Toronyai Gábor

Regresszív extázisban végbemenő kommunikatív normalizáció

A transzcendentális filozófiai gondolkodás husserli felfogásának egy értelmezése

Ismert, hogy Husserl felrója¹ Kantnak filozófiája “homályosságát”, hogy “mitikus nyelvet használ”, s ezért transzcendentális fogalmaihoz “sajátos tisztázatlanság tapad, amely elvi okokból sohasem tisztázható”. A szóban forgó elvi ok pedig abban található meg, hogy mihelyt – mint Kant – “különbséget teszünk a transzcendentális szubjektivitás és a lélek között, az érthetetlen mítoszok talajára tévedünk.” Ezáltal pedig rejtve kell, hogy maradjon a kanti transzcendentális filozófia voltaképpeni igazsága: “az objektív módon érvényes megismerés … maguktól értetődő mozzanatait magyarázó transzcendentális funkciók” (a transzcendentális-szubjektív “képesség”, a “formálások”) “eleven szellemi dimenziója”.

Husserl tehát elfogadja az objektivitás magyarázatát, a szubjektív forrásokra történő visszavezetés révén megkísérlő transzcendentális filozófiai programot. Ezt azonban nem “mitikusan-homályosan”, hanem egy regresszív “szemléleti-rámutató módszer” – a transzcendentális-fenomenológiai redukció módszerének – birtokában elvi tisztázhatósággal kívánja végigvinni, tehát a transzcendentális szubjektivitást megragadó fogalmakat “közvetlenül evidenciateremtő értelemképzésben” szeretné feltárni. Ez pedig feltételezi, hogy a transzcendentális szubjektivitás és a lélek között nem tesz elvi különbséget. A fenomenológia belátásait elvileg mindenki saját tapasztalatában kell, hogy ellenőrizhesse! Vagy másként: a fenomenológia belülről nyitott a – nem naturalisztikusan torzító – (“intencionális”) pszichológia tapasztalataira.

A következőkben először röviden felvázolom a transzcendentális szubjektivitásnak – vagy, ami ugyanaz: a tiszta gondolkodás eleven szellemi dimenziójának – a feltárására irányuló husserli elgondolást, majd pedig mindössze jelzésszerűen kísérletet teszek a transzcendentális filozófiai gondolkodásmódnak egyfajta regresszív extázis és kommunikatív normalizáció folyamataként történő értelmezésére.

I. A transzcendentális gondolkodás husserli felfogása

A természetes tapasztalattól a transzcendentális szubjektivitáshoz vezető lépés (I.) és a transzcendentális szubjektivitásból kiinduló világkonstitúció mint az objektivitás magyarázata (II.)

(I.) A transzcendentális szubjektivitás és önmagunk hétköznapi értelemben vett felfogása közötti viszonyt Husserl a következőképpen fogalmazza meg egy helyen: “Az ego és a közönséges értelemben vett ember viszonya egészen sajátszerű. Amennyiben az ember a transzcendentális szubjektivitás önobjektivációja, léte implikálja a transzcendentális szubjektivitást, de nem mint “ittlétet az emberben” (“Dasein im Menschen”), nem mint valamiféle az emberben feltételezendő magot, hanem csak mint potencialitást, amely rám mint emberre érvényes, hogy áttörjek a transzcendentalitáshoz.” (Husserliana XV. 456.sk.o.)² “Emberként áttörni a transzcendentalitáshoz!” – fogalmazhatnánk át ebből kiindulva a fenomenológiai redukció maximáját.³ Nem valamiféle másik létezőhöz való eljutásra történik itt utalás – maradunk ott, ahol már mindig is voltunk –, hanem szellemi magatartásunk megváltoztatására, egyfajta beállítottság-váltásra: egy bizonyos önmagunkra vonatkozó belátás és látásmód megszerzésére, illetve kialakítására. Egy olyan gondolkodási szituáció és beállítottság létrehozásáról és fenntartásáról van szó, amelyben természetes tapasztalatainkat a legelemibb szubjektív működésekből, illetve ezek által létrehozottként és formáltként törekszünk megérteni. Nevezetesen, hogy – mint az idézet fogalmaz –: emberként a transzcendentális szubjektivitás önobjektivációja vagyok. Ebbe a formulába sűríthető a transzcendentalitást illető központi jelentőségű husserli belátás.

A ’transzcendentális szubjektivitás’ kifejezés értelme szerint az objektivitásból kiinduló, ennek szubjektív forrásait kutató visszakérdezésben – a transzcendentális fenomenológiai redukcióban – feltáruló elemi tudatműködéseket jelenti. A legelemibb szubjektív működés feltárulását felfogó legvégső belátás tartalma nem más, mint az ego cogito husserli megértése: önmagam tér és időbeli létezésének a legeredetibb szubjektív működés – a tiszta gondolkodás – önobjektivációjaként történő megragadása! Pontosaban kifejezve: maga a gondolkodás téridőbeli én- és tárgyteremtő önobjektivációs működés, a filozófiai gondolkodás pedig az ezt feltáró öneszmélés.

Husserl meglátása szerint a filozófiai öneszmélést – a fentebb említett “áttörést” – a természetes szellemi beállítottság objektivitástudatával történő szakítás indítja be. A természetes beállítottság magától értetődő tudattranszcendencia előfeltételezésében felmutatható az a szubjektív vonatkoztatási pont, amely lehetőséget ad a filozófiai elmélyítésre. Az, hogy valami objektíven létezik, függetlenül attól, hogy én miként vélekedem – hogy vélekedem-e egyáltalán felőle vagy sem –, szükségképpen a lehetséges “én, itt és most vélekedem” szituációktól való függetlenséget jelenti. Az objektivitás állítása tehát a közvetlen, aktuális, szubjektív megélésre – mint a rendelkezésünkre álló valódi kiindulási és viszonyítási pontra – utal vissza.

Husserl a fenomenológiai redukció két mozzanataként értelmezi a fenti belátásból adódó filozófiai lehetőséget. A dolgok objektív létezésére vonatkozó meggyőződés érvényességének felfüggesztéseként (epokhé), illetve a szubjektív adottságmódokra történő visszavezetésként (redukció). Meglátása szerint azonban nem a ténylegesen-reálisan, a mindenkori itt és most szituációban, mintegy világbeli eseményként megélt pszichikai élményként kell megértenünk az így elénk kerülő szubjektivitást, hanem a megélés értelmező elmélyítése révén a transzcendentális szubjektivitás szempontjából. Ekkor olyan álláspontra helyezkedünk, amelyen nem kapcsoljuk hozzá cselekvéseinkhez, gondolatainkhoz, észleléseinkhez és érzéseinkhez a külső világbeli vagy pszichikai realitás tudatát. Ezáltal semmi sem vész el az élményekből, a reális végbevitel tudata sem, csak éppen nem a megélésük ténylegességében tartózkodunk, hanem végbemenetelük és számunkra való adódásuk mikéntje szempontjából tekintve reflektálunk rájuk. A transzcendentális-fenomenológiai epokhé révén előálló szubjektív-relatív élményáram a tényleges érvényesség tudatától “megtisztított” tiszta, immanens élményfolyamként válik hozzáférhetővé.

A transzcendentális visszakérdezés végpontja azonban nem önmagában az immanens élményfolyam, hanem az élményfolyam minden élményében feltételezett, “abszolút működő” szubjektivitás. E szubjektivitásra irányuló reflexió szituációja az “eleven jelen”, magvát pedig az ego cogitóban feltáruló evidencia alkotja.

Az ego az immanens élményfolyam áramló, most-sokaságában önmagától állandóan elkülönböződő, sok énként vagy az áramlásban fennmaradó identikus énként ragadható meg. Ezek összefüggése, azaz a reflexiós öntudat egysége, úgy gondolható el, hogy az identikus én tükröződik – formálisan ismétlődik, megsokszorozódik – az élményfolyam én-sokaságában.

Husserl tapasztalativá alakíthatónak véli ezt a reflexiós öntudat szempontjából pusztán spekulatív gondolatot: s éppen ez a kérdéses tapasztalat az ego cogito evidens tartalma. A döntő mozzanat az önészlelés végtelen iterálhatóságára történő rámutatás. Husserl az önészlelés eleven jelenén belül formális azonosságban végtelenül ismételhető reflexióban annak bizonyítékát látja, hogy a reflexióban megragadott énben a mindenkor előzetességben maradó reflektáló én lép fel az időben (Husserliana VIII. 90. sk. o.). A mindenkor aktuálisan működő reflektáló én “fellépése” az időben önobjektiváció: az immanens élményfolyam valamely belső időbeli pontjában létezőként rögzített, reflektált énként való megjelenés. Így juthatunk az ego cogito formulaszerű megfogalmazásához: Én mint az önreflexióban az immanens élményfolyam élményeinek énjeként megragadott, reflektált én a reflexióban működő, reflektáló én önobjektivációja vagyok

ii.) Az objektivitás magyarázata: a transzcendentális szubjektivitásból kiinduló világkonstitúció

A gondolkodás végbemenéséről az ego cogitoban szerzett önobjektivációs központi tapasztalati minta bontakozik ki aztán a transzcendentális szubjektivitásból kiinduló világkonstitúció feltárásában a természetes beállítottság objektivitástudatának magyarázataként. A transzcendentális szubjektivitás egésze az ego cogitóból kiinduló három különböző irányú gondolati mozgás mentén közelíthető meg. A három transzcendentális eljárásmód (a statikus, genetikus, illetve interszubjektív, konstitutív módszerek) az epokhéban elénk kerülő élményáramot a transzcendentális szubjektivitás különböző absztrakt rétegeire (transzcendentális ego, monadikus ego, interszubjektív monászközösség) visszavezetve, ezek szempontjából tárja fel.

A transzcendentális ego fogalma az immanens élményfolyambeli sokaságnak a tiszta énszerűség avagy a tiszta gondolkodás, tiszta észműködés szempontjából való összefüggésének, statikus–strukturális (azaz mindenhol érvényesülő, ámde sehol sem lokalizálható) – vonásainak spontán idealizációs felismerésekben – mondhatnánk “világötletekben” – történő felfedő megtapasztalását jelenti. Az így megragadott élményfolyam a világ mint ideális értelem-összefüggés.

A monadikus ego (egy ágostoni párhuzammal élve: a “belső ember”) a belső időbeli immanens élményfolyam – immár a transzcendentális ego önobjektivációiként felfogott– én-sokaságának általános, belső időbeli egy énben való egyesíthetőségét fejezi ki. A belső időbeli önobjektiváció az “első” világképzés, amely egyúttal hozzáférhetővé teszi a monadikus aktív és passzív értelemgenezist is, mint az ideális értelem-összefüggésként megragadott világ időben fennmaradó és kibontakozó, én általi birtoklását.

Az intermonadikus közösség fogalma a sok monász egyetlen, külső, objektív téridőbeli világban, a természetes tapasztalat életvilágában való egyesíthetőségét ragadja meg. E “második” objektív világképzés hozza létre mindennapi életvilágunkat és a természetes beállítottság transzcendencia-tudatát. Az objektív világ létrehozása a közösségivé válásban megy végbe, amely a – tágan értelmezett – kommunikatív normalizáció folyamata: a világképzetek állandó kölcsönös korrekciója a tapasztalásban, a megfontolásban és a cselekvésben, amely a szubjektív világképzetekből a korrekciós homogenizálás – bizonyos értelmezések kiválasztása és mások kizárása – révén egy azonosságtartalommal mint harmóniamaggal bíró, mindenki számára érvényes világot hoz létre, s így folyamatában már mindig is meglévőként és továbbértelmezhetőként előlegez egy ilyen identikus világot. A szubjektív világképzetek pedig a már mindig is előzetesen adott, objektív világ puszta jelenségeivé alakulnak át. Így jön létre a természetes beállítottság objektivitástudata!

II. A transzcendentális filozófiai gondolkodás mint regresszív extázisban végbemenő kommunikatív normalizáció

Most szeretnék egy további interpretációs lépést tenni az előzőekben jelzett Husserl-értelmezéshez⁴ képest. Mindössze az interpretációs ötlet felvetésére szorítkozom.

Husserl “munkafilozófiaként” jellemzi a fenomenológiát. Célom: érzékeltetni a husserli filozofálás-elgondolás egy olyan értelmezésének ötletét, amely mintegy sémaként egyfajta utat nyithat a gondolkodásunk tapasztalatával való konkrét munkához. Bálint Mihály “alkotás”-fogalma (Az őstörés Akadémiai Kiadó 1994), Donald W. Winnicot “átmeneti tárgyakról/jelenségekről” alkotott elgondolása (Játszás és valóság Animula 1999), valamint Daniel N. Stern korai szelffejlődés-koncepciója (A csecsemő személyközi világa Animula 2002) nyújtottak a gondolkodás tapasztalatának pszichológiai megértését illetően bizonyos fogódzókat számomra. Mindhárom munkában közös vonás, hogy – Freudhoz képest, aki döntően a későbbi ödipális korszakra koncentrált – a személyiség fejlődésének preverbális időszakára nyúlnak vissza, és ebből kiindulva kísérlik meg felfedni az én-, a tárgy-, illetve világtudat kialakulását.

Egy testi tapasztalás egyszerűsítő példájával szeretném érzékeltetni a regresszív extázisban végbemenő kommunikatív normalizációs valóságképzés gondolatát. Képzeljük el és éljük bele magunkat egy gondolataiba merült magányos sétáló helyzetébe, aki történetesen figyelmét a járására összpontosítja, még konkrétabban talpa és a föld érintkezési felületére a lépéseknél. Lehet ez erdei ösvényen, kihalt országúton vagy akár a nagyvárosi forgatagban. A fontos a belső elmélyülés a sétában, a figyelem koncentrálása a járás, a talpfelület testérzeteire.

Ami történik: a járás trivialitásának elvesztése. Járásunk korábban megszokott, magától értetődő stílusa (reflektálatlanul érvényesített normalitás) lebegő távolságba kerül (epokhé) a lépéseinkre koncentráló figyelemben felmerülő észlelések sokféleségének, spontán áramlásának beindulásával (immanens élményfolyam). A testbe kerülés tapasztalata ez: a közvetlen (testi) jelenlét önmagunk számára önmagunk észlelésében (az ego cogito párhuzama). A külső világ eltávolodásán túlmenően még kétféle belső projekció, intencionális kivetülés – a saját emlékeknek, illetve mások felidézésének – elengedése, felfüggesztése révén kerülhetünk bele az ilyen önészlelés tiszta jelenébe (az eleven jelen reflexiós szituációjának példája).

Fenntartva ezt az eleven jelent (egy metaforával kifejezve: a csukott szem bensőségességét a nyitott szem mellett is) fokozatosan vonjuk be újra az elengedett projekciókat és a környezet személyeit és tárgyait. Az ebben a folyamatban lejátszódó történést a következőképpen magyarázhatjuk: az előrehaladó és összesűrűsödve megtartott észlelésekben, az önmagammal, a környező világgal és másokkal való találkozások legtágabb értelemben vett kommunikációs folyamatában az előzőleg elengedett kétféle projekció újraképződése, újranormalizálódása megy végbe a közvetlen testélmény eredeti tapasztalatából (kommunikatív normalizációs valóságképzés).