Garaczi Imre

A filozófia története és a történelem filozófiája

Széljegyzetek Bertrand Russell A nyugati filozófia története című művéhez

Russell könyve előszavában ezt írja: “Ha létezik egység a történelem menetében, ha van belső kapcsolat az előzmények és a későbbi történések között, akkor ezek kifejtéséhez az egyes korszakoknak szükségképpen egy ember gondolkodásában kell összpontosulniuk. A Rousseau-kutató esetleg nehezen boldogul kutatása tárgya és a Platón- vagy Plutarkhosz-korabeli Spárta összefüggéseivel, a Spárta történetével foglalkozóban aligha tudatosul a hobbesi, fichtei vagy lenini filozófiával való kapcsolat. A jelen mű egyik fő célkitűzése éppen az, hogy rámutasson az ilyen összefüggésekre, s ezt valóban csak átfogó tanulmány képes megtenni.”(1)

Ez a program rámutat a filozófiatörténet-írók mindenkori vágyára, hogy az életvilág, a történelem és az eszmék összefüggéseiben megleljék az ősprincípiumot, a titokzatos belső kapcsolatot, a múlt eltűnt vagy feledésbe merült orfikus kútjának mélységesen mély tartalmait. Mindez párosul a természetesnek tekintett teleologikum értelmet adó, ok-okozati folyamatszerűségével, s innen már csak egy lépés az elméletszövések azon típusa, amely valamiféle haladás- vagy fejlődéselméletet implikál. Ennek fényében a filozófiatörténetek két alaptípusát különböztetjük meg: az egyikben a filozófiai elméletek szinte légüres térben, viszonyítási lehetőségek nélkül jelennek meg, míg a másikban a filozófusok gondolatai az adott korok eseményeihez, folyamataihoz köthető módon kerülnek bemutatásra.

Russell ez utóbbi forma híveként rajzolja meg a filozófiai elméletek történeti kronológiáját: “…megpróbáltam – az igazság sérelme nélkül – minden filozófust úgy megjeleníteni, mint szűkebb környezete termékét, azaz mint olyan személyiséget, akiben kikristályosodtak és koncentrálódtak azok a gondolatok és érzések, amelyek homályos és szétszórt formában jelen voltak közössége tagjainak gondolkodásában. Mindez azzal járt, hogy itt-ott tisztán társadalomtörténeti fejezeteket kellett beiktatnom.”(2) Az előszóban Russell megjegyzi azt is, hogy elsősorban azokat a történeti eseményeket és filozófusokat mutatja be, amelyek befolyásoló módon járultak hozzá a filozófiatörténet egészéhez, s még hozzáteszi azt is, hogy “A filozófia kezdettől fogva sem csupán iskolák vagy egy maroknyi tudós férfiú ügye volt, hanem valamely közösség integráns részét alkotta, s én, mint ilyent szándékozom vizsgálni.”(3)

Russell az előszóban lakonikusan megjelölt filozófiatörténet-írói feladatait a mű bevezetésében bővebben is kifejti. Rámutat arra, hogy az “életről” és a “világról” alkotott filozófiai fogalmaink egyrészt az emlékezetünkben őrzött vallási és etikai meggyőződéseinkből, valamint “tudományosnak” nevezhető vizsgálódásainkból fakadnak. A filozófia fogalmát elég tágan értelmezi. Úgy véli, hogy ez valahol a teológia és a természettudomány között helyezkedik el. Ezt azzal támasztja alá, hogy “A teológiához annyiban hasonlít, hogy olyan, az anyaggal kapcsolatos spekulációkat foglal magába, amelyeket a tudomány még nem igazolt, annyiban viszont a tudományhoz húz, hogy inkább az értelemre apellál, semmint a hagyományosan vagy a reveláción alapuló tekintélyre.”(4) Eszerint az igazolt, határozott tudás a tudományhoz sorolandó, míg a nem bizonyított, hipotetikus ismeret – mint dogma – a teológiához.

Tehát a filozófia mezsgyéje egy köztes terület, egy lakatlan gyepű, amely mindkét oldalról támadásoknak van kitéve. Ezután a természettudósi attitűdjét meghazudtoló módon megjegyzi, hogy “A tudomány szinte a gondolkodó elméket foglalkoztató egyetlen kérdésre sem tud választ adni, míg a teológusok hitelvű válaszai ma már nem olyan meggyőzőek, mint az elmúlt évszázadokban voltak.”(5) Ezután teszi fel a filozófia örök kérdéseit a szellem és anyag kapcsolatának misztikus ködétől kezdve a teleológiai és eszkatológiai entitásokon át a létezés problematikájáig, s a bölcsesség és a legfőbb jó értelmezésétől a kozmikus világ titkáig; nem feledkezve meg arról sem, hogy a kézzelfogható világegyetemünk a fennmaradás vagy a pusztulás felé halad-e?

Mindez a filozófiai gondolkodás feladata. Ám ismét úrrá lesz rajta a természettudósokat ritkán jellemző szkepticizmus: “Ezekre a kérdésekre nem adnak választ a tudományos kísérletek.”(6) Persze, ezt az álláspontját néhány gondolattal arrébb úgy finomítja, hogy elismeri a tudomány ismereteinek fontosságát ugyan, de a filozófia kérdéseihez képest ezeknek csekély a jelentősége. Itt Russell megfeledkezik arról, hogy valójában az egyes tudományok igazolt és hosszú távon fennmaradt eredményei biztosítják a filozófia számára a materiális élet részleteinek gazdagságát, érvalapjait, amelyek szinte minden filozófiai elmélet plauzibilitásához a filozófiai eszközökön kívüli támpontokat szolgáltatják. Ezután Russell a tudományról, a teológiáról és a filozófiáról folytatott tépelődéseit így zárja: “A mai korban a filozófia tanulmányozásának talán éppen az a legfontosabb feladata, hogy megfogalmazza: miként lehet élni bizonyosság nélkül, de mégis úgy, hogy a kétkedés ne bénítsa meg létünket.”(7)

Mindebből természetes módon adódik számunkra az a kérdés, hogy vajon az emberlét reális célja-e az, hogy szert tegyünk akár a túlnyomórészt, vagy akár az abszolút bizonyosságra. Nem oly rég tette közzé az egyik legelismertebb tudományos folyóirat a 21. század emberiségének azt a 125 legfontosabb alapkérdését, amelyek előtt az egyes szaktudományok mindmáig értetlenül állnak. (New Scientist Online 08.11.) Eszerint az ember és a kozmosz legalapvetőbb kérdései még szinte teljesen nyitottak. Csak néhány olyan megoldatlan kérdést emelünk ki a 125-ből, amelyeknek fontos filozófiaelméleti következménye is lehet: egyelőre például misztikus köd veszi körül azt a kérdést is, hogy miből áll a világegyetem. “Az anyag csak kb. 30%-át teszi ki, a többi a titokzatos antigravitációs erő, a sötét energia. A sötét energia mibenléte ma a fizika legsötétebb területe. Nem könnyebb a következő kérdése sem: mi a tudat biológiai alapja? Elmélet több is van, de kevés a megbízható adat… Egyesíthetők-e a fizika törvényei? Nem született még meg az elektrongyenge, az erős és a gravitációs kölcsönhatás leírása egyetlen elmélet keretében. Vannak kezdeti eredmények, a szuperhúr-elmélet tűnik a legígéretesebbnek. Hogyan lehet az emberi életet meghosszabbítani? A szakemberek egyik csoportja szerint a száz-száztíz évet meghaladó élettartam általánossá tehető, mások kétségbe vonják a lehetőséget… Egyedül vagyunk a Világegyetemben? Nem valószínű. Az a nagy kérdés, mikor leszünk képesek műszaki megoldást találni idegen intelligenciák felderítésére… Hol és mikor kezdődött a földi élet? Ötven éve keresik a választ, ígéretes kutatási programok zajlanak. Mi határozza meg a fajok diverzitását? Ha erre választ találunk, akkor megérthetjük a korábbi kihalási hullámok természetét, és stratégiát dolgozhatunk ki a kihalás csillapítására… Hogyan alakult ki a kooperatív viselkedés? Evolúciós játékelméleti modellekkel számszerűsítik az együttműködést, megjósolják, milyen viselkedés várható különböző körülmények között. A modellek még nem tökéletesek, a játékelmélet fejlődésétől várható, hogy világosabb képet kapunk a bonyolult társadalmakat kormányzó szabályokról. Hogyan alakult ki az összkép a biológiai adatok halmazából? Senki sem tudja, hogy az intenzív interdiszciplináris kutatások és a növekvő számítógépi teljesítmény révén képesek lesznek-e a kutatók átfogó, rendszerezett képet alkotni az élet működéséről… A kvantumhatározatlanság és non-lokalitás mögött mélyebb elvek húzódnak meg? A kvantumelmélet egyenletei elképzelhetetlen viselkedésmódokat engednek meg a parányi objektumoknak. Reménykednek, hogy egyszer túl lehet jutni ezen a kényelmetlenségen, amelyet Einstein így fogalmazott meg: ”Nem hiszem, hogy Isten kockával játszana.”… Továbbra sem lesz igaza Robert Malthusnak? Sürgető kérdés: vajon a jelenlegi életszínvonal fenntartható-e a szükséget szenvedők helyzetének javításával együtt? Hogyan élhet az emberiség fenntartható módon a biodiverzitás megőrzésével együtt?”

Nem ugyanabban a cipőben járunk-e ezzel a kérdéssel kapcsolatban is, mint a magunk teremtette Isten trónfosztásával összefüggésben: Isten halálával az autonóm ráció válik Istenné? A transzcendens Isten helyét átveszi az evilági technokrata és digitalizált ember-isten? Nem az-e a valószínűbb – Russellel szemben –, hogy a bizonyosság mind filozófiai és mind tudományos értelemben kontingens jellegű, azaz az emberiség fennmaradásának záloga a korlátozott bizonyosságok tudása, s el kell fogadni, hogy bármely episztemológia csak agnosztikus rend alapján releváns. Ezek a kérdések már Russell számára is nyitottak voltak, s elsősorban a matematika és a fizika módszereivel kísérelte meg megfejtésüket, majd a Principia Mathematica megírása után úgy érzi, hogy megszabadult a szimbolikus, deduktív gondolkodás légkörétől, és arra a megállapításra jut, hogy a tudás nem “éles” fogalom, hanem beleolvad a mindenkori “valószínű véleménybe”. Feltételezi, hogy a magától értetődőségnek különféle fokozatai vannak, s egy általános kijelentésről akkor is formálhatunk bizonyos ismeretet, ha igazságának eseteiről nincs tudásunk.

Russell gondolkodására ebben az időszakban komoly hatást gyakorol Whitehead új módszere, amelynek lényege, hogy a pontokat, az időpillanatokat és a részecskéket mint véges kiterjedésű események halmazait szerkeszthetjük meg. Ebből Russell arra következtetett, hogy az elméleti fizikában használt fogalmaink jellege elsősorban a matematikusok ötleteiből származik, semmint a világ valódi természetéből. Ez az új szemlélet már tükröződik az 1914 tavaszán, Bostonban tartott előadásban, amelynek témája a külvilágról való tudásunk volt. Ebben az észlelés és a fizikai tudás kapcsolatával foglakozott. Feltételezi, hogy létezik a szem érzőideg-végződésétől az agyi központig egy oksági láncolat, és feltételezi azt, hogy amit látunk, az elsősorban attól függ, hogy mi történik az agyban. “Ha ugyanazt az agyi állapotot valami, a szokásostól eltérő ok állítja elő, létrejöhet egy olyan vizuális érzet, amely nincs a szokásos módon kapcsolatban valamely fizikai objektummal. Az ilyen típusú jelenségek nemcsak speciálisan a látási érzékre vonatkoznak. Ezt tapasztalhatjuk annak az embernek az ismert példáján, aki fájdalmat érez a nagy lábujjában, noha a lábát amputálták. Az effajta érvek világosan megmutatják, hogy amit közvetlenül tapasztalunk, az nem lehet külső tárgy, amellyel a fizikus foglalkozik, és mégis: csupán az, amit közvetlenül tapasztalunk, szolgáltat alapot arra, hogy higgyünk a fizika világában.” (8)

E kérdés megoldásával kapcsolatban Russell a szolipszizmus álláspontjára helyezkedik, azaz nem feltételez érvényes alapot arról, hogy bármit is állítsunk vagy tagadjunk, kivéve saját tapasztalatainkat. Ezt követően jut arra az álláspontra is, hogy a térnek nem három, hanem hat dimenziója van, ugyanis figyelembe kell venni azokat a látványalakzatokat is, amelyek nem közvetlenül érzékelhetők. “A napot a köd vörösnek mutatja, a vékony felhőket elmosódottnak, a teljesen átlátszatlan anyag pedig megszüntet mindenféle vele kapcsolatos vizuális jelenséget. Ha “jelenségről” beszélek, nem csupán arra gondolok, amit az emberek látnak, hanem olyan történésekre is, amelyek azokon a helyeken vannak kapcsolatban a nappal, amelyeken észlelő nincs jelen. Ha a közvetítő közeg szemet és látóideget is tartalmaz, akkor a napnak így keletkező jelensége az, amit lényegesnek lát valaki. Egy adott objektum különböző helyekről származó jelenségeit – mindaddig, amíg ezek “szabályosak” –, amennyiben a jelenségek vizuális természetűek, a perspektíva törvényei kötik össze egymással. Ezekhez bizonyos vonatkozásban hasonló törvények érvényesek akkor, ha e jelenségek természete olyan, hogy más érzékszervek által felfoghatók.” (9)

Mindezek alapján Russell azt javasolja, hogy az eseményeket gyűjtsük kötegekbe, s ezeket úgy érti, hogy az egy dologra vonatkozó jelenségek helyett az egy fizikai helyen lévő jelenségekre vonatkoznak. Ebből következően tartja az egy fizikai helyen jelen lévő események összességét perspektívának. Tehát észleleteink mindenkori összessége egy adott időpillanatra vetítve hoz létre egy bizonyos perspektívát.

E módszerével Russell azokat a rejtélyeket, lényeges, de megválaszolatlan kérdéseket kívánja tisztázni, amelyek kapcsolatának döntő lényege az elme és az anyag közötti viszony. Russell szerint a fő problémát az okozta, “hogy nem tettek különbséget a bármely adott észlelettel együtt járó három hely között, amelyek: 1) az a hely a fizikai térben, ahol a “dolog” van; 2) az a hely a fizikai térben, ahol én vagyok; 3) az a hely a perspektívámban, amelyet észleletem más észleletekhez való viszonyában elfoglal.” (10)

E megállapítását Russell ugyanolyan jelentőségűnek tartja, mint amilyen Einstein általános relativitáselmélete, ugyanis szerinte ezek az elméletek túlmennek azon, amit a tények bizonyítanak, és így időlegesen elfogadhatók. Talán nem tűnik túl merész kijelentésnek ezzel kapcsolatban az az antropológiai párhuzam, hogy bármely abszolút vagy abszolútra törekvő beteljesülés azonnal átvet a kitűzött cél ellenébe, a pusztulásba, hanyatlásba.

Ezt a vívódást szemlélteti Russell az Amit a szabad ember imád című esszéjének következő gondolatával: “A tények világa azonban végül is nem jó; és amikor ítéletünket alávetjük a tényeknek, ebben jelen van a szolgaság eleme, melytől meg kell tisztítani gondolatainkat. Mert mindenben helyes felmagasztosítani az ember méltóságát, felszabadítva őt, amennyire csak lehetséges, a nem emberi erő zsarnoksága alól. Amikor tudatára ébredünk annak, hogy az erő alapjában véve rossz, hogy a jót és a rosszat ismerő ember csupán tehetetlen atom egy olyan világban, mely nem rendelkezik ilyen ismerettel, akkor újra előttünk a választás: az erőt vagy a jóságot kell-e imádnunk? Mit válasszunk, azt-e, hogy Istenünk létezik és rossz, vagy azt, hogy saját lelkiismeretünk teremtményének ismerjük el? A válasz döntő jelentőségű, és mélyen befolyásolja egész erkölcsiségünket.”(11)

A kérdésre Russell pragmatikus választ nyújt. Szerinte, a világegyetem tényei és az eszmények közötti viszony minőségein múlik az emberi létkiteljesítés - adott történeti periódusban aktualizált - megvalósítása. Russell egyszerre filozófus és természettudós. Sokszor vívódik e két attitűd között a történeti és a filozófiai tények és folyamatok megítélésében, sőt olykor teret enged akár miszticizmusra hajló és romantikus hangulatainak is: “Valljuk be magunknak, hogy ezen az általunk ismert világon sok olyan dolog van, mely jobb lenne, ha másképpen volna, és hogy az eszmények, melyekhez ragaszkodnunk kell, nem valósulnak meg az anyag szférájában! Őrizzük meg tiszteletünket az igazság és a szépség, a tökéletesség azon eszménye iránt, amelynek elérését az élet nem engedi meg számunkra, noha e dolgok egyike sem találkozik a tudattalan világegyetem helyeslésével! Ha az erő rossz – és annak látszik –, vessük ki szívünkből! Ebben rejlik az ember igazi szabadsága: az elhatározásban, hogy nem imádunk más Istent, csak akit a jó iránti szeretetünk maga teremtett, hogy csak azt a mennyországot tiszteljük, mely legjobb perceink belátását inspirálja, …magasabb törekvéseinkben azonban szabadok vagyunk: szabadok embertársainktól, szabadok ettől a jelentéktelen bolygótól, melyen testünk tehetetlenül vánszorog, sőt, amíg élünk, szabadok a halál zsarnokságától.”(12)

E tépelődések a tudomány és a filozófia között végigkövetik Russell filozófiatörténetét is, amely interdiszciplináris kompiláció, s ezt abban a jó értelemben állítjuk, hogy a könyvnyomtatás feltalálása óta napjainkig eltelt időszak kb. félezer filozófiatörténete közül a legszélesebben nyitja meg az európai filozófia folyamatainak tárgyalását más tudományok felé. Módszerének egyedisége abban áll, hogy szabad, esszéisztikus stílusban és funkcionálisan váltogatja az egyes filozófiai problémák értelmezésének a filozófián kívül eső tudományok segítségével történő bemutatását.

A monumentális munka többféle olvasat alapján is értelmezhető, hiszen a filozófiai művek, személyiségek és iskolák bemutatása mellett és közben egy plasztikusan megformált, átfogó, európai kultúr- és civilizációtörténet is kirajzolódik előttünk, de ugyanúgy kaphatunk – a mű egy másik szegmensét értelmezve – egy európai állam- és politikatörténetet is, majd megint egy másik olvasatban rajzolódik ki előttünk egy tudománytörténet, sőt, amikor a középkort vizsgálja, vallásszociológiai folyamatokra is figyelemmel tekint.

A mű szerkezete a hagyományos hármas felosztást követi: antikvitás, középkor, újkor; s ezen belül szinte kínosan arányos: az antikvitás és az újkor azonos terjedelmű, míg a középkor 1200 esztendeje az előbbiekhez képest félakkora lapszámú, s ebbe szövi bele röviden – kitekintésként – az arab filozófiát. A keleti filozófiák hatásait pedig csak néhány mondatban villantja fel. Ez a kaleidoszkópszerű sokszínűség ugyanakkor a mű grandiózus méreteit tekintve sem teszi áttekinthetetlenné a koncepció fő irányait. Mindezt azzal biztosítja, hogy különleges figyelmet fordít a klasszikus filozófiatörténeti toposzok arányos alkalmazására. Az egyes fejezetek bevezetésében először a társadalom- és politikatörténeti hátteret jellemzi, majd doxográfusként eleveníti meg az egyes iskolák és személyek felfedezéseit és bizonyításait. Eközben ugyan gyakorta elég hosszú a biográfiai tények és adatok sorolása. Ezt egyébként igyekszik oldani a személyiségrajzok karakterformálásaival. Például Schopenhauer működésének bemutatása során a filozófiai rendszer alakulását a magánéleti eseményekkel szoros összefüggésben jeleníti meg. Ez írja róla: “Általában bőségesen, jó éttermekben étkezett; volt egy sor közönséges érzéki, de nem szenvedélyes szerelmi kalandja; rendkívül veszekedős természetű és fösvény volt… Egész életében nehéz bármilyen erényére is bizonyítékot találni, hacsak állatszeretetét nem tekintjük annak, melyet olyan fokig vitt, hogy tiltakozott a tudomány érdekében folytatott élve boncolás ellen; minden más tekintetben teljesen önző volt. Nehéz elhinni, hogy egy olyan ember, aki mélységesen hitt az aszketizmus és a rezignáció erényében, soha életében még csak meg sem próbálta, hogy meggyőződését tettekben is kifejezze.”(13) Ezután és végül így mér végső csapást filippikájában Schopenhauerre: “… filozófiájának mint a történeti fejlődés egy fokának, bizonyos jelentőséget kell tulajdonítanunk következetlenségei és itt-ott tapasztalható sekélyessége ellenére is.”(14)

Russell a biográfiai toposz gyakori alkalmazásával a görög hagyomány, s azon belül Diogenész Laertiosz követője, s ez maga után vonja azt is, hogy rendszeresen megjelennek a “szigorú” filozófiai gondolatok között a személyekhez fűződő pletykák is.

Ugyancsak alkalmazza az 1500 esztendőn keresztül közkedvelt kommentár toposzát is, s ezen belül egy fragmentum néhány soros szakaszát értelmező keimenont. Így a 126 fennmaradt hérakleitoszi töredék majd felét szemügyre veszi. Hérakleitosz bemutatása közben itt is – váratlanul – felvillant a tűz filozófusának személyiségéből egy vonást: “Amennyire töredékei alapján megismerhetjük, Hérakleitosz nem igazán tűnik szeretetre méltó egyéniségnek… Egy kivételével, csupa rosszat mond kiváló elődeiről is.”(15)

Mindezek alapján látható az a törekvés, hogy Russell kiemelkedően fontos szerepet tulajdonít a filozófiai világképek megrajzolásában a filozófus személyiségének, magán- és közéleti sorsának.

Történetfilozófiájában középponti szerepet tölt be az adott korszak bölcseleti elméleteinek és a történelem eseményeinek összefüggésrendszere. A múltat nem önmagában álló objektumként jeleníti meg, hanem azt vizsgálja, hogy a szubjektum ezt evidenciaként kezeli, avagy sajátos önmeghatározásként. Az evidenciák kezelése Russell szemléletmódjában mindig valamilyen viszonyt feltételez, amellyel rámutat egy-egy korszak látás- és gondolkodásmódjára. Ezzel jellemzi e viszony különös voltát és tagolását.

Lucien Braun szerint “…az evidencia mint evidencia nem rögzíthető. Az evidenciákat az általunk hagyott nyomokból próbáljuk kimutatni, az egymásra következő emlékezésnek és az ezen emlékezésekre vonatkozó elméleteknek a diszkurzív szerveződéséből próbáljuk kiérezni őket… A történelmi művek és az elméletek a valóságos és empirikus erőfeszítéseket reprezentálják, valamint annak szükségletét, hogy választ találjunk a múltra, s így annak szükségletét is, hogy érvényre juttassuk a lehetetlent, azaz az evidencia egészét.” (16)

Russell az evidenciák autorizált tudását nem magára az evidenciára mint hagyományra vezeti vissza, hanem a biográfiák, a didaktográfiai szokások és a kommentárok egyéb adataira és ítéleteire is visszavetíti. A kommentárok figyelembe vétele csak szigorú kritikai feltételek alapján lehetséges, hiszen könnyen egy hamis alapokon vagy pletykán alapuló gyakorlat uszályába kerülhetünk. Ezért is kell óvatosan olvasnunk például Diogenész Laertios művét. Russell számára a múltbeli evidencia mindig új szempontok alapján jelenik meg, gyakorta már nem evidenciaként, hanem annak nyomaként, a diskurzusban való jelenlétként. Ennek jelentősége Braun értelmezésében “… az emlékezet számára mindig a szöveggel szembeni távolságtartásként jelent meg. Ami bennünket a múltbeli visszaemlékezésekben – azaz a számunkra immár nem evidens visszaemlékezésekben – érdekel, az nem a tudás szó szerint való volta, hanem azok a formái, amelyeket még ma is elfogadunk, amelyek még ma is szólnak hozzánk… A múlt aktualitása annyit jelent ma számunkra, hogy valamit, ami már nem jelenvaló, jelenvalóként gondolunk újra.” (17)

Russell számára a filozófiatörténet múltbeli formái nem tanok, hanem olyan illusztrációk, amelyek évszázados kutatásokat foglalnak magukba, s tudatformákat, magatartásmódokat konstruálnak. A toposzokban megjelenő evidenciákat olyan különleges alakzatoknak tekinti, amelyeket saját kora és az adott kor ismereteinek kettős értelmezésében tesz mérlegre. Ennek érdekében gyakorta rántja le a leplet az egyes evidenciák bizonyosságáról. Ez a szemlélet jelenik meg Kant és Hegel bölcseletének értelmezésében is. Az előbbi bemutatását így kezdi: “Immanuel Kant számít általában a legnagyobb újkori filozófusnak; én a magam részéről nem osztom ezt a nézetet, de ostobaság volna nem elismerni különleges jelentőségét.” (18)

A két nagy német idealista jellemzésében Russell hideg és tárgyilagos; itt nem engedi szabadjára maliciózus iróniáját. Számára sokat jelent az egyes filozófusokhoz kötődő emberi szimpátia. E szerint Kant és Hegel nem tartozik Russell kedveltjei közé. Annál érdekesebb az a váratlan fordulat, ahogyan Hegel és Schopenhauer közé beiktatja a lázadó lord Byron költészetét. Szinte afunkcionálisnak tűnik ez az intermezzo, hiszen nem a Childe Harold szerzőjének “filozófiáját” jellemzi, hanem Byron kalandos életét rajzolja meg odaadó szimpátiával. A kanti és hegeli rendszer visszafogottan tárgyilagos bemutatása után itt áll előttünk egy dekoratív irodalmi esszé; a maga szórakoztató fordulataival. Természetesen a Byronról szóló fejezet végén rávilágít ennek igazolására, a romantika mindent magába foglaló és mindent az élet felé orientáló vágyáról: “Mint sok más kiválóság, ő is fontosabb igazi énjénél, mint mítosz. És mint mítosz, jelentősége óriási volt, különösen a kontinensen.” (19)

A modern filozófusok közül Russell szerint Spinoza és Leibniz nyújtotta a legnagyobb teljesítményt. Az előbbit még a “legnemesebb és legszeretetreméltóbb” embernek is tartja, míg utóbbit, mint magánembert már szigorúan karikírozza. Spinoza Etikáját teljesen eredeti, önálló műnek tartja. Az Etika legfontosabb mondatának ezt tartja: “Amennyiben a lélek az értelem parancsa alapján fog fel egy dolgot, az egyformán afficiálja, legyen bár jelen-, múlt- vagy jövőbeli dolog ideája.” (20) Ebből fakadóan Russell rámutat arra, hogy Spinoza azok közül a filozófusok közül való, akik a legtöbbet tették azért, hogy megszabadítsák az embert a félelem zsarnokságától. Spinoza a saját életében is megvalósította filozófiai tanításait, hiszen fontosnak tartotta, hogy az általa képviselt érvek szerint élje életét.

Leibniz életművét Russell két szegmensre bontja. Az egyik a nyilvánosságnak szól, amelyben hercegek, hercegnők és uralkodók jóindulatát, támogatását próbálta megnyerni. Ez az életszelet Russell szerint: optimista, ortodox, fantaszta és felszínes. A másik, amely az íróasztalban maradt kézirataiból olvasható ki: mélyebb, koherensebb, jórészt spinozai és elképesztően logikus. Tehát Leibniz életét a látványos népszerűség és a tudósi magatartás kettőssége jellemezte. Russell számára a kéziratokban megmaradt Leibniz eredményei fontosak az európai filozófia számára. Elismeri matematikai géniuszát azzal a fenntartással, hogy “Még monászai is használhatók, amennyiben lehetséges módszereket sugalmaznak a látóérzékre – bár a monászok nyilván nem tekinthetők “ablaktalanoknak”. Amit én személy szerint a legértékesebbnek tartok ebben az elméletben, az a kétfajta tér koncepciója: az egyik, a szubjektív, a monászok érzékelésében, a másik, az objektív, amely a különböző monászok nézőpontjának összegyűjtéséből adódik. Ez a gondolat véleményem szerint ma is használható az érzékelés és a fizika közti kapcsolat kutatásában.” (21)

Russell a nyugati filozófia elbeszélését a XIX. század végi angol-amerikai logikai analízis bemutatásával fejezi be, s itt több helyen is már önmaga tevékenységét is filozófiatörténetként jellemzi, s így vonja meg a bölcselet két- és félezer éves mérlegét: “A filozófia egész története során két, egymáshoz nehezen illeszkedő részből állt: egyfelől a világ természetéről szóló elméletből, másfelől az optimális életmód etikai vagy politikai tanából.” (22)

E két tárgykör egyeztetése a filozófusok öröksége és beteljesíthetetlen feladata. Egy azonban abszolút bizonyosságként, evidenciaként vehető alapul: a tudományos igazmondás és az előítélet-mentesség kell, hogy átszője gondolkodásunkat: csak így lehetséges számunkra a kölcsönös megértés és az élhető életideál hirdetése, s mindehhez – Russell ajánlásával – tekintsük zsinórmértéknek Spinoza Etikájának befejező szavait! “A bölcs ember, amennyiben mint ilyent tekintjük, alig indul fel lelkében, hanem bizonyos örök szükségszerűség szerint tudva önmagáról, Istenről és a dolgokról sohasem szűnik meg létezni, hanem mindig igaz lelki megelégedés birtokában van. Ha mármost az idevezető út, amint megmutattam, nagyon nehéznek látszik is, mégis megtalálható. S bizonyára nehéznek kell lennie, hogy oly ritkán akadnak rá. Mert hogyan volna különben lehetséges, ha szemünk előtt volna az üdvösség, s elérhető volna fáradság nélkül, hogy csaknem mindenki elhanyagolja? De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka.” (23)

Jegyzetek

1. Bertrand Russell: A nyugati filozófia története. Göncöl Kiadó, Budapest 1994. 9.o., fordította: Kovács Mihály (a továbbiakban Russell)

2. In: Russell 9.o.

3. In: Russell 10.o.

4. In: Russell 11.o.

5. In: Russell 11.o.

6. In: Russell 11.o.

7. In: Russell 12.o.

8. Bertrand Russell: Filozófiai fejlődésem. Gondolat Kiadó, Budapest, 1968. 144.o. Fordította: Fehér Ferenc. (a továbbiakban Filozófiai fejlődésem)

9. In: Filozófiai fejlődésem 148-149.o.

10. In: Filozófiai fejlődésem 150.o.

11. Bertrand Russell: Amit a szabad ember imád. In: Uő.:Miszticizmus és logika. Magyar Helikon Kiadó, Budapest, 1976, 80-81.o., fordította: Márkus György, (továbbiakban: Amit a szabad…)

12. In: Amit a szabad… 81-82.o.

13. In: Russell 622.o.

14. In: Russell 622.o.

15. In: Russell 55.o.

16. Lucien Braun: A filozófiatörténet története. Helikon Kiadó, Budapest, 2001. 284-285.o. Fordította: Steiger Kornél, (a továbbiakban Braun)

17. In: Braun 285-286.o.

18. In Russell 581.o.

19. In: Russell 617.o.

20. In: Russell 478.o.

21. In: Russell 496.o.

22. In: Russell 680.o.

23. In: Russell 481.o.