Barbara Merker

Analitikus filozófia és fenomenológia

A következőkben az analízis fogalmát kívánom egy rövid vizsgálatnak alávetni – egy olyan fogalomét, amely központi témaája mind az analitikus filozófiábannak, mind a fenomenológiábannak. Rövid bevezető után előadásom első részében mutatom be az analízis azon fogalmát, amelyet az analitikus filozófia születésekor Nagy-Britanniában és a Bécsi Körben dolgoztak ki. A második részben ennek Peter Strawson által kifejtett kritikája felé fordulok, és felvázolom az [analízis] alternatív fogalmát, melyet írásaiban javasolt. írásaiban bemutatott alternatív fogalmát. A harmadik részben ez utóbbit a fenomenológia Edmund Husserl és Martin Heidegger által kidolgozott analízis-fogalmával vetem össze. Előadásom negyedik, egyben befejező részében amellett igyekszem érvelni, hogy miért nem kimeríthető ki analízis révén a filozófia.

A múlt század elején a filozófiáról alkotott két új felfogás kifejlődésének lehettek tanúi a filozófusok. 1900-ban Nagy-Britanniában Bertrand Russell elfordult a hegeliánus Bradley és McTaggart által képviselt brit idealistáktól, és “logikai atomizmus” néven új filozófiát dolgozott ki. Úgy tartják, ezzel Russell és kollégája, Moore, a filozófiában új hagyományt teremtett, [és így megszületett] az ún. “analitikus filozófia”. Ahogy Russell a Critical Exposition of the Philosophy of Leibniz (1900) elején fogalmaz: “Minden racionális filozófiának a kijelentések analízisével kell kezdődnie.” Ugyanebben az évben, 1900-ban jelentette meg Németországban Edmund Husserl a Logikai vizsgálódásokat. Vele kezdődik a filozófia második új hagyománya, az ún. “fenomenológiai filozófia”. Úgy húsz évvel később Németországban Martin Heidegger a fenomenológia más, egzisztenciális fajtáját mutatja be. Ebben az időben [alakul meg továbbá] Ausztriában a Bécsi Kör, melyet Schlick, Neurath, alkalmi vendégként Wittgenstein, és a más városokból [a Körhöz] csatlakozó Carnap és Reichenbach [neve fémjelez]. Nem sokkal később hasonló gondolatokat fejtett ki a logikai pozitivizmus és elsősorban Ayer.

Az analitikus filozófia és a fenomenológia két iskolája vagy mozgalma között, és azokon belül is számos ontológiai, episztemológiai és nyelvészeti különbséget találunk. Csak példaképpen említem itt a metafizikához való hozzáállást, a józan ész és a tudomány kapcsolatát, az idealizmus és a tudományos realizmus közti választást, a társadalom- és természettudományok kapcsolatát, az egységes tudományról alkotott felfogást, valamint a szintetikus a priori ítéletek és a teoretikus entitások elfogadását vagy elutasítását,. Aamelyek az egyik hagyomány képviselőit egyesítik, és egyszersmind a másiktól elválasztják,; azok bizonyos módszertani alapelvek, ezek viszont befolyásolhatják a tárgyalni kívánt témákat és a megoldásra váró problémákat. Itt következő megfontolásaim során arra teszek kísérletet, hogy megmutassam, miért és milyen tekintetben analitikus filozófia a fenomenológia.

Engedjék meg, hogy először az analitikus filozófia néhány általános, bár véleményem szerint túl homályos jellemzését semmitmondó jellemzőjét említsem. A Cambridge Dictionary of Philosophyban a következő, meglehet ironikus hangvételű szócikket találjuk: “Az analitikus filozófusok többnyire, ha nem is kizárólag, olyan angolul beszélő teoretikusoktudósok, akiknek írásai alapvetően más, angolul beszélő filozófusoknak szólnak.” Úgy gondolom, nem kell ily módon kikerülnünk a problémát, annak {egy kicsit} pontosabb meghatározását, hogy szándékai szerint mi az analitikus filozófia. [Hasonlóképpen] azt az alternatív jellemzést sem tartom túl hasznosnak, mely szerint ami az analitikus filozófusokban közös, az “az érvelés és világosság belülről fakadómagától értetődő tisztelete”, mivel ez nemcsak a filozófusok, hanem általában a tudósok és a mindennapi viták [egyik fő] erényeként fogható fel.e {-nek tűnik}. Ugyanez mondható el az analitikus filozófiát olcsó szellemességgelillusztráló azon szellemesnek szánt próbálkozásról is elintéző próbálkozásról is, miszerint az analitikus filozófusokat onnan ismerhetjük fel, hogy folyamatosan két kérdést tesznek fel: “Mit jelent ez?”, valamint “Honnan tudjuk ezt?”

Miben állhat az analitikus filozófia? A formális és homályos jellemzéseken és semmitmondó jellemezéseken túl legalább két különböző lényegi válasz adható: az egyik, mely egyesíti a logikai atomizmus, -pozitivizmus és -empirizmus képviselőit, az analízist redukcióként érti; a másik, melyre Peter Strawson mutatott rá, az analízist összefüggések felmutatásakéntek felmutatásaként érti. Ez utóbbi közelebb áll ahhoz, amit előadásom végén a fenomenológia módszerének [leírására] javasolok, és amit, jóllehet kissé homályosankissé semmitmondóan, nevezhetnénk így: analízis mint kifejtés. Az említett felfogásokban közös az a meggyőződés, hogy számukra az analízis tárgyai fogalmak vagy szavak, kijelentések vagy mondatok, vagy általában érzéki jelenségek lehetnek.

1. Analízis mint redukció

Elsőként a filozófia, durván szólva, közkeletűnek mondható felfogásának, az analízis redukcióként való értelmezésének felvázolásával szeretném kezdeni. E felfogást osztották a mellett kardoskodtak a logikai atomisták, -pozitivisták és -empiristák, és különösen is Russell, valamint és a korai Wittgenstein. E vázlat több okból is azt a [gondolati] irányt fogja követni, melyet Russell jelölt ki, miután elfordult Hegeltől és brit követőitől, Bradleytől és McTaggarttól. Az analízis a redukció értelmében többet jelent a magyarázathoz és meghatározáshoz tartozó [pusztán] formális módszernél. Olyan filozófiai módszerként értendő, amelyhez tartoznak, [sőt] elválaszthatatlanul tartoznak bizonyos lényegi tételek.

Az analízis módszerét a “zerlegen”, a “darabokra szedés” értelmében igen különböző tudományokban fedezhetjük fel: a fizikában, a kémiában, a nyelvészetben stb. Az ilyen elemzési eljárás alapvető törekvése az, hogy ráleljen a végső, legegyszerűbb összetevőkre vagy atomokra, tovább már nem elemezhető részekre, amelyek többé már nem összetettek és bonyolultak, hanem redukálhatatlanul egyszerűek. Az ilyen típusú atomizmus hosszú múltra tekint vissza a természetfilozófiában az z antik atomizmustól, valamint a pszichológiában a brit empiristáktól kezdve. Amíg azonban a fizika vagy a nyelvészet terén nem túl nehéz elképzelni, milyen végső összetevőkről lehet szó, addig nem ennyire könnyű megérteni, melyek lehetnek ezek egy fogalom elemzése során. Mik lehetnek a “fej”, a “számszám” vagy azz “érzékelésérzékelés” szavak fogalmi összetevői, és hogyan kapcsolódnak az [e szavak által közvetlenül] megnevezett jelölt dolgok atomjaihoz? Ilyen és ehhez hasonló problémák vezettek végül a filozófia mint a redukció értelmében vett analízis felfogásának bukásához.

A következőkben, anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, a filozófia mint a redukcióként értett analízis felfogásának vázlatát kívánom nyújtani, mely a logikai atomizmus, -pozitivizmus és -empirizmus számos követőjét egyesíti, és ami különösen is jellemző a korai Wittgensteinre és Russellre. Nagyrészt és nagyjábóljából {és durván} azt a felfogást fogom követni, mely mellett 1900 és 1919 között Bertrand Russell érvelt, aki megkísérelte, hogy az analízis redukcióként való felfogását mind fogalmakra és szavakra, mind kijelentésekre és mondatokra alkalmazza.

Russell Leibniz és a kortárs logika tanulmányozása révén arra a következtetésre jutott, hogy a mindennapi beszédben a nyelvtani alanyok és állítmányok csupán a mondatok szerkezetének felszínét fedik fel előttünk, és e mondatok mélyszerkezetükre irányuló elemzésre, nevezetesen redukcióra szorulnak. E mélyszerkezet [, Russell szerint,] atomi mondatokból áll, minden összetett mondat az atomi mondatok igazságfüggvényeként értendő, és az atomi mondatok pedig[további] atomi alkotórészekből vagy egyszerű összetevőkből, nevezetesen bizonyos egyedi terminusokból és elemi, egyszerű predikátumokból (mint “piros”) épülnek fel.

Az analízisre mint redukálhatatlan, egyszerű, atomi összetevőkre való redukcióra vonatkozó formális meggondolás számos metafizikai, ontológiai, episztemológiai feltételezéssel és bizonyos jelentéselméletre vonatkozó nyelvfilozófiai meggondolással gondolatokkal gazdagodotttak. A reduktív [szemléletű] analitikus filozófusok azt feltételezték, hogy a logikailag ideális és tökéletes atomi mondatok tökéletes logikai leképeződései v{vagy megjelenései} a világot alkotó atomi tényeknek és azok kombinációinak. Azt gondolták továbbá, hogy ezen egyszerű kifejezéseknek, a mondatok feltételezett atomi alkotórészeinek – mind a logikai alanynak, mind a logikai állítmánynak – jelentései maguk az egyszerű tárgyak, amelyeket [közvetlenül] megneveznekjelölnek. Ez az előfeltételezés, mely szerint csak az egyszerű kifejezések denotálnak tárgyakat, az összetettek nem, kéz a kézben járt Russell híres leíráselméletével, mely lehetővé tette számára többek közt az akkoriban sokat tárgyalt negatív egzisztenciális mondatok problémájának kezelését. Ezzel a meglehetősen ellentmondásos elmélettel igyekezett megmutatni, hogy a határozott leírást (mint “Németország jelenlegi királya”, “a legnagyobb prímszám”, “a Wavwerly szerzője” stb.) tartalmazó mondatok, melyek első ránézésre egyedi egyedi mondatoknak tűnnek, amennyiben a grammatikai alany helyén tulajdonneveket és egyedi terminusokat tartalmaznak, valójában összetett, egzisztenciát kifejező mondatok. [Russell] logikai belátásmegfontolásokonain alapuló elmeggondolásait empiricista meggyőződésekkel egészítették teljesedtek ki, melyek az érzékelésről és az ismeretség révén vettnyert tudásról alkotott elméleteiben érhetőek tetten. Empiricista elődeihez többé-kevésbé hasonlóan ő is úgy tartja, hogy amit tudatosan érzékelünk, és amit ismeretség révén tudunk, azok nem asztalokhoz vagy fákhoz hasonló szubsztanciák. Ezek [valójában] nem -intencionálist, nem - kijelentésszerűpropozicionális, közvetlenül hozzáférhetőlen érzetadatok, benyomások, egyszerű események, atomok, látszatok, a látás, a szaglás, a tapintás és az ízlelés által érzékelt dolgok módjai, amelyekből logikusan vezetjük le vagy alkotjuk meg a mögöttük rejlő anyagi szubsztanciákat. Az érzetadatok (nem-mentális jelenségek) így a világ ontológiailag végső, egyszerű, redukálhatatlan összetevői, melyek ismeretelméleti szempontbólepisztemológiailag a tudás biztos, tévedhetetlen, se nem igaz, se nem hamis alapját, episztemikus kiindulópontját jelentik. Ezek a feltevések a [russelli] névelméletet is átformáltaák, amennyiben az a nevek és határozott leírások megkülönböztetését [többé] nem szintatktikai különbözőségükkel, hanem az [általuk nyert] ismeretség tárgyainak eltérésével [alapozta meg]. Ezután csak azok a kifejezések számíthattak atomiaknak és lehettek “nevek”, amelyek olyan dolgokat jelöltek – érzetadatokat, univerzálékat, az egyszerű predikátumok tárgyait –, amelyekkel ismeretségben állunkismert dolgokra, érzetadatokra és univerzálékra, valamint egyszerű predikátumok tárgyaira referáltak. A szubsztanciák kiküszöbölése mögött egy olyan meggyőződés is [munkált], melyet joggal nevezhetünk fenomenológiai alapelvnek: lemondás a {feltett} hipotézisekről vagy nem -igazolt {feltételezésekről és} előfeltevésekről.

A filozófiának az ontológiai, episztemológiai és nyelvészeti redukció értelmében vett analízisként való felfogása jól ismert problémákhoz és ellentmondásokhoz vezetett. Végezetül ezek közül említenék meg néhányat: (1) Az összetett mondatok egyszerű mondatok igazságfüggvényeként vett elgondolása bizonyos mondat[típus]ok esetén nem tartható. (2) A szubsztanciák kiküszöbölése, és a gondolat, mely szerint jelenségekként megtestesülő érzetadatokat érzékelünk, az intencionalitás fenomenológiai elmélete által például könnyen kikezdhetőnek bizonyult. (3) A mondatoknak érzetadatok általi igazolását sikerrel támadta Sellars “az “adott mítosza” kritikájának tekintetében. (4) A tények és mondatok kapcsolatáról szóló filozófiai tételek megítélése az ún. “verifikációs probléma” feltételezése mellett [továbbra is] tisztázatlan maradt. (5) Egyesek a nyelvészeti szolipszizmus veszélyét látták [Russell elméletében]. (6) A határozott leírások kiküszöbölésére alternatív elméletek (Strawson, Donnellan) születtek, ahogy (7) [a russellinél] érthetőbb jelentéselméletek is [napvilágot láttak].

2. Analízis mint összefüggések felmutatása

Térjünk most át az analízisnek egy másfajta, Peter Strawson által szorgalmazott felfogására!. [Ehelyütt csupán] a fogalmak analízisének tárgyalására szorítkozom, és figyelmen kívül hagyom a logikai formák és mondatok elemzését. Strawson többek között azért bírálja az analízis redukcióként értett gondolatát, mert a fogalmaknak más fogalmak segítségével való magyarázata {rendesenáltalában} nem vezet egyszerű, atomi fogalmakhoz a logikai atomizmus értelmében. Ha például a “tudás” fogalmát az “igazolt és igaz meggyőződésként” terminusaiban elemezzük, akkor olyan elemzést nyújtunk, mely a “tudást” nem vezeti vissza egyszerű, tovább nem elemezhető fogalmakra. Éppen ellenkezőleg: [ekkor aztt] feltételezzük, hogy olyan fogalmak, mint ““meggyőződés””, ““igazolás”” és ““igazság””, további fogalmi elemzést engednek meg, sőt tesznek szükségessé, és az ekképpen nyert fogalmak hasonlóan további elemzésre szorulnak – bár jóllehet nem egyszerű fogalmak terminusaiban. Többek között ezen okoknál fogva Strawson azt javasolja, hogy a filozófiai analízist úgy értsük, mint ami fogalmaknak más fogalmakkal való összefüggését mutatja fel, olyan hálózatot vagy hálózatokat alkot, melyekben minden egyes fogalomnak megvan a maga helye. Egy fogalmat megérteni annyit tesz, mint ismerni a fogalmi hálóban elfoglalt helyét. Ekképpen fogalmak más fogalmak által nyernek magyarázatot, amit [Strawson] a “gyümölcsöző értelemben vett körkörösséggel” jellemzett.

Strawson szerint azonban az analízisnek összefüggések felmutatásaként értett felfogása nem kényszeríti ki, hogy feladjuk az alapvető fogalmak gondolatát. Ehelyett az “alapvető” más értelemben vett felfogását javasolja, ami nem kötődik az “egyszerűnek” mint az analízis határ[fogalm]ának eszményéhez. Strawson véleménye szerint olyan mindennapi fogalmainkból kell kiindulnunk, mint “fa”, “asztal, “én”, “zöld”, “mögött”, “sétál”, “holnap”, “neheztelésneheztelés”” stb., amelyeket viszont nem tart alapvető fogalmaknak. Feltételezi továbbá, hogy – átvitt értelemben – e mindennapi fogalmakba rejtetten megtalálhatjuk azokat az alapvető fogalmakat, melyek átfogó fogalmi rendszerünket alkotják: ezenkhez {az alapvető fogalmak közéhoz} olyanok tartoznak, mint “szubsztancia”, “tulajdonság”, “referencia”, “képzet”, “következtetés”, “bizonyíték”, “tény”, “valóság”, “igazság”, “létezés”, “okság”, “magyarázat”, a hétköznapi beszédnél tágabb értelemben vett “érzékelés”, “tudás”, “jelentés”, “értelmezés”, “mentális”, “azonosság”, ”tér”, “idő”, “változás”, “tevékenység” stb. Többnyire olyan fogalmak ezek, melyek tapasztalataink és beszédünk szerkezetét meghatározzák, és kijelölik az értelem határait, amint Strawson ezt a kanti transzcendentális filozófia értelmezésén keresztül mutatta meg.

Ekképpen az “alapvető” [maga] isegy fogalom akkor számít alapvetőnek, ha egy fogalom, amennyiben azon legáltalánosabb, redukálhatatlan fogalmak közé tartozik, melyek együtt alkotják meg a józan ész szerinti gondolkodás és beszéd vázát meghatározó szerkezetet. E szerkezetet a speciális diszciplínák és tudományok is feltételezik, és azzal együtt határozzák meg világképünket. Strawson {továbbá} e fogalmi hálón belül az általánosság különböző fokait különbözteti meg, amis ennek alapján a definíciók olvasatának gyenge és erős változatát [különíti el] a [józan ész] vázánakfogalmi keret esetlegessége és szükségszerűsége szerint.

A fogalmak nemcsak abban a formális értelemben lehetnek esetlegesek, hogy tagadásuk nem tartalmaz logikai ellentmondást, amint például esetleges, hogy létezik-e érző ésés és gondolkodó lényás, és amint csupán a véletlen műve, hogy léteznek egyáltalán dolgok, melyekre képesek vagyunk fogalmainkat használni. Érdekesebb, egyszersmind kevésbé meghatározott az esetlegességnek azon értelme, mely szerint [esetleges az, ami] fogalmi rendszerünket illetően nem lényegi vagy nem alternatíva nélküli. A szín és a hang esetelegesnek tekinthető ebben az értelemben, mivel el tudunk képzelni olyanokat, akik ugyan nem képesek színeket és hangokat érzékelni, de általában azért képesek az érzékelésre. Talán nem lehet és nem is szükséges pontosan meghatározni azon határokat, melyeken túl a tapasztalásról alkotott felfogásunk teljesen értelmét veszti. Csupán azok a lényegi, szükségszerű vagy alternatíva nélküli fogalmak utalnak az [emberi] tapasztalás legalapvetőbb szerkezetére, melyek egymástól földrajzilag távol eső kultúrákban és történelmileg távoli korokban [egyaránt, jóllehet] sokféle esetleges módon, megvalósulhatnak.

Russell és Quine {gazdaságosan}gazdaságossági megfontolások alapján leszűkített ontológiájával szemben Strawson egyfajta előfeltevésként értelmezettkifejezett ontológiai hierarchiát javasol, például a szubsztanciák és a tulajdonságok között. A fogalmak (viszonylagosan) alapvetőknek nevezhetők, {vagy fogalmi elsőbbséggel bírnak}, ha amennyiben más fogalmak anélkül előfeltételezik őket, hogy ez az előfeltételezés kölcsönös lenne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy nyelv tanulásakor explicit módon és elsődlegesen ilyen, a gondolkodás nyelvtani [szabályait] alkotó, alapvető fogalmakat sajátítanánk el. Ehelyett inkább azt mondhatjuk, hogy {egy nyelv tanulásakor} implicit módon ismerkedünk meg az alapvető fogalmi vázzalkerettel, még ha az ezt kifejező absztrakt szavak még nem is állnak rendelkezésünkre. Ekképpen Strawson analízis-felfogása nem más, mint összefüggések felmutatása a különböző alapvető fogalmakból felépülő rendszeren belül, melyet Strawson az analízis redukcióként értett atomista felfogásának helyébe állít.

3. Analízis mint kifejtés

Térjünk most át az analízis fenomenológiában használatos felfogására, és először is Edmund Husserl fenomenológiájára.! Fenomenológiai módszerét Husserl egértelműen intencionális analízisként jellemzi, és [ugyanilyen] egyértelműen határolódik el az analízisnek a redukcióként felfogott értelmétől, mely [tárgyát] részekre és összetevőkre bontja (Karteziánus elmélkedések, 20.§.)¹. A következőkben olyan olvasatot kínálok Husserlhez, mely sok vonatkozásban Strawson szándékaihoz [közelíti őt], amennyiben például [Husserl] is, [jóllehet] fenomenológiai nézőpontból, az intencionalitás, az episztemológia, a logika és az ontológia egységes felfogását igyekszik nyújtani. E célból különböző általánossági fokúú fogalmat használ, hogy az általuk megadott jelölt dolgokat megvizsgálhassa. [Ilyen fogalmak] az “intencionalitás”, “érzékelés”, “térbeli tárgy”, “test”, “egész” és “rész”, “idő” és “tér”, “ego”, “interszubjektivitás”, “jelentés”, “igazolás”, “tudás” stb. [Husserlnek] az intencionalitás, a fogalmak és a nyelv viszonyáról alkotott gondolatai nem mindig világosak, de mégis amikor nem- fogalmi, nem- nyelvi és nem- kijelentésbeli entitásokat ír le, akkor kénytelen szavakat és mondatokat használni. Az első karteziánus elmélkedésben (Karteziánus elmélkedések, 3-11.§.) olvasható fenomenológiai előírások közül az egyik éppen az, hogy az adekvátságra törő tudásnak olyan szavakat és mondatokat kell használnia, melyek alkalmassá teszik és helyre igazítják a [keze ügyébe kerülő] dolgokat.²

Véleményem szerint Husserl elemzési módszere legjobban úgy jellemezhető, mint ami explicitté teszi [azt, ami eddig] implicit [maradt]. Ez nemcsak az intencionalitásnak magának implicit összetevőire (az egora, a cogitatiora, a cogitatumiora) vonatkozik, melyek a világban található dolgokhoz közvetlenül vezető természetes beállítódásban rejtetten vannak jelen, hanem [vonatkozik] ezen összetevők mindegyikének {(az egonak, a cogitatioonesnakak, a cogitatumioknak)} implicit aspektusaira is. Husserl ezen olvasatát az általa {több helyütt} megfogalmazott analízis-definíciók mellett írás- és eljárásmódja is alátámasztja.

Az egyik definícióban úgy határozza meg az analízist Husserl, mint az elemzésre kerülő dolog lehetőségeinek föltárását³, {, felfedését, leleplezését}, egy másik helyen pedig mint az elemzésre kerülő dolog implicit horizontjának explicitté tételét. Nyilvánvalóan az első – az elemzésre kerülő dolog lehetőségeinek felfedése – és a második definíció – az elemzésre kerülő dolog implicit horizontjának explicitté tétele – ugyanannak az eljárásnak két leírása, melyek közül az egyik egy metaforát (horizont), a másik egy fogalmat (lehetőség) használ.

Mielőtt egy példával illusztrálnám a husserli fenomenológia intencionális analízisének általam javasolt olvasatát, egy további módszertani előírást kell megemlítenem, amely Husserl szerint az első lépést jelenti a fenomenológia mint “a priori tudomány [felé]”, ami “a priori lehetőségekről ítél, és ezzel számukra [ti. a transzcendentális valóságok számára] a priori szabályokat ír elő” (12.§.). E módszertani előírás – mint első lépés a fenomenológia felé – megkülönbözteti a fenomenológiát a pszichológiától, mely [utóbbit] Husserl nem tekintette a filozófiához hasonló a priori lehetőségekről [ítélő] tudománynak, hanem csupán az empirikus tudományokhoz hasonlóan reáliákkal és egyedi dolgokkal [foglalkozó] diszciplínának. Az imént említett előírás így arra szólít fel, hogy végre kell hajtanunk az ún. epokhét vagy fenomenológiai redukciót. A filozófia és pszichológia közti különbséget jelző és a filozófia számára a maga tárgyát felszabadítani hivatott epokhét Husserl számos különböző módon vezeti be, többek között “zárójelezésként”, ami “teljesen kizár számomra bármely ítéletet a térbeli-időbeli létezésről” (Ideen I., 32.§.)⁴. Nem kívánok ezen ellentmondásos redukció részleteibe és bonyodalmaiba bocsátkozni, hanem inkább arra tennék javaslatot, hogyan értelmezhető gyümölcsöző módon. Talán az epokhé végcéljának husserli szándéka szellemében járunk el akkor, amikor azt egy feltételes (kondicionális) állítás első felének, előtagjának formájában gondoljuk el, ami egy állított vagy előfeltételezett valóságot puszta lehetőséggé alakít át. Így a “vannak fák” [állító mondat] helyett a “ha vannak fák” [feltételes előtagot], az “érzékletem van egy fáról” [állító mondat] helyett a “ha érzékletem van egy fáról” [feltételes előtagot mondatot] kapjuk stb. Ezen a módon természetesen nem elkerülhető el a létezés előfeltételezésének (az egzisztenciális preszuppozíció) minden esete, különösen nem a világ és az “én” létezésének előfeltételezése, amelyet Husserl szintén zárójelezni kíván. Ezen túlmenően az is sokat vitatott kérdés, mennyiben lehet sikeres a [husserli] erős internalizmus.

A következő kérdés így az, mit tartalmaz az [így létrejövő] feltételes állítás második fele, azaz utótagja. Husserl utalásait és eljárásmódját követve, mindazzal kitölthető az utótag, ami tartalmi tartalmi következtetési viszonyban állkövetkezménye az előtagnakgal. A “ha vannak fák” [előtagot] ez alapján olyan [utótagokkal] egészíthetjük ki, mint “akkor vannak organizmusok”, “akkor ezeknek törzsei és ágai vannak”, “akkor ezek természeti tárgyak”, “akkor ezek térbeli tárgyak”, “akkor ezek csak egyik oldalukról érzékelhetők”, “akkor lehetséges megkerülni, és a másik oldalukról is szemügyre venni őket”, “akkor ezek bizonyos tulajdonságokkal, például különböző színekkel rendelkeznek” stb. Ezzel megegyező eljárások alkalmazhatók az érzékeléshez hasonló intencionális állapotokra és az “egokra” is. [A feltételes mondat előtagját kiegészítő] ilyen utótagokat értelmezhetjük úgy, mint amik amelyek az elemzésre kerülő dolog implicit horizontját explicitté teszik vagy föltárják e dolog lehetőségeit. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, akkor értünk meg egy fogalmat – és tudjuk meg ezáltal, mi valójában a fogalom által referált jelölt entitás, amennyiben [ez az entitás] létezik –, ha tudjuk ismerjük azokat a következtetési viszonyokat, amelyek e fogalom tartalmát világossá teszik.

Természetesen sem Strawsont és, sem Husserlt sem a fák vagy más ehhez hasonló egyedi entitások érdeklik. Filozófusként a világ általános vonásait [igyekeznek megragadni]: a térbeli tárgyakat, az időt, az intencionalitás különböző formáit, az azonosságot, az interszubjektivitást stb., és törvényeket vagy szabályokat próbálnak alkotni a valóságra vonatkozóan. Emlékezhetünk még arra, hogy [Husserl] számára a fenomenológia olyan “a priori tudomány”,, mely […] a priori lehetőségekről” ítél, és ezzel számukra ([ti. a transzcendentális valóságok számára)] “a priori szabályokat ír elő” ír elő. Az egyik legvitatottabb a priori szabály a színek összeférhetetlenségének szabálya, mely Wittgenstein számára analitikus, míg Husserl számára szintetikus a priori igazság. Innen nézve továbbra is bonyolult feladat marad elkülöníteni egymástól az elemezni kívánt entitások horizontjainak és lehetőségeinek különböző fokait.

Végezetül egy rövid pillantást vetnék Heideggerre, akinek a gondról alkotott egzisztenciális avagy fundamentális analízise ugyanezen módon értelmezhető. Ennek legegyszerűbb példája “a környező-világ analízise” (“Umweltanalyse”) a Lét és időben (14.§.).⁵ Heidegger pragmatistaként Husserllel szemben elsősorban mint gyakorlati elkötelezettséget érti az intencionalitást. Ekképpen igyekszik a föltárás, a megértés és az értelmezés hagyományos intencionális fogalmait pragmatista módon átalakítani. Például egy kalapács mivoltátot föltárni vagy megérteni annyit tesz, hogy helyes módon vesszük használatba, hogy helyesen válaszolunk arra[, ahogy ő a dolog mint kalapács a használatban felkínálja magát]. Egy kalapács mint kézhezálló dolog (Lét és idő 22.§.) gyakorlati jelentésének implicit megértése különböző módokon tehető explicitté. Explicitté tehető annak kimondásával, hogy “ez egy kalapács”, vagy ezt elemezve annak megfogalmazásával, hogy “ez egy kalapács, tehát egy olyan dolog, amire akkor van szükségünk, ha egy szöget a falba akarunk ütni”, “tehát egy olyan dolog, amire akkor van szükségünk, ha két síkfelületet egymáshoz akarunk erősíteni”, “tehát egy olyan dolog, amit valaki előállított”, “tehát egy olyan dolog, ami bizonyos boltokban kapható” stb. Az ilyen tartalmi következtetésekben használt fogalmak természetesen maguk is tartalmi tartalmi következtetési viszonyban állnak más fogalmakkal, amik szintén ilyen kapcsolatokba ágyazódnak. Együttesen utalnak jelölnek egy utalás-összefüggést (Verweisungszusammenhang, Lét és idő 17.§.)utalásegész bizonyos kapcsolataira és összefüggései, re.

Ez nem más, mint az az utalás-összefüggés, melyet Heidegger “világnak” vagy “környező-világnak” nevez. Az effajta tartalmi következtetéseket, melyek a különböző társadalmi, kulturális vagy történelmi kontextusban változhatnak, kimerítően elemezték olyan fenomenológiai szociológusok, mint Schütz, Berger vagy Luckmann.

4. Kimeríthető-e a filozófia analízis révén?

Eddig a pontig az analízis fogalmának három különböző felfogását mutattam be: analízis mint redukció, analízis mint összefüggések felmutatása és analízis mint kifejtés. Végezetül feltenném a kérdést: kimeríthető-e a filozófia az analízis eljárásmódjában? Azt hiszem, a legkevésbé sem {lehet, és nem is} ez a helyzet, amit az analízis eljárásmódja és a hozzá kapcsolódó problémák tekintetében kívánok [ehelyütt] megvilágítani. Csupán két okot említenék, amelyek visszatarthatnak minket attól, hogy a filozófiát az analízis bármely javasolt módjával azonosítsuk.

Ha elhagyjuk a “fához” vagy “kalapácshoz” hasonló speciális empirikus fogalmak analízisét, és ehelyett inkább a filozófusok számára középponti fogalmakat vesszük górcső alá úgy, mint “tudás”, “érzékelés”, “személy”, “szeretet”, “igazságosság”, “azonosság”, “szabadság” stb., akkor el kell ismernünk: nemhogy nem világos, de éppen heves viták tárgyát képezi az, hogy mik azok a tartalmi következtetések, melyeket ezen fogalmakból kéne kellene nyernünk. Ennek első oka az lehet, hogy az elemzés folyamata a tudás különböző – lexikális, (természetileg, kulturálisan, történetileg) empirikus és talán szintetikus a priori – fajtáinak [használatát] követeli meg, melyek talán világosan el sem különíthetők egymástól, és [mely tudásfajták maguk is] folyamatosan viták tárgyát képezik. Hogy az igazolás fogalmát internális vagy inkább externális módon kell-e elemeznünk; hogy oksági vagy inkább diszjunktív érzékelés-felfogást kell-e feltennünk; hogy a “személy” csak emberi lényekre utaló biológiai kategória vagy inkább a biológiai kategóriákon túlmutató tulajdonságokra utaló predikátum-e; hogy a “szeretetet” érzésként, a bizalmas kapcsolatban álló személyek közti megszokott gyakorlat formájaként vagy inkább a kölcsönös megbecsülés egy módjaként kell-e értenünk; hogy az akarat szabadsága az első- és másodrendű akarások harmonikus kapcsolata vagy inkább egy első, ok nélküli dolog-e – mindezek [a kérdések] nem eldönthetők egy egyszerű elemzési eljárás révén, hanem egy sor, külön-külön tárgyalandó normatív vagy értékelő kérdéstől függenek. Véleményem szerint például olyan kérdéseket, mint “mi a tudás?”, “mit jelent a »«tudás»«?”, “mit jelent a «»szabadság«»?”, “mit jelent a »«szeretet»«?” stb. alapvetően normatív vagy értékelő kérdésekként kell értenünk. Ebben az értelemben olyan kérdésekké alakíthatjuk őket, melyekben ez a normatív vagy értékelő dimenzió explicit módon mutatkozik meg. A “mi a tudás?” helyett így azt kérdezhetjük: “mi az ember elégségesen jó vagy legjobb episztemikus állapota?”; a “mi a szabadság?” helyett azt kérdezhetjük: “mi az akarat legkívánatosabbnak tekintett állapota az ember számára?”; a “mi a szeretet?” helyett azt kérdezhetjük: “miben álljanak a bizalmas bensőséges emberi kapcsolatok?”; a “mi az igazságosság?” helyett azt kérdezhetjük: “hogyan szerveződjenek a társadalmi és politikai intézmények és a társadalmi kapcsolatok?” stb. Jóllehet, ez az a normatív vagy értékelő fordulat nem ment fel minket az alól, hogy olyan koherens elméleteket dolgozzunk ki, melyekben [e kérdések] fogalmait a javasolt módon elemezhetjük és magyarázhatjuk. Ám azt, hogy mik a [helyes] tartalmi tartalmi következtetések, legalábbis ami a filozófiát illeti, nem könnyű eldönteni.

Fordította Ribáry Márton

Irodalom

Heidegger, M. (1976): Sein und Zeit. Tübingen: Niemeyer. (Vajda Mihály et al., ford., Lét és idő (2004), Budapest: Osiris)

Husserl, E. (1977): Cartesianische Meditationen. Eine Einleitung in die Phänomenologie. Hamburg: Meiner. (Mezei Balázs, ford., Karteziánus elmélkedések (2000), Budapest: Atlantisz)

Merker, B. (2005): “Die totale Gesellschaft? Eine Anmerkung zu Brandom-Heidegger” in: Th. Rentsch (Hg.): Einheit der Vernunft? Normativität zwischen Theorie und Praxis. Paderborn: mentis.

Russell, B. (1900): A Critical Exposition of the Philosophy of Leibniz. Cambridge.

Russell, B. (1979): Die Philosophie des Logischen Atomismus. Aufsätze zur Logik und Erkenntnistheorie 1908-1918, übersetzt v. Johannes Sinnreich. München: dtv.

Strawson, P.F. (1992): Analysis and Metaphysics. An Introduction to Philosophy. Oxford: OUP.

Strawson, P.F. (1966): The Bounds of Sense, an Essay on Kant`s Critique of Pure Reason. London: Methuen.

Jegyzetek