Varga Emőke: A kód, a mátrix, a biszociáció

Milyen a jó teória, melyek a legfontosabb kritériumai: zártság vagy inkább nyitottság? Bizonyára más-más szempontból ez is, az is fontos lehet, és ezeken kívül még sok minden más, például ilyenek: célratörő koncepció, regulatív előadásmód. Arthur Koestler A teremtés című munkájára az utóbbi két címkét nemigen ragaszthatjuk rá, mégis azok közé a tanulmánykötetek közé tartozik, melyek hosszan megőrződnek az olvasói emlékezetben – akár éppen a koncepciójuk és az előadásmódjuk miatt. Igaz, Koestler könyvére nem találó valójában sem a tanulmány, sem a teória terminusa, kibújik a műfaji és terminológiai osztályokból, leginkább ezek valamiféle mixtúrájával határozható meg, például így: teoretikus esszéfolyam. Koestler ugyanis mintha műfajilag-metodikailag is példát kívánna szolgáltatni, mégpedig szinkronikusan, az általa bemutatott háromosztatú rendszerre: humor-felfedezés-művészet. Mindenesetre az elméleti felvetések rigorózusságát megtörő kitérők, folytonos, szinte organikusan fejlődő meghatározások, definíciók rugalmassá teszik A teremtés teória-rendszerét. Például a különböző diszciplínák és művészeti ágak viszonylatában bemutatott kód, mátrix és biszociáció fogalma a kötet értelmezési folyamatában egyre inkább interdiszciplinárissá válik, olyan terminológiai potencialitássá, melynek valenciája szabad, és az új viszonybahozás, a továbbgondolás lehetőségét tartogatja.

Előadásomban a szabad vegyértéket az illusztráció műfajának értelmezésével kívánom lekötni.

E választás vélhetőleg legalább annyira magától értetődő, mint amennyire nem. Egyrészről nyilvánvaló ugyanis, hogy Koestler műve számos irodalmi és képzőművészeti példát és értelmezést kínál párhuzamként, másrészről ugyanakkor, mivel az illusztrációról és az illusztrálásról konkrétan szót sem ejt, a választás mégis indoklást kíván.

Az illusztrációra mint a műalkotások egy műfajára/típusára érvényesek lehetnek mindazok a kódok, mátrixok működéséről szóló megállapítások, melyeket – a műalkotásokkal és azok létrejöttével kapcsolatosan – külön az irodalom és külön a képzőművészet vonatkozásában tesz Koestler. Továbbá ugyanezért evidensek a biszociációs művészeti jelenségekkel vonható párhuzamok igazságai is.^¹ Ám ami leginkább fontosnak mutatkozik itt, az az, hogy az illusztráció az említett koestleri kategóriákat speciálisan: mégpedig hatványozottságában mutatja, hiszen e műfaj ontológiai státusához nemcsak műalkotásmivolta, hanem eleve kettős, és e kettősséget egyesítő természete tartozik hozzá. Az illusztráció az irodalom és a képzőművészet médiumát egyaránt és együttességében feltételezi.

A kódok mátrixokba történő kioldásának folyamata, majd a mátrixok egyesülése, biszociálása egy magasabb rendű, univerzális kódban, ez esetben az illusztrációban, az értelmezés tárgyát egyaránt képezheti az alkotó, a mű és a befogadó vonatkozásában. Ami mindezekkel kapcsolatban legevidensebb megállapításnak tetszik, az az, hogy az illusztrálás során a verbális médium képi médiumba tevődik, íródik át. (Ez az a kijelentés, amit a műfajjal kapcsolatban leggyakrabban olvashatunk.) Ám az alkotó-mű-befogadó rendszerében e transzponálás korántsem olyan univerzális érvényű, mint amilyennek elsőre tűnik. Nem feledkezhetünk meg ui. értelmezésünk nézőpontjának összetettségéről, arról, hogy a szótól a kép felé tartó művészi értelmezés “ellenében” a befogadói megértés artikulálódhat nemcsak a verbálistól a képi, hanem megfordítva: a képitől a verbális felé haladva is, továbbá, hogy maga az illusztráció, jelrendszerét tekintve, többnyire tisztán vizuális.^² A biszociációs folyamat értelmezése ehelyütt tehát differenciált megközelítést igényel, hiszen nem tekinthetjük evidensen verbális természetűnek azt, amit Koestler nyomán kódnak hívunk, és csak ezután képi meghatározottságúnak azt, amit mátrixnak. Sőt, éppen ellenkezőleg, képi kódok és általuk meghatározott képi mátrixok működését is feltételeznünk kell.

Mielőtt mindezt részletesebben is kifejtenénk, meg kell fogalmaznunk: mi az, amiben Arthur Koestler teóriája hozzáadhat valamit napjaink egyre divatosabbá váló szöveg-kép-értelmezéseinek el nem hanyagolt, de valamiképp mégis mostohán kezelt területéhez, az illusztrációkutatáshoz. Úgy vélhetjük, Koestler éppen az egyik alapprobléma újragondolására ösztönöz, nevezetesen: alárendeltje-e a kép a szövegnek? Másképp fogalmazva: meghatározza-e a szöveg a képet? E kérdésre adott válaszokból kirajzolódik a szemiotikai-strukturalista vonal markáns igenlése,^³ és a Philip Stewart nevével fémjelezhető irányzat ellenvetése.^⁴ Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ugyanakkor azokat a megközelítéseket sem, melyek szöveg és kép kapcsán együttműködési készséget és kompatibilitást (compatibility, compliance)^⁵ emlegetnek. Az ellentmondás akár abból is adódhat, hogy a tanulmányokban vagy nincs konkrétan meghatározva az értelmezés nézőpontja, s így valójában az “illusztráció” címszó alatt különböző kiindulópontú teóriákat vetünk össze; vagy nincs pontosan meghatározva, s így összemosódnak, egybecsúsznak az alkotó, a mű, a befogadó felőli megközelítések.

Nem szeretnénk felfedezni a spanyolviaszt: természetesen szó sincs arról, hogy a tudományos értelmezések szerzői ne lennének tisztában a háromféle nézőpont különbségeivel. Mégis, a pragmatikus folyamatban magának az arte factumnak az értelmezései – éppen a komplikáló ontológiai kettősség miatt – könnyen és megnevezetlenül átcsúsznak a szomszédos tartományokba, az alkotóéba és a befogadóéba. Ez adott esetben akkor is tisztázatlanságokat hagyhat maga után, például a tipológiarendszerben,^⁶ ha tudjuk, hogy a posztmodern elutasítja a stabil értelem feltételezését, és a jelentést a mű és a befogadó dialógusából kibomlónak véli. Arthur Koestler teóriája éppen ebben, tehát az illusztrációkutatás egyik alap kérdésének pontosabb artikulálásában segíthet bennünket, mégpedig a “reculer!” jegyében.^⁷ Visszahátrálunk a napjainkra jellemző mű - befogadó viszony preferálásától a szerzői intencióra, a műalkotás folyamatára is hangsúlyt fektető szemléletrendszerig.

Azt fontos látnunk – megismételve az eddigieket – hogy bár az illusztráció fogalmához feltétlenül hozzátartozik a verbálisból a képibe történő transzformáció, mégis, ha értelmezésünk nézőpontrendszerét elég árnyaltan határozzuk meg, kiderül, hogy többes számban kell használnunk a “verbális” és a “képi” kifejezést egyaránt. Vagyis – a koestleri terminusokat alkalmazva – így fogalmazhatunk: a verbális kódrendszerek, képi kódrendszerek ugyanígy: mátrixok és biszociációk. A többes szám itt az illusztrátor, az illusztráció és a befogadó kód-, mátrixrendszerének és biszociációinak elkülönítését szolgálja. Mivel Koestler terminusainak erős absztraháltsága megengedi, hogy az értelmező (illusztrátor és befogadó) készségeit és a tudatában zajló kognitív folyamatokat kapcsolatba hozzuk a dolgok, tárgyak körébe tartozó műalkotás kódjaival, mátrixaival, biszociáltságával, ezért ráirányíthatjuk figyelmünket arra, ami eddig megbonthatatlannak és egyetlennek mutatta magát.

Leszögezhetjük tehát, hogy az illusztrátor és a befogadó képi kódrendszere nem azonos. Ugyanez a helyzet a mátrixszal. A különbség természete pedig teóriánk szempontjából nem szubjektumfüggő, hanem egy elvileg elgondolt befogadó és egy elvileg elgondolt illusztrátor, a befogadó mint olyan és az illusztrátor mint olyan szemléletének összes lehetséges kódrendszerére és mátrixára vonatkozik. Az illusztrátor a képi tradíció elemeiből válogat (ideértve az irodalmi mű korábbi illusztrációit, saját képi világa kódjait is), a befogadó viszont az illusztrátor biszociációs folyamatainak eredményén, a konkrét illusztráción keresztül a “látott látottság”^⁸ jegyében érzékeli a képi tradíciót. A befogadó szempontjából azoknak a képi jeleknek a rendszere, melyek az illusztrátor értelmezési folyamatában mátrixokat alkothattak, most sub-mátrixokként^⁹ funkcionálhatnak. A verbális kódok rendszere viszont illusztrátor és befogadó esetében azonosan adott, természetesen itt megint az azonosság elviségéről, a potencialitások elvi összességéről van szó, s nem a konkrét tapasztalati mezőkről. Hozzá kell tennünk azt is, hogy ez esetben az irodalmi művet mint az írás/nyomtatás által “rögzített” jelegyüttest, tehát már a grammatikai szabályok mint subkódok fölött létrejött kódrendszert határozhatjuk meg.

Az illusztráció utalása a verbális kódrendszerre viszont újabb különbséggel (újabb többes számmal) szembesít bennünket. Mivel az illusztráció egy biszociációs folyamat eredményeként létrejött biszociáltság, ezért nem tartalmazza, nem hordozhatja a verbális kódok összességét még elvi szempontból sem, hanem a maga képi jelrendszerén keresztül utal azokra, még inkább ezek valamiféle összefüggésrendszerére a maga mátrixain keresztül.

Ezen a ponton talán visszatérhetünk az illusztrációkutatás egymásnak ellentmondó megállapításaihoz: a szöveg meghatározza a képet, vagy a szöveg nem határozza meg a képet: determiner ou non determiner. Vajon miben rejlik a két álláspont közti különbség a koestleri elv szerint?

Az illusztrátor tudati folyamataiban a képi tradíció kódrendszerének kioldói^¹⁰ a szöveg szavai és értelmi egységei. A befogadó (az olvasó-néző) esetében viszont, mivel ő közelíthet a szövegtől az illusztráció felé és az illusztrációtól a szöveg felé is, a jelkioldó elv természetszerűleg oda-vissza működik. Maradva a szempontunkból kiemelt irány kérdésénél (szövegtől a kép felé), megállapíthatjuk azt is, hogy a szövegvilág keltette tapasztalatok ugyan befolyásolják, mit is látunk a képen, de csak befolyásolják, és semmiképpen nem határozzák meg teljes egészében, hiszen a fizikálisan szövegfüggő illusztráció esetében is formálhatunk koherens értelmet pusztán a képtapasztalat alapján.^¹¹ (Valószínű persze, hogy a szöveg befolyásolta befogadói tapasztalat nem lesz azonos a pusztán a kép alapján formálttal.) A kép szemlélése ugyanakkor új szövegértelmezési folyamatokat indíthat meg, akár retrospektíve is, a befogadóban.

Az illusztrációban rögződnek a szöveg nyomai, kódjai^¹² (hogy miképpen, erre még vissza kell térnünk), a szöveg műalkotás mivoltát azonban érintetlenül hagyja a kép, ugyanakkor textúráját megszakítja. Így e ráhatás képi identitású, vizuális vonatkozású és kizárólag fizikális, nem jut el a szemantikai szintig. (Most nem szólunk azokról a speciális esetekről, amikor az író és az illusztrátor vagy ugyanaz a személy, vagy alkotásukat időben szinkron módon hozzák létre, s maga a műalkotás az interreferencális szöveg-kép-viszony kategóriába tartozik).^¹³

Úgy tűnik tehát, ’a szöveg determinálta kép’ kérdésére csak differenciált választ adhatunk. E differenciáltság a temporalitásból eredeztethető. Előbb van a szöveg, utána a kép, előbb illusztrál az illusztrátor, s ezután olvas és néz a befogadó. De a temporalitás csak eredet, és nem lehet okfejtésünk eredménye, hiszen Koestler teóriájával ennél többre is rávilágíthatunk. Ehhez azonban a “hierarchia” koestleri kifejezését is be kell itt kapcsolnunk.^¹⁴ Az irodalmi alkotás verbális kód- és mátrixrendszerei, melyeket az illusztrátor kreatív, biszociációs aktusai révén kiold, illetve kapcsolatba hoz a képi tradíció kódjaival és mátrixaival, a hierarchia alsóbb szintjén képzelhetők el, mint az illusztráció (a maga kódjaival, mátrixaival és biszociáltságával). Az első réteg a ráépülő második viszonylatában, a subkódok és submátrixok szintjévé válik. Ugyanez az alárendeltségi és rész-egész viszony alakul ki a befogadás és az illusztráció meg a szöveg viszonylatában.

Végül talán megalapozott kijelenteni: az illusztrátor kreatív biszociációs folyamataiban valóban meghatározó, determináló szerepe van a szövegnek, mégpedig mint jelkioldó kód- és mátrixrendszernek. A befogadás szempontjából az illusztráció mint biszociáltság és a szöveg mint szintén művészi-írói biszociáltság azonos szinten helyezkednek el. Mögöttük elviekben egyformán és meghatározatlanul sok verbális vagy képi eredetű mátrix állhat. Szöveg és kép determinációjának hatásköre csak a temporalitás (a befogadás sorrendiségének, preferációinak) függvénye.

Az illusztráció mint arte-factum létrejöttének folyamatát tekintve a jelkioldás majd a művészi válogatás (és intrapoláció, extrapoláció) után kerül csak kapcsolatba a szöveggel. Közegként, médiumként ezért közvetlenül nem a szöveg, hanem a képi tradíció meghatározottja. Ebben az értelemben nem verbális és képi, hanem csak képi mátrixok biszociáltsága, tárgyi/facturális rögzítője.

Az irodalmi mű és az illusztráció médiuma közti közvetettség természetének kutatása azonban már más, rendszerünkből kivezető kérdések megfogalmazását igényeli.

1 A teremtésben Koestler több helyütt is meghatározza a kód, a mátrix és a biszociáció fogalmát. Az egyes definiciók egymás variációi.

Kód: “szabálykészlet, melynek engedelmeskednünk kell ( … ) egyfajta tömörített, »titkos nyelv« segítségével közvetíti utasításait” (30. p.) “rejtett rábeszélő, a tevékenység tudatossági szintje alatt megy végbe a tevékenység irányítása” (32. p.), “a néma kódok úgy tekinthetők, mint a tanultak szokássá kristályosodásai” (112. p.) Mátrix: képesség, szokás, készség; rögzített szabálykód által irányított, rendezett magatartási formula; referenciakeret, fogalmi sík, összefüggésrendszer (31. p.); “A gyakorlott / rutin gondolkodás legelső művelete: a múltban már előfordult problémákkal való kézenfekvő hasonlóságok alapján »behangolni« a feladatnak megfelelő kódokat. E mozzanat által »betöltődik« egy mátrix, mely korlátozza a lehetséges lépések számát és behatárolja jellegüket, ám a mindenkori aktuális lépések a visszacsatolás által befolyásolt és érzelmi határok torzításaitól sem mentes stratégia függvényei.” (269. p.) Biszociáció: “a biszociációs aktus korábban teljességgel elkülönült tapasztalati mátrixokat hoz kapcsolatba; egyidejűleg élni különböző síkokon (37. p.); két korábban különálló készség, ismeret vagy vonatkoztatási rendszer hirtelen összekapcsolódása” (142. p.); a kreatív aktus kritériuma, hogy egyidejűleg több rétegben menjen végbe, és hogy egymástól független mátrixok lépjenek kapcsolatba. (897-898. p.)

6 Például Levin, J. R. tipológiája esetében a “dekoráció” az artefactumra, az “interpretáció” címszava az illusztrátor tevékenységére utal, Hunter, B. felosztásánál a “megerősítés” az olvasó-nézőre, az “ékesítés” az artefactumra vonatkoztatható. A felosztásokat ismerteti: David Kirsh: Why Illustrations aid understanding. 1-9. p. (www.itedo.de/E/157_1650.php)

12 Hogy miképpen rögzülnek a képen a szöveg nyomai, kódjai, ennek körülírása kivezet előadásunk keretéből, de átgondolására segítséget jelenthet A teremtés stratégia fogalma. “A stratégia dönti el, hogy a mátrix mely elemei milyen sorrendben bukkannak elő.” (28. p.) A stratégia ( … ) hajlamos sztereotipizálódni és beépülni a kódba.” (872. p.)