Sztilián Jotov

Kanttal a frontra

Sok német katona vitt Nietzsche-könyvet magával a frontra a második világháborúban. A sztálingrádi katlanban bekerítettek nem csupán a levegőből való ellátásból részesültek, hanem Spengler könyvéből, a Nyugat alkonyából is. Minthogy még mindig hadköteles vagyok, aligha zárhatom ki azt, hogy majd könyvet cipelek magammal a hátizsákomban. A hadseregben való jövőbeli szolgálat hipotézise sem hangzik immár oly idegenül, ha öt évvel a koszovói háború (1999) és egy évvel az iraki háború (2003) utáni tapasztalataimon elgondolkodom, és megpróbálok általános következtéseket levonni belőlük. Nos, ha Kant egy könyvét vinném magammal, vajon mit olvashatnék ki belőle? Miben segíthetne nekem egy effajta útitárs?

És minek egyáltalán Kantot? Azért, mert elsőként vonja kétségbe azt, amit a legtöbben jogosnak vélnek – a ius ad bellumot, annak jogát, hogy háborút folytassanak. A reálpolitikában általában és különösen az európai történetben két esemény jellemzi azt a periódust, amikor ez a jog természetesnek tűnik. Az egyik a vesztfáliai békeszerződés 1648-ban, a másik a versailles-i békeszerződés 1919-ben. Az elsővel végződik a harmincéves háború, a második az első világháború végére tesz pontot. A történelem eme két mérföldköve között a nemzeteknek az (igazságos) háborúhoz való joga virágkorát éli. 1648-ig ez a jog nincs meghatározva, ami azt jelenti, hogy – ha hiszünk abban a maximában, miszerint minden meghatározás korlátozás (omni determinatio est negatio) – “nincs korlátozva”; legalábbis a háború legitim alanyaira nézve nincs. 1919 után e jog tartalmát újraértelmezik és funkcionálisan használják, minthogy olyan nemzetközi szervezetek jöttek létre, melyek szabályozták az alkalmazását; érvényességi köre tehát szűkül.

Ezen a a terülten, mint sok máson is, Kant tézisei, melyek a háború jogát elvben korlátozzák, gondviselésszerű szerepet játszanak. Azonban ahhoz, hogy a szabályozás értelmét megértsük, magukat a “játékosokat” is figyelembe kell vennünk. A “hogyan?” kérdése nagyjából a “ki?” kérdésének megválaszolásától függ. A következőkben e két kérdés kívánom vitára bocsátani. Először a tradícióra hivatkozom, melyet Kant kritikusan átvesz, majd megpróbálom az ő saját válaszát rekonstruálni, végül pedig végkövetkeztetéseket kínálok a jelenkornak.

I.

A “nemzetközi jogra” vetett egyetlen pillantás is alátámasztja azt, hogy mely szereplők is játsszák a főszerepet. Már a szóösszetételből is kiderül, de érvényes olyan nyelvekre is, ahol a megfelelő kifejezés nem a “nemzetet” hanem a “népet” tartalmazza. Ez a jog összefüggéseket rögzít, szabályozza a népek vagy nemzetek viszonyát, amiből közvetlenül az következik, hogy a népek vagy nemzetek képezik legitim szubjektumát. Nemzeten belüli vagy nemzetek fölötti játékosoknak vagy nincs helyük benne, vagy mellékesek.

Milyen előnyökkel bír egy ilyen szubjektum – a nemzet – más kollektív képződményekkel szemben? Az ember személyes önmeghatározásához hasonlóan csupán a nemzetek képesek önálló életet folytatni. Ez óhatatlanul két következménnyel jár. A nemzetek számára érvényes az, hogy autonómok és egymással egyenrangúak. Másfajta kollektív játékosoktól az ilyen tulajdonságok idegenek, vagy legalábbis nem a definíció folytán a jellemzőjük, hanem csupán jelen lehetnek, noha ez esetben is csak megközelítőleg. A probléma abban van, hogy az autonómia és az egyenrangúság formális elvek. Mint ilyenek pedig, aligha elegendőek. De vajon akkor melyek a nemzetközi jog szubjektumainak materiális meghatározottságai? A tényállás ebből a szempontból is tisztának tűnik, hiszen általános érvényű elv, hogy a népek nemzeti érdekkel rendelkeznek. A nemzeti érdek koncepciója, azon irányelvek és szabályok, melyek vezetik és szabályozzák őket, döntő jelentőséggel bírnak a nemzetközi viszonyok szempontjából. Az érdek lényegének valamint az érdekek koordinációjának elképzelése, ami a nemzetek sajátja, a népek jogaiban mint nemzetközi jogban (Völkerrecht) nyer értelmet.

Kézenfekvőnek tűnik elfogadni a konkurencia elképzelését mint nemzetek közötti viszony általános jellemzőjét. Ez az elképzelés nem csupán a megélt történelembe illeszkedik, mely végigvonul az évszázadokon, hanem a szabadság újkori értelmezéseinek is megfelel, amikor az individualizmus központi értékké válik. A17. és 18. századi nagy politikai modellek is összhangban állnak ezzel a gondolkodásmóddal.

1603. február 25-én egy holland hajó megtámad egy másik, portugál kereskedelmi hajót. Ez a történelmi esemény önmagában is történelmet ír, mert felveti a kérdést: érvényes-e a jog a tengereken is? Ha a válasz “igen”, akkor itt egyedül az erősebb joga mérvadó. Ebből ered a zsákmányhoz való joga is a háborúban – a prise (fr.), mely érvényes magára a hajóra és rakományára egyaránt. Hugo Grotius a Mare liberum (1609) című könyvében foglal állást ezzel kapcsolatban, és két évtizeddel később, amikor a harmincéves háború javában tombol, ismét védelmébe veszi azt tézist (De iure belli ac pacis, 1625), miszerint a világon egyetlen olyan hely sincs, mely mentes lenne a jogtól. A tenger mindenkié, állampolgárságtól és hittől függetlenül, és a szabad kereskedelem és a háború szokványos szabályai érvényesek rá; nem valamiféle köztes terület, ahol a jogon kívül álló cselekvések mércéje lenne a meghatározó.

E fordulópontot jelentő javaslat hát-, sőt árnyoldala az, hogy a jog nemzetközivé tételét csak és kizárólag a magánjog formájában tárgyalja és indokolja. Ez jellemzi egyébként általában is Grotius jogértelmezését; a közjog nála olyasmi, mint a magánjog burka. Annak érdekében, hogy ítéletem ne tűnjön megalapozatlannak, utaljunk néhány helyre Grotius műveiben, és ismerkedjünk meg stílusával: “… minden más dologhoz hasonlóan az uralom is átruházható a birtokosa által…, a király által, amennyiben korlátlan uralkodó, más esetben a nép által a király beleegyezésével, hiszen utóbbinak mint haszonélvezőnek szintúgy joga van, melyet akarata ellenére nem lehet elvenni tőle” (II, 6, iii). Ha egy király meghal anélkül, hogy utódokat vagy végrendeletet hagyna hátra, a következő áll fenn: “az uralma alatt lévő népek önállókká válnak” (II, 9, i). Hogy miért? Mert ez esetben nem történik semmiféle birtokátruházás vagy birtokbavétel! Ám a magánjog is tartalmaz olyan előírásokat, melyek a mai olvasó számára meglepőek, mégis egyeznek a szerző elképzelésével: Például: “Az apa zálogba adhatja, szükség esetén el is adhatja a fiát” (II, 5, v). Elméletében Grotius teljességgel jogszerűnek tartja a hatalmat – az álamban és a családban– úgy tekinteni, mint tulajdont és mint a magánjogi szerződés tárgyát.

Még a Grotiusra való kitérésem előtt említettem, hogy azon viszonyokról való elképzelés, melyekre a jog, beleértve a nemzetközi jogrendet is, támaszkodik, a konkurencia, a holland tudós modellje is, amelyben a jogot teljességgel áthatja a magánjog szelleme, teljességgel kimeríti a konkurencia elvét. De vajon ez az egyedüli modell, mely valami hasonlót nyújt? Thomas Hobbes is a konkurencia elképzelésére alapozza elméletét, csakhogy egészen másfajta eredményre jut, minthogy elméletében egészen másként képzeli el a szubjektumok lényegi jellemzőit. Ha Grotiusnál a társadalmi szereplők áruk birtokosai, akkor azok Hobbesnál a szabadság birtokosai. Még a magánjog dimenzióján belül is eltérő hangsúlyt fektetnek a tulajdonra és a szerződésre. Grotius számára a tulajdon birtoklása a (lehetséges) szerződéskötés feltétele, Hobbes számára az akaratok egyeztetése a (garantált) tulajdon birtoklásának feltétele. Hobbes látja annak veszélyét, hogy a konkurenciában a háború félálomban van, éppen ezért a társadalmi szerződésnek el kell kerülnie az esetleges visszaesést. Ez a legfőbb feladat annak érdekében, hogy egyáltalán létezzen a tulajdon, és létezzenek szerződések. A társadalmi szerződésben (Vertrag) az emberek közötti kapcsolatok összeférhetősége (Verträglichkeit) nyer megfelelő kifejezést. Az is világos, hogy az áruk és a szabadság birtoklásának hasonlóságán túlmenően a két birtokló magatartás között egy gyökeres különbség van, melyet a lemondás lehetséges módja határoz meg. A tulajdonról való önkéntes lemondás nem tűnik problémásnak, a szabadságról való önkéntes lemondás viszont annál inkább, minthogy előbbi nem a tulajdonos személye ellen irányul, utóbbi azonban – bármennyire is önkéntesnek tűnik a lemondás – éppen a személy jogának ilyetén megsértése. Éppen a jogi személyek, a szubjektumok és jogi státuszuk eme új értelmezése jelenik meg Ernst Blochnál, aki szerint Grotius elmélete nem képezheti egy demokrácia vagy forradalom alapját.¹

Csak a szabadság, és nem a tulajdon természetében van jelen az önkorlátozás, és éppen ez veheti élét a konkurenciának, miközben lehetőséget nyújt a bizalmatlanság és irigység megfékezésére is. Azonban a szabadság sajátja a változás és ingadozás, ami aztán a szerződésben a revízió és a visszavonás lehetőségének felel meg. E veszély elkerülésére a polgárok felépítik az államot. Az állam garantálja polgárai biztonságát, a társadalmi szerződés számára pedig a visszavonhatatlanságot. Ez egyszersmind a hatalom legitimitásának korlátja is – azon képessége, hogy óvja polgárait. “Magától értetődő, hogy az alattvalók kötelessége az uralkodóval szemben csakis addig tarthat, amíg a hatalom is fennáll, aminek segítségével megóvhatja őket.” (Leviatán, XXI) A biztonság garantálása a nép számára, valamint az uralkodó által képviselt törvény szinkronizálása az isteni törvényekkel, vagyis a legfőbb uralkodó törvényeivel (XXX) a polgári lojalitás ama két határa, melyen túl a hatalom gyakorlásának képtelensége vagy a hatalommal való visszaélés kezdődik.²

Hobbes Leviatánja 1651-ben jelenik meg, amikor a harmincéves háború már befejeződött, miközben azonban az angol polgárháború hatása még erősen érződik. A könyv legfőbb mondandója az államon belüli béke. Az állam a hatalom monopóliumát képviseli, melynek segítségével – bármi áron – óvja polgárait a külső és belső veszélyektől, hogy ne történhessen meg a természeti állapotba való visszazuhanás. Ennek eredményeképpen minden állam politikai állapotának biztonsága az államok közötti természeti állapot megőrzésének árán garantálható. Amennyiben a társadalmi szerződés az államon belüli perspektíva irreverzibilitását teremti meg, akkor az államok közötti perspektíva szempontjából csak egyetlen lehetőség marad nyitva – az egyensúly. A reálpolitikában ez valójában a kölcsönös megfélemlítés és féken tartás képességeinek egyensúlyában nyilvánul meg. Éppen ezért Hobbes számára a béke nem más, mint a háború hiánya.

Hobbes következtetései csakúgy, mint a vesztfáliai béke döntéseinek következtetései valójában kimondják, hogy a vallásos ellentmondások nem képezhetik a hadviselés legitim alapját, és hogy az államon belüli konfliktusok, amelyek akár a polgárháború formájában is megjelenhetnek, nem érinthetnek egyetlen szomszédos államot sem. Az érdek, ami a vallásban ölt testet, nagyobb a nemzeti érdeknél, míg az, amely a polgárokat, rendeket, pártokat stb. képviseli, kisebb annál. Így jutunk el addig a tézisig, miszerint csak a nemzeteknek van joguk a hadviselésre, mely tézist – és ezt kívánom megmutatni – Kant bizonyos mértékig kétségbe von.

Minden, nemzetközi kapcsolatokról szóló tankönyvben olvasható, hogy azok elvei a nemzetközi jog struktúrájában jutnak kifejezésre, mégpedig mint következő témák: (a) szuverenitás, vagyis egy állam azon képessége, hogy hatékonyan megvédi a területi integritását, és fenntartja a társadalmi rendet; (b) a szuverén államok kölcsönös elismerése, és (c) a nemzeti érdek védelmének joga. Az állami státuszának e három jellemzője képezi a “nemzetközi jog” nevű játékban, mégpedig annak játékszabályai szerinti részvétel feltételét. E játék célja, eszménye a hatalmak egyensúlya, mely önmagát szabályozza. Egyensúly anarchia helyett! E modell az 1815 után létrejött nemzetközi rend folytatása és határa egyaránt, ami metaforikus értelemben (a nagyhatalmak) “Európai koncertje” néven vált ismertté.³ Mármost nyilvánvaló, hogy a vallás mint a háborút igazoló eszköz kiszorítása nem csupán konfliktusforrásokat szüntet meg, hanem egy vákuumot is hagy maga mögött. A jog elterjedése ellenére hiányoznak ama mechanizmusok, melyek világszinten intézményesíthetők. Ez az igazságos háború eszméitől való eltávolodást jelenti. Michael Walzer a vallás tehermentesítése, és ezzel egyidejűleg, a háború legitimitásának a szuverenitás elve alá való rendelése kapcsán egyenesen “morális közönyről” beszél. Az igazságosság az egyenrangú ellenfelek engedékenységére redukálódik. A morál számára nincs már hely a célok birodalmában, az eszközök birodalmában pedig csak mint hasonló fegyverek alkalmazásának elve marad meg. Az “igazságtalan” háború jelzője immár csaknem abszurdnak tűnik.

II.

A nemzetközi viszonyok önszabályozását illető optimista véleményekkel szemben Kant 1793-ban “az emberi nem nevelésének” lessingi hipotézisére hivatkozik, de csupán azért, hogy a folyamatos fejlődés eszméjét agyrémnek tekintse. Az ember sorsa Kant szerint sokkal inkább Sziszüphoszra emlékeztet, ti. apró lépéseket tesz előre, hogy utána azonnal visszazuhanjon – vagyis egészen más, mint ahogy az űrhajós Neil Armstrong gondolta.⁴ Ez érvényes a hatalomegyensúly, az államok közti egyensúly önszabályozásának egyaránt instabil modelljeire is. Kant lelkét két dolog töltette el akkoriban (1795) csillapíthatatlan felháborodással és ellenérzéssel: Lengyelország felosztása a nagyhatalmak játszmáiban, valamint a hivatásos katonaság erkölcsi válsága, mivel a zsoldosokat puszta gépekként és eszközökként használták. Kant azonban nem látott problémát az államhatároknak a külső befolyásokkal szembeni elzártságában. Ez csak az alapvető emberi jogok koncepciójának a felbukkanásával szűnik meg, amely szilárd elvként fogalmazódik meg, miközben ellentétbe kerül a szuverenitás elvével.

Az egyensúly modellje nem zárja ki a háborút, hanem az államok joga marad. Csakhogy, mint tudjuk, háborús időkben az intra bellum silent leges (háborúban hallgatnak a törvények) mondat érvényesül. És mi a helyzet a háború utáni időkkel? A háborúban egy adott személy csak azon állam által vonható felelősségre tetteiért, melynek polgára vagy alattvalója. A háborúhoz való jognak (ius ad bellum) és a háborúban érvényesülő jognak (ius in bello) tiszteletben kell tartania a nemzetállam határait. Hirtelen valaki megállapítja, hogy a szuverenitás a jogon és erkölcsön túl van. Tehát a nemzetközi hatalomegyensúly semmiféle megsértése vagy felborítása nem vádolható azzal, hogy az a jog (netán az erkölcs) elleni vétség lenne, amennyiben a nemzeti szuverenitás érvényessége érintetlen marad. Az egyedüli ésszerű szemrehányások csak az erő- és érdekviszonyok téves felbecsülésének dimenzióját érinthetik. E becslések aztán lehetnek kevésbé pontosak, túlzottak vagy irreálisak, meggondolatlanok, következménnyel nem számolók stb.

A Kant által javasolt újszerű megközelítés strukturálisan és kronológiailag is egyaránt rekonstruálható. Kant 1793-ban és 1795-ben a világpolgárság alkotmányának szükségességét hirdeti meg, mely formai és funkcionális szempontból az egyes államok polgári alkotmányaira hasonlít, azzal a különbséggel, hogy mindenkor arra az “általános népállamra” és “népszövetségre”⁵ vonatkozik, melyek ezen alkotmány alapján szerveződnek, vagyis egy olyan közösségre, melynek ugyan van vezetője, de a szövetség (föderáció) laza formáját ölti. E gondolat nem csupán a meglévő népjog struktúrába illeszkedik, hanem kiegészíti és át is alakítja azt egy kozmopolita joggá, a világpolgárság jogaivá – világpolgárjoggá. A közjog számára ebből az következik, hogy három dimenzióvá oszlik – nemzeti, nemzetközi és világi dimenzióvá. A nemzetközi kapcsolatoknak pusztán a népjoggal való szabályozása mindig elégtelen, mert nem vezet a természeti állapot felülmúlásához az államok között.

Kant megoldásának lényege egy olyan gondolat, melyet részben Hobbes is oszt: a politikai egyenlőség és a polgárok viszonyának kölcsönössége, melyek önmagukban is értékkel bírnak, és amelyeket semmiféle társadalmi egyezség nem árnyékolhat be. Az individuum egyéni értéke tehát lehetővé teszi a világpolgárság konstruktumát! Kant eme gondolata ama egyik legnagyobb kihívás elé állítja az egyesült Európa megalkotóit, akik aközött ingadoznak, hogy vajon az Európai Alkotmány alanyai a népek-e vagy a polgárok.

Mi következik mindebből a háborúra nézve? Kant hangsúlyozza a polgárok előjogát az állammal szemben – de vajon elég-e ennyi? Nem véletlenül nevezi ő maga is az értelmezéseit “negatív pótléknak”, mely elhárítja és mindig távol tartja a háborút. A világpolgárjognak a kereskedelmi jog formáját kell átvennie. És mivel a kereskedelemben a vita mindig lehetséges, szükséges volna talán egy intézmény létrehozása, mely bíróként simíthatná el az államok között létrejött ellentéteket. Egy ihletett pillanat ez Kantnál (a probléma korábban csak Francisco de Vitoriának jutott eszébe), amikor társulásról és szövetségről beszél. Tehát az önszabályozó egyensúlyi modell helyébe a vitának egy semleges instancia általi elsimítása lép. Ez a lépés korántsem csekély vagy szerény. Általa Kant túllép Grotiuson, akinél a tulajdon momentuma meghatározó, de Hobbeson is, akinél mindenféle közvetítő instancia hiányzik. Kant megoldása sokkal radikálisabb, mint ama “koncert”, mely halála után a nagyhatalmakat egyesíti. Eközben azonban – minthogy teljességgel a kereskedelmi jog mintájára épül – nem képzel el olyan modelleket, melyek az alkotmányos- vagy éppen a büntetőjoggal összeegyeztethetők lennének. Az államok közti interakciók csak a jóakaraton alapulhatnak, nem pedig egy nemzetek fölötti hatalom erején, mely büntetésre hivatott. Kant végső soron az államok mint (egyetlen) legitim játékosok privilégiumait alapvetően nem érinti,⁶ s a köztük lévő háború lehetőségét továbbra is elismeri. Vagy, ahogy Hegel mondja ezzel összefüggésben: “Az államok vitája, amennyiben az eltérő akaratok nem tudnak kiegyezni, csak háború által dönthető el.”⁷

Az első világháború állítólag azt mutatta meg, hogy mennyire igaza van Kantnak a nemzetközi megoldások, valamint olyan szervezetek szükségességének gondolatával, amelyek e megoldásoknak érvényt szereznek. Nem véletlenül mondja P. Ricoeur ezzel kapcsolatban, hogy e háború nem csupán Európa politikai öngyilkossága, hanem ezáltal a világtörténelem fokozatos kibontakozásának hegeli gondolatát is el kell vetni. Sajnálatos módon az egyes szervezetek, valamint azok a normák, amelyek alapján az első világháború gaztetteit elítélték, nem tudták megakadályozni a következő világháborút. Csak ezután mutattak az államok kellő bátorságot és elszántságot ahhoz, hogy radikális reformokat hajtsanak végre.

A háborús törvényszékek három irányban jelentettek áttörést: a) Bevezették az emberiség elleni bűntett fogalmát, melynek alapján – úgyszólván Kant szellemében – a világpolgárságra hivatkoztak. (b) Elítéltek egyes személyeket – leginkább közjogi személyeket, bizonyos társadalmi csoportok képviselőit – anélkül, hogy a szuverenitás elvét betartották volna, mely e prominens személyeknek immunitást kölcsönözhetett volna. c) Bűnnek deklarálják a hadviselés összeesküvését is, és nemcsak az agressziót, mely már 1933 előtt is tiltott volt.

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1948-ban – úgy tűnik, ismét csak Kant szellemében – kibocsátja Az általános emberi jogok nyilatkozatát, lefektetve ezáltal a világpolgárság alkotmányának alapkövét, melyeket a nemzetállamoknak tiszteletben kell tartaniuk. Egyébiránt az emberi jogok védelmi politikájának érvényesítése, melyet a következő, 1966-os egyezmények is megerősítettek és támogattak, sokkal igényesebb, mint Kant megközelítése.⁸Az új intézmények egész sora épül fel, melyek legalábbis – ismét csak Kant diktumának megfelelően – egyengetik az államok közötti konfliktusokat. Számításaim szerint ezen egyezmények száma jelenleg hatvan fölött van.

A “pótlék” íze azonban itt sem tűnt el. Az ENSZ-tagság minden állam számára nyitott, nem csak a demokratikus államok számára. A biztonsági tanács határozatait bármikor elhalaszthatja vagy megakadályozhatja valamely “nagy” állam vétójoga. A hidegháború valójában nem a normák érvényessége és az ENSZ tényleges hatalma, hanem a két blokk közötti kölcsönös paritás és fenyegetettség miatt lett “melegebb”.

De van még valami. A hidegháború korszaka nem szüntetett meg minden háborút, hanem, ellenkezőleg, több katonai konfliktust engedett meg. Eközben kettős mércét vezetett be, mely fokozatosan stabil hagyománnyá vált. Az ENSZ normáival teljes összhangban egyfelől megtiltották az offenzív háborút, és megengedték a defenzív háborút mint kivételt. Másfelől azonban bárki megszámlálhatatlan beavatkozást tudna felmutatni és felsorolni. Hogyan volt ez lehetséges? Magyarázatom szerint ezekben az esetekben az az elv érvényesül, miszerint valami nincs rendben a beavatkozás tárgyával. Államok ugyan, de nem egészen! A “ki?” kérdése ismét csak háttérbe szorítja a “hogyan?” kérdését. A normák alkalmazási területe azon tényállások meghatározásától függ, melyekre e normák illenek. A 17. és 18. század öröksége nem csupán a külpolitika korlátait határozza meg, hanem egyértelműen összeköti azt az államokkal. Ebből az következik, hogy a nem államoknak egyáltalán semmi joguk sincs a háborúhoz; ha azonban az államok kihívásként érzik őket, akkor megbüntetésük igazságos, amit azonban nem kell okvetlenül mint háborút értelmezni. És mivel a hidegháború eszközzé tette a békét, nem volt nehéz a békét a katonai leszámolások ürügyeként használni, ami meg is történt.

Az örök béke megírására Kantot tulajdonképpen két, diszkriminációról valló esemény ösztönözte – egy államot (Lengyelország) a többiek nem államként kezeltek, valamint néhány katonát (zsoldost) nem emberként használtak háborús célra. Éppen ez a kettős mérce lett, úgy tűnik megörökítve a következő évszázadokban. Több katonai akció még nem nevezhető háborúnak, mivel alkalmazásuk tárgyai nem élveznek igazából állami státuszt. Ugyanaz érvényes az alanyokra, az ellenséges táborok nagy részére. Az utóbbi időben elterjedt az unlawful combattant kifejezése, melynek segítségével az amerikai politika igyekszik kikerülni a genfi egyezményeket.⁹ Idegen nemzetek foglyait a senkiföldjén őrzik, amilyen Guantanamo Bay, és megtagadnak tőlük minden jogvédelmet. Miért? Az egyezmény a katonai foglyok két fő csoportját különbözteti meg: egy idegen állam ügynökeit, mellyel az érintett ország háborúban áll, és civileket, akik saját szakállukra harcolnak. Utóbbiakat bűnözőkként, előbbieket hadifoglyokként kell kezelni. A rendes harcosok viszont hivatalos parancs alatt állnak, egyenruhát viselnek, fegyverüket nyíltan hordják, és betartják a háború törvényeit. A kiötölt harmadik kategória rendkívüli katonákra vonatkozik, akik nélkülözik a felsorolt jegyek bármelyikét. Tehát sem nem bűnözők, sem nem hadifoglyok. A jogilag köztes területen más törvények uralkodnak, vagy a szokásos törvényeket felfüggesztik, és az illegális intézkedéseket legitimálják. Az, hogy eközben emberi jogok sérülnek, nem játszik szerepet.

III.

Tézisem összhangban áll a béke negatív, illetve pozitív fogalmának elterjedt megkülönböztetésével. Míg az első esetben a béke egy kompromisszumot és átmeneti állapotot jelöl, a másodikban a béke és a jogrend összekapcsolásának szándéka munkál. Ebből táplálkozik ugyanis a jogi pacifizmus eszméje.

Csakhogy a béke fogalmával sohasem volt minden rendben. A realisták számára (azaz a reálpolitika képviselői számára) ugyanis a jogi pacifizmus, melyet egykor Kant vezetett be, veszélyes ideológia. Ha nem akarjuk ezt a zsargont alkalmazni, az azt jelenti, hogy becsületesek és nyitottak vagyunk, és hogy a politika szabályához tartjuk magunkat, mely teljeséggel a “barát–ellenség” elve szerint orientálódik. Ha azonban Kant zsargonját fogadjuk el, azt jelenti, hogy elvileg azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, miszerint mindenki többé-kevésbé barátunk lehet, és senki sem lehet ellenségünk. Ha azonban felfogjuk, hogy ilyesmi nem lehetséges, hogy a “barát–ellenség” logikája visszavonhatatlan, akkor a jogi pacifizmus zsargonjának minden alkalmazása puszta színlelés lenne, melynek során barátokról beszélünk, miközben ellenségeket hozunk létre. Ráadásul ezek az ellenségek nem ugyanahhoz a dimenzióhoz tartoznak, mint a barátok; más besorolást igényelnek.

Ily módon a jogi pacifizmus képes arra, hogy a békéről szólva és egy alapvetően békés politikával mindig valakit diszkreditáljon, és erőszakot alkalmazzon vele szemben anélkül, hogy ezt az erőszakot háborúnak minősítené, csupán a kultiválás formájának tekintve azt. A reálpolitika képviselőinek szempontjából nézve tehát még az erkölcsnek nincs helye a nemzetközi kapcsolatokban, minélfogva a háború nem más, mint az érdekek küzdelme; a jogi pacifizmus képviselői számára azonban az erkölcsnek igenis helye van a nemzetközi kapcsolatokban, minélfogva az ő szemükben a háború az ellenfél ideiglenes erkölcsi démonizálását követeli meg.

Mindez szükségessé teszi maga a jogi pacifizmus területén meglévő különbség körvonalazását. Egyfelől egy konzisztens és konzekvens békepolitikáról van szó, másfelől egy olyan békéről, mely csak az államok némely típusára vonatkozik, miközben megengedi a háborút más szubjektumokkal, melyek úgyszólván háromnegyed államok.

A bemutatott álláspontok először is meglepőeknek és polemizálóknak, azaz csak in arguendo jellegűnek tűnnek. Nem nehéz azonban olyan idézeteket találni, amelyek – tartalmuk ellenére – formailag alátámasztják ezt a pozíciót. “Ezen eszközök alkalmazására természetesen egy új, lényegében pacifista szóhasználat alakul ki, mely a háborút már nem ismeri, hanem csak végrehajtást, szankciót, büntető expedíciót, pacifizálást, a szerződések védelmét, a nemzetközi rendőrséget, a béke biztosítására tett intézkedéseket. Az ellenfél már nem ellenség, hanem a béke megszegője és megzavarója hors-la-loi és hors l’humanité¹⁰; a gazdasági hatalmi pozíció megőrzése vagy kiterjesztése érdekében folytatott háború immár a ’keresztes hadjárat’ és “az emberiség utolsó háborújának’ propagandájával társul.”¹¹ Carl Schmitt kritikájának tárgya a liberális gondolkodás rendszere, mely diszkreditálja a politikát, és teljes mértékben az “etika és ökonómia” keverékével helyettesíti azt. Ezért történik szerinte az, hogy “amíg korábban a háborúzó népek a kereskedő népeket elnyomták, addig ma az fordítva történik.”¹² E tézis 1932-ben látott napvilágot, 1945 után pedig a képlet nem csupán fennmaradt, hanem tartalmilag is gazdagodott. “A második világháború német szempontból nem csupán egy két fronton folytatott háború volt, hanem kétfajta háborút viselő háború is. Hitler megpróbált kétféle hadviselést folytatni…: egy nem diszkrimináló háborút a Nyugat ellen és egy diszkrimináló háborút Oroszország és a szláv népek ellen.”¹³

“Franz Kafka írhatna egy ilyen regényt: Az ellenség. Akkor látható lenne, hogy az ellenség meghatározhatatlansága idézi elő a szorongást…; ezzel szemben az ész dolga (és ebben az értelemben a magas politikáé), az ellenséget meghatározni (ami mindenkor egyszersmind önmeghatározás is), a meghatározással pedig a szorongás megszűnik, és legfeljebb csak mint félelem marad meg.”¹⁴ Saját tapasztalatait illetően Schmitt beszámol arról, hogy mit élt át: “Barna, vörös és tarka terror, és a legrosszabb, amit senki sem mer megnevezni.”¹⁵

Ma, a hidegháború után, másként néznek ki a dolgok. És nem csupán a blokkrendszer összeomlása, hanem három strukturális változás miatt.

1. Az emberi jogok politikájának megerősödött szerepe. Ez két dologhoz vezetett: a béketeremtő erők szétküldése a világ számos forrongó pontjára, és a nemzetközi büntetőjog kifejlesztése. Mely problémák merülhetnek fel? Az eszközök hiánya és az akciók önkényes megválasztása. Ez ismét a reálpolitika malmára hajtja a vizet, mely számára csak és kizárólag a probabilitás logikája és a kazuisztika bír értékkel.

2. A globalizáció döntő szerepe. Egyik “áldozata” a nemzeti állam. A világpolitika napirendjén ma már hálózatok (az információ területén), nemzetközi testületek (a kereskedelem területén), nemzetek fölötti egyesületek (a politika, és ezen belül a katonai együttműködés és kölcsönös fellépés területén) szerepelnek.

3. Büntető akciók. Mindennek tudatában mondhatunk valamit arról a háborúról is, mely nem védő jellegű, és nehezen minősíthető egyértelműen mint az emberi jogok érvényesítésének politikája. Tézisem az, hogy ti. a jelenkor számos háborúját olyan képletek igazolják, melyeket a globalizáció tett nyilvánvalóvá. A meghiúsult államok (failed states), gonosztevő államok (rogue states) és törvényen kívüli államok (outlaw states) kategóriái egy olyan retorika részeit képezik, mely megengedi a katonai konfliktust anélkül, hogy tartaná magát azokhoz a szabályokhoz, melyek a “normális” államokra jellemzők.

Közös a három új jelenségben az állami szuverenitás meggyengülése. Az emberi jogok elsőrendűsége, a globalizáció fékezhetetlen hatalma, valamint az eltérések és kivételek kirekesztő gyakorlata – ha nem is ugyanolyan mértékben, legalábbis ugyanabban az irányban – kétségessé teszik a nemzetállam érvényességét.

Ez az új helyezet két problémával szembesít bennünket: (a) vajon e jelenségek érvényességét garantálja-e bármiféle rend, és, (b) amennyiben e jelenségek formálisak, játszik-e szerepet bennük bármiféle materiális tényező?

A válasz számomra a második momentum kiemelésével kezdődik – mely a strukturális változások dacára megőrzött valamit a népek jogainak (Völkerrecht) klasszikus felfogásából. Ezt egy magyarázattal kívánom illusztrálni.

Arról a két, 1999 és 2003 közötti háborúról van szó, melyeket a tanulmány elején említettem. A válasz ugyanakkor egy olyan témára is vonatkozik, melyet a tanulmány során szándékosan mellőztem – a nemzeti érdekre, mely a nemzetközi jog (mindenféle) értelmezésében egyenrangú a szuverenitással és az államok kölcsönös elismerésével.

A reálpolitika modelljének követése megőrzi a nemzeti érdek érvényességét.

A jogi pacifizmus modelljének követése (erőteljes vagy megváltozott formájában) megköveteli a nemzeti érdek szerepének meggondolását.

Annak érdekében, hogy a két, egymással szembenálló pozíció egyesítsem, azt a tézist fogalmazom meg, miszerint minden katonai beavatkozás a nemzeti érdekeket követi. A realizmus számára ez nem valami előfeltevés, hanem valami feltétlen dolog. Az idealizmus számára az onus probandi szabálya érvényes – vagyis a bizonyíték súlyától függ.

Éppen ezért egy háború igazolásához mindenkor szükséges vagy szükségtelen bebizonyítani, hogy nem egy nemzeti, hanem egy nemzetközi érdek követéséről van-e szó.

1999-ben jó okkal állíthattuk – legalább ennyit –, hogy a NATO nem személyes vagy szűk érdeket tartott szem előtt.

2003-ban a Bush-kormány már alig törekedett arra, hogy bármi hasonlót bebizonyítson, és ma a mellőzés e vonala tovább folytatódik.

Az utóbbi állításnak azonban előtörténete van. Nem pusztán elméleti, hanem mindenekelőtt politikai. Éppen ezért azonban “lehetőség szerint őszinte”. Bill Clinton kormányzása alatt az elnök maga, továbbá Madeline Albright államtitkár valamint Willaim Cohen tábornok honvédelmi miniszter azt a tézist vallották, miszerint az Egyesült Államok a “multilaterally when possible, but unilaterally when necessary”¹⁶ elv szerint cselekszik. Tudniillik Cohen tábornoknak köszönhetjük ama tézis világos magyarázatát, mely szerint az életérdekek (vital interests) védelme esetén a “katonai erő egyoldalú alkalmazása” a meghatározó, miközben ezen érdekek a következőn alapulnak: “Ensuring uninhibited access to key markets, energy supplies and strategic resources.”¹⁷

Az Internet ma lehetővé teszi az említett személyek vitathatatlan kijelentéseihez való hozzáférést. 1997. június 15-én Cohen tábornok meglátogatta a szaudarábiai Bin Szultán Herceg légitámaszpontot, és ott kifejtette az Egyesült Államok közel-keleti tartózkodásának okait. Ismét az életérdekek játsszák a főszerepet: “The Middle East is of vital interest to the United States. It is of vital interest to the Western world’s economy, and what takes place here, determines the fate of many countries all over the world.”¹⁸

Írásos válaszaiban azokra a kérdésekre, melyeket a szenátus tagjai korábban, 1977 januárjában tettek fel neki, Cohen részletekbe menően kifejtette az érdekek problémáját: “I believe the decisions to use force should hinge on the national interests at stake in a given situation and whether those interests justify the costs and risks of employing military forces.”¹⁹

A nemzeti érdekeknek három olyan alapvető kategóriája van, mely indokolja az Egyesült Államok katonai erejének alkalmazását: vital, important and humanitarian.²⁰ A létfontosságú érdekek az USA területének, állampolgárainak, szövetségeseinek és a gazdasági jólétnek a védelme.

“Az Egyesült Államok bármit megtesz, hogy megvédje ezeket az érdekeket. A példák között sorolható az iraki agresszió legyőzése Kuvaitban a Sivatagi vihar hadművelet során (Operation Desert Storm), az iraki provokációra adott válasz az Éber Harcos (Vigilant Warrior) és Éber Őrszem (Vigilant Sentinel) hadműveletekben. A létérdekek megvédése olykor a katonai erő egyoldalú és határozott alkalmazását követelhetik meg.²¹

Fontos, de nem létfontosságú USA érdekek azok, melyek nem érintik nemzeti túlélésünket vagy jólétünket, de érintik az amerikaiak életminőségét és annak a világnak a jellegét, melyben élünk. Ezekben az esetekben a katonai erőt csak akkor kell alkalmazni, ha előmozdítják az USA érdekeit, világosan meghatározott és elérhető tárgyuk van, alkalmazásuk költsége és kockázata a kérdéses érdek által indokolt, és az egyéb eszközök kipróbálása megtörtént, de nem sikerült elérni az USA célkitűzéseit. Eme korlátozott célok elérése érdekében alkalmazott erő a kérdéses érdekek viszonylagos fontosságát hivatott tükrözni.

Végül, az Egyesült Államok katonai erőt, noha nem erőszakot alkalmazhat a humanitárius érdekek elősegítésére. A katonai erő általában véve nem a legmegfelelőbb eszköz a humanitárius ügyek rendezésére, ám bizonyos feltételek között az USA katonai erőinek alkalmazása indokolt lehet: amikor egy humanitárius katasztrófa akadályozza a civil erők közbeavatkozását; amikor sürgős segítségre van szükség, és csak a katonaság tud megfelelően segíteni, meghagyva a civil erőknek a lehetőséget arra, hogy hosszabb távon rendezzék a katasztrófa következményeit; amikor olyan erőforrásokra van szükség, melyekkel csak a katonaság rendelkezik; és amikor az USA katonái csak minimális kockázatnak vannak kitéve.”²²

Az okfejtés olyannyira világos, hogy nincs is szükség kommentárra. A Cohen tábornok által felállított eme hierarchia nem egyéb, mint az általam felsorolt pontok (a, b, c), vagyis az emberi jogok, a globalizáció és a büntető cselekvések fenti meghatározásainak fordítottja. De hadd fűzzünk még néhány gondolatot az elvek érték-rangsorolásának két változatához:

Az USA életérdekei minden büntetést legitimálnak, és ez összhangban áll a “bármi áron” imperatívuszával, azaz védelme feltétlen. Ami engem zavar a dologban: egy effajta védelem már közvetlenül az offenzív háborúnak az ENSz normatív szabályozásában meglévő tilalmából is következik. Tehát nem is szükséges ezt a normát a nemzeti érdekek nyelvére lefordítani vagy e szóhasználattal helyettesíteni. Zavaró maga a retorika is, mely az élettér jogára emlékeztet, mellyel a német külpolitika a 20. század harmincas éveiben önmagát legitimálta. Ráadásul a “tér” mint terminus meghatározása látszólag nem mutat túl az “érdek” meghatározásán, mely mindenütt és többféle formában is megvalósítható, pusztán a választás önkényétől függően.

Az amerikai életmódot érintő fontos érdekek a globalizációban és az amerikai értékek érvényesítésében nyilvánulnak meg,²³ vagyis a “jobbítás” és “a célok elérése” logikája által uraltak. Ez esetben a logika jobbító szándékú és egy optimalizáló javaslat vezérli, mely a megvalósíthatóság mértékével függ össze. Zavaró számomra, hogy a szükséges intézkedések megvalósítása kapcsán egy tényleges és nem egy jogi lehetőségről van szó.

Végső soron az emberi jogok védelme is teret kap ugyan, ám csak azzal a feltétellel, hogy ez esetben a szegénység és kilátástalanság egyszerre van jelen, hogy a segítség csak ideiglenes és az önmegsegítést célozza, és (ami valójában döntő jelentőségű) a kockázat, melynek az amerikai katonák ki vannak téve, minimális. Ez a logika kumulatív, és egy komplex felsorolás szabályozza, amelyben az egyik tag az ultima ratio eltúlzott főszerepét játssza. Két dolog nyilvánvaló: (a) A humanitárius közbeavatkozás valóban a nemzeti érdek alá esik, és (b) végső soron már nem az egyik legfontosabb erkölcsi elv – a szükségállapotban való megsegítés parancsa – szerint van meghatározva. Egyszerre nevetséges és szánalmas, mennyi műgondot fordítanak arra, hogy legitimálják vagy elvitassák a humanitárius közbeavatkozás jogát, miközben alig veszik figyelembe e jog összefonódását valakinek a nemzeti érdekével.

A háború fenti sémája alapján immár nem nehéz meghatározni azoknak a háborúknak a tendenciáit, melyekben az USA Cohen tábornok elvei alapján részt vesz:

A NATO koszovói akciója egy humanitárius beavatkozás volt, míg a tálibok afgán rezsimje elleni fellépés – az életérdek védelme, legalábbis abban a dimenziójában, melyben választ adott egy támadásra, és kiérdemelte a NATO-tagok támogatását. A védekezési momentumok jelenléte – ezeket a műveleteket az igazságos háború felé közelítik, és a viszonylag tiszta szándék minimális intézkedésekre korlátozódik, hogy az idegen népesség – a védett koszovóiak és a megbüntetett afgánok – saját kezébe vehesse sorsát. Ezzel szemben a legutóbbi iraki háború egy messze kiterjedő vállalkozásnak tűnik, mert igénye szerint nem csupán lefegyverző, hanem hatalommegfosztó és demokratizáló feladatokat is meg kíván oldani. Ebben az értelemben bármiféle összehasonlítás a felszabadító háborúkkal naiv, mert azok sokkal szerényebb jellegűek. Az Irak elleni háború 2003-ban kezdődött egy életérdek nevében, de úgyszintén egy fontos érdek nevében is, mert egy idegen ország politikai rendjének fejlesztési tervét, sőt, miért is ne, az amerikai értékek érvényesítését is tartalmazta. A probléma az, hogy ezek az értékek éppen lényegüknél és eredetüknél fogva az önálló érettség és választás jelei, melyek minden kívülről jött paternalizmust és behatást kizárnak.

*

A két séma prioritási sorrendjének különbsége végső soron a pártatlanság kérdését érinti. Utóbbi különbözteti meg ugyanis a (Carl Schmitt-féle) realizmust a (Kant-féle) idealizmustól. Az emberi jogok védelmének hangsúlyozása a pártatlanság prioritását helyezi előtérbe, míg az életérdek hangsúlyozása nem veszi figyelembe a pártatlanságot, hanem a nemzeti érdek és értékskálájának bűvöletében marad. Ezzel a dilemmával néz szembe a nemzetközi viszonyoknak a mai Európában történő megalapozása is. Maximálisan stilizált formában annak eldöntéséről van szó, hogy azt a tendenciát folytassuk-e, melyet két évszázada követünk, vagy élesszük újjá az egyenetlen függőségi viszony feudális elveit.

A fordítás V. Szabó László munkája.