August Wilhelm Schlegel

A poézis

Amikor Szürakuszai uralkodója megkérdezte Szimónidészt, hogy mi az istenség, a költő egy nap gondolkodási időt kért. A határidő letelte után eltelt újabb két nap, majd három nap és így tovább, végül pedig, amikor az uralkodó valódi választ követelt, azt felelte, hogy minél tovább töpreng, a dolog annál homályosabbá válik számára. Én hajlanék arra, hogy a poézisre vonatkozó kérdésre hasonló választ adjak, és én is azzal áltatom magam – mint egykor Szimónidész –, hogy valóban mondtam valamit. Ezzel a feleletével a költő arra utalhatott, hogy az istenség nem más, mint korlátlan gondolat, vagyis eszme. Véleményem szerint ugyanezt általánosságban is elmondhatjuk a művészetről: a művészet általános célját, vagyis törekvésének általános irányát ugyan fel tudjuk vázolni, de a konkrét megvalósulási formáit egyetlen értelmi fogalom sem tudja megragadni, mivel ezek végtelenek. A poézis esetében ez egyértelműen igaz, vannak viszont olyan egyéb művészetek, amelyek (az ábrázolás közegeinek és eszközeinek korlátoltsága miatt) csak korlátolt hatókörrel rendelkeznek, melynek körvonalait jól ki lehet rajzolni. A poézis közege azonban megegyezik azzal a közeggel, amelyen keresztül az emberi szellem eljut a ráeszméléshez, és képessé válik arra, hogy képzeteit önkényesen összekapcsolja és kifejezésre juttassa. A poézis közege tehát a nyelv; ezért nem kötődik meghatározott tárgyakhoz, hanem maga teremti a saját tárgyait. A poézis a legátfogóbb az összes művészet közül, és ugyanakkor ő képviseli az ezekben rejlő univerzális szellemet. Azt, ami a többi művészetek ábrázolásmódjában túllendít minket a megszokott valóságon, és a fantázia világába emel fel minket, azt a bennük rejlő poétikusságnak nevezhetjük. A poézis ebben az értelemben az általában vett művészi leleményt jelenti, vagyis azt a csodálatos aktust jelöli, amely hozzájárul a természet gazdagításához. Ahogy már az elnevezés is sugallja, a poézis igazi teremtés és létrehozás eredménye. Minden külsődleges anyagi ábrázolást megelőz egy – a művész elméjében lejátszódó – belső folyamat, amelyben a nyelv mindig mint tudatközvetítő lép fel. Ebből következőleg azt lehet mondani, hogy az ábrázolás mindenkor a költészet öléből származik. A nyelv nem a természet produktuma, hanem az emberi szellem lenyomata; az emberi szellem a maga képzeteinek kialakulását és a maga operációinak összes mechanizmusát a nyelvben jeleníti meg. A poézisben tehát a megformált formálódik újra; orgánumának megformáltsága éppúgy határtalan, mint a szellem azon képessége, hogy visszatérjen önmagához az egyre magasabb szintű reflexiókon keresztül. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy az emberi természet a leginkább a poézisben képes az átszellemülésre és a megdicsőülésre, valamint arra, hogy a misztikus művészi régiókba utat találjon. A poézis nemcsak a pusztán testileg érzékelhető univerzumra épül, hanem minden művészi alkotásra, kiváltképp mindarra, amit költészetnek nevezünk. A poézis mindazt, amit költészetnek nevezhetünk, bevonja a maga természetébe; ez a természet pedig ezáltal szépséges káosszá válik, amely a szeretetet és a gyűlöletet (vagyis a lelkesedést), a szimpátia és az antipátia fergeteges érzését, új, harmonikus alkotásokban jeleníti meg. Irodalmáraink rendkívül meglepőnek és érthetetlennek találták, ha a poézis poéziséről hallottak, azok számára azonban, akinek van némi fogalma a szellemi létezés belső organizmusáról, roppant egyszerűnek tűnik, hogy ugyanaz a tevékenység, amely a poétikus alkotásokat létrehozza, később visszatekinthet saját eredményeire is. Valójában mindenféle túlzás és ellentmondás nélkül állíthatjuk, hogy tulajdonképpen minden poézis a poézis poézise, hiszen már eleve feltételezi azt a nyelvet, amelynek felfedezése a poétikus képességhez tartozik. Ez a nyelv a teljes emberi nem folyamatosan keletkező és átalakuló, soha be nem teljesülő költeménye. De még ennél is szembetűnőbb, hogy már a művelődés korábbi korszakaiban, a nyelvben és a nyelvből megszületett valami, ami egyszerre szükségszerű és önkéntelen, egy költői világkép, amelyben a fantázia uralkodik. Ezt nevezhetjük mitológiának. Ez a nyelv által létrehozott természetábrázolás legmagasabb szintje. A szabad, öntudatos poézis erre építkezik, számára a mítosz újra anyaggá válik, amelyet költőien feldolgoz, ebből következően egy fokkal magasabbra lendül. És ez tovább folytatható, hiszen a poézis a művelődés (amely valóban megérdemli ezt a nevet, és nem csupán bizonyos képességek egyoldalúvá válását és elfojtódását szolgálja) egyetlen korszakában sem hagyta el az embert, bármennyire is eltávolodott tőle időnként. És ahogy a poézis minden más művészet anyaművészete, úgy az emberiség történelmének beteljesülése is; az az óceán, amelybe végül minden visszaáramlik. A poézis átlelkesíti a gyermek első gagyogását, és ugyanakkor a filozófust a legmagasabb fokú spekuláción túlmutató látnoki képességgel ruházza fel, hogy a szellemet visszahelyezze oda, ahol a poézis az életről lemondva, kizárólag önmagát szemléli. A poézis így a tudomány csúcsa, az égi kinyilatkoztatás értelmezője, tolmácsolója; a régiek ezért joggal beszéltek a poézis kapcsán az istenek nyelvéről.

Éppen azért, mert a poézis mindenütt jelen van, és mindent áthat, ezért rendkívül nehéz megérteni. Ugyanúgy, ahogy a levegő (amelyben élünk és lélegzünk) sem feltűnő, csak természetes. Egy olyan nemzet vagy korszak, amelyben a poézis a kezdetektől fogva a lehető legzavartalanabbul bontakozik ki, a legkevésbé sem lesz tudatában a saját lényegének. A görögöknél, akik túl boldogok és szerencsések voltak ahhoz, hogy a saját poézisüket megértsék, valóban ez volt a helyzet. A mi iskolázottságunk viszont nem az egyszerű természetből bontakozik ki, hanem a kusza barbárságból lökésszerűen szakítja ki magát, és ezért teljes mértékben izolált és diszharmonikus. És ezért az erre a tárgyra vonatkozó spekulációink sokkal mélyebbre hatolhatnak, mint ahogy a poétikus szándékok maguk is sokkal spekulatívabbá váltak, ahogy azt majd a romantikus poézis vizsgálatakor látni fogjuk. Az újjáéledő poézist mi most sokkal mélyebben átláthatjuk, mint ahogy azt a maga nagy korszakában ennek mesterei és szerzői tehették.

Az eddigiekből már láthatjuk, hogy mennyire terméketlen és nyomorúságos az az eljárás, amely eleve a poézis szó magyarázatából próbál kiindulni, és ebből próbál mindent kibontani. Sőt, egyes elemzők addig mentek, hogy bizonyos költők kiszakított szöveghelyei alapján, a poézis lényegét a prózával szembeállítva próbálták meghatározni. Ez éppen olyan, mintha kiemelnénk egy követ egy templomból, egy másikat pedig egy közönséges lakóházból, és e köveken keresztül próbálnánk megvilágítani a templom és a lakóház közötti különbségeket. (Mint Héraklész egyik skolasztikus értelmezője.) Ezen az úton azután olyan összehasonlíthatatlan és általános vonásokra sikerült rábukkanni, amelyek kiugró elméleti sziklafokoknak tűntek: mint például az, hogy poétikus mindaz, ami a képzetek elevenségét előmozdítja. Mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy a poézis eredetileg a nyelvben lakozik, és a nyelvet sohasem lehet annyira depoetizálni, hogy ne maradna meg benne számos poétikus elem, még a nyelvi jelek legkülönlegesebb és leghidegebb használatában is. És ez még inkább érvényes a mindennapi érintkezéseink gyors, közvetlen és gyakran szenvedélyes nyelvére. Még a legvidékiesebb hangban is van sok olyan fordulat, beszédmód, kép és példázat, amely változatlanul felhasználható a nagy méltóságú és komoly poézisben. Aligha kételkedhetünk benne, hogy a képzetek elevensége éppúgy jelen van a kofák torzsalkodásaiban, mint a már említett kiszakított költői szövegekben. Molière polgári nemese nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy egész életében prózában beszélt, mert ezt a művészetet sohasem tanulta. Még jobban csodálkozott volna azon, ha azt hallotta volna, hogy poétikusan is tud beszélni, mert kétségtelen, ezt is éppoly könnyen meg lehetett volna mutatni neki. – Az egyes kifejezések díszítettsége és képiessége még nem jogosít fel arra, hogy igazoljuk a poézis valóságos jelenlétét egy adott összefüggésben. (Ezeket már az élő beszédben is felhasználhatjuk; de hogyan tudnánk alapjában megragadni a széppróza és a poézis közti különbséget, ha már a külsőségeken fennakadunk?) És ugyanígy: a poétikus elemek hiánya az egyes szöveghelyekből, még nem igazolja a poétikus princípiumok távollétét. Régebben úgy gondolták, hogy ha egy poétikus szöveghelyet a szavak átrendezésével felbontunk, akkor (a költők szétszórt szilánkjaiban, ahogy Horatius mondta) még mindig fel kell tudnunk ismerni ennek a közönséges beszéd fölött álló jellegét. A későbbiekben ezt az ostoba próbálkozást néhány együgyű fickó újra és újra megismételte, és ebből kiindulva próbált érvelni. Mintha nem éppen a szavak sorrendje és elrendezése lenne az, a ritmus mellett, ami a költészet karakterét meghatározza. Semmit sem értünk azonban a beszéd szerkezetéből, ha mindent az egyes alkotóelemektől várunk, amelyek a különböző összeállításokban eltérő meghatározásokat kapnak. Néhány műfaj esetében ugyan fontosak az egyes alkotóelemek, de csak ezekből szinte semmit sem lehet megtudni; ezen a téren tehát további megkülönböztetésekre van szükségünk.

Egy egyszerű, ősrégi nézet azt mondja, hogy poézis mindaz, amit versben írtak. A művészet gyermekkorában egy ilyen empirikus meghatározás (amely semmi mást nem tesz, mint összefoglalja az érzéki sokféleséget) még megbocsátható. Minket azonban számtalan tapasztalat győzhetett meg arról, hogy lehetségesek teljesen prózai versek is, és a verskészítés rendkívül szerencsétlen és kultivált mesterségét nem szabad többé mindenféle szép elnevezéssel támogatnunk. Ez az ősrégi és népszerű nézet már a görög művészet legszebb és legvirágzóbb korszakában (amikor még nem nagyon volt lehetséges, hogy valaki természetes sugallat nélkül írjon verset, mielőtt tehát a tanult hiúság szétzúzta volna az ártatlanságot, és teret nyitott volna az önkényes művészieskedésnek) sem volt teljesen igaz, és Arisztotelész ezért joggal vonta kétségbe. Voltak ugyanis olyan lokális, csak bizonyos korszakokra érvényes indítóokok a versbe foglalásra, ami ugyan e keletkezésnek köszönhetően megőrizte a prózától különböző előadásmódot, de mégsem tekinthetők a költői képesség bizonyítékának. Számunkra azonban a fenti mondat még akkor is elfogadhatatlan lenne, ha a következőképpen alakítanánk át: csak az tekinthető poézisnek, amit versben kell megfogalmazni. De ebből sem tudunk meg semmit, hiszen először azt a kérdést kellene feltennünk, hogy “mi az, amit versben kell megfogalmazni?”. A romantikus poézisen belül ugyanis fellépett egy műfaj, amely nemcsak hogy lehetséges versek nélkül, de sok esetben teljesen elveti a verselést. Biztosan óvakodni fogunk attól, hogy történelmi bázis nélküli elméleteket emeljünk a levegőbe, aminek következtében korlátoznunk kellene a poézis beláthatatlan területeit.

Véleményünk szerint tehát szómagyarázatokkal és véletlenszerűen kiragadott ismérvekkel semmit sem lehet elintézni. A poézis lényegének analitikus megközelítéséhez legalább egy poétikus egészet példaként kell szemügyre vennünk: meg kell konstruálnunk, és a belső szerkezetét mint szükségszerűt kell felmutatnunk. De mivel egy konkrét műnek mindig egy bizonyos műfajhoz kell tartoznia, így abban a kérdésben, hogy mi ennek a műfajnak, az általában vett poézisnek a lényege, mindig sötétben fogunk tapogatózni. Ennek következtében a szintetikus módszer tűnik az egyetlen járható útnak: a költészet válfajait az általános poézisből, az egyes költeményeket és azok részeit pedig a hozzájuk tartozó válfajból kiindulva kell értelmeznünk. Ehhez azonban az szükséges, hogy a kérdést egy magasabb pontból kiindulva közelítsük meg.

Arra teszünk tehát kísérletet, hogy a poézis lényegére genetikus magyarázatot adjunk: végig kell kísérnünk a különböző szinteken, az ösztön első rezdülésétől a művészi szándék teljes megvalósulásáig, vagyis a kész műig. Először a természeti poézissel, majd a művészi poézissel fogunk foglalkozni. Csak az utóbbi esetében lép fel a műfajokra való széthasadás, vagy jobban mondva, igazából ez a széthasadás jellemzi a művészi poézist. A művészi poézis fejlődését időrendi sorrendben fogjuk nyomon követni, figyelembe véve, hogy ez a folyamat a legegyszerűbb és a legtisztább alkotásoktól a legösszetettebb és a legegységesebb alkotásokig ível. A természeti poézisre vonatkozó elemzésünk is történelmi jellegű lesz, habár nem abban az értelemben, hogy meghatározott helyen és időben lokalizálható faktumokra támaszkodhatnánk. Ehhez ugyanis a történeti tudósítások nem adnak kellő támpontot. Csak olyan örök és szükségszerű tényeket fogunk felsorolni, amelyek az emberi természetből származnak, és amelyek az egész emberi nem fejlődése során ismétlődnek. Az előbbiekben egyszer mintegy mellékesen szót ejtettünk a művészet természettörténetének lehetőségéről. A művészet természettörténete nem más, mint a művészet szükségszerű eredetének és első lépéseinek bemutatása, az általános emberi hajlamból és azokból a körülményekből kiindulva, amelyeknek akkor kellett megjelenniük, amikor a legkorábbi emberi nem a szellemi művelődés útjára lépett. A művészet természettörténete következésképpen csak olyan művészetekre vonatkoztatható, amelyeknek ábrázolási közege az ember számára természetes. Minden olyan művészet, melynek eszközei mesterségesek, már feltételezi a természet megfigyelését és az önkény aktusait, amelyek csak történetileg lehetnek adottak, és nem lehet őket filozófiailag levezetni. A művészet természetes közegei olyan cselekedetek, amelyeken keresztül az ember a maga bensőjét külsőleg kinyilatkoztatja. Erre csakis a szavak, a hangok és a gesztusok szolgálhatnak. Ezek a poézis, a zene és a táncművészet gyökerei és alapjai. Azt, hogy a táncművészetet bizonyos értelemben a képzőművészet első csírájának tekinthetjük, már a művészetek áttekintésénél kimutattuk. Ezen előadások során különböző, a művészet természettörténetére vonatkozó kijelentések fordultak elő. Például azt állítottuk, hogy a fent említett három művészet egyszerre jött létre, és kezdetben szétválaszthatatlan egységet alkotott, miközben a ritmus mindhárom közös formája. Amit erről elmondtunk, azt nem a tapasztalatból merítettük, de bizonyos mértékig alá tudtuk támasztani a természeti népek megfigyelésével, akiknél a művészet még közelebb áll az eredeti alakzathoz; és ezért őket tarthatjuk szem előtt, amikor a poézis természettörténetének részletesebb elemzésébe kezdünk.

Kultúránk jelenlegi állapotában (melyben a poézis nagyon nehéz művészetnek számít, melynek művelésére csak nagyon kevés kitüntetett individuum képes, akiknek ehhez sokat kell gondolkodniuk, és állandóan gyakorolniuk kell), az a vélemény alakult ki, hogy a poézis a kifinomodás kései gyümölcse, a céltalan gyönyörködtetést szolgáló tárgy, egyszóval a szellem puszta luxusa. Ezt már azok a tapasztalatok is cáfolják, amelyeket a legrégebbi írásos dokumentumok és a civilizálatlan népeknek a legkedvezőtlenebb körülmények között megtett poétikus kezdeményezései mutatnak számunkra. Ahol teljesen hiányoznak az ilyen teljesítmények, mint például a tűzföldiek és talán az eszkimók esetében, ott minden bizonnyal egy természetellenes állapottal van dolgunk, a teljes ostobaságba való visszaeséssel, amelyet az enyhébb tájakról való száműzetés válthatott ki. A puszta tapasztalat azonban nem tud megtanítani minket arra, amit pedig evidensen ki lehet mutatni, hogy a poézis az összes emberi tevékenység közül a legnélkülözhetetlenebb. Ha ez a megfogalmazás nem lenne kitéve félreértésnek, akkor még azt is megkockáztatnám, hogy a poézis a világgal együtt teremtetett. Mivel azonban az ember mindig maga teremti a maga világát, és a poézis kezdete egybeesik az emberi létezés első rezdüléseivel, ezért az előbbi kijelentésnek is (filozófiailag tekintve) igaznak kell lennie.

Az emberiség legkorábbi kezdeteihez kell tehát visszakanyarodnunk ahhoz, hogy a poézis gyökereit feltárhassuk. A természeti poézis kibontakozásában három műveltségi korszakot lehet megkülönböztetni: 1.) az elementáris poézis az ősnyelv formájában, 2.) a poétikus elrendezés elkülönülése a bensőnkben más jellegű állapotoktól, a forma külső törvénye, nevezetesen a ritmus alapján, 3.) a poétikus elemek összekötése és összefoglalása a világ egészére vonatkozó nézetrendszerré, vagyis mitológiává. Ezeket a korszakokat a ritmus alapján különítjük el egymástól (nem mintha a keletkezésük időrendjéről bármiben is biztosak lehetnénk; ámbár az időmértékre vonatkozó szemlélet csak azoknál a népeknél bukkan fel, amelyeknél a mítoszok csak csökevényes és kezdetleges formában találhatók), mivel a ritmus a poézis önálló létezésének legalapvetőbb feltétele. A mitológia ezzel szemben az ősnyelvben lévő poétikus hajlam magasabb potenciája, az univerzum másodrendű szimbóluma, amely a nyelvi megjelölés fölött helyezkedik el, és amely a szabadsággal ötvözve azonnal átalakulhat valódi, poétikus alkotásokká.

Nyelvről, időmértékről és mitológiáról fogunk beszélni, de nem fogunk kizárólag arra szorítkozni, ami a tulajdonképpeni művészi poétika előtt helyezkedik el, hanem mindazt össze fogjuk foglalni, amit ezekről a dolgokról el kell mondanunk, méghozzá ezek legsokoldalúbb és legszebb megjelenési formáit szem előtt tartva. A nyelv maga, keletkezésétől fogva a poézis ősanyaga; az időmérték a legtágabb értelemben a poézis megvalósulásának formája, az a külső törvény, amely alapján belép a világ jelenségei közé; a mitológia végül olyan szerveződés, amelyet a poétikus szellem az elemi világból alakít ki a maga számára, és aztán annak közegén keresztül szemléli és ragadja meg a világ különböző tárgyait. Ezzel a három mozzanattal befejeztük az általános poétikát, ami magában foglalja mindazt, amit a műfajokra való tekintet nélkül el lehet mondani.

A szokványos poétikában alkalmazott módszer élesen eltér ettől. A dikcióról és a versfelépítésről általában csak az elemzések végén olvashatunk. Azt szokták feltételezni, hogy a kifejezés képszerűsége és a versek csiszoltsága puszta díszítmény, felesleges, az élvezet után vágyódó fantázia vagy érzékiség finomkodása; aztán mindkettőt egy már kész poézisre mint külsőséget vetítik rá, pedig belőlük a poézis kihagyhatatlan. Ezt a két elemet általában grammatikai és retorikai gyakorlatnak minősítik, és a valóságban is gyakran így kezelik. Genetikus megközelítésünkkel ezzel szemben arra a kérdésre kapunk választ, hogy hogyan jön létre a poézis lényege ezen eszközök használatával, és ezáltal hogyan határozható meg konkrétan. A mitológia általában az epikus költemények kapcsán, a csodálatosság rubrikája alatt jelenik meg, háttérbe szorítva és minden különösebb jelentés nélkül, mivel a mitológia mégis csak rendkívül fontos felvilágosítással tud szolgálni.

A fordítás Weiss János fordítói szemináriumán készült, a fordítás Weiss János, Erdős Zoltán, Kővári Sarolta, Solt Szilvia, Gergely Ákos, Makk Krisztina, Szendrő Júlia Eszter, Deák Éva, Hrubi Attila munkája.