Kiss Endre

Alvajárás és érvényesség

Arthur Koestler tudományfejlődés-modellje

1959-ben megjelent Alvajárók című monográfiájában Arthur Koestler kísérletet tesz arra, hogy megírja az újkori európai tudományosság érdemi egészének kritikai történetét. A mű természetesen reflektálja a hidegháború viszonyait is, és átfogó attitűdváltozást kíván előidézni mind a természettudományok történetének, mind azok filozófiai értelmezésének felfogásában. A harmadik évezred első éveiből visszapillantva már az is világos, hogy a könyv erős ösztönzéseket adott

a hatvanas-hetvenes évek nagy tudományfilozófiai vitáinak, amelyek egyik legfontosabb vonatkozási területe éppen a tudománytörténet, a tudományos “forradalmak” értelmezése volt.

Koestler egyike az elsőknek, akik szembesülnek tudománytörténet és tudományfilozófia adott esetekben rendkívül kényes viszonyrendszereivel. A mindenkori érvényben lévő tudományfilozófiai általánosítások régebbi kutatásokra mentek vissza, keresztülmentek egy sor társadalmi felismerésen és ellenálláson, politikai és ideológiai küzdelmen, és már csak ezért is sajátosan ideologikus státusban jelennek meg a mindenkori jelen előtt (analóg fenomén, hogy bizonyos politikai gondolkodás máig sérelmezi a felvilágosodás vagy a liberalizmus előretörését, miközben ugyanez az ideologikus kiterjesztés az ellentétes irányban is működik). Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a tudománytörténeti kutatások gyakorlatilag tetszés szerinti mélységben folytathatók, mindig új és új források, illetve dokumentumok bevonásával, képet alkothatunk magunknak arról, milyen nagy a kísértés arra, hogy egy-egy valóban új tudománytörténeti felfedezés radikálisan értelmezze át a lassan kiüresedő, tudományfilozófiai, elméleti íveket és felfogásokat.

Arthur Koestler esetében mindezek az elemek erőteljesen jelennek meg. Kiterjeszti a tudománytörténeti kutatás területeit, annak eszköztárát és szemléletét is úttörő módon gazdagítja, miközben már maga akarja levonni annak tudományfilozófiai következményeit is. Ebből a szempontból mind saját személye, mind az Alvajárók többszörösen és komplexen is maradandó ideáltipikus példa. Talán nem túlzás éppen a huszadik század tragikus alaptermészetének összefüggésében e műben is tragikus elemeket felfedeznünk, Koestler a tudomány magasröptű mitológiájának lerombolásában éli ki azt a valódi tudományos heroizmust, ami rá fiatalkorában, már a századelő kulturális környezetének diktátumaként is meghatározó hatást gyakorolt. Tudományról való gondolkodásában mindhárom említett elem jelen van: az önálló kutatás, a szemlélet kitágítása és az átértékelő szenvedély. E három elem nemcsak módszerében, de végkicsengésében is eltér egymástól, ez azonban csak annál izgalmasabb dokumentummá teszi az Alvajárókat. Mindez, legalábbis irányában, igazolni látszik Koestler saját tézisét a “tudományos ötletek természetes kiválogatódásá”-ról, miközben a felvilágosodás és a valódi tudományos (vagy akár politikai) forradalmak történelmére is jellemző, hogy sokszor azok rombolják le vagy vonják vissza, akik megnyerik, illetve elkezdik azokat.

Koestler szellemi és sokáig politikai értelemben is példátlanul intenzíven van jelen a huszadik század történelmében. Akcióiban teljességre tör, az első, a legjobb, a történelmileg legrelevánsabb akar lenni a századra zúduló legfontosabb kihívások megfogalmazásában és megválaszolásában. A század eleji közép-európai értelmiségi attitűdök alapvonása az, amit a megváltozott későbbi korszakban olyan homogén egyértelműséggel akar megvalósítani. Egyszerre felfedező és kalandor, aki sok esetben önmaga sem tudná elválasztani egymástól a két attitűdöt. Olyan felfedező kalandor, aki azt szeretné, hogy jó irányban határozza meg a világ sorsát, heroikus felfedező, aki rövid távon végérvényes megoldásokat keres. Az 1959-es Alvajárók a tudománytörténet filozófiai, sőt politikai igényű átértelmezésének kísérlete, mely egyszerre artikulálja a heorikus felvilágosodás, illetve a heroikus felvilágosodásból való kiábrándulás magatartásait. A mű címében Hermann Broch nagy regényének címét veszi át, nem lényegtelen kérdéseket támasztva ezzel. Broch nagy regénytrilógiája ekkor már megjelenik a második világháború utáni korszakban is, miközben Broch a szélesebb nyilvánosság előtt 1959-ben még majdnem teljesen ismeretlennek mondható, de az teljesen kizártnak vehető, hogy Koestler ne ismerte volna a Broch-jelenséget.

Tudománytörténeti vizsgálatai számos általánosításra sarkallják Koestlert, amelyekből, ha nem is mindig kifejtett formában, de egy tudományfejlődési modell körvonalai is kirajzolódnak. Ebben nincs hirtelen átmenet, azaz a szó szorosabb értelmében nincs tudományos forradalom, a tudomány ezer apró és gyakran egyenként is kétértelműnek tűnő lépésben fejlődik.¹ Nyilvánvaló, hogy a bevezetőben említett lehetséges feszültség a tudományfejlődés már általánosított ívei és vonulatai és a gyakran Koestlernél is egészen mikroszintű tudománytörténeti felfedezések között már ebben a tézisben is megfogalmazódik. E tudományfejlődési modell eleve immanens része a valódi megismerést végző tudós attitűdjének nem tisztán racionális, mélyen a tudattalanban és egyben a társadalomban gyökerező komplex jellege, a tudós, ennek szellemében, nem mindig tudja, mit csinál, ez nyitja ki a kaput a középpontban álló Alvajárás egész problémakörének irányában. Része e modellnek a hivatalos tudományosság általában elutasítónak tekintett álláspontja is,² e problémakör szociológiai és társadalomontológiai dimenziója azonban sok szempontból érthető és menthető okokból megmarad kifejtetlennek. További érdekes összetevője e modellnek Koestler Zalai Bélára (és Zalai erős magyar kisugárzására) emlékeztető “rendszerező”, korai strukturalista gondolkodása, az egyes tudományok rendszerként való felfogása és az arra való érzékenység, hogy képes ugyanaz a probléma az egyik rendszerből a másikba átvándorolni; mit jelent az, amikor egy tudós kiveszi a problémát addigi eredetinek számító környezetéből, és áthelyezi azt egy másik tudományba.³ Ez a művelet – egy probléma kiragadása hagyományos és megkövesedett összefüggéséből és beillesztése egy új fogalmi rendszerbe – a teremtő gondolkodás egyik legfontosabb mozzanatának tűnik. Egy ilyen típusú analitikus leírás egyben a kisebb átmérőjű tudománytörténeti stációk kérdése is. Innen, ebből a különleges perspektívából nézve, Hume kauzalitás-felfogása például visszatérésként is értelmezhető egy korábbi kozmológiai diszkusszió fázisába, Kepler a maga részéről nem látja igazolhatónak az árapály kauzalitását.

Az Alvajárók egyben sajátos értelmiségtipológia is, mélyen motiválva az akkori Koestler személyiségének legmélyebb gravitációs irányaitól. Ez a tipológia részben intencionált, részben nem, a benne alkalmazott szempontrendszer sem teljesen egységes, s mint ezt elsősorban az alvajárás mozzanatának kidolgozásakor látni fogjuk, az egyes típusok feldolgozottságának szintje sem kiegyensúlyozott. Mindenesetre a mű ezen vonása értékes hozzájárulás az értelmiségtörténet és a történeti szociológiai diszciplínáihoz.

A tudományfejlődési modell szerves és egyre önállósulóbb része Koestlernél a felfedezés lélektana, olyan perspektivikus gazdagsággal, ami az alvajárás széles tematikáját majdhogynem kivezeti a lélektan területéről, és önállósítja is. Az individuális motiváció mellett része e lélektani komplexumnak a tudattalan koestleri felfogása. Szemben Freuddal (és e szembeállításnak megvan a maga mélyebb értelme) a kutató tudattalanját a “világ harmóniá”-ja nyűgözi le,⁴ ez fő kollektív megszállottsága és gyökeres rögeszméje, racionalitását sajátosan alvajáró miszticizmus egészíti ki, tudományos eredményeit elsősorban a harmónia és egységvágy elvárásai vezetik, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a világ mélyebb működésébe betekintő kutató a legnagyobb folyamatokat a fennálló összefüggések állandó veszélyeztetésének perspektívájában látja.⁵ Kettős gondolkodás ez, a miszticizmus kényszerével és bizonyos értelemben követelményével is, miközben ebben a pszichológiában a tudattalan sajátos önálló mozgástérrel rendelkezik, ami szerves része Koestler alvajárás-koncepciójának. Része az alvajárásnak azonban a “tacit knowledge” következő módon jellemzett felfogása is: “A lakatos, aki komplikált zárakat nyit fel egy meghajlított drótdarabbal, nem logikus eszét és tárgyi ismereteit alkalmazza a műveletnél, hanem számtalan korábbi tapasztalat tudattalan üledékét, s ebből olyan bölcsességet, készséget nyer, amivel tudatosan nem rendelkezett.”⁶ A megismerés “működésé”-ben tudattalan visszacsatolások lépnek fel, az átfogó szemlélet időszakos pislákolása, nyomai egy tacit knowledge munkálásának. Polányi Mihály e kategóriájának feltűnése Koestler diskurzusában minden, csak nem véletlen.⁷ Már most előlegezzük Koestler pozitív eltérését Polányitól, nála a tacit knowledge szférája, azaz az “alvajárás” teljes köre nem válik az igazságkritérium alapjává, megmarad a valóságos megismerési folyamat egyre mélyülő rekonstrukciója alapjának.

A felfedezés e szélesen értelmezett pszichológiájához tartozik (de más nagy szempontok, mint tudományelmélet vagy tudománytörténet tartalmai közé is) az interakcionista, a szocializációs vagy egyenesen szociológiai vagy interkulturális szempontok releváns figyelembevétele is, ezek komplex összegeződése komoly hipotézis megalapozását teszik lehetővé. Tycho és Kepler kapcsolatáról írja: “Mindenben egymás ellentétei voltak, csak indulatos, féltékeny természetük volt közös…Az ellentétek csak a felszínt érintették, mindkettő a saját célja érdekében akarta felhasználni a másikat, a valóságban azonban mindketten tudták az alvajárók biztonságával: arra születtek, hogy kiegészítsék egymást, s hogy sorsuk sodrása hajtotta őket egymás felé…Mint az alvajárók, kart karba öltve kóboroltak az űr beláthatatlan mélységeiben, a nappali létben pedig …a legrosszabbat hozták ki egymás jelleméből…”⁸ Az alvajárás, úgy is, mint sajátos pszichológiai mozzanatok halmaza, kreatív, alkotó innovatív magatartások laza, egymásba sokszorosan átmenő együttese. Egyik érdekes formája éppen az, hogy a magatartás nem mindig követi a tudományos megismerés igaz-hamis-logikáját (“miután felismerte a helyes felismerést, úgy beszél a helytelenről, mintha az igaz lenne”), valamiért teszi ezt a kutató, ami korántsem biztos, hogy tudatos a számára, megengedte magának, hogy megfeledkezzen erről az “apróság”-ról, megengedte magának, hogy a helytelen felismerést ne törölje ki sem az emlékezetéből, sem pedig a gondolatmenetéből (!),

valamilyen (és végtelen sok ilyen van és lehet) alkotáslélektani vagy alkotásgazdasági szempontból éppen erre volt szüksége. Az alvajárás modellje a pszichológiai szempont alá sorolandó, mert végső soron az alvajárás-koncepció pszichológiai koncepció, jóllehet maga az alvajárás egy sor nem-pszichológiai tényt is maga alá sorol, éber és tudatos tudományos magatartás a mindenkori korszak tudományelméleti fogalmai alapján, tudattalan döntés a koncepció mellett, s amikor (látszólag) rosszul dönt, valójában akkor is jól dönt.

Koestler mélyreható és horizontálisan is rendkívül kiterjedt alvajárás-értelmezése a leegyszerűsítések veszélye nélkül is meglepő rendbe sorolható. Ez egymás irányába mutató lépések sorozata, ebben rajzolható ki az immár ideáltipikussá rekonstruált alvajárás. Az éber és tudatosan racionális magatartás keretei között mozgó tudós dilemma elé kerül, e dilemmák klasszikus határhelyzetek, amelyekben nem igazítanak el az addigi elméletek és az azoknak megfelelő leírások. A tudós döntést hoz, amelyben személyisége és pszichéje összes elemét mobilizálja (mint látni fogjuk, ez gyakorlatilag a tudattalan “tacit” mobilizálásával egyenlő). Ez a döntés problematikus vagy egyenesen hibásnak is tűnik, nemegyszer a tudás maga is a legnagyobb mértékben bizonytalan annak igazságában. Mindezek után kiderül (mérésekkel, más tudósok közreműködésével, stb.), hogy ez a döntés közvetlenül vagy áttételesen maga volt a helyes ítélet. Az alvajárás sok konkrét esetben a látszólagosan rossz és a valószinűen jó döntés közötti szakadékon megy keresztül, miközben a rossz is vezethet a jó felé, a hamis is út lehet az igaz felé. Az alvajárás vázlatos értelmiségtipológiához is elvezet, ami vázlatos két szempontból is: egyrészt a lélektani tartalmak és összetevők viszonylag egyenetlen kidolgozása, másrészt az egyes nagy protagonisták életművének és személyiségének egyenesen feltűnően aránytalanul elmélyült kidolgozása miatt.⁹

Az alvajárás a tudattalannak a kutatás logikájába való bevonása, ennek felismerése és kiterjedt kidolgozása Koestler nagy érdeme. Az ő kísérlete is világosan megmutatja azonban, hogy a jelenség csak egy részletes, okadatolt kutatás elméleti összefoglalásában találhatja meg a maga legitim, szisztematikus helyét, nem lehet általános elmélet alapja, különösen olyané nem, amelyik közvetlen vagy közvetett formában igazságelméleti konzekvenciákat vonna maga után.

Az alvajárás, mint arra még utalni fogunk, szorosan érintkezik az intuíció hagyományos fogalomkörével, mégis a megformálás- és tudatosságelőtti alakzatok megragadási kísérleteként érdemel aktuálisabb figyelmet. Egzakt lényege – ami alkotáslélektanilag bizonyosan igaz, és már sokan, közöttük Goethe is, egyértelműen megfogalmazták – az, hogy a tudattalant is az alkotás szolgálatába állíthatjuk, ki mennyire képes erre, ki mennyire képes bevonni a megismerésbe a maga tudattalanját.

Ez az alvajárás kompatibilis Koestler fiatalkori heroikus felvilágosodás-koncepciójával, az alvajárás segít a megismeréshez szükséges (néhol rendkívüli) bátorság felmutatásához,¹⁰ ez a bátorság nem egy esetben az alvajáró bátorsága, de természetesen sohasem csak az. Amikor Koestler egy helyen azt mondja, hogy Kepler “öntörvényű és kacskaringós gondolkodása…egyszerre steril és szutykos”¹¹ a tudományos eredményhez vezető út összes, alvajáró részletének feldolgozása és összegezése után mond ítéletet.

Az alvajárás funkciójának kijelölése egyszerre tudománylogikai és pszichológiai, helyesebben pszichológiaivá váló tudománylogikai funkció. Tudománylogikai, sőt tudásszociológiai funkció például “a téveszmék óriáskerekének rendbehozása”,¹² azaz a valóság megismerését megközelíthetetlenné tevő lélektani vitaakadályok eltakarítása, miközben adott esetekben a belső kételkedés elnyomásának képességét is biztosítja.¹³ A látszatok, a megismerés akadályai rendszerekben vannak foglalva, az alvajárás úgy lépi át a látszatok falát, hogy talán észre sem veszi, kreatív és heurisztikus. Más megközelítésben ez azt jelenti, hogy igénybe lehet venni az irracionális elképzelésekből származó pszichológiai energiákat.¹⁴ Az alvajárás lehánthatja a tudattalanban elfojtott tekintélytiszteletet, mintegy mágikusan transzformálja a pszichét. Kepler lelki “vérzékenysége”¹⁵ saját fekélyeiből fakaszt értéket. Bizonyos tudományos eredmények és hipotézisek esztétikai hatása, nem ritkán azok szimmetriája is része lehet az alvajárásnak, az esztétikailag releváns mozzanatok is hatnak az emberi tudattalanra.

Az alvajárás egész problémaköre szorosan érinti Polányi Mihály “tacit knowledge”-koncepcióját, a kettő között fennálló lényeges eltérésre az előzőekben már utaltunk. Figyelmet érdemel továbbá, hogy az alvajárás mint genuin tudásszociológiai koncepció annak a Mannheim-Lukács-i léthez kötöttségi tudásszociológiának a kiterjesztését jelenti, amellyel mind Koestlernek, mind Polányinak meg kellett vívnia a maga harcát.

A társadalom megváltoztatásának elmaradása a tudománytörténet megváltoztatásának reakcióját hívja életre Koestlerben. Történetfilozófiai víziójának több rétege van. Az első nem személyes víziója a történelemről, de a tudománnyal is erősen kapcsolatos erőteljes átértékelési törekvés, az egyház és a tudomány viszonya és ezen keresztül az egész tudománytörténet, avagy a természettudományos fejlődés politizálódásának alapkérdése. Tézise, hogy a Kopernikusztól Galileiig vezető tudományos úton nem volt igazi érdekellentét vallás és tudomány között, ezek érdemileg értelmezési kérdések voltak (amelyek vetületeiben egyik félnek sem voltak eleve jó és eleve rossz feltevései).

Galilei volt az, aki e viszony eltorzulását kiprovokálta. E történelemértelmezés része a tudományos diskurzusnak, de természetesen értelmezhető Koestler pályájának belső logikájából nézve is. Ez a történelemértelmezés erőteljes módosulása, ha éppen nem egyenesen visszavétele a fiatalkor heroikus felvilágosodásának, kultúrheroikus ideálrendszerének, ami mélyen élt abban az egész kultúrában, amelyben Koestler gyökerezett (s amikor a felvilágosító heroizmus világnézetének visszavételéről beszélünk, nem is gondolunk aktuálisan Koestler kommunista korszakára, jóllehet ez a történelem- és tudományszemlélet annak is erőteljes visszavétele). E történelemértelmezés mindenképpen tartalmazza az 1959-es Koestler történetfilozófiai pesszimizmusát, tudomány és egyház viszonya megromlásának kor- és kultúrkritikai dimenziót adott. Koestler ezt a diagnózist is szokott hihetetlen energiáival és az azonnali teljes változás, legalábbis átértékelés igényével kívánja megvalósítani, itt is valóságra akarja váltani az intellektuális heroizmus és a heroikus intellektualizmus parancsát, mindezt tehát nemcsak az intellektuális heroizmus felemelkedésének összefüggésében, hanem e diadalút vélt vagy valóságos negatív következményeinek felszámolásában is.

Az intellektuális heroizmus és Koestlernél érzékelt “visszavevő”, kétes következményei helyenként kettős értékrendszert léptetnek életbe magának az alvajárásnak a megítélésében is. Miközben az alvajárás kreatív és kiterjesztő, esetenként lehet mánia és merevség is, maga a nagy alkotó sem lehet mindig mentes az alvajárás negatív, esetleg még patologikus értelmezésének veszélyétől. A heroikus intellektualitás és a heroikus nembeli-emancipatív felvilágosodás nem mindig elég erős ahhoz, hogy eloszlassa a magában Koestlerben az alvajárással szemben felgyűlő ellenérzéseket. Az emberiséget előrevivő nagy egyének (az “előrevivő” jelző gyakorta szerepel a magyar századforduló és a századelő releváns kulturális publicisztikájában) az emberiség legfontosabb tevékenységének erejét és hatósugarát százszorosára, ezerszeresére emelték, tekint vissza Koestler. A fiatalkori romantikus színezetű, de valójában egyáltalán nem romantikus kultúrheroizmus megőrzött hagyománya mondatja ezt vele, miközben ugyanezek az előrevivő egyének mint “mutáns gének” jelennek meg, akik a döntő szerepet eljátsszák a nagy áttörések helyzetében. A “mutáns gén” kiemeli a nagy egyént, a nagy tudóst a történelemből, de érezteti az önmagában meglévő ambivalenciát is, van bennük valami elrettentő, valami illúzióromboló, s mindazok a közelebbről nehezen meghatározható tartalmak is működnek, amelyek az alvajárásnak, úgy is, mint kiterjesztett tudásszociológiának a tudományos gondolkodásba való bekapcsolásából következnek.

Az intellektuális heroizmus parancsát minden korszakban meg kell valósítani. Ez azt is jelenti, hogy azokban a korszakokban és azokban az összefüggésekben is, amelyek valamilyen értelemben apokaliptikusak, vagy ahol, mint erre az 1945 utáni korszak jó példa, sokszor nincs hely és lehetőség. Az európai tudománytörténet koestleri átértékelésének egyik, alapvetően filozófiai mozzanatára jutunk ezen a ponton. Koestler fenntartja (sőt, az alvajárás mozzanatával ki is tágítja) a heroikus megismerés alapfelfogását, miközben tudomány és egyház jelenkori távolságát, Nietzsche egy lényeglátó aforizmáját idézően, “idegenség”-ét nemcsak elítéli, de azért voltaképpen egyértelműen a tudósokat teszi felelőssé. Ezzel mindenképpen erőteljesen visszavesz a heroikus felvilágosodás eredeti felfogásából, de eközben egy nagy teoretikus hibát is elkövet, amely nélkül ez a visszavétel nem is lehetett volna lehetséges. Hibái a tudománytörténeti kutatás eredményeinek a nagyobb összefüggésekben történő értelmezésével függenek össze. Miközben ugyanis Koestler nagy erudícióval kutatja az egyház kozmológiai nézeteinek és attitűdjeinek nyitottságát, elfeledkezik a logikai érvényesség problémájáról, annak jól artikulált társadalmi formájában. Az egyház nyitott magatartása ugyanis önmagában semmiképpen sem azonos a teológiai doktrína érvényességének visszavonásával. Az érvényességi kritériumok és követelmények akkor is érvényben vannak, ha azt éppen nem akarja kikövetelni senki. Minden filozófiai és tudományos küzdelem és felfedezés ebben az összefüggésben értelmezendő.

A kétféle érvényesség (a teológiai és a tudományos) nemcsak logikájában, de tartalmában is különbözik. Az egyik érvényesség dönthet úgy, hogy vizsgálja a másik érvényességét alátámasztó jelenségeket és törvényeket, de ezt ebben az esetben is úgy tette, hogy a másik érvényességét alátámasztó tények és bizonyítékok képviselői nem emelnek igényt arra, hogy saját érvényességüket el is akarják ismertetni.

Az érvényesség e társadalomontológiája – és ez teljesen elkerüli Koestler figyelmét – ugyanis abból tevődik össze, hogy az érvényesség igényét nem mindig jelenti be a “hatalom”, amely hosszú ideig együtt élhet az érvényességet sértő, ám azt tételesen nem megkérdőjelező valóságokkal és tudományos elméletekkel. Az a tény azonban, hogy az igényét nem akarja érvényesíteni (azaz érvényesség igényét nem akarja érvényesíteni) nem azt jelenti, hogy (a hatalom) természete nem éppen abból áll, hogy azt bármikor érvényesítheti, és hitvallásra szólíthat fel. Az egyház magatartási fikciója látszólag felfüggeszti az érvényesség alapproblémáját, de ha valaki kierőlteti annak felülvizsgálatát, ez a fikció nyomban el is olvad.

Az érvényesség kérdésének ilyen mérvű elhanyagolása visszamenőleg éles fényt vet Koestler tudományfelfogásának egy-egy kritikus pontjára.

Az érvényesség követelésének elmulasztása, nem érvényesítése nemcsak a “hatalom” önkénye, nem politikai decizionizmus, de saját tudományelméleti háttere is van. Minden gondolatrendszer rendelkezik saját érvényességi kritériumokkal, s egyben érvényességi követelményekkel is. Két eltérő gondolatrendszernek, elméletnek, felfogásnak eltérő érvényességű következményei vannak. Ezek látensen mindig léteznek, létükről nem feledkezhet el senki, azt nem a mindenkori aktorok találják ki, ők legfeljebb csak nem emelnek igényt az érvényesség érvényesítésére. Meglepő és nehezen értelmezhető türelmetlenség jelenik meg Koestler érvelésében Galileivel szemben, aki mintegy “megérdemelte” saját perét.¹⁶ Ugyancsak nem kelt jó benyomást, hogy Galilei kikerül az “alvajárók” közül is, illetve amennyiben vonatkozik rá az alvajárás, ez egészen más értelemben történik, mint mondjuk Kepler esetében. Ez azt jelenti, hogy neki nincs kutatói tudattalanja, amit beépítene a megismerésbe, ennek pedig nem lehet elégséges magyarázata az, hogy Galilei tudatos személyisége milyen, egy ilyen látens feltevés egészében visszavetné magát az alvajárás alapproblémáját.

Talán magára Koestlerre is igaz, hogy nem látja ennek a koncepciónak a kidolgozása során saját lelki impulzusnyomatékát. Talán maga is “alvajáró”, aki bevonja saját tudattalanját az aktuális probléma megoldásába, amit természetesen ő sem képes teljesen ellenőrzése alá vonni.

A tanulmány a 2005. áprilisában Veszprémben megrendezett Koestler-konferencia előadásának szerkesztett változata.