Weiss János

Megnyitó

Meggyőződésem, hogy a következő órákban egy nagyon furcsa és érdekes konferencia fog lezajlani a pécsi Művészetek Házában. A magyarországi konferenciák általában rendkívül széles tematikus spektrumot jelölnek ki, olyan kérdéseket szeretnek napirendre tűzni, amelyekhez mindenki hozzá tud szólni, és amelyek (feltehetőleg) mindenkit érdekelnek. Ennek a konferenciának a tárgya viszont egy alig több mint négy és féloldalas szöveg, egy némileg háttérbe szorított romantikus szerző tollából. Mégis biztos vagyok benne, hogy ebből kiindulva nagyon fontos művészetelméleti és filozófiai kérdések fognak terítékre kerülni. A “gyakorlatok”, amelyeknek hamarosan szem- és fültanúi lehetünk (sejtéseim szerint) mintegy mikrokozmoszként fogják használni e szöveget, a romantika szélesebb összefüggéseinek bemutatásához és elemzéséhez. Meglátni a cseppben a tengert, a fában az erdőt, egyetlen szövegben a kor arculatát – ez tipikusan romantikus törekvés. És talán ez a törekvés áll a romantikus töredék elméletének hátterében. “A töredék – olvashatjuk Friedrich Schlegelnél – [olyan] akár egy kis műalkotás [...]”¹

Elsősorban talán arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy miért ezt a szöveget választottuk; ezt a kérdést azonban inkább elhárítani szeretném, remélem ugyanis, hogy a konferencia egésze fog adni valamiféle választ. Most csak azt javasolhatom, hogy ideiglenesen fogadjuk el e szöveg relevanciáját, és idézzük fel röviden megszületésének körülményeit. August Wilhelm Schlegel a 18. század végének fiatal, tehetséges és szorgalmas kritikusa volt; a legtöbbet Gottfried August Bürger műveiből tanulta, és írásaiban is ezekkel a művekkel foglalkozott a legszívesebben. 1790-ben hosszú tanulmányt szentelt Hohes Lied című művének:² a kritika az egészről szerzett benyomástól halad a részletek felé. A költemény átfogó megítélése a következő megállapításhoz vezet: “Habár a lírai, különösen a rangosabb lírai poézisben nincsenek logikailag összekapcsolt eszmesorok, úgy annyit [...] mégis megállapíthatunk, hogy az értelem, a fantázia és az érzékelés mindig egymás kezét fogják, és sohasem engedik szabadon egymást.”³ A részletek elemzésében viszont sorról sorra és szóról szóra haladunk, Schlegel állandóan új javaslatokkal áll elő: melyik szó vagy melyik kifejezés lett volna jobb, összeillenek-e egymással a képek stb. Talán az egész eljárás kritikájának is lehet tekinteni a következő kiszólást: “Csakhogy, ha minden egyes helyen a tulajdonképpeni kifejezést követeljük, akkor a poézisnek, és kiváltképpen a lírai poézisnek többé nem lenne értelme.”⁴ (Mintha Schlegel egyetértene Maimon ama meglátásával, hogy az alkotóhoz hasonló zsenialitás híján a kritikus nem lenne képes arra, hogy megragadja a mű igazi szépségét.)⁵ Néhány év elteltével Schlegel sokat foglalkozott a Leonore című mű elemzésével, pontosabban annak eredetiségével. Bürger személyes beszélgetésekben azt állította, hogy a mű előzménye egy német népdal volt, melynek mindössze két sorára emlékezett. Schlegel viszont kimutatta, hogy Bürger műve egy Percy által gyűjtött angol népballada átiratának tekinthető.⁶ Ezeket a fellépéseket Heinrich Heine a következőképpen összegezte: “A maga hírnevét A. W. Schlegel úr tulajdonképpen annak a hallatlan szemtelenségnek köszönhette, amellyel a meglévő irodalmi tekintélyeket támadta.”⁷ Egy későbbi előadásban – úgy tűnik – maga Schlegel is ennek szellemében fogalmaz: “Ami a poézist illeti, úgy már többször elmondtam, hogy azt, amit a németek az utóbbi időben annyira tiszteltek, szinte a nullával egyenértékűnek tartom.”⁸ Aztán következik néhány szerző (Wieland, Ramler, Kleist, Geßner), de Bürger nem szerepel köztük.

Szintén 1797-ben történt, hogy az Allgemeine Litteratur-Zeitung egyik szerkesztője, Schütz erőteljesen belenyúlt Schlegel egyik recenziójába, amiből óriási konfliktus kerekedett. Ennek hatására Schlegel 1799. november 13-án az említett folyóiratban közzétett egy leszámoló írást. Ez a leszámolás azonban nemcsak egy folyóirat ellen irányult, hanem Schlegelt alaposan eltávolította a hagyományos kritikaírás addigi gyakorlatától is. Ennek az eltávolodásnak három periódusát vagy formáját különböztethetjük meg:

1. Schlegel gúnyolni kezdi a hagyományos és szokványos recenzió- és kritikaírást. Az általa írott 205. Athenäum-töredékben a következőket olvashatjuk: “Kritikusnak szokták nevezni magukat. Írnak pedig hidegen, sekélyesen, előkelősködve és mértéktelenül hígan. Természet, érzés, szellemi nemesség és nagyság az ő számukra egyáltalán nem létezik, s mégis úgy tesznek, mintha bírói pulpitusuk elé idézhetnék valamennyit. Langyos csodálatuk külsőséges célja az egykori francia vers-szépelgések utánzása.”⁹ E maró gúnnyal áthatott sorokat talán úgy összegezhetnénk, hogy a kritikusok azzal definiálják magukat, ahogy írnak: “írnak pedig [...] előkelősködve és mértéktelenül hígan”. És közben szem elől tévesztik az alapvető értékeket: a természetet, az érzést és a szellemi nemességet. Az értékek hiányában azonban a kritikusnak semmiféle alapja sem lesz ahhoz, hogy megítélje az alkotásokat. Ebből az következik tehát, hogy mindenekelőtt a kritika mércéjét kell meghatározni. Elsősorban az August Wilhelm Schlegel által jegyzett töredékekben mintha meg is találhatnánk egy ilyen mérce kidolgozásának csíráját. “Egykor természetet, ma kizárólag eszményt prédikálnak nekünk. Gyakran elfelejtjük, hogy ezek belsőleg összeegyeztethetők, hogy a szép ábrázolás a természetet eszményivé teszi, az eszményt természetessé.”¹⁰

2. August Wilhelm Schlegel eltávolodása a kritikaírástól fontos feltétele volt az öccsével (Friedrich Schlegellel) való együttműködésnek. Ennek az együttműködésnek a keretében alakult ki a romantika programja, amely igazából a romantikus poézis programjaként értelmezendő. Ez a program azonban mind a filozófiát, mind a művészetet egy rendkívül általános szinten helyezte el. Mindennek következtében pedig a konkrét kritikák és recenziók lehetőségfeltételei meginogtak. A recenziók és a kritikák helyébe most egyre inkább a recenziók recenziója és a kritikák kritikája lép.¹¹ Ennek műfaja pedig nem az egyes művek szisztematikus elemzése és szövegszerű rekonstrukciója¹², hanem a töredékek. (Gondoljunk csak azokra az Athenäum-töredékekre, amelyek August Wilhelm Schlegeltől származnak, és vagy egy konkrét irodalmi műre vagy egy szerzőre vonatkoznak.)

3. Tulajdonképpen már az 1790-es évek közepén August Wilhelm Schlegel kialakít egy újfajta, az irodalomról szóló szisztematikus beszédmódot; ettől kezdve egymást követik az irodalomtörténeti előadások. Ennek a beszédmódnak lépésről lépésre kialakul egy markáns karaktere: az irodalom elemzésekor az elmélet, a történetiség és a kritika szempontjait kell ötvöznünk egymással. A konferenciánk tárgyát alkotó szöveg August Wilhelm Schlegel 1801 őszén Berlinben elkezdett előadásainak kontextusába illeszkedik, melyek címe: Über Litteratur, Kunst und Geist des Zeitalters.

Szerkesztői utasítás: A kiadványszerkesztéskor ezen lap aljára lábjegyzetbe beillesztendő szöveg: E rovat írásai a 2005. április 15-én Pécsett megrendezett A romantika esztétikája című konferencia előadásainak szerkesztett változatai. A konferencia megrendezését az OTKA 44650 számú programja támogatta.