MÁRTON MIKLÓS

Az “ez” és a közvetlen megismerés. Az internalista Russell és az externalista Hegel vitája

Bevezetés

Közismert, hogy Russell filozófiájának talán legfontosabb nyelvfilozófiai kategóriáját, a “logikai tulajdonnevet” hosszú munkássága során leginkább az “ez” szócskában látta megvalósulni. Pontosan abban a szóban, amelyről az is közismert, hogy Hegel a Szellem fenomenológiája első fejezetében arra használja, hogy általa demonstrálja a közvetlen bizonyosságot nyújtó érzéki megismerés lehetetlenségét. Az egybeesés persze nem véletlen, hiszen Russell éppen Hegellel szemben akarta e kifejezés sajátos szemantikájának elemzésével a közvetlen megismerés lehetőségét demonstrálni. Előadásomban egyrészt azt igyekszem kimutatni, hogy Russell és Hegel vitája a közvetlen megismerés lehetőségéről jól interpretálható egy internalista és egy externalista álláspont vitájaként, másrészt az interpretációt követően szeretnék rámutatni az így felfogott álláspontok néhány következményére.

Mielőtt rátérnék a két szerző érvelésének internalistaként, illetve externalistaként való interpretációjára, nyilván tisztáznom illik, mit is értek internalizmuson, illetve externalizmuson? Ez azonban egyáltalán nem könnyű feladat, tekintve a téma szerteágazó és terminológiailag nem mindig következetes irodalmát az utóbbi harminc év analitikus filozófiájában. Először is érdemes megkülönböztetnünk a distinkció szemantikai és elmefilozófiai változatát.¹ Míg az előbbi azon kérdés kapcsán vetődik fel, hogy egy nyelvi kifejezés értelmének (jelentésének) alkotóelemei vagy meghatározó tényezői között inkább a nyelvi megnyilatkozás alanyához képest belső avagy külső tények játszanak-e szerepet, addig az utóbbi ugyanezt a kérdést az elmeállapotok, vagy mentális állapotok, események tartalma tekintetében teszi föl. Jelen előadásban a megkülönböztetést jórészt az első, a szemantikai értelemben használom, és egy szubjektum gondolatának, esetleg tudattartalmának Frege nyomán pusztán azt tekintem, ami egy általa tett vagy megértett kijelentés jelentése. Abban a kérdésben, hogy ez megfeleltethető-e valamilyen elmeállapotnak vagy mentális eseménynek, agnosztikus maradnék. Nem szeretnék továbbá érdemben állást foglalni abban a kérdésben sem, hogy mi és milyen kritériumok alapján számít a szubjektumhoz képest külső vagy belső ténynek. Hallgatólagosan, a választ szándékosan némileg homályban hagyva, úgy fogalmaznék, hogy belső tényező mindaz, ami valamilyen módon a szubjektum autoritása alá tartozik.

Mindezen mentegetőzések után Farkas Katalin² közelmúltban megjelent cikkét felhasználva az alábbiak szerint definiálnám a két álláspontot:

Externalizmus: Az, hogy egy szubjektum gondolatokkal rendelkezik, illetve az, hogy mi e gondolatok tartalma olyan tényezőkön (is) múlik, amelyek külsők e szubjektumhoz képest.

Internalizmus: A fentiek tagadása, vagyis a gondolatok léte és esetleg tartalma (irányultsága) független a szubjektum számára külső dolgok meglététől és természetétől.

A két álláspont vitáját gyakran hozzák összefüggésbe az elme ún. karteziánus modelljéről szóló vitával. E tétel egy sommás meghatározás szerint azt állítja, hogy az elme kognitíve szignifikáns relációban áll önmagával, függetlenül más relációktól, vagyis azoktól a viszonyoktól, amik a világhoz fűzik. Könnyen hajlamosak vagyunk mármost – nem is teljesen alaptalanul – azt gondolni, hogy az internalista álláspont alátámasztja, míg az externalista cáfolja a tételt. Ennek kapcsán azonban a későbbiek során meg szeretném mutatni, hogy az általam vizsgált két szerző érveléséből nem feltétlenül következtethetünk ezen a módon.

Vizsgáljuk meg, hogy melyek a két álláspont intuitív motivációi! Ez ugyanis, úgy vélem, nagyban hozzásegít minket a kétfajta érvelés – álláspontom szerint egyaránt meglévő – plauzibilitásának belátásához. Az internalizmus esetében jól felismerhetjük az álláspont motivációjaként meghúzódó azon természetes meggyőződésünket, mely szerint az önismeret bizonyos értelemben a priori, vagyis bármiféle a környezetünkre irányuló vizsgálódás nélkül is képesek vagyunk saját gondolatainkat, tudattartalmainkat azonosítani. Ezzel szemben az externalizmus mozgatórugója, azt hiszem, az a meggyőződésünk, hogy gondolataink és azok tartalmának azonosítása bizonyos értelemben objektív probléma, hiszen mindezek valamiképpen részei természetes³ környezetünknek, és beleillenek környezetünk oksági folyamataiba. Mi a szerepük mármost e természetes meggyőződésnek az alább ismertetendő két érvelésben? Logikailag, úgy vélem, mindkettő premissza, amelyet kétség nélkül elfogad az adott szerző.⁴ Ezeket tehát az alábbi rekonstrukciók nem bizonyítják, inkább azt próbálom megmutatni a szerzők gondolatmenetének racionális rekonstrukciója útján, hogy e tételek igazságából következtethetünk az internalista vagy az externalista tétel igazságára.

A két érvelés rekonstrukciója⁵

Russell érvelése⁶:

1. Tévedhetetlenül tudom, hogy milyen gondolatom van, szemben azzal, hogy igaz-e.

2. Értem a gondolatomat kifejező kijelentéseket. (Egyenértékű 1-gyel, annak “nyelvi köntösbe” bújtatása, ami voltaképpen azt mondja ki, hogy lehetetlen, hogy nem értem vagy félreértem a gondolatomat kifejező kijelentést.)

3. A gondolatomat kifejező kijelentésekben szerepelnek valódi referáló kifejezések. (Csak így fejezhet ki ugyanis egy kijelentés a környezetemről szóló gondolatot.)

4. Kell lenniük olyan referáló kifejezéseknek, amik biztosítják, hogy referátumukat ismerjem, és ezek létében nem tévedhetek. (Különben azt hinném, hogy gondolok valamire, miközben ez a valami nem létezik, tehát nem gondolok semmire.) (1, 3)

5. Az “ez” demonstratív jellegéből adódóan – szemben a szokásos értelemben vett nevekkel –, ha értelmes, referál. (Hozzá tartozó demonstráció nélkül ugyanis egyszerűen inkomplett, befejezetlen nyelvi jel, vagyis értelmetlen. A demonstráció pedig egyértelműen meghatározza referenciáját.)⁷

6. Az “ez” olyasmire referál, aminek létében nem tévedhetek. (4, 5)

7. Csak annak létében nem tévedhetek, amit közvetlenül ismerek. (Russell ismeretelméleti előföltevése.)

8. Az “ez” referenciáját az határozza meg, hogy mit ismerek közvetlenül. (6, 7)

9. Az “ez” mint demonstratívum referenciájával járul hozzá az őt tartalmazó kijelentés értelméhez, vagyis ahhoz a gondolathoz, amit a kijelentés kifejez.⁸

10. A környezetemről szóló gondolatomat kifejező kijelentés értelmének azonosításához azt kell figyelembe vennem, hogy milyen tárgyakat ismerek közvetlenül. (És tegyük hozzá, hogy Russell szerint végső soron csak ilyenekből áll egy propozíció!) (8, 9)

Hegel érvelése:

1. Az, hogy rendelkezem egy gondolattal, illetve, hogy mi ez a gondolat – “objektív” kérdés. (Az objektivitás mibenlétét a szokásos Wittgenstein-parafrázissal adhatjuk meg: Tudni, hogy valamire gondolok, nem ugyanaz, mint azt hinni, hogy valamire gondolok.)

2. Az, hogy értem-e a gondolatomat kifejező kijelentést, objektív kérdés. (Egyenértékű 1-gyel, annak “nyelvi köntösbe” bújtatása.)

3. Akkor mondhatom, hogy “objektíve” értek egy kijelentést, ha képes vagyok a benne szereplő kifejezések értelmét vagy – demonstratívumok esetében – referenciáját azonosítani.

4. A környezetemről szóló gondolatokat kifejező kijelentéseknek tartalmazniuk kell valamilyen referáló demonstratívumot.

5. Ezek azonban “általános kifejezések”, hiszen a demonstratívumok indexikus kifejezések, vagyis az adott megnyilatkozásbeli referenciájuk azonosításához ismernünk kell a megnyilatkozás kontextusát is. (Lásd alább a magyarázatot!)

6. A megnyilatkozás kontextusát, vagyis a környezetemet, nem adhatom meg a környezet egyes elemeire utaló demonstratívumokkal, mert akkor ezek kontextusát is meg kéne adnom, és így végtelen regresszusba jutnék.

7. A megnyilatkozás kontextusát csak “előre készen álló” általános terminusokban vagyunk képesek megragadni.

8. Mindezekből: A környezetemről szóló gondolatomat kifejező kijelentés értelmének azonosításához ismernem kell magát a környezetet is, méghozzá képesnek kell lennem ennek általános fogalmakban való kifejezésére.

A két érvmenet összehasonlításakor nyomban látszik, hogy a döntő pont, ahol a két érvelés eltér egymástól, az pontosan az “ez” nyelvi viselkedésének értelmezése. Míg ugyanis Russell e szócska demonstratívumjellegét hangsúlyozza, addig Hegel indexikalitását. Hegel álláspontja szerint, mivel az indexikus “ez” referenciája kontextusról kontextusra változik, ezért az indexikus általános terminus. Nem abban az értelemben általános azonban, hogy több dologról lenne predikálható – hiszen az indexikus egyáltalán nem predikál –, sem arról nincs szó, hogy valamilyen általános ideát denotálna, hiszen referenciája mindig valamilyen partikuláré. Arról van szó, hogy a demonstratívumok indexikalitása miatt a referált tárgy megadásához a kontextust is ismerni kell, meg kell tudni adni. Ez pedig éppúgy általános terminusok – mint például a tér-időbeli pozíciókat kifejező fogalmak – segítségével lehetséges csak, mint a leírások referenciájának megadása. Az “ez” sok ez, a “most” sok most, az “itt” sok itt lehet, és hogy melyik, azt csak általános predikátummal adhatjuk meg.⁹ Terry Pinkard Fenomenológia-kommentárjában egyenesen úgy fogalmaz, hogy Hegel szerint tehát a demonstratívumok inkább hasonlítanak a leírások viselkedéséhez, mint a nevekéhez.¹⁰ Ezzel szemben, mint az közismert, Russell számára az “ez” a tulajdonképpeni név.

Hegelnél egyébként a fenti érvelés ismétlődik meg még kétszer; egyszer, amikor a közvetlen bizonyosság lényegének az ilyen tudat már nem az észrevett egyedi tárgyat, hanem az egyedi észrevevőt tartja, és egyszer pedig, amikor a kettő viszonyát: az egyedi tudást egy egyedi tárgyról.¹¹ Mint ismeretes, mindkettő előfordul Russellnél, mint a közvetlen megismerés lehetséges tárgya.¹²

Következmények

A) Tudás mint állapot – tudás mint elköteleződés

Mint láthattuk, a két érvelés konklúziója Russell esetében egy internalista, míg Hegelnél egy externalista álláspontot fogalmaz meg. Míg ugyanis Russellnél gondolatai tartalmának azonosításához a szubjektumnak csak olyan tényeket kell szemügyre vennie, amelyek tekintetében autoritással rendelkezik – hiszen csak ő tudhatja, hogy mely tárgyakkal van közvetlen ismertségben, és ennek megállapításában nem tévedhet –, addig a hegeli érvelés alapján az azonosításhoz olyan “külső” szempontokat is figyelembe kell venni, mint például a környezet leírására alkalmas konceptuális sémák és nyelvi eszközök, amelyek nem tartoznak a szubjektum autoritása alá, sőt, akár tévedhet is mibenlétüket illetően. E különbséget úgy is felfoghatjuk, mint annak a különbségét, hogy miben áll tudásunk kijelentéseink, gondolataink tartalmáról, hiszen jó okkal vélhetjük úgy, hogy e tartalmak helyes azonosítása egyben róluk szóló tudást eredményez. Különbség persze a két szerző között, hogy Hegel a Fenomenológia 1. fejezetében az úgynevezett “természetes tudatot” írja le annak saját álláspontjáról, ami nyilván nem az érzetadatokat tartja az érzéki észrevevés objektumának, hanem a környezetében lévő tárgyakat. Russell persze tudja, hogy e tárgyakról nem lehet közvetlen ismeretünk – hiszen lehetséges, hogy tévedünk létüket illetően –, és ezért nem is lehetnek valódi referáló kifejezés referenciái. A döntő kérdés azonban nem az, hogy miket ismerhetünk meg közvetlenül, hanem hogy egyáltalán lehetséges-e ilyesfajta közvetlen ismeret, amely kognitív értékkel – tudással – szolgál a szubjektum számára.

Russell válasza igenlő. Nála a közvetlen ismeret tárgyai képezik minden megérthető gondolatunk, így minden tudásunk ismereti alapját, tehát kognitív értékük van. Bár az így megismert nem lehet igaz vagy hamis, mégis minden igazság megismerésének is ez az alapja.¹³ A közvetlen ismertséget egyszerűen olyan megismerő viszonynak tartja, ami pusztán a megismertnek a szubjektum számára való megjelenésében áll. Ezen álláspont szerint tehát közvetlenül ismertségben vagyunk érzéki tárgyakkal (adatokkal), minden más róluk és másról szóló állítástól függetlenül, és ez az ismertség tudást nyújt róluk. Csak annyit tudunk persze, hogy vannak, és csak megnevezzük őket: ez.

A két szerző közti vita tehát nem abban áll, hogy a szubjektum állhat-e észlelési vagy bármilyen más viszonyban egy partikuláris tárggyal, hanem abban, hogy egy ilyen állapot vagy viszony fennállása elégséges-e ahhoz, hogy tudást vagy bizonyosságot implikáljon egy gondolat vagy annak tárgya meglétét illetően. Az igenlő álláspont esetén pontosan ahhoz jutunk el, amit a XX. század második fele óta Wilfrid Sellars nyomán “az adott mítoszának” szokás hívni,¹⁴ és amelyet Russell, úgy tűnik, teljes mértékben elfogad, Hegel pedig teljes mellszélességgel támad.

Hegel érvelése ellenében persze azt lehetne mondani, hogy az nem cáfolja egy nyelvileg kifejezhetetlen, közvetlenül megismerés lehetőségét. Ez lehetséges, azonban Hegel számára az ilyen “ismeret” nem bírhat kognitív szignifikanciával, nem önthető propozicionális formába, nem szerepelhet következtetésekben, egyszóval nem képez a tárgyáról szóló tudást. A Fenomenológiában ugyanis végig az a kérdés, mi igazolja az egyes tudatalakzatok tudásigényét, mi és mitől tehet szert a “tudás” rangjára, ami Hegel számára normatív kérdés. A tudás ugyanis sok modern szerző megfogalmazása szerint nem pusztán egy állapot, hanem elköteleződést is jelent a tudás tárgyát illető valamely kérdésben. Erre a legnyilvánvalóbb példát az egyes szám első személyben tett ténykijelentések képezik.¹⁵ Ha mondjuk azt a kijelentést teszem, hogy “Azt hiszem, a Liverpool nyerte tavaly a BL-t.”, akkor nemcsak a saját állapotomat írom le, hanem állást foglalok egy, a tudásom tárgyát, jelesül a tavalyi BL-győztest illető kérdésben is. Nemcsak önmagamat, hanem a Liverpoolt illetően is elköteleződöm egy tény fennállását illetően. Azzal ugyanis nem folytathatom az iménti megnyilatkozást, hogy “de én ezt nem gondolom így.” Egyes szám harmadik személyű mondatokban ez az elköteleződés ugyan nem következik be, de Hegel a Fenomenológia első fejezetében pontosan annak a metodológiai szolipszistának az álláspontját írja le, aki nem folyamodhat, csak egyes szám első személyű beszámolókhoz. És valószínűleg Russell is ilyen természetűnek gondolta a közvetlen ismertség e speciális viszonyát, hiszen úgy vélte, kizárólag én tudhatom, hogy ismertségben vagyok-e valamivel. Az általam elemzett fejezetben éppen az a célja Hegelnek, hogy kimutassa, első személyű perspektívából semmi nem biztosítja számomra, hogy érzéki tapasztalatom bizonyossággal rendelkezik, tehát tudásszámba megy. Hasonló ez az elképzelés ahhoz, ahogy Wittgenstein érvel amellett, hogy ugyan nekem fáj a hasam, de ez nem jelenti azt, hogy tudhatom, hogy hasfájásom van. Itt is, ott is arról van szó, hogy egy puszta tény fennállása – legyen bár e tény a legnagyobb bizonyosság érzésével átélt – önmagában nem eredményez a tényről szóló tudást. Hegel tehát nem azt tagadja – szemben sok meglehetősen vulgáris értelmezéssel –, hogy fákat vagy házakat észlelhetek, hanem azt, hogy pusztán ez a tény képes tudást nyújtani számomra észlelésem tárgyáról. A rámutatás az érzéki tapasztalat egy elemére nem biztosítja ezt, hiszen ez egyszerű tény, és Sellars nyomán úgy érvelhetünk, hogy nem elég egy bizonyos ténynek vagy állapotnak fennállni ahhoz, hogy mindez tudásnak, ismeretnek számítson, az is kell, hogy a szubjektum tudja, hogy ez a tény fennáll, és – ami még fontosabb – létezzen egy olyan norma, amely szerint e tény fennállása tudást eredményez.

A tudás problémája tehát Hegel számára normatív, nem pedig deskriptív probléma, és mint ilyen már egy kialakult “szociális teret” feltételez.¹⁶ Ha az, hogy kognitív képességekkel rendelkezünk, azt jelenti, hogy normatív értékelés alanyai lehetünk, akkor ez csak abból származhat, hogy egymást kölcsönösen ilyenként ismerjük el. Hegel számára csak így válik lehetségessé, hogy e normák tartalmai objektíve meghatározhatók legyenek.¹⁷ Egy ilyen “szociális teret” legtisztábban talán a nyelv és annak szabályai testesítenek meg. Nem véletlenül nevezi Hegel a nyelvet a “Szellem létezésének”.¹⁸

Fontos észrevennünk továbbá, hogy az ítéleteinket irányító normáknak – amik tehát ezek kognitív szignifikanciáját adják – maga az alany nincs feltétlenül tudatában. Amiként sokszor nem ismerjük pontosan egy-egy cselekedetünk morális vagy jogi megítélésének szempontjait, azonképpen nem feltétlenül tudjuk kijelentéseink által milyen normatív elköteleződéseket – Hegel esetében milyen inferenciális kapcsolatokat – veszünk magunkra. A Fenomenológia végig azon a mozgatórugón halad, hogy egy adott tudatalakzat számára nem világos, saját tudásigénye valójában milyen autoritatív szabályokat involvál. Ez csak számunkra, olvasók számára lesz világos. Pontosan ez Hegel externalizmusnak legfontosabb következménye: a tudás feltételei nem tartoznak kizárólag a tudó alany autoritása alá, mint Russellnél.

B) Az elme karteziánus modellje

Mint már a Bevezetés során jeleztem, hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy egy internalista álláspont szükségképp alátámasztja, egy externalista pedig szükségképp támadja az elme karteziánus modelljének nevezett tételt. S valóban, ha Russell szerint az érzetadatok elmém részei lennének, akkor teljes joggal mondhatnánk, hogy elfogadja a karteziánus modellt, hiszen ekkor az elmén belül fennállna egy kognitív szempontból releváns reláció, amely a környezethez fűződő mindenfajta viszonytól független. Azonban Russell szerint az érzetadatok nem részei elménknek, ezért sokakkal ellentétben úgy vélem, nem lehetséges őt a karteziánus modell hívének tekinteni. Az azonban ettől függetlenül igaz marad, hogy bár a russelli propozíció elemeit alkotó entitások objektívek, bárki számára hozzáférhetőek, ezen entitásoknak a megfelelő nyelvi egységhez való hozzárendelése e koncepció szerint szubjektív, az egyéni megragadás képességén nyugszik. Pontosan innen ered a szubjektumnak a saját gondolattartalmait illető autoritása, ami a szememben Russellt internalistává teszi.

Éppígy Hegel érvelése sem feltétlenül kötelez el a modellt illetően valamelyik irányba. A rekonstruált érvelésből láttuk, hogy Hegel szerint az érzéki észrevevés által szerzett ismeret is közvetített, ezért lehetetlen, hogy tudásunk legyen egy tárgyról pusztán az alapján, hogy észleljük azt. Ez persze első látásra tökéletesen ellentétes az elme karteziánus modelljével – hiszen a gondolatnak a tárgyával való kognitív kapcsolata ezekhez képest külső feltételeken is nyugszik – azonban a karteziánus modell talán összeegyeztethető azzal, hogy a gondolatok fennállásának a szubjektumtól külső feltételei is vannak. Elképzelhető ugyanis, hogy nem empirikusan tudhatom, milyen gondolatom van, miközben e gondolat fennállásának külső, empirikus feltételei vannak, hiszen e külső feltételeiről nem kell tudnom ahhoz, hogy képes legyek azonosítani a gondolatomat.¹⁹

C) Ontológiai következmények

Úgy vélem, az általam a két szerzőnek tulajdonított érvelésből Hegelnél nem, Russellnél azonban adódnak ontológiai következmények. Russell ugyanis, mint már többször említettem, egy speciális intrinszikus állapot – a közvetlen ismertség – megléte által igyekszik biztosítani, hogy az ismeretség tárgyát illetően valóban tudásról van szó, és épp ezért speciális tárgyakat vezet be, amelyekkel kapcsolatba lépve a szubjektum ilyen állapotba kerül. Éppen ezért nála természetszerűleg vetődik fel az a kérdés, hogy milyen természetű a közvetlenül megismert tárgy? Ennek kapcsán érdekes röviden megvizsgálnunk, hogy a két filozófus közül voltaképpen ki is az idealista, a szó hagyományos, ontológiai értelmében? Hegel semmiképp sem, hiszen nála a fenti érvelésből mindössze annyi következik, hogy ahhoz, hogy egy objektív tárgy tapasztalásának kognitív értéket adjunk, szükség van a tapasztalat tartalmának meghatározására, ez pedig csak fogalmi struktúrák felhasználása által lehetséges.²⁰ Természetesen Russell sem idealista, azonban az ő érzetadatai – e különös entitások, melyeknek logikai konstrukciójából származnak hétköznapi fizikai tárgyaink – bár maguk is fizikaiak, nagyon sok olyan vonással rendelkeznek, amelyeket általában a mentális entitásoknak szokás tulajdonítani. A legmeglepőbb, amit megtudunk velük kapcsolatban, talán az, hogy nem lehet róluk azt állítani, hogy léteznek, tekintve, hogy nem szerepelhetnek egzisztenciális kvantor hatókörében, hiszen nem írhatók fel “egy ilyen és ilyen” formában. Márpedig a részben éppen Russell által kidolgozott modern logika szerint csak “egy ilyen és ilyenről” lehet állítani, hogy létezik. Russell ezzel szemben néhány helyen úgy fogalmaz, hogy az érzetadatok “jelen vannak”, ám nem magyarázza el, miben állna a “létezés” és a “jelenlét” közti különbség. Az érzéki adatok továbbá szerinte, bár nem szellemiek, de létükben fiziológiailag függnek a szubjektumtól – szemben a szokásos értelemben vett fizikai tárgyakkal,²¹ amelyekről általában úgy véljük, létük független attól, miként is ismerjük meg őket. Sőt Russell egy helyen azon az alapon különbözteti meg az érzetadatokat az úgynevezett szenzibiléktől, hogy az előbbiek létéhez konstitutív módon még az elme tudatos felfogása is hozzájárul.²²,²³

• Brandom, R. (1999): “Some Pragmatist Themes in Hegel's Idealism: Negotiation and Administration in Hegel's Account of the Structure and Content of Conceptual Norms” European Journal of Philosophy, 7, 1999. 164-189

• Brandom, R. (2002): “Holism and Idealism in Hegel’s Phenomenology” Hegel Studien 36 pp57-92.

• Brandom, R. (2004): “From a critique of cognitive internalism to a conception of objective spirit: Reflections on Descombes' anthropological holism” Inquiry - an Interdisciplinary Journal of Philosophy, 47, 2004. 236-253

• Brandom, R. (2005): “Kantian Lessons about Mind, Meaning, and Rationality”, Előadásszöveg Pécs-Budapest 2005.

• Burge, T. (1988): ‘Individualism and Self-Knowledge’, Journal of Philosophy 85, 1988. 649–663

• Evans, G. (1982): The Varieties of Reference. Clarendon Press, Oxford 1982.

• Farkas, K. (2003): "What is Externalism?" Philosophical Studies 112/3, 2003. 187-208

• Hegel, G. W. F.: A szellem fenomenológiája (Fenomenológia) Ford.: Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.

• Kaplan, D. (1989): “Demonstratives. An Essay on the Semantics, Logic, Metaphysics, and Epistemologyof Demonstratives and Other Indexicals” In Almog, J. – Perry, J. – Wettstein, H. . (eds.): Themes from Kaplan, Oxford University Press 1989. pp481-564.

• McDowell, J (1999): “Comment on Robert Brandom's 'Some Pragmatist Themes in Hegel's Idealism'” European Journal of Philosophy, 7, 1999. 190-193

• Mcdowell, J. (1995): “Knowledge and the Internal” Philosophy and Phenomenological Research, 55, 1995. 877-893.

• McDowell, J (2002): “Knowledge and the internal revisited (Justification of belief)” Philosophy and Phenomenological Research, 64, 2002. 97-105

• McDowell, J. (1996): Mind and World, Harvard University Press, Cambridge, Massatchusettes 1996.

• Pinkard, T. (1994): Hegel’s Phenomenology. The Sociality of Reason. Cambridge University Press 1994.

• Russell, B.: “Az anyag végső összetevői” In: uő.: Miszticizmus és Logika, Ford.: Márkus György, Magyar Helikon, 1976. 201-234.

• Russell, B.: “Az érzéki adatok viszonya a fizikához” In: Miszticizmus és Logika, 235-290.

• Russell, B. (1991): A filozófia alapproblémái, Kossuth Kiadó, Budapest 1991.

• Russell, B.: “Tudás ismertség révén és tudás leírás révén” In: Miszticizmus és Logika, 339-376.

• Sellars, W.: Empiricism and the Philosophy of Mind, http://www.ditext.com/sellars/epm.html

Jegyzetek