Kiss Endre


A filozófia rejtett Bábele

(A klasszikus német idealizmus Bertrand Russell filozófiatörténetében)

Tanulmányunkban először (1) Betrand Russell monumentális filozófiatörténetének¹ szemünkben legfontosabb mai aktualitását jeleznénk. Ezek után (2) megpróbáljuk kijelölni Russell filozófiatörténészi módszerének és koncepciójának közelebbi helyét. Ezt követően (3) számos jellemző példáját idéznénk fel Bertrand Russell

értelmezéseinek és értékeléseinek, amelyekben a megértési esettanulmányok felsoroljuk és általánosítjuk, gazdag és releváns anyag ez a klasszikus német idealizmus és Marx esetében is, amelynek sokszoros tanulságai vannak, a gyakori tárgy-idegenség,  szerző-idegenség, amelyet rendre enyhít, helyenként fel is old Russell egy-egy jó kiindulópontja vagy éleslátása, nem egy esetben pedig egyenesen eredetisége. Russell klasszikus idealizmusképe furcsa keveréke a történetietlenségnek, az idegenségnek, de a kulturális képzeteknek, nem egy esetben a kulturális előítéletnek, az interkulturális, intercivilizatorikus filozofálás alapvető problémáit és nehézségeit testesítve meg. Már most jelezzük, hogy a filozófia e rejtett Bábelének feltárásakor Russell egyes félreértéseit, tévedéseit a legőszintébben nem a filozófus személyes hibájának vagy elégtelenségének tekintjük, de csattanós és releváns példaanyagnak arra, milyen problematikus a filozófiatörténet (de a szisztematikus filozófia számára is), ha eltekint az európai filozófiai fejlődés három fő vonalának reflexiójától. Ezek után (4) a német klasszikus idealizmus (és Marx) értelmezéseinek pozitív csúcspontjaira is kitérnénk, arra, amit Russell nemcsak találóan érzékel és értelmez, de amelyek összefüggéseiben nem egy eredeti és mély felismerést is tesz. Ezt egy igen fontos esettanulmány követi (5), amelynek a klasszikus idealizmus értelmezésén túlmenően általános filozófiai jelentősége is van. Ezt Russell sokrétű és plasztikus Marx-képének (6), a marxizmusértelmezés és a filozófiatörténetírás viszonyának (7) bemutatása követi.

Tanulmányunk címe a modern európai filozófia három hatalmas és sokáig alapvetően eltérő fejlődési irányára utal. A Bábelből akkor lesz rejtett Bábel, amikor erről a filozófiai köztudat és maga a filozófiatörténet is elfeledkezik, és úgy gondolja, hogy minden közelebbi történeti vagy tipológiai vizsgálat nélkül diskurzív viszonyba tudja hozni egymással az egyes nagy irányzatok egyes téziseit és elméleteit. Ez a kiinduló helyzet, ami egyébként Russell művének megírása óta csak még elterjedtebb, mi több, természetesebb lett, összes következményeivel együtt megmutatkozik a Nyugati filozófia történetében. A filozófus egyrészt ugyanis nem rendelkezik annak tudatával, hogy saját álláspontja nem a szisztematikus filozófia valamelyik diszkussziójának része, de a három nagy hagyomány egyikének is képviselője. Miközben tehát, mint Russell is oly sok esetben, a maga szisztematikus álláspontját kívánja érvényesíteni, sok esetben sem e megfelelő történelmi tudás, sem az egyes irányzatok mélyebb eltérései nincsenek birtokában.

Russell számára saját élesen és kompromisszumok nélkül vállalt analitikus álláspontja természetesen szisztematikus hátteret is teremt, miközben a filozófiai interkulturalitás és általában a recepció, de akár az iskolák közvetlen interakciója is a szemantika sajátos filozófiai értelmét aktualizálja. Ez a szemantika nem a primér, nyelvészeti jellegű jelentéstant valósítja meg, de a hagyományokon belüli egyes szemantikák összemérése, a másik vonulatban uralkodó fogalmak értelemadása, illetve az értelemadásban fellépő szemantika eltérő karaktere a lényeges, azaz konkrétan: milyen jelentéseket társít Russell a klasszikus idealizmus alapvető fogalmaihoz, s ezeknek mik a feltételezhető okai.

Az ilyen szemantikai eltérések formailag természetesen az olvasó, a szakértő és a szakma szabad és szuverén, állandóan újra konkretizálható és elvileg újrafogalmazható döntésének vannak alávetve, valójában azonban egy-egy nagyhatású értelmezés évtizedekre, néha még hosszabb szakaszokra is meghatározza egy filozófia értelmezését a másik hagyomány hemiszférájában, a pártatlan ítélkező ugyanis a hatalommentes diskurzusban nem rendelkezik azzal az isteni hatalommal és áttekintőképességgel, ami az eredetihez közeli szemantikának egy másik nagy filozófiai hagyomány horizontja előtti adekvát rekonstrukciójához vezethetne.

A Nyugati filozófia története mai értelmezésekor lehetetlen nem a felszínen egységesülő filozófiai folyamat és diszkusszió és a mélyben meghúzódó három eltérő hatalmas hagyomány kettősségére és ellentmondása láttán a mai európai szellemi és filozófiai folyamatokra gondolnunk.

Úgy éltük át Európa politikai egységét is, mint már teljesen összenőtt és szervessé vált egységet, amiből a volt kommunista országok csak történelmi sorsuk miatt maradtak ki, s azt is csak átmenetileg tették.

Ez természetesen több volt, mint látszat, egy sor adat és tény, jelenség támasztotta alá, mégis éppen napjainkra vált világossá, hogy a végérvényesnek tekintett, szervessé vált egység alatt valódi, összedolgozatlan, egymással szerves kapcsolatban nem álló differenciák nagy sora is létezik.

Anélkül, hogy relativizálni akarnánk egy lehetséges egységes filozófiafogalmat, mindig is hiányoltuk, hogy fokozatosan elhalványult

a közösnek mondható középkori alapokon három, egymástól döntő mértékben eltérő filozófiai fejlődés ténye. Ezek a tizenkilencedik század évtizedeiben valóban intenzíven és egyben kölcsönösen közeledtek egymáshoz. Ez a kiegyenlítődés a filozófia sajátos pluralizmusán belül és az egymást váltó irányzatok ritmusában és dinamikájában azóta is szinte egyenletesen haladt előre.

Úgy gondoljuk, hogy az európai politikai folyamat és a filozófiára irányuló kiegyenlítő szemlélet előrehaladása analogikus viszonyba állíthatók. A mai pillanat éppen olyan, amelyik drámai módon villantja fel a valódi kiegyenlítés és kiegyenlítődés egyre szélesebb rétege alatti történelmi különbségek mélységeit, az egység alatt a pluralizmust, az idegenség számtalan válfaját, a párhuzamosságokat, a hatékony közönyt, az ignoranciát, nem egy esetben az ellenségességet és nagyon gyakran a tájékozatlanságot és ismerethiányt, a viszonyok, fogalmak és jelenségek meghatározó összeméretlenségét.

Bertrand Russell a legigényesebb filozófusok egyike, a maga klasszikus korai, de még egyáltalán nem merev analitikus filozófiai pozícióján. A Nyugati filozófia története szűkebb kortörténeti beágyazottsága érdekes módon a hegeli filozófia irányában intenzívebben aktualizál, mint Marx irányában, a lehetséges elvárásokkal ellentétben nem Marxra vonatkoztatott (sőt, mint látni is fogjuk, a Marxhoz való viszony nagyon is differenciált, maga sem mentes a mű egészét jellemző sokszoros szelektivitástól). Ennek magának is megvan a vezető kortörténeti oka, s ez az, hogy Hegelben jobban meg tudja pillantani a német történelem aktualizálásának lehetőségét, mint Marxban, amiből az is kiderülhet, hogy nem a baloldal (Marx), de éppen a szélsőjobb (Hitler) teoretikus szuggesztiójának hatása alatt dolgozik, ezért Hegelnél (is) keresi a német társadalmat és filozófiát a fasizmussal összekötő szálak konkrét tartalmait, erre erőteljes szálakat vél találni, így az állam, a nép, a háború összefüggésében; a németek történelmi helyének vonatkozásában; a germán szabadság, a protestantizmus összefüggéseiben (amelyekben még originális felfedezései is lesznek).

E vonatkozásokat e tanulmányban nem tudjuk teljes számban felfejteni, bár néhány mozzanatra így is ki tudunk térni. Mindenképpen megjegyzendő azonban, hogy Russellre egy pillanatig sem válik jellemzővé például Lukács György koncepciós logikája, aki nemes vagy kevésbé nemes motívumoktól indíttatva a nagy történelmi tragédiáért közvetlenül tesz filozófiai elemeket vagy filozófusokat felelőssé.

Jó ízelítőt jelenthet Russell érdeklődésének ezen állandó irányára az az észrevétele, hogy 1933 óta Kant kegyvesztett lenne saját hazájában az Örök béke című műnek nemcsak a tézisei, de már pusztán tematikája miatt is.²

Russell filozófiatörténetének nagy problémája nem sajátos, de általános.

Az újkori európai filozófia fejlődésének három fő útvonalát kell megrajzolnia, miközben ő is az egységes európai filozófia elképzelésével rendelkezik. Példájában tehát minden nagy filozófiatörténeti szintézis legnagyobb, immanens, belső problémájára ismerhetünk. Az elvi megoldás szimpla megnevezése természetesen jóval könnyebb feladat, mint a helyes elvek alapján megírt mű megalkotása. Ez az optimum az lenne, amelyik ismerteti a három hagyomány egymástól eltérő fő sajátosságait, felhívja a figyelmet a hagyományoknak már az egyes történeti korszakokban kialakuló közös elemeire, és úgy mutatja be a fokozatos egységesülés folyamatát, hogy ezzel nem sérti meg a három eltérő fejlődésvonal érvényesülését, azaz nem húzza rá idő előtt egyik vagy másik filozófiai kultúra alapfogalmait, mértékeit a többiekre.

A három hagyomány keresztülmegy irányzatokon és korszakokon, azaz egyszerűen szólva (és ennek lesz még szerepe dolgozatunkban), még belső és saját alapon végbemenő struktúraváltásokat is magukban foglalnak az egyes fejlődésvonalak. Ez természetesen ismét feltételezi a szisztematikus és a történelmi nézőpont közötti eltérések kérdését, éles megfogalmazásban azt is, vajon lehetséges-e érvényes, szisztematikus diszkusszió a történeti összefüggések adekvát ismerete nélkül. Ebben az összefüggésben a két radikális véglet elutasítása elfogadott álláspont, de a helyes arány vagy a sikeres szintézis nagyon ritka, erre maga Russell is példa kivételes értékű filozófiatörténeti összefoglalójának minden lehetséges vetületével.

A három nagy irányzat alaphelyzete a filozófiatörténetírás konkrét gyakorlatában azt jelenti, hogy a három egymás mellett fejlődő irány egymásra vetett pillantásai sajátos szervezettségű hermeneutikai problémákat jelentenek, ezek elemi megértésének az aktusaira épülhet csak az értelmezés egyre komplexebb munkája. A három fejlődés egymást megértése sajátos kontrasztív, strukturális viszonyokban jelentkezik, amelyeknek megvan a maguk finomabb idővonatkozása is.

Tanulmányunkban a Nyugati filozófia történetének a klasszikus idealizmusról adott értelmezéseit elemezzük, s ebbe a tárgykörbe belefoglaljuk Marx interpretációját is. A Russell-értelmezés hermeneutikai-filozófiai alapjelensége következik az eddigiekből, a történeti és szisztematikus mozzanatok sajátos helyi értékéből a három nagy fejlődésvonalban realizálódó “nyugati” filozófia összefüggésében. Nem Russell az egyetlen, aki a maga analitikus, pozitivista típusú, kriticista jellegű gondolkodásából kiindulva nem tud mit kezdeni a német klasszikus filozófia egymást sebesen követő és egymástól egyben relevánsan el is térő fogalomalkotási és tárgykonstituciós eljárásaival. Hiszen ez a klasszikus idealista filozófia kiindul Kant kriticista-empirista fogalmalkotó-tárgykonstituciós eljárásaiból, majd Fichténél létrehozza egy új, más típusú, a filozófiatörténet leggyakrabban használt fogalma szerint “transzcendentálfilozófiai” fogalomalkotását és tárgykonstitucióját, amely immár mint hegemónná váló típus megalapozza mind Hegel, mind Marx, mind egymástól, mind pedig már Fichtétől is eltérő fogalomalkotását és tárgykonstitucióját. Éppen ez a specifikus sajátossága a német filozófiának az, ami az angolszász filozófiai perspektívából (s természetesen nem csak abból) sem történeti, sem szisztematikus szempontból nem bizonyult értelmezhetőnek. Eközben azon is lehet vitatkozni, hogy az a filozófiai folyamat, amit Kant és a Kant-utániság közösen alkot, pontosan hány fogalomalkotási és tárgykonstituciós változattal rendelkezik, az azonban kétségtelen, hogy a Russell-típusú értelmezés nagyjából adekvátan képes értelmezni a kanti fogalomalkotás/tárgykonstituciót, miközben a Fichte–Hegel–Marx-vonal többé-kevésbé ismeretelméletileg kívül van a filozófiai számára elismert határain.

Russell Filozófiatörténetében is elégségesen érzékelhető jelenség, hogy egy olyan filozófia közvetítése és megértetése, amelynek legalapvetőbb episztemológiai fundamentumai ilyen ingatagnak tűnhetnek, természetesen nem lehet problémamentes vagy adekvát egy másik filozófiai horizont fennhatóság alatt. Fichte, Hegel és Marx filozófiai megjelenítése magán fogja viselni az alapok iránti mély kétely és bizalmatlanság nyomait. De még ennél is fontosabbnak tűnik a fogalomalkotás/tárgykonstitució az európai filozófiai egységesülés és dialógusképesség szempontjából abban az összefüggésben, hogy ez a szemlélet (Russell sem) veszi észre a pozitivitás, sőt a pozitivizmus elemeit a német klasszikus idealizmus hagyományának fejlődésben. S mivel ez így van, nem a rekonstruálható közös pozitív/pozitivista elemek talaján végzi el rekonstrukcióját, de a Kant utáni folyamatot egyenesen pozitivizmusellenességnek, sőt, nem egy esetben a pozitivizmus kifejezett alternatívájának fogja fel.³

Russellt pozitívan különbözteti meg az angolszász filozófia kultúra átlagától, hogy mind Hegel mind Marx filozófiáját fundamentális nehézségei ellenére is igen komolyan értékeli, sőt, vezető alapgondolataik feltárására és megnevezésére is törekszik. Így Hegel filozófiai alapgondolatát egyfajta holizmusban, Marxét pedig egy fajta aktivizmusban, illetve pragmatizmusban pillantja meg. Mindkét kiindulópont adekvát, különösen, akkor ha emlékezünk arra, hogy azok a filozófiai fundamentumok irányában kialakuló milyen mélységes bizalmatlanság alapzatára épültek. Russell tehát úgy azonosítja és kategorizálja ezt a két hatalmas kontinentális áramlatot, hogy azok filozófiai alapzata kívül esik saját logikai formalizmusán. “Az igaz az egész”, illetve “Az igaz a gyakorlat” összefoglalásait úgy tudja elfogadni filozófiai alappozíciónak, hogy aközben az azokban rejlő pozitív elemek rekonstrukciójára a formális szinten kísérletet sem tesz.

Természetesen kívánkozik az a kérdés is, vajon a filozófiatörténet az eddigiek során hogyan birkózott meg az európai filozófia lassan összeszervesülő, de markánsnak máig megmaradó három, alapjaiban eltérő hagyománya együttes feldolgozásának kérdésével. A narratívák kialakításának elengedhetetlen önkényességét itt is logikus és transzparens akadémiai hagyományok leplezték. Az iskolák, a rendszerek vagy a nagy alakok többé-kevésbé időrendben elrendezett egymásutánjai legfeljebb igen-igen áttételesen tematizálták a három, mind struktúrájában, mind pedig struktúraváltozásaiban egymástól olyannyira elütő fejlődési vonal létét, meghatározottságait és egymásba irányuló áthatásait.

A következőkben a Nyugati filozófia történetéből lényeges példákat neveznénk meg, amelyek hivatottak az alaphelyzet russelli megoldásának felmutatására. Russellnél eltűnik az a priori fogalom és az a priori szemlélet fogalmi különbsége – ha ez önmagában nem is lenne sorsszerű, mégis mutatja a filozófiai felbontóképesség határainak problémáját. Általában is igaz, hogy a filozófiai értelmezések metaforikus értelemben vett “felbontóképessége” elsősorban a Kant-értelmezésben döntő. Ezt azonban meg is lehet fordítani, azt is lehet mondani, hogy a Kant-értelmezésben “csak” a felbontóképesség a probléma, bizonyos “léptékig” Russell ugyanis képes követni a kanti kriticizmus térképtáját, s egy sor kérdésben alkotóan tud csatlakozni hozzá. Az azonban mind az angolszász filozófia, mind pedig az egyetemes filozófia szempontjából már nagyon is lényeges, hogy ennek az alaphelyzetnek elsősorban az empirizmuskritikai elemek esnek áldozatul, s ez nagyon is érzékenyen érintheti Kant angolszász utóéletét. Russell esszenciálisan azonosnak, egyenértékűnek és egyenlő súlyúnak tekinti továbbá a kanti tér és idő szemléleti formáit, ami szintén a felbontóképesség problémája, de szintén nem jelentéktelen elem azonban, különösen a kanti transzcendentális formalizmus kiépítésének és ezen a szálon a kanti kriticizmus teljes korpusza meghatározottságainak a megértésében.

Nagyon szelektíven képes csak értelmezni Russell Kant materiális és formális etikai alapelveit és azok megjelenését Kant kriticista műveiben. A formális és materiális típusok egymáshoz való holisztikus vagy részleges viszonyai leggyakrabban úgy jelennek meg Russell számára, mint az etikai elv alapján végzett cselekvés következményeinek kérdése. Az etikai cselekvés “kielégítő” kritériuma így nem a formális etika szabályainak helyes betartása, de az etikai cselekvés kihatásainak megítélése.⁴ Ezen eljárás természetesen csak úgy lehetséges, hogy – s ez valósággá is válik Russell értelmezésében – a formális etika immanens, “materiális” vonatkozásai ebben az összefüggésében érdemileg megvilágítatlanok maradnak.

Nemcsak Russellre és nem is csak az angolszász filozófiatörténetekre jellemző az az eljárás, amely a hegeli filozófiát annak a mozgalomnak a végeredményeként láttatja, amelyet Kant indított el. A valóságos tényállás különösen egy átfogó filozófiatörténetben természetesen lehetővé teszi ezt a megfogalmazást, de a verbálisan elfogadható leírás egy sor olyan tartalmi hiányt és dilemmát hidal át, amelyeknek figyelembe nem vétele az értelmezés más, ezzel szervesen összekapcsolódó pontjain bizonyosra vehetően meg fogja bosszulni magát. Kant és Hegel közvetlen egymásra vonatkoztatásnak magától értetődő másik (és egyben: belső) oldala Fichte és Schelling fejlődéstörténeti jelentőségének leértékelődése a Kant utáni transzcendentálfilozófia kialakulásában. Első pillanatra talán ez is pusztán történeti vagy filológiai problémának tűnhet, mivel azonban mély tartalmi összefüggései is vannak, hiányuk elkerülhetetlenül megjelenik az értelmezésben.⁵ Az ilyen, adott esetben elhanyagolható hiányok a perspektivikus inadekvátság kialakulásának kiindulópontjai.

Ezek egyrészt természetesek is, hiszen senki sem ismerheti egy másik, típusában és történeti fejlődésében is eltérő filozófiai kultúra összes összetevőjét. Mégis vannak az ilyen hiányoknak általánosítható mozzanatai. Ezek okai (és ezért tértünk vissza ilyen kitartóan a kérdésre) nemcsak a műveltség vagy tájékozottság hiányai, de az okok már következnek az egyik filozófiai kultúrának a másikról alkotott képéből, annak “előzetes” meghatározottságaiból, szélsőséges esetben egészen az előítélet fogalmáig. Russell például a klasszikus idealizmus általános jellemzésénél⁶ megjegyzi, hogy Fichte és Hegel filozófiai kitekintéséből teljességgel hiányzik a kereskedelem gazdaság (commerce) jelensége és annak leírása. Bizonyosra vehetjük, hogy ebben az esetben Russell bizonyosan nem nagyvonalúságból vagy a szerzői tevékenység más érdemi elemének elhanyagolásából következően jutott erre a megállapításra, de benne a klasszikus idealizmus mentalitásáról, társadalmi beágyazottságáról kialakított kép munkált. Az a tény tehát, hogy átugrott a szeme egy önálló és terjedelmes filozófiai mű címén (és természetesen magán a művön is), és tudatán kívül rekedt Fichte Zárt kereskedőállam című monografikus műve (és nem érezte úgy, hogy egy a Jogfilozófia címet viselő Hegel-mű nagyrészt ugyancsak a kereskedelem és gazdaság teoretikus kérdéseivel foglalkozik az állam és társadalom elemzésének szövegösszefüggésében) szemünkben inkább a három európai filozófiai fejlődés egymásra vetett perspektivikus pillantásának “eredménye”, mint a filozófiai elemzés immanens problematikája.

Talán még az előbbi példánál is jobban látszik, hogy milyen automatizmusok, a három filozófiai fejlődés mely bejáratott, egymásra irányított perspektívái is megjelennek Russell ítéleteiben, ha a Hegel hatástörténetéről írottakat vesszük szemügyre. Ebben az összefüggésben Hegel kétségtelenül kiemelkedő századvégi hatását Angliában és az Egyesült Államokban úgy állítja középpontba, hogy egy szót sem ejt a Hegel-hatás akkori kontinentális mélypontjáról.⁷ Ugyancsak az analitikus-szisztematikus és a kulturális-perspektivista szemlélet nem egy esetben elválaszthatatlan elegye munkál Russellnak abban a markáns állásfoglalásában is, miszerint a hegeli filozófia holizmusa (amelyet a leírás szintjén megért, sőt, a hegeli fogalomalkotással/tárgykonstitucióval szemben végig érvényben maradó, soha el nem tűnő idegenkedése ellenére mint végső magyarázatot még el is fogad) végső soron a “misztikus” beállítódás folyománya. A filozófus (Hegel) fiatalkori víziója a dolgok titkos, mély összetartozásáról eszerint a magyarázat szerint sohasem szűnt meg teljesen.⁸ Úgy hisszük, a kulturális-imagológiai dimenzió relevanciája, szinte öntudatlan érvényre jutása itt sem szorulhat részletesebb magyarázatra. A fiatal Hegel bevonása az érett Hegel értelmezésébe egyébként nemcsak nem illegitim, de nem is ritka eljárás a Hegel-értelmezés történetében. Az érett Hegel holizmusának (vagy a közelmúlt szaknyelvének igénybevételével: “totalitás”-szemléletének) a fiatalkori misztikához való közelítése ennek ellenére még akkor sem fogadható el, ha Russellen kívül ennek a felfogásnak adódott még egy kiemelkedő képviselője (Ernst Topitsch). Ez a példa ismét kivételes élességgel világítja meg, miről van itt valójában szó. A vélekedés, látszólag, “csak” történetietlen vagy “csupán” a filozófiatörténeti háttéranyag hiányos ismeretén alapul. Az összefüggést azonban meg is lehet fordítani. Egy ilyen értelmezés éppen azért (is) lehet történetietlen, és éppen azért (is) hanyagolhatja el a filozófiatörténeti háttéranyag lelkiismeretes feltárását, mert saját hermeneutikai horizontján állva ítéletének helyességéről már előzetes “bizonyosság”-gal rendelkezik. Russell nem azért nem kérdezett rá részletesebben a hegeli holizmus (“totalitás”-szemlélet) igazi gyökereire, mert módszertanára vagy tudományos eljárásaira a történetietlenség vagy éppen az ignorancia jegyei különösen jellemzők lennének. Épp ellenkezőleg! Azért nem kérdez rá alaposan egy jelenség eredetére, mert a kontinentális filozófia hegeli irányának történeti, szociális és kulturális meghatározottságairól munkál benne egy előzetes kép, amit a konkrét hegeli összefüggés megpillantásakor maradéktalanul igazolva is lát.

Russell e sajátos hermeneutikai horizontja egyre világosabban rajzolódik ki a német klasszikus idealizmus leírásakor és értékelésekor. Ez a horizont számos különnemű elemből tevődik össze, miközben az őszinte filozófiai érdeklődés, a megértés elkötelezett vágya sem ismerhető félre. Ez a több elemből való összeszövődöttség teszi olyan nehézzé, hogy az egyes esetekben pontosan megállapíthassuk egy-egy konkrét vélemény vagy értékelés aktuális összetevőit. Amikor például Russell többször és nyomatékosan Hegel szemére veti, hogy úgy beszél az államról, hogy nem vet számot az államok egymáshoz való viszonyával, a nemzetközi politikával, és nem tematizálja az államról szólva nyomban a világállam (!) kérdését, nemcsak filológiailag-történetileg nincs igaza (amennyiben Hegel ezekkel a kérdésekkel, elvárásaival világosan szemben állva, foglalkozott), de azért sem, mert jóllehet látszólag ismét a történetietlenség vagy a háttérre vonatkozó ismerethiány esetével állunk szemben valójában egyszerűen nem “nézte ki” a kontinentális túlsúlyú porosz “államfilozófus” szellemi horizontjából, hogy mindezekkel a kérdésekkel meghatározó és úttörő módon számot vethessen!⁹ Igen erősen emlékeztet a hiányos megértésnek erre a motívumára az a kijelentés is, amely szerint Hegel Kínáról nem tud semmit, annak nevét kivéve!¹⁰

Mind konkrét tárgyában, mind a filozófiai ítélet hátterének kérdésében folytatása a Hegel államfelfogásáról kialakított nézetnek a háborúról alkotott vélekedés, más szóval annak reflexiója, milyen helyet foglal el a háború Hegel filozófiájában. Ismét szimpla történetietlenségnek vagy más eredetű hiányosságnak tűnhet az, amelyben valójában ismét erősnek tételezhető a kulturális szemlélet, a filozófiai perspektivizmus és az imagológia hatása. Russell nagy filozófiatörténeti legérzékenyebb és legvitálisabb aktuális kortörténeti mozzanata nem a kommunizmus, hanem a második világháború egész szuggesztiója. Ez előtt az elvárási horizont előtt egy teljes koherens közvetítési lánc alakul ki Russellnél.¹¹ A “háború” filozófiai intenzitása azt jelenti Russell szemében, hogy a háború (mind filozófiai általánosítottságában, mind pedig egészen konkrét aktuálpolitikai jelentéseiben) elkerülhetetlen, a hegeli filozófia parafrazált változataival kifejezve a háború mindezeken túl “jó” is, hiszen időről időre akár még jótékony hatással is lehet. Ez a példa szerkezetében és okaiban nem tér el azoknak az egyéb russelli értelmezéseknek a fénytörésétől, amelyekről az eddigiekben szót ejtettünk, nyilvánvaló azonban, hogy a háború “pozitív” értelmezésének közvetlen képzete már erős tényezője lehet a filozófiáról (és a német idealizmusról) az angolszász filozófiában kialakított képnek.

A háború ilyen közvetlen, akár még a társadalom hétköznapjaira is vonatkoztatott értelmezésére hasonlít az a változat, amikor Russell a közvetlen társadalmi vonatkozásokról alkotott elképzeléseit közvetlenül a német társadalomra alkalmazza. Egy helyen Marx állásfoglalását a “középosztályi német zsidó polgár” attitűdjével hozza kapcsolatba.¹² Ebben a megjegyzésben most nem a “polgár” attribútumát kifogásoljuk (az valamennyire érthető a szövegösszefüggésből), ami itt inkább tipológiailag fontos, az a nyilvánvaló tény, hogy Russell körülbelül úgy gondolja el a zsidó középosztály létét az 1848 előtti Poroszország felségterületén, mint azt Angliáról vagy Franciaországról feltételezi, ez az ismerethiány természetesen ismét mélyreható hibák forrása lehet az értelmezésben.¹³

Ugyanezen az értelmezésbeli alapon az elkövetkezőkben kiemelnénk azt is, amit Russell kiemelkedően lát, ennek is megvannak a maga hermeneutikai okai és következményei, miközben ugyanúgy meghatározóak a Russell nyomán a klasszikus idealizmusról keletkezett kép kialakításában, mint a tévedések vagy a félreértések.

Nemcsak meghatározó és találó, de meg is felel a klasszikus filozófia belső szellemiségének az, ahogy Russell Kant filozófiájának értelmezésében középpontba állítja a metafizika és a kriticizmus kettősségét. Ez nála tiszta formában csak az erkölcs területén jelenik meg¹⁴ (Kant “maradéktalanul el akarja választani egymástól a morált és a metafizikát”), mindenképpen nagyon jó összefoglalás, és megvan a hatása az analitikus filozófia későbbi fejlődésére is. Hasonlóan egyszerre nagyvonalú és holisztikusan is éleslátó (miközben megfelel a klasszikus idealizmus szellemiségének is), ahogy megfogalmazza Hegelnél a logika és a metafizika azonosságát, ráadásul ebben az összefüggésben nagy érzékenységet mutat a sajátosan hegeli logika predikációjában rejlő immanens utalásra, minden kijelentés rejtetten önellentmondó tartalmára.¹⁵ A Hegel-kép differenciáltságát dicséri, hogy kiemeli: Hegel szemében a jövő állama Amerika, ennek egyenesen kontrasztív jelentősége abban áll, hogy – mint erre mi is nyomatékosan utaltunk – a klasszikus idealizmus egész ábrázolásában a döntő aktualizáló esemény a Harmadik Birodalom (és konkrét esetben annak Hegel államfelfogására vetett árnyéka).¹⁶ Találó, feltehetően eredeti felismerése Russellnek az is, ahogy az állam eszméjének és realitásainak felértékelését a német közgondolkodásban és filozófiában a lutheranizmussal hozza kapcsolatba.¹⁷ Nem kevésbé jelentékeny (és ebben az esetben immár a kontinentális hagyományban majdnem teljességgel elhanyagolt) felismerése Marx pozitivista komponensének, egyes megfogalmazások szerint, túlnyomó pozitivizmusának megfogalmazása.¹⁸ Ez kétségtelenül a specifikusan russelli analitikus szemlélet diadala (miközben nem az ünneprontás szándéka mondatja velünk, hogy ebben az esetben azt kell hiányolnunk, miért nem kíséreli meg Russell feloldani az itt keletkező ellentétet a hegeliánus mivoltában idegennek érzett marxi fogalomalkotás/tárgykonstitució és a valóban és releváns összetevőkben pozitivista Marx között).

Russell Hegel-ábrázolásában kirajzolódik egy olyan esettanulmány, ami egyszerre sokat ígérő kiindulás és zsákutca. Miután szellemesen kimutatja egy hegeli filozófiai kiindulás különösségét, meg sem fordul a fejében az, hogy vajon annak, aki így indult ki (Hegel), miért nem fordult meg a fejében az is, hogy ezt a kiindulást a későbbiekben legitimálja is. A tézis, antitézis, szintézis hármasságán alapuló “dialektika” russelli esettanulmányszerű elemzése a “Reality is an uncle” kijelentés megtételével indul. A nagybácsi létezése implikálja az unokaöccs létezését, s mivel egyelőre nem létezik ezen kívül, ebből már következik a következő lépés is, az antitézis: “The Absolute is a nephew”. Mindez arra sarkall minket, hogy azt mondjuk, más a nagybácsin és az unokaöccsön kívül nem létezik, azaz kész is a szintézis: “Az abszolút az az egész, amit a nagybácsi és az unokaöccs egysége tesz ki.” Ez egyrészt szellemes és találó ábrázolás, mert vélt vagy valóságos abszurditása találóan adja vissza a hegeli típusú felülről kiépülő szemantika eljárását.¹⁹

Russell egyrészt fair módon nem használja ki a felülről kiépülő szemantika hegeli típusának közvetlenül karikírozható lehetőségeit²⁰, sőt, mi több, a maga módján és a maga előfeltételeinek alapján a Hegel-elemzés számos pontján még értelmet is talál a látszólag értelmetlennek (s ez az értelem, leegyszerűsítetten szólva, a processzus, a megismerés folyamatszerűségének iránya). Az igazi és sui generis filozófiatörténészi hiányosság Russell eljárásban mindezek után azonban az, hogy nem keres kapcsolatot a felülről kiépülő, nemcsak értelmetlennek, de egyenesen abszurdnak is tűnő szemantika filozófiai középszintje és a hegeli filozófia amúgy verbálisan elismert holizmusának absztrakciós szintje között, azaz úgy ajánlja Hegel filozófiájának végső soron való elfogadását, hogy eközben meghagyja az olvasó megütődésének jogosságát a Nagybácsi és Unokaöccs által konstituált világegyetem tömény abszurditásának láttán. Ezzel természetesen önmagával is ellentmondásba kerül. Emiatt sem mondhatjuk, hogy Russell igazán Hegel-szerűen tudta vagy akarta volna értelmezni Hegelt. Hasonlóan és hasonló okokból maradt elérhetetlen számára az az egyszerre történelmi és szisztematikus folyamat is, amit a Fichte-Schelling-féle fejlődés előidézett a Kant utáni filozófiai fogalomalkotási/tárgykonstituciós mechanizmusaiban.

Érintenünk kellett már, hogy Russell Marx-képének alakulásába is meghatározóan belenyúlik a német klasszikus idealizmus fogalomalkotási eljárásaival szemben érzett mély idegenkedése, sőt, bizalmatlansága. Ennek ellenére nem egy ponton nagyon is fontos és nem ritkán eredményes felismeréseket tesz Marx filozófiájának értelmezésében. Eredeti és elfogulatlan például az a kísérlete, hogy kielégítően írja le Marx filozófiáját, mint filozófiát.²¹ Marx-képének két további fontos vonása nem is olyan mélyre rejtett elismerést tartalmaz, legalábbis mély belátást abba a világtörténelmi szerepbe, ami ennek a filozófiának osztályrészül jutott. Mély beleérzőképességgel ábrázolja 1848 fiatal Marxát, akinek “tüze és szenvedélye” úgy fűtötte át az új forradalmi mozgalmat, mint az a liberalizmus, amelyik Milton korszakában tört fel. Ugyanilyen mély belátás vezeti Russellt a filozófiai materializmus marxi újrafogalmazásának értelmezésében is, felismeri annak érzületi jellegét, aktivista-pragmatikus igazságfogalmát, utal arra, hogy nem dehumanizáló irányzatról van szó. Anélkül tehát, hogy törekednék ennek az újjáértelmezett materializmusnak valamely rekonstrukciójára, Russell egy sor, önmagában nagyon is fontos és kevesek által észrevett további vonás kiemelésével is előrukkol. A lényeglátás helyessége és a konkrét filozófiai koherencia elhanyagolása jellemzi mindamellett Russellt abban, hogy elfogadja Marx aktivizmusát egy sajátos új filozófiai holizmus alapjaként, miközben – Hegelhez hasonlóan – az ő tárgykonstituciós/fogalmalkotási eljárását sem tudta értelmezni.

A Marx-értelmezés egyik önálló vetülete különösen is meglepő, ha éppen nem szenzációs egy ennyire reprezentatív filozófiatörténet összefüggésében. Ez Russell váratlanul harmonizáló állásfoglalása a marxi történetszemléletről, különösen abban a vonatkozásban, hogy azt önmaga is saját filozófiatörténetírásának alapjává tette. Russell kifejtett módon is hangsúlyozza, hogy bár ő nem tette magáévá a materialista történetszemléletet, az rendelkezik az igazság fontos elemeivel, s azok meggyőződése szerint nyomokat hagytak saját filozófiatörténet-írásán is.²²

Ismét hallatlanul jellemző a nagy filozófiai kultúrák egymásra vetett pillantására, miként ülteti át e harmonikus kiindulás után Russell a filozófiai fejlődés nem immanens motívumainak marxi hangsúlyait a maga történetírói gyakorlatába. Kiderül, hogy a “külső” determináló mozzanatok közül a “bias”-t, az egyes filozófiai rendszerek és mögött álló irracionálist tekinti figyelmet érdemlő mozzanatnak (más kérdés, hogy Russell korántsem az egyetlen, aki a léthez kötött, egzisztenciális, szociológiailag vagy politikailag meghatározott meghatározottságokat erre az irányra fókuszálja). Az objektivitásnak a szubjektumon át történő determinációja Russellnél érdemileg a szubjektumot kifejező (ám természetesen objektív elemeket sem nélkülöző), a tudattalant is felölelő determinációvá válik. Nagyon is jellemzőnek és az egyes filozófiai kultúrák egymásra vetett pillantásaira nézve kivételes értékes példának tekintjük ezt az összefüggést is: a kontinentális gondolkodás végső soron tudásszociológiai meghatározás- és determinációrendszere (amelynek Marx történelmi materializmusa is része, és amely egy sor más, primér-determinációnak kifejezetten a gyűjtőmedencéje) Russell optikáján át nézve a “bias”-ra összpontosul, és egyben arra is redukálódik. Kifejezett szelekció ez a meghatározások végtelen rendszeréből, amely végső soron a szubjektív-objektív-szembeállításból a szubjektív oldalt és az igaznak tartás elemeiből végső soron a pszichológiai mozzanatot hangsúlyozza.²³ Russell reduktív szelekciója a marxi történelemszemlélet (filozófiatörténetre alkalmazott) komplexitásából nem teljesen idegen alapszemléletétől, az idegenség viszonya helyett itt a szelekció mögött álló elvek eltérése válik a legfontosabb mozzanattá. A “társadalmi meghatározottság” mindent magába foglaló tényezője a “szubjektivitás” ugyancsak szélesen értett és egyébként megértéssel is szemlélt mozzanatába megy át.²⁴ A marxi történetszemléletet Russell tehát leválasztja Marx filozófiájának értelmezéséről és a legtranszparensebb módon szembesíti azt a helyes filozófiatörténetírás (s benne a saját filozófiatörténetírásának) optimális elveivel is. Az ebben az összefüggésben kifejtett kritika (amihez hozzászámíthatnánk még a szociális kauzalitás russelli kritikáját Marx ezirányú felfogásának rekonstrukciója fölött²⁵) nem feledteti azonban Russell egyértelmű elismerését Marx így rekonstruált történelemszemlélete iránt. Az elismerés és a kritika ellentétének tárgyi feloldását Russell végül is egy klasszikus és alapozó analitikus filozófia szellemében végzi el. Kettéosztja a filozófiai problémák univerzumát egy olyan halmazra, amelyek “szolid evidenciá”-val rendelkeznek, ezek esetében létezik “általános megegyezés.”²⁶ Nehézségek nélkül elismeri azonban, hogy a filozófiai problémák egy másik halmazában a “szubjektivitás”, az “érdekek”, a “szenvedélyek”, a “racionalitás területén való kívül helyezettség” igenis döntőek, a problémák e körére nézve Russell már érvényesnek, sőt, explicit módon is “igaz”-nak tekinti a marxi történetszemléletből a filozófiatörténetre vonatkozó konzekvenciák levonását.

Nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy az egyik filozófia kultúra és hagyomány képviselőjeként Bertrand Russell maradandó, helyenként eredeti eredményeket ért el a klasszikus idealizmus értelmezésében, vagy ami azzal egyet jelent, a klasszikus idealizmusnak egy, a maga és Russell korában egyaránt idegen filozófiai kultúra nyelvére való lefordításában. A nagy eredmények mellett lépten-nyomon fellépő kisebb hiányosságok figyelmeztetnek azonban e feladat nagyszabású dimenzióira, a megoldására irányuló erőfeszítések kényszerű folytonosságának szükségszerűségére.

Jegyzetek