Kruzslicz Anita

Az “emberiség géniusza”

A korabeli zsenifelfogás alternatívája A. W. Schlegelnél

“Minden egyes zseni csak egy-egy oldala és megjelenési módja az emberiség egyetlen nagy géniuszának” – írja August Wilhelm Schlegel Az előadások a szépirodalomról és a szépművészetről című 1801-es írásában.¹ Schlegel idézett zsenimeghatározása új alternatívát jelentett a korabeli zseniértelmezésekhez képest, egyúttal szembehelyezkedett a korban meghatározó két zseniképpel is: az excentrikus, öntörvényű zsenivel éppúgy, mint az öntudatlanul alkotó művész felfogásával. Míg az öntörvényű zseni teóriája szerint az alkotó elveti mind a belső, mind a külső szabályokat,² addig az öntudatlan “természeti zsenit” olyan művészként értelmezték, aki a szabályokat csak “kívülről”, a “természet adományaként” kaphatja. Ez utóbbi elképzelés kapcsán Schlegel többek között Kantot bírálja, aki szerint “a zsenialitás olyannyira természeti adottság, hogy működése egyáltalán független a szabadságtól; tulajdonképpen nem az embernek van zsenialitása, hanem a zsenialitáshoz tartozik egy ember”.³ Eszerint, vonja le a következtetést Schlegel, a természet vak eszközeként felfogott alkotó zsenialitását az állatok művészösztönére is alkalmazhatnánk, ez azonban Schlegel számára nem tartható álláspont.⁴

Megfigyelhető, hogy a zseni két fenti meghatározásának közös jellemzője a zseni és a szabály viszonyának elképzelése az alkotás szempontjából. A kétféle elképzelés a művész megítélésének kétféle formáját hozza magával. Míg az öntörvényű zseni elképzelése a zseni személyét állítja előtérbe, addig az öntudatlan zseni elképzelésében az alkotó éppannyira kiválasztott, mint amennyire véletlenszerű. Ebben az elképzelésben ugyanis a zseni nem mint autonóm személy jelenik meg, hanem mint a természet puszta eszköze.

Előadásom két részből áll. Először azt veszem vizsgálat alá, hogy Schlegel az idézett 1801-es írásában milyen zsenifogalommal dolgozott. Ezt követően az Előadások után egy évvel íródott Poesie⁵ című szöveg alapján vázolom fel a schlegeli zsenifogalom továbbgondolását.

1.

A bevezetőben csak röviden érintett két zsenifelfogás összekapcsolható a művészet értelmezésének a produktum, illetve a produktivitás felőli megközelítésmódjával. A művészet mint produktivitás, vagyis mint létrehozó aktus szempontjából az alkotó élvez elsőbbséget, ezért ehhez az excentrikus zsenifelfogás áll közelebb. A művészet létrehozott (és létrehozandó) műalkotások sorozataként való értelmezése ellenben az öntudatlanul alkotó zsenifelfogáshoz köthető, mivel ebben a felfogásban nem meghatározó a művész személye. Az idézett 1801-es Előadásokban Schlegel a produktivitásként és produktumok sorozataként értelmezett művészethez a történetiség elvét kapcsolja hozzá, és ezen keresztül leszámol az önmagának szabályt adó, excentrikus zseniképpel.⁶

A művészetet Schlegel úgy határozza meg, mint önmagukban teljes alkotások sorát, azonban a műalkotások autonómiájának ilyen elismerése mellett a művészetet egyszersmind történeti karakterrel is felruházza. A történeti szempont érvényesítésén keresztül Schlegel megállapítja, hogy az önmagukban tekintett műalkotások csak egy történeti egészben nyerhetik el helyüket. A művészetnek tehát saját szemszögéből nézve önmagában teljesnek kell lennie, mégsem tekinthető azonban függetlennek az adott kortól. “Minden műalkotás – írja Schlegel – azon befolyások következtében, amelyeket a művész szellemi elődeitől kapott, kialakulásában tulajdonképpen történelmileg mélyen összefügg a korábbi alkotásokkal, bármennyire törekszik is arra a művész, hogy önálló és önmagában zárt alkotást hozzon létre”.⁷ A művészet eszerint “korlátozott”: “örökké mozgásban levő szelleme az egyes korok anyagából, minden meghatározott környezetben mindig mintegy megtestesül, alakká szerveződik”.⁸ Ez alapján nem tartható a külső meghatározottságoktól függetlenül alkotó zseni elképzelése.

A történeti szemléletű művészetfelfogásban másrészt a műalkotások, vagyis azok létrejötte a művészet történetének menetében “objektíve szükségszerűnek”, míg a művész személye a műalkotás szempontjából “szubjektíve véletlenszerűnek” tekinthető.⁹ E gondolat az öntudatlanul alkotó zseni teóriájához közelíti Schlegel elképzelését, azonban a történeti szempont a természet eszközének tekintett, öntudatlan alkotó zseni képét is megrendíti. A történeti aspektus ilyen értelmezéséhez röviden vissza kell tekintenünk Schlegelnek az 1795-ös, Levelek a költészetről, a versmértékről és a nyelvről című írására. A történetiség kérdése ebben a tanulmányban a művészet antropológiai megalapozásának a szempontjával együtt jelenik meg. Vizsgálódásában Schlegel a művésznek az Isten küldöttjeként való beállításával, vagyis az öntudatlan alkotó zseniképpel vitatkozik. Azzal, hogy a költészet eredetét az emberi megnyilatkozásokig vezeti vissza, kiszélesíti és egyben elrelativizálja a művész státuszát. “Minden ember költő” – írja, negálva ezzel az öntudatlanul alkotóhoz kapcsolt kiválasztottság gondolatát.

A művészet antropológiai megalapozásával azonban Schlegel a művészet társadalmi szerepét is megerősíti. Az emberi megnyilatkozás differenciálódási folyamatában megszülető művészet megjelenéséhez köti ugyanis a társadalmi ember létrejöttét. Schelgel szerint ebben a differenciálódási folyamatban jelenik meg az állati és emberi megnyilvánulásokat megkülönböztető ritmus, mely már társadalmi funkcióval bír, és egyben a művészet alapja.¹⁰ Schlegel az érzelmi megnyilvánulások kifejezését a társadalmisághoz vezető úton csak az első lépésnek tekinti. Minden érzelmi megnyilvánulás – mely a taglejtéstől, a kiáltáson és az éneklésen keresztül az artikulált beszédig vezet – az együttérzés feltételét biztosítja egy csoporton belül.¹¹ Az emberi együttélés feltételét azonban, melyet a szenvedélyek korlátozásában lát, Schlegel a ritmus, vagyis az időmérték jelenségében ragadja meg. A szenvedélyek korlátozásához vezető utat ugyanis a szenvedély kifejezésének korlátozásában ismeri fel. A szenvedély kifejezése tehát a ritmussal keretet kap, és ez visszahat a belső lelkiállapotra is, vagyis a ritmus magát az érzelmet is képes megváltoztatni. A szélsőségek kordában tartásával tehát a ritmus és ezzel a művészet is mint csoportképző erő jelenik meg a társadalom kialakulási folyamatában. Az 1802-es Poesie című szövegében Schlegel erre a korábbi gondolatára utalhat, amikor megjegyzi, hogy “a poézis a világgal együtt teremtetett”.¹²

Az eddigi vizsgálódás alapján a következőkben az előadásom bevezető idézetét – “Minden egyes zseni csak egy-egy oldala és megjelenési módja az emberiség egyetlen nagy géniuszának” – és ezen keresztül Schlegel zsenifogalmát értelmezem.

Schlegel számára a zseni nem mint személy, hanem mint a művészi létrehozás, a produktivitás elve lesz meghatározó. A költészet antropológiai megalapozásával az egyénekről a minden emberben közösen ható emberi szellemre helyezte át a hangsúlyt. Az előadások a szépirodalomról és a szépművészetről című írásában aztán a művészet autonóm és történeti nézőpontját köti össze, és ezzel magyarázza, hogy “hogyan lehet valami az előrehaladás végtelen sorának egyik tagja, és ugyanakkor önmagában is kielégítő és önálló alkotás”.¹³ A művészetnek ez a történeti felfogása a fejlődés, illetve a végtelen haladás gondolatát emeli be a műalkotások és a művészet megítélésébe. Mivel “a művészet külső kialakítása – fogalmaz Schlegel – az egyes korszakokban módosul (…), de (…) a szép megjelenése a műalkotásokban egyre tisztábbá és tökéletesebbé válhat (…), ebből mi a véget nem érő haladás lehetőségét és követelményét vezettük le”.¹⁴ A művészetnek is lehet tehát történelme, mert a “történelem tárgya csak az, amiben jelen van (…) a haladás”.¹⁵ Ebbe a történeti kontextusba emeli be Schlegel a zseninek egy, az alkotóművész személyétől már eloldott fogalmát, a géniuszt. “Honnan tudhatnánk – teszi fel a kérdést Schlegel a művészet fejlődéstörténetével kapcsolatban –, hogy a géniusz nem dolgozza-e és rendezi-e egyetlen nagy műalkotássá az emberiségnek ezt az ezerféle, egymástól eltérő formáját és alakzatát olyan alkotássá, amelyben a disszonanciának is megvan a maga helye?”¹⁶

Ez a géniusz, mely “nem semmisülhet meg soha, és főnixként mindig szebben és hatalmasabban születik újjá poraiból”,¹⁷ már nem egy alkotónak a zsenialitása, hanem maga az emberi alkotó zsenialitás. Az idézetben szereplő “emberiség géniusza” az emberi szellem maga, mely képes egészt formálni az eseményekből úgy, hogy ebben az egészben a disszonanciának is helye van. A költészeti zseni így Schlegelnél az emberi szellemmel mint az “emberiség géniuszával” azonosul. Schlegel elméletében e géniusz által válik műalkotássá a világ:¹⁸ “ez a géniusz teszi az életet költőivé. Költőivé úgy, hogy nem koncentrálódik műalkotásokban, de hatással van a műalkotások jellegére”.¹⁹ Schlegel tehát a zsenit mint a művészet elvét a művészet szféráján túlra terjeszti ki, és a történetiség elvével összekapcsolva az emberi szellem jellemzőjévé teszi.

2.

Mivel az emberi szellem “a véget nem érő haladás szolgálatában áll – írja Schlegel –, így szinte elvárhatjuk, hogy a géniusz ezen általános lélekvándorlása során egyre magasabb rendű és tisztultabb szervezetté alakuljon át, míg végül az éteri megdicsőülés formáját nem ölti”.²⁰ Előadásom befejező részében Schlegel Poesie című szövegére támaszkodva szeretnék egy rövid kitekintést tenni e “lélekvándorlás” továbbgondolására Schlegelnél. Ebben az 1802-ben írt szövegben a “művészet természettörténetét” akarja Schlegel megalapozni, amit a művészet “szükségszerű eredetének és első lépéseinek” bemutatásaként értelmez.²¹ Ennek megfelelően visszatér az 1795-ös Levelekkel kapcsolatban említett ritmus szerepének hangsúlyozása, itt azonban a művészet kialakulásának kérdésében a reflexivitás kap strukturáló szerepet.

A Levelekben Schlegel természetes jelenségként kapcsolta a művészethez az egyre növekvő reflexiót, amit a társadalmi fejlődés zálogának tekintett. A költészetet ugyanis úgy írta le, mint ami idővel a nemzedékek közötti tudásátadás funkcióját látta el, ami pedig a reflexió növekedésével járt együtt. A Poesie című szövegben már a művészet, illetve a poézis reflexiós struktúráját dolgozta ki Schlegel.

Mivel Schlegel a nyelv és a poézis kapcsolatára épülő koncepcióját az átfogóbb jelentésben értett művészet, vagyis minden művészeti ág “természettörténeteként” akarja értelmezni, ezért a fogalmak tisztázása érdekében érdemes rekonstruálni a szövegben megjelenő művészet, poézis, illetve művészeti ágak kapcsolatát. A művészetet Schlegel egy átfogóbb jelentésben használja a szövegben, mint a poézis kifejezést. A poézist mégis etalonná emeli a művészeten belül, mégpedig az alapján, hogy ezt – ellentétben a többi művészeti ággal – közvetlenül kapcsolja a nyelvhez. Nézetét azzal támasztja alá, hogy a nyelvet mint minden művészeti ág alapját értelmezi, és megállapítja, hogy a külsődleges, anyagi ábrázolást mindig megelőzi egy belső folyamat, a művészi elgondolás vagy “művészi lelemény”, mely folyamatban a nyelv lát el közvetítő funkciót.²² Az “általában vett” művészi leleménnyel azonosított poézis eszerint minden más művészeti ág etalonjává emelhető. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy a Poesie szövegben is a produktivitás gondolata tér vissza, csak immár a nyelv és a poézis kapcsolatában értelmezve. A “művészi leleményt” eszerint a zsenivel mint művészi létrehozással azonosítom.

A művészi elgondolás közegeként elgondolt nyelvnek és a poézis e sajátos kapcsolatának a kidolgozásán keresztül hozza létre Schlegel a poézis reflexiós struktúráját. E kidolgozás szerint a nyelvet, mely az ember minden szellemi mechanizmusának közege, az emberi szellem megformálásaként is értelmezhetjük. Eszerint a poézisben a nyelv mint már “megformált formálódik újra”.²³ A struktúrát olyan hatványozódási struktúraként írja le Schlegel, melyben a nyelvre épülő és a nyelvet anyagaként felhasználó poézis egyszerre jelenhet meg létrehozó aktusként és létrehozott alkotásként, vagyis benne a reflexió alapmozzanatként értelmezhető. A poézis reflexiós szerkezete jelenik meg a fogalom meghatározásában is: a poézis “a poézis poézise”,²⁴ illetve erre utal, amikor Schlegel arról beszél, hogy “ugyanaz a tevékenység, amely a poétikus alkotásokat létrehozza, később visszatekinthet a saját eredményeire is”.²⁵

Schlegel a “művészet természettörténetét” tehát ezzel a hatványozódási struktúrával ragadja meg. A történeti dimenziót nyert poézis hatványozódását így egyre magasabb reflexiós szintekként magyarázhatjuk. Schlegel e reflexiós szintek meghatározásához megkülönbözteti a természeti poézist és a művészeti poézist – ez utóbbi a művészet általános képéből kiindulva a műfajok összességét jelenti.²⁶ A természeti poézissel azonban, hasonlóan a már említett 1795-ös szöveghez, az eredetig, mégpedig egy ún. ősnyelvig vezeti vissza a poézist. A struktúra a következő: az ősnyelvben lévő poétikus hajlam a ritmussal nyer önálló életet, és az ember benső világából belép a világ jelenségei közé. A következő szint a mitológia, mely mint világkép képes újraszervezi a világot.²⁷ A mítosz azonban, a reflexiós struktúrából következően, a poézis következő szintjén ismét anyaggá válik a feldolgozás, a reflexió számára. A “szabad és öntudatos művészet” lesz az, ami feldolgozza a mítoszt: “a mítosz újra anyaggá válik, amelyet költőien feldolgoz, ebből következően egy fokkal magasabbra lendül.”.²⁸

A poézis lényege tehát egy folyamatos hatványozódás: a korábbi szintre épülő reflexió, mely a művészetben a haladás történelmi fogalmát igazolja. A haladás a reflexió növekedését és egyben az élet és a művészet harmóniáját jelenti. Schlegel szerint a görögöknél megvolt ez az összhang, de nem tudott tartóssá válni, hiszen “az emberiség még nem ébredt egészen önmaga tudatára”.²⁹ A reflexiós struktúra következő fokán azonban – véli Schlegel – a tudatosan megvalósított összhang tartósabb lesz, mint a görögöké: “az élet és a művészet olyan tökéletes harmóniáját, mint a görögök korában (…) bizonyára nem fogjuk többé viszontlátni. (…) De ha még egyszer létrejön egy ilyen összhang, más módon, sokkal inkább szándékosan és tudatosan, akkor – és ezt biztosan megjósolhatjuk – sokkal nagyobb és tartósabb lesz, mint amilyen a hellén virágkor volt.”.³⁰