Pete Krisztián

Objektivitás és igazság – Kant és Davidson

Az előadásban – egy szerintem fellelhető – párhuzamot kívánok kimutatni két elmélet között; mindkét elmélet interpretáció, éppen ezért nem feltétlenül esnek egybe azon szerzők intencióival, akiknek tulajdonítom őket. A két szóban forgó elmélet közül az egyik Kant transzcendentális idealizmusának interpretációja, a másik pedig azon nézetek egy interpretációba gyúrása, melyeket Davidson fejtett ki különböző írásaiban.

Először a kanti tanok interpretációját vezetem elő, majd Davidson nézeteit mutatom be in nuce, és végül ezen gondolatok és összefüggések olyan átfogalmazására teszek kísérletet, mely lehetővé teszi a két interpretáció közös keretbe foglalását és összehasonlítását. A kulcs e feladathoz véleményem szerint a két elmélet objektivitás-fogalmában, illetve objektivitásfeltételeiben keresendő.

Az objektivitás Kantnál

Roger Scruton azt írja Kantról szóló könyvében¹, hogy a világ objektív, mert másként is lehet, mint ahogyan számomra megjelenik. Kant pedig azt igyekszik kimutatni, hogy a “tapasztalat”, ha helyesen fogjuk fel, már eleve maga után vonja az objektív referenciát, melyet pl. Hume tagadott.² Ami Kant transzcendentális idealizmusát megkülönbözteti a szolipszizmustól, az az, hogy szerinte nem a megismerő szubjektum konstituálja az általa megismert világot, hanem az tőle függetlenül létezik, bár ily módon létezőként soha nem ismerhetjük meg.

Hogyan tudja Kant az objektív világ létezését bizonyítani? Erre ad választ a Transzcendentális dedukció, mely az egyik legnehezebben érthető, ám az egyik legfontosabb fejezete A tiszta ész kritikájának. Strawson a következőképpen összegzi a Dedukciót: “Ha van központi tétele a Dedukciónak, akkor az első látásra a következő: a tapasztalás lehetőségéhez szükség van az öntudat alapvető feltételének kielégítésére, ahol ez utóbbin annak lehetőségét értjük, hogy valamely szubjektum önmagának tulajdonítson különböző tapasztalatokat, s ugyanakkor képes tudatosan felfogni annak számszerű azonosságát, aminek ezek a különböző tapasztalatok tulajdoníttatnak.”³ Másképpen fogalmazva, ahhoz, hogy a tapasztalás egyáltalán lehetséges lehessen, egy szubjektumra vonatkoztatott kell legyen, vagy Kant szavaival fogalmazva, minden gondolatomat az “Én gondolom” kell kísérje.⁴ A tapasztalat szükségképpen egy szubjektumhoz tartozik, és a képzelőerő az a képesség, mely a divergens tapasztalati elemeket egy egységes tapasztalattá formálja. Ezt nevezi Kant az appercepció objektív egységének. Hogyan áll kapcsolatban az appercepció egysége az objektivitással? “Ahhoz, hogy tapasztalatok sora egyetlen tudathoz tartozzék, éppenséggel az kell, hogy azt a szabály irányította összekapcsolódást mutassák, amely ahhoz is kell, hogy egyetlen objektív világ időben kiterjedt tapasztalatát alkossák.”⁵ Ahhoz, hogy a tapasztalatokat a sajátjaimnak tekinthessem, fel kell tételeznem egy objektív világ létét, melyre e tapasztalatok vonatkoznak; tapasztaló – a tapasztalás alanya – csak egy objektív, tőlem független világban lehetek, hiszen ha nem tételezném fel e tőlem független világot, akkor tapasztalataimat nem birtokolnám, azok nem tárgyakra vonatkoznának, hanem saját képzeteimre.

A tapasztalat egységét a kategóriák biztosítják, melyek ezáltal a – a térhez és az időhöz, a szemléleti formákhoz hasonlóan – a tapasztalat feltételeiként jelennek meg. A kategóriák szükségszerűek és általánosak, vagyis szükségesek ahhoz, hogy egyáltalán tapasztalatot alkothassunk a világ dolgairól, és egyben univerzálisak is, hiszen minden érzéki benyomást a kategóriák alkalmazása tesz tapasztalattá. Ugyanakkor a kategóriáknak csak és kizárólag a tapasztalat tárgyaira vonatkoztatva van létjogosultságuk; a kategóriák a tárgyakra korlátozottak. Összefoglalva: nincsen megismerés a kategóriák nélkül, de a kategóriák alkalmazása sem lehetséges a tapasztalat tárgyai nélkül. A kategóriák tehát nem gondolati objektumokat konstituálnak, és semmit sem tesznek megismerhetővé, ami nem tapasztalható.

Az egyetlen problémát az jelentheti, hogy a kategóriák kijelölése meglehetősen esetleges Kantnál. Ő a formális logika ítéletformáinak analógiájára alkotja meg a maga kategóriáit, de a mi szempontunkból nem ez a lényeges (akár logikai, fizikai vagy éppen biológiai megalapzást is adhatott volna a kategóriáknak), hanem az, hogy a kategóriák a tapasztaláshoz, és ennélfogva a megismeréshez képest transzcendentálisak. Ha minden egyes megismerő a saját kategóriáit alkalmazza, és kizárólag a jelenségek, a phenomena érhető el számára, akkor mégis hogyan lehetséges, hogy megértjük egymást? A kanti rendszerben erre csak egyetlen lehetőség van, nevezetesen az, hogy a megismerőképesség pontosan ugyanolyan minden egyes szubjektumban. Mindegyőnk számára ugyanazok a kategóriák állnak rendelkezésre, ugyanúgy biztosítjuk a tapasztalataink egységét, ugyanazon szabályok alkalmazása által. Csak úgy lehetünk képesek objektívnek látni a világot, csak úgy lehetünk biztosak abban, hogy az nem a saját konstrukciónk, ha feltételezzük, hogy mások is olyannak látják, mint mi, hogy a tapasztalás transzcendentális feltételei mindannyiunk számára ugyanazok.

Az objektivitás Davidsonnál

Davidson a hagyományos ismeretelméletek legnagyobb hibájaként azt rója fel, hogy mindig egy magányos megismerőt feltételeznek. Márpedig egy egyszereplős játékban sokkal nehezebb beazonosítani a hitek helyes okát.⁶ Többszereplős játékra van szükség Davidson szerint, ami egyben azt is jelenti, hogy a nyelv megkerülhetetlenné válik. Mikor a világról beszélünk, mindig valakinek mondjuk, azt amit mondunk, és ez a valaki, nevezzük értelmezőnek, a saját meggyőződései és az én viselkedésemből kiolvasott meggyőződések alapján azonosítja be, hogy amit mondok, az mire vonatkozik. Ebből több dolog is következik, először is az, hogy a nyelv (illetve a nyelvhasználat) segítségével azonosíthatók be hiteink okai, és ennek megfelelően az objektív igazság megtalálása is alapvetően társadalmi jellegű. A világról való tudásunk csak egy kommunikatív szituációban artikulálható, és ezen tudások totalitása csak egy igazságelmélet segítségével adható meg, ami azt jelenti, hogy egy nyelvet csak akkor beszélhetünk, ha rendelkezünk valamilyen elmélettel arra, hogy hogyan válasszuk ki a helytálló (igaz) és a hamis hiteket.

Az objektív igazság eldöntéséhez három dolog közötti viszony szükséges. Szükség van kettő vagy több, egymással interakcióban lévő személyre és egy közös világra. A Davidson által Háromszögelésnek nevezett eljárás akkor áll fenn, mikor két ágens egyaránt hasonlóan reagál egy közös külső ingerre – vagy okra – (elsőrendű reakció), melyet mindketten szembeötlőnek és érdekesnek tartanak. De emellett még egymás reakcióit is figyelembe veszik (másodrendű reakció). Mind az elsőrendű, mind a másodrendű reakció figyelembevételével meghatározható az a külső ok, mely a hitet kiváltotta. Van egy oksági sorozat, mely a disztális okot – ez a közös ok – a személlyel összeköti, ez lenne az elsőrendű reakció, és a két ágens egymás viselkedését figyelve meg tudja állapítani, hogy hol található a két oksági sorozat metszéspontja. Az lesz az adott hit objektív, disztális oka, melyet ily módon a két ágens beazonosít.⁷ Mivel fentebb azt állítottam, hogy a nyelvhasználathoz szükségünk van egyfajta objektív igazságelméletre, az igazságelmélethez pedig a háromszögelésre, ezért azt mondhatjuk, hogy a nyelvi kommunikáció egy szükséges feltétele a sikeres háromszögelés.

Vegyük azt a szituációt, amikor a csecsemő beszélni tanul⁸, és gügyögései során egyszer csak azt találja mondani, “asztal”. Ezután mindig jutalomban részesül, mikor asztalok jelenlétében azt mondja: “asztal”. Davidson azt mondja erről, hogy “a gyermek stimulusait azon válaszok hasonlósága segítségével osztályozhatjuk, amelyet azok a stimulusok kiváltanak a gyermekben.”⁹ A háromszögelés előbbi megfogalmazásából és a tanulási szituáció leírásából is látszik, hogy a hasonlóságoknak (szimilaritásoknak) fontos szerep jut a hitek objektív okainak meghatározásakor. Az, hogy a disztális okot előnyben részesítjük a proximális okkal szemben, annak köszönhető, hogy így tűnik számunkra természetesnek. A tanulási szituáció esetében természetesebb azt mondani, hogy az asztal jelenléte váltja ki az adott választ, mint azt, hogy bizonyos, az érzéki receptorokat érő ingerek. És azért tűnik természetesnek az asztalt megjelölni a válasz kiváltójaként, mert az publikusan hozzáférhető az interakcióban részt vevő minden ágens számára. De nem lennénk képesek beazonosítani az asztalt okként, ha nem lennének hasonló standardjaink. Egy egyszerű kommunikációs szituációban, mint amilyen a háromszögelés, háromféle hasonlóságnak kell fennállnia:

1. A gyermek hasonlónak találja az asztalokat a különböző szituációkban;

2. Mi magunk is hasonlóan reagálunk asztalokra különböző szituációkban;

3. Mind mi, mind a gyermek hasonlónak találja a reakciókat asztalok jelenlétében, mi a gyermekéit, ő a mieinket. Máskülönben nem lennénk képesek (és ő sem) felismerni az asztalt közös okként.

Davidson maga azt állítja ezekről a hasonlóságokról, hogy valamiképpen velünk születettek, s ezért az általa elképzelt szituációkban mindig hasonló ágenseket tételez. Csak akkor lehet valaki egy nyelv beszélője, ha van egy másik érző lény, akinek a szimilaritási standardjai eléggé hasonlóak sajátjaihoz ahhoz, hogy a beszélő reakcióját kiváltó okot be tudja azonosítani. Ezenfelül mindkét ágensnek tudatosan kell reagálnia az adott okra, különben nem beszélhetnénk megértésről, pusztán véletlen véleményegyezésről. “Ami a válaszokat relevánsan hasonlóvá teszi, az pedig az a tény, hogy mások ezeket a válaszokat hasonlónak találják; még egyszer, a válaszok társadalmi elfogadottsága teszi a tartalom objektivitását elérhetővé.”¹⁰ Éppen ezért nem kielégítők a hagyományos ismeretelméletek, ti. azért, mert egy magányos beszélő semmiféle hasonlóságot nem képes felismerni, számára nem létezik semmiféle egyetlen, közös ok.

Mint fentebb említettem, Davidson olyan elméletet kíván kidolgozni, amely sem nem szubjektív, sem nem objektív, inkább mindkettő egyszerre. Ez jól látható az interpretáció esetében. Mind a koherencia, mind a korrespondencia szükséges ahhoz, hogy a másik viselkedését értelmesnek minősíthessük, hogy mi magunk megérthessük. A jótékonyság elve¹¹ azt a kötelezettséget rója ránk, hogy a másiknak (ti. akinek a viselkedését értelmezni akarjuk) egy logikailag konzisztens hithalmazt tulajdonítsunk, hogy racionálisnak tekintsük. Hiteit úgy kapcsoljuk viselkedéséhez, hogy feltesszük, cselekvései megindokolhatóak hiteinek fényében, ám ezt csak akkor érhetjük el, ha feltesszük, hitei (vágyai) nem mondanak egymásnak ellent. A korrespondencia szintén fontos, hiszen ennek feltételezése jogosítja fel az értelmezőt arra, hogy feltételezze, a másik a környezeti ingerekre válaszol. E korrespondencia tulajdonképpen azt mondja ki, hogy a másik kognitívan hasonló, vagyis hogy a beszélő és az értelmező környezeti ingerekre adott válaszai hasonlóak egymáshoz (korrespondencia áll fenn közöttük). E két elv együtt biztosít alapot az érthetőség maximalizálásának. A háromszögelés ugyanezt a feladatot valósítja meg, ám ahelyett, hogy az értelmezés nem szemantikai alapjait keresné, a szavak jelentésének nem szemantikai alapját keresi.

A két stratégia (ti. az interpretáció helyességének, illetve a jelentésnek a beazonosítása) azonban nem lehet meg egymás nélkül. A Radikális Interpretáció azt mondja ki, hogy az interpretált személy logikailag konzisztens hithalmazzal rendelkezik, mely a körülötte lévő világra vonatkozik. Ezzel szemben a háromszögelés abban nyújt segítséget, hogy a másik szavainak jelentését megállapíthassuk. Ám a háromszögelésnek fontos eleme, hogy a beszélő és a hallgató egyaránt egy közös ok felé “tart”, melyet a másik viselkedésének megfigyelésével azonosíthatnak be. A közös ok beazonosításában pedig segítségül kell hívniuk a Radikális Interpretációt. Csak úgy tudhatjuk meg, hogy a másik egy bizonyos okot a közösként feltételezett világban a saját hite okaként ismert fel, hogy a közösként feltételezett világ és a saját hitrendszerem segítségével egy hitet tulajdonítok neki, más szóval interpretálom a viselkedését. Ezen interpretáció egy intencionális állapotra való következtetés, mely csak a jótékonyság elvének bevetésével – a korrespondencia és a koherencia feltételezésével – valósítható meg helyesen. Vagyis a háromszögelés feltételezi a Radikális Interpretációt. A szavak jelentésének meghatározása, a közös ok beazonosítása pedig az interpretálónak nyújt segítséget mások viselkedésének megértésében, azáltal, hogy megmondja, a környezet mely szegmentumát kell figyelembe venni, mikor intencionális állapotot tulajdonít másoknak.

Összehasonlító megjegyzések

A két tárgyalt filozófus közötti majdnem pontosan kétszáz év¹² jelentős különbségek meglétét vetíti előre, én mégis szeretnék néhány megjegyzést tenni amellett, hogy a két elmélet interpretálható olyan módón, hogy hasonlóságokat és egyben releváns hasonlóságokat fedezhessünk fel közöttük.

Azt állítottam, hogy Kant a Transzcendetális Dedukcióban egy objektivitás-tézis megalapozását kísérli meg, vagyis azt igyekszik kimutatni, hogy az appercepció egysége csak úgy lehetséges, ha a megismerő szubjektumot egy objektív világban létezőként tételezzük, hisz csak ekkor vonatkozhatnak tapasztalatai tárgyakra egyáltalán. (Az objektumra vonatkozás már mindig is az objektivitás jeleit mutatja.)¹³ Vagy ahogyan Kant maga fogalmaz: “a tapasztalat egyáltalán mint tapasztalat lehetőségének feltételei egyszersmind a tapasztalatban adott tárgyak lehetőségének feltételei is [...].”¹⁴ Az appercepció egysége ennélfogva a tárgyakra (világra) vonatkozó ítéletek objektív érvényességének is feltétele, melyet a kategóriák alkalmazása valósít meg – képzeteinket a kategóriák segítségével rendezzük egy teljes tapasztalattá. A kategóriák, vagy ami jelen diskurzus szempontjából ugyanaz, kognitív képességeink egyetemesek és szükségszerűek, vagyis minden egyes megismerő esetében ugyanolyanok.

Ezzel el is érkeztünk Kant-interpretációnk azon pontjához, mely az első rokon vonást mutatja a davidsoni elmélettel. Davidson szimilaritás-standardokról, kognitív szimilaritásról beszél, hiszen csak ezek teszik lehetővé azt, hogy a világból minket érő stimulusokra (okokra) hasonlóképpen reagáljunk. Kant azzal, hogy az értelem számára a priori struktúrát adott, pontosan ezt alapozza meg. Ezek a kognitív hasonlóságok Kant esetében nyilvánvalóan transzcendentálisak a megismeréshez, vagy davidsoniánusan fogalmazva a megértéshez képest. Davidson pedig azt mondja a szimilaritási standardokról, hogy “az evolúció és a tanulás minden kétséget kizáróan megmagyarázza e viselkedési mintákat.”¹⁵ Vagyis a szimilaritási standardok – melyek az osztályozás előfeltételei – már a tapasztalás, megértés aktuális folyamata előtt rendelkezésünkre kell álljanak. S hogy ez transzcendentális-e? Nos, a szimilaritási standardok lehetővé teszik a háromszögelést, és a háromszögelés lehetővé teszi a megértést, a kommunikációt. Mindkettő transzcendentális az aktuális megértési-megismerési folyamat tekintetében, függetlenül attól, hogy a szimilaritási standardok velünkszületettek, vagy kondicionálás által, egy társadalmi környezetben elsajátítottak.¹⁶

Az igazság kérdése

Az igazság kérdését általában szorosan az objektivitás kérdéséhez szoktás társítani, éppen ezért szükséges erről is szót ejtenünk. Ha nézeteik e fogalom kapcsán is összetartást mutatnak, akkor nem teljesen megalapozatlan az a feltételezés, hogy Davidson filozófiája a kanti ismeretelmélet transzcendentális vonásait mutatja (legalábbis az én interpretációmban).

Kant a következőket írja a “Transzcendentális logika” című részben az igazságról: “Itt átvesszük és feltételezzük az igazság azon meghatározását, mely szerint az igazság az ismeret és a tárgy közötti megfelelés; szükségünk van azonban bármiféle ismeret igazságának általános és biztos kritériumára.”¹⁷ S a következőképp folytatja: “Nos hát, az igazság általános kritériuma az lehetne, ami minden ismeretre érvényes volna, tekintet nélkül a tárgyak közötti különbségekre. Mivel azonban ilyen módon elvonatkoztatunk a megismerés egész tartalmától (tárgyra való vonatkozásától), míg az igazság épp ezzel a tartalommal kapcsolatos, ezért világos, hogy teljességgel lehetetlen és képtelen dolog az ismeretek tartalmának igazsága számára kritériumot keresni, s hogy lehetetlen megtalálni az igazság kielégítő, ugyanakkor általános ismérvét.”¹⁸ Ha nem is lehet általános kritériumot találni az ítéletek igazságát illetően, mégiscsak lát némi esélyt Kant az igazság fogalmának megmentésére.¹⁹

Miben is áll az igaz, illetve a hamis észlelet különbsége Kant szerint? A transzcendentális idealista rendszerben csak akkor tudunk különbséget tenni igaz észlelet és hamis észlelet között, vagyis csak akkor tudjuk egy ítéletről megállapítani, hogy igaz – objektív érvényességgel rendelkezik –, ha az objektív tapasztalás feltételei teljesülnek, vagyis ha tapasztalatom a tiszta értelmi kategóriák alá rendelhető, mert a kategóriák az empirikus valóság törvényeit adják meg. Ám ez még nem garancia arra, hogy a kérdéses tapasztalat nem puszta fantáziálás. “Hogy ez vagy az a vélt tapasztalat nem merő képzeletszülemény-e, ezt sajátos meghatározásaik alapján, továbbá minden valóságos tapasztalat kritériumaival való egybevetésük alapján kell kiderítenünk.”²⁰ A kérdés az, hogy milyen is a szóban forgó “egybevetés”.

“Igaznak tartani valamit olyan esemény az értelmünkben, mely talán objektív alapokon nyugszik, de – az ítéletalkotó elméjében – szubjektív okokat is megkövetel. Ha az ítélet mindenki számára érvényes, aki ésszel rendelkezik, akkor elégséges objektív alapja van, és azt, hogy igaznak tartják, meggyőződésnek nevezzük. Ha csupán a szubjektum különös természetén alapul, a neve önmeggyőzés. A önmeggyőzés nem egyéb látszatnál, mivel objektívnek tekinti az ítélet alapját, jóllehet ez csupán a szubjektumban rejlik. Ezért az ilyen ítélet csak magánérvényű, és ha igaznak tartják, ezt nincs mód másokkal közölni. Az igazság ellenben azon nyugszik, hogy az ítélet megfelel a tárgynak, következésképp az objektumra vonatkozó ítéleteknek egybe kell hangzaniok, bármely értelem alkossa is őket (consentinentia uni tertio, consentiunt inter se).”²¹

Tehát, ha az önmeggyőzés közölhető másokkal, akkor annak objektív alapja van, s következésképp a szóban forgó ítélet igaz. De ahhoz, hogy egy objektív érvényességű írtélethez eljuthassunk, először mindig egy szubjektív érvényességű ítéletet kell alkotnunk, melyet illetően akár tévedhetünk is. Ha a szubjektív érvényességű ítéletek összecsengnek, akkor objektív érvényre tesznek szert.

Davidsonnál az igazság, mint fentebb említettem a proximális stimulusról a disztális okra való áttérés folyamatában játszik kulcsszerepet.²² Az igazságfeltételek biztosítják a gondolatok, megnyilatkozások eldönthetőségét. Ha a megfelelő módon következtetek a proximális stimulusaimból a közös világban található okokra, akkor igaz az “észleletem”. Ha nem így történik, akkor tévedek. Maga az “észlelet” azáltal lesz igaz, hogy egy objektív világra vonatkozik, s a világ objektivitását interszubjektivitása biztosítja.²³ Az igazság Davidson szerint szükségszerűen egy nyelvi ügy, csak az adott beszélő nyelvi megnyilatkozásai alapján vehetjük fontolóra az igazság kérdését, és az nem terjed tovább a megnyilatkozás, a beszélő gondolatának értelmezésénél. Ahhoz, hogy bármiféle értelmezés sikeres lehessen, szükségem van egy igazságelméletre, s ez az igazságelmélet az adott beszélő, illetve a saját nyelvem vonatkozásában érvényes csak. A szabálykövetés jó példa az igazságra, hiszen itt alapvetően arról van szó, hogy minden nyelv szükségszerűen egy objektív világra vonatkozik. Ha mindketten azonos nyelvet beszélünk (szimilaritási standardjaink megegyeznek), akkor a másikat olyanként tudjuk felismerni, mint aki ugyanarról a világról tesz kijelentéseket, amelyre mi is reagálunk megnyilatkozásainkban. S ha ez tényleg így van, akkor azt elfogadhatjuk igaznak. Probléma abból adódik, ha a másik nem ugyanúgy tér át a proximális stimulusokról a disztális tárgyakra, mint én magam. Ekkor kell alkalmaznunk a Kant által említett “egybevetést”. Meg kell győződnünk róla, hogy melyikünk gondolata, nyelvi megnyilatkozása konform egy harmadik, negyedik vagy sokadik résztvevő megnyilatkozásával, pontosan ugyanúgy, mint Kantnál.

A háromszögelés folyamata is mindig egy szubjektív mozzanattal kezdődik, nevezetesen azzal, hogy hogyan térek át proximális stimulusaimról a közösen beazonosítható disztális okokra. Ha ezek az áttérések “összecsengnek”, akkor azt mondhatjuk, hogy igazságelméleteink fedésben vannak, ugyanazt a közölhető tartalmat tulajdonítjuk a világnak mindketten. Kölcsönvéve Kant kifejezését: “Az igazság [...] azon nyugszik, hogy az ítélet megfelel a tárgynak, következésképp az objektumra vonatkozó ítéleteknek egybe kell hangzaniok, bármely értelem alkossa is őket (consentinentia uni tertio, consentiunt inter se).”

Úgy tűnik, hogy a kanti transzcendentális idealizmus interpretálható oly módon, hogy hasonlóságot mutasson egyes modern (pragmatista elemeket felmutató) filozófiai nézetekkel. Ha tehát az objektivitást a fenti módon, nem metafizikailag határozzuk meg, akkor Kant és Davidson nézetei igen közel kerülnek egymással.²⁴ Ha alaposabban megnézzük, akkor nincs is olyan nagy szüksége Kantnak arra, hogy az ismeretelmélet két transzcendentalista végpontja mindenki esetében ténylegesen (numerikusan) azonos legyen. Kant szerint a noumenális világról semmit sem mondhatunk, azt csupán posztulálnunk kell, hogy ki tudjunk törni az idealizmusból. De a transzcendentális szubjektum kognitív struktúrájáról sem mondhatjuk azt, hogy szükségszerűen olyannak kell lennie, mint ahogyan azt Kant leírta, és tulajdonképpen nincs is erre szüksége neki magának sem, csak arra, hogy transzcendentalitása biztosítva legyen. Kant számos megjegyzése és a transzcendentális idealista rendszer közelebbi elemzése nézetem szerint azt mutatja, hogy a Tiszta ész kritikája egyáltalán nem olyan mű, mely manapság a könyvespolcon való porosodásra van ítélve.

Az összehasonlításban szereplő másik szerzőről pedig annyit elmondhatunk, hogy a Kanttal mutatott meglepően nagy hasonlóság legalábbis kétségessé teszi, hogy Davidsont tényleg olyan externalistaként kell értelmeznünk, amilyennek önmaga mondja magát, vagy sokkal inkább olyan (transzcendentális) pragmatistaként, aki nem sokat törődik azzal, hogy a külvilág független attól, ahogyan azt mi elgondoljuk.

Felhasznált művek

Davidson, Donald, “Truth rehabilitated”, in Robert Brandom, ed., Rorty and his critics, Clarendon Press, Oxford, 2000.

Davidson, Donald, Subjective, Intersubjective, Objective, Clarendon Press, Oxford, 2001.

Davidson, Donald, “Radical Interpretation”, in Dialectica, vol 27., 1973., 313-328.

Kant, Immanuel, A tiszta ész kritikája, Atlantisz, 2004.

Scruton, Roger, Kant, Oxford University Press, Oxford, 1983.

Strawson, Peter F., Az érzékelés és a jelentés határai, Osiris, Budapest, 2000.