tevékenységekre hajlandó, mi az, ami vele szemben tolerálható és mi a kívánatos a szociális környezete szempontjából. A szemléletesség kedvéért a kódokat ezúttal célszerű (akár több darabból álló) térrészekként elképzelnünk, amelyek részben metszik egymást, és a társadalom szempontjából elfogadható egyén ezeken a metszeteken belül mozog valamilyen tetszőleges mátrix mentén. A genetikai à priori és a szociális à priori közötti “szakadékot” Heller Gehlen nyomán hiátusnak nevezi, és nézete szerint a nevetés (és a sírás) a hiátusra való válaszreakció. “Nem a genetikus à priori, hanem a szociális à priori nevében, nézőpontjáról nevetünk. (…) Azoknak a nevében nevetünk, akiknek úgy, ahogy sikerült összehangolniuk a genetikus à priorit a szociális à priorival, azokat nevetjük ki, akiknek ez nem sikerült. A másságot.” (Heller, 2002, pp. 3–5) Koestler biszociációs pontja, ami az ő elméletében két mátrixot köt össze itt megnyúlik, szakasz válik belőle, ami úgy feszül két illesztési pont között, mint egy szakadék, átugrásra várva. A leírtakból távolról sem következik automatikusan, hogy Heller és Koestler “elméletének” fennáll bármilyen mértékű azonossága, mindenesetre úgy tűnik, az egyik részben, valamilyen szinten ábrázolható a másik terminológiájával.
Shibles számba veszi a humor jó néhány teóriáját, köztük Koestlerét is. A következőket állapítja meg róla: “Azzal érvelni, hogy az érzelmek nem képesek tartani az iramot az intellektussal szemben, ködösen és az elemek megszemélyesítésének hangzik. Ismételten a gondolat és az érzelem letisztázása hiányzik. Koestler sajnos ezt még tetézi is azzal, hogy elméletét ő is az energia felszabadulására alapozza.” (Shibles, 2003, VIII. fejezet) Nem áll módunkban a tudós és a polihisztor vitájába beleszólni, de ki-ki felidézheti amit középiskolában tanult a hormonháztartásról.
Gép a szellemben
Arthur Koestler műveivel nem csak építeni kívánt, hanem az esszéregény-ciklus harmadik darabját kitevő Szellem a gépben című könyvének keretében “a balgaság négy tartóoszlopa” ellen is támadást intézett. Ennek a “keresztes hadjáratnak” egyik célpontjában a behaviourista szemléletmód állt. Az ellenszenv csírái már A teremtésben is fellelhetőek: “A behaviourizmus, a kortárs pszichológia legjelentősebb iskolája hajlamos az embert olyan nézőszögből vizsgálni, amely az adott páciens állapotára alacsonyítja, s az emberi létállapotot úgy szemlélni, mint egy kondicionált automata működéseit. Úgy vélem: ez az értelmezés egy bizonyos pontig lehangolóan igaz, s e könyv azon a ponton kezdődik, ahol – hiszem – ez az igazság már érvénytelen.” (Koestler, 1998, p. 37) Koestler kortárs kritikusai a Szellem a gépben című kötetet már születésének pillanatában elavultnak vélték, mondván Koestler úgy tesz, mintha még az 1930-as években élne, amikor még a behaviourizmus valóban uralkodó volt. (Csorba, 2001, p. 1) A vitát nem bolygatva ma már nagyobb biztonsággal kijelenthetjük, hogy a stimulus–válaszreakció–minimális interpretáció szélsőségeit magunk mögött hagytuk.
Így történt a pszichológiában, azonban a kognícióval nem csak e tudomány foglalkozik. A mesterséges intelligencia kutatásának és alkalmazásának egyik, több mint harminc éve használt eszköze a mesterséges neurális hálózat, ami az élőlények idegrendszerében is létező természetes neurális hálózat modellezésével született meg. Egy egyszerű tanulóhálót (perceptron) úgy lehet elképzelni, mint sok villanydróttal összekötött egységet (neuron), amelyek nem csinálnak mást, mint a bemenetükre adott villamos jeleket egy előre beállított állandó szerint erősítve vagy gyengítve továbbítják a kimenetükre. A hálót úgy használjuk, hogy bizonyos bemeneti neuronokat ingerlünk, és figyeljük milyen kimenetet produkálnak a kiválasztott kimeneti neuronok. Ahhoz, hogy a kívánt reakciót elérjük, a hálót tanítani kell sok tanuló-ingerrel és a neuronok viselkedését befolyásoló állandók hangolásával. (Cawsey, 2002, pp. 169–178) A tanítás végén tehát kapunk egy hálózatot, amely az ismert ingerekre pontosan úgy fog reagálni, ahogy elvárjuk tőle, és azt reméljük, hogy a jövőben képes lesz a tanulóingerekhez hasonló, azoktól mégis előre meg nem mondható módon eltérő ingerekre is jól válaszolni. A folyamat hasonlítható egy hegyimentő kutya kiképzéséhez: nem próbálhatunk el vele minden lehetséges katasztrófahelyzetet, de a jutalmazási és fegyelmezési eszközöket ügyesen használva elérhetjük, hogy kutyánk általában helyesen cselekedjen.
A behaviourista pszichológia nem törekszik a kikísérletezett jelenségek magyarázatára. Hasonlóan, a mesterséges neurális hálózatot is inkább tekintik fekete doboznak, nem szokás firtatni, egyes neuronok miért éppen úgy kötődnek a szomszédaikhoz ahogy. Ez nem a véletlenül alakult így: egy konkrét feladat, például egy döntési probléma kapcsán nagyon nehéz a hálózat tulajdonságaiból szakmaian, analitikusan alátámasztani a hálózat döntését. Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a mesterséges neurális hálózatokat az élőlényekben is létező sokkal komplexebb (nagyságrendekkel több neuront és összekötést tartalmazó) struktúrák alapján modellezték, amelyek – minden “butaságuk” dacára – már pszichológiailag analitikusan vizsgálható rendszereket alkotnak.
Amiért ez a példa ide kívánkozott az, hogy a neurális hálók, noha képesek lehetnek akár a rákos sejtek felismerésére is, működésükben nyomát sem lelni a koestleri kódoknak és mátrixoknak – az emberi kreativitás kulcsainak. Természetesen ezzel nem Koestler elméletét és munkásságát kérdőjelezzük meg, azonban a megfigyelés jelzésértékű lehet: a dolgok végleges elvetése helyett érdemesebb inkább újra felfedeznünk őket, hátha találunk egy értékes biszociációs pontot, ami segít aktuális problémánk leküzdésében.
Cawsey, Alison: Mesterséges intelligencia alapismeretek. Budapest: Panem könyvkiadó, 2002.
Csorba F. László (2001): Szellem a gépben. Arthur Koestler esszéregénye. Új Pedagógiai Szemle, 2001. február.
Fellini, Federico: Játszani, mint gyermek. Budapest: Háttér Kiadó, 2003.
Fry, William F. (1994): An Interview with William Fry Jr., MD. Journal of Nursing Jocularity, 4(2).
Fry, William F. (2002): Humor and the brain: A selective review. Humor: International Journal of Humor Research, 15(3).
Heller Ágnes (2001): A komédia halhatatlansága – A komédia meghatározhatatlansága. Kritika, 2001. november.
Heller Ágnes (2002): A komédia halhatatlansága – A nevetés. Kritika, 2002. május.
Holuber Ernő (2003): Mentségemre. Élet és irodalom, 47. évf., 35. sz.
Horváth Tibor (1997): Don Quijoték útjain. A szakmáról három szólamban. Könyvtári Figyelő, 43. évf., 4. sz.
Kalmár Zoltán (2000): A mi időnk. Árgus, 2000. 4. sz.
Koestler, Arthur: A teremtés. Budapest: Európa könyvkiadó, 1998.
Kreuz, Roger J. (2000): The Production and Processing of Verbal Irony. Metaphor & Symbol, 15(1/2).
Mérő László: Észjárások. A racionális gondolkodás korlátai és a mesterséges intelligencia. Budapest: TypoTeX, 1994.
Monori M. András–Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések: Interjú Fehér Mártával. Budapest: Kijárat Kiadó, 1998.
Monori M. András–Tillmann J. A.: Ezredvégi beszélgetések: Interjú Székely Lászlóval. Budapest: Kijárat Kiadó, 1998.
Morreall, John (ed): The Philosophy of Laughter and Humor. In: (Shibles, 2003), 1987.
Riday, George E., PhD: The Anatomy of Humor. California: The Fortnightly Club of Redlands, 1989.
Shibles, Warren: Humor Reference Guide: A Comprehensive Classification and Analysis. Kézirat, 2003.