Nagy József

Russell a hatalom és az egyén viszonyáról

Bertrand Russell köztudottan az analitikus filozófia egyik alapító atyja, szellemi hagyatéka elsősorban e szempontból releváns, ugyanakkor – bizonyos fenntartásokkal – eszmetörténészi és politikafilozófiai munkássága is jelentősnek tekinthető. Politikai felfogása alapvetően liberális és bizonyos értelemben pozitivista: nagy jelentőséget tulajdonít az egyéni kezdeményezésnek mint a fejlődés nélkülözhetetlen előfeltételének, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet az általa megfogalmazott – véleményem szerint részben szemantikai elméletére visszavezethető – egyéni kreativitás korlátozására, mindenekelőtt a célból, hogy a társadalom cementje (összetartó ereje) ne sérüljön. Előadásomban A hatalom és az egyén, A filozófia alapproblémái és a The basic writings of Bertrand Russell című műveknek a jelen előadás témájaként megjelölt kérdéskör szempontjából releváns eszmefuttatásaira összpontosítok, figyelembe véve A nyugati filozófia története című munka ugyanezen kérdéskör szempontjából fontos részeit is.

1. Russell: politika, filozófia, oktatás

Russell politikai (és ehhez kapcsolódóan etikai, társadalmi és pedagógiai) témájú írásai nem kerültek a politikafilozófiai, politológiai, szociológiai, történeti és az ezekkel rokon területeket elemző diszciplínákban kanonizált szakirodalom élvonalába: e munkái mindenekelőtt a politikai publicisztika szintjén voltak jelentősek az első, majd a második világháborút követő korszak kontextusában. Mindez annak ellenére leszögezhető, hogy – mint Kirk Willis rámutat – “az első világháború kitörése […] Russell életét is megváltoztatta: ha korábban filozófiai munkái híressé, a háború most hírhedtté tette. […] Bár nem volt pacifista, Russell szenvedélyesen vallotta, hogy ha nem is a háború általában, de ez a bizonyos háború súlyos hibát jelent – […] politikai ösztöneit és erkölcsi elveit egyaránt sértette”, aminek pedig az lett a következménye, hogy “a háború utáni évek Russellje alig emlékeztet korábbi önmagára […]. Russell ettől kezdve tudatosan arra törekszik, hogy ő legyen a huszadik század Voltaire-je” (Russell 1997: 9-10). Russell annak ellenére sem vált az említett területek kiemelkedő jelentőségű szerzőjévé, hogy a két világháború közti időszakban nagyon is fontos témákról nagy felkészültséget tanúsító elmélyültséggel értekezett: e – többnyire “beszédes” című – munkái közül (a jelen előadásban érintett írásokon túlmenően) külön megemlítendő a politikaelméleti témájú Roads to freedom (1918), az oroszországi kérdést – és ezzel összefüggésben a totalitarizmus kommunista válfaját – tárgyaló The practice and theory of bolshevism (1920), a közoktatásról értekező Education and the social order (1932), a történelmi problematikát feldolgozó Freedom and organization (1934) és a politikai hatalom kérdéskörét körüljáró Power (1938). Az először 1945-ben publikált, sok tekintetben szintén a kor kontextusára reflektáló A history of western philosophy-t Russell 1939-től 1944-ig tartó amerikai emigrációja alatt írta.

A második világháború alatt, ill. az azt követő években számos kiemelkedő filozófus foglalt állást a totalitarizmussal szemben. A leghíresebb e témában Karl R. Popper (1936-38 között megírt, de csak 1944-ben kiadott) The poverty of historicism, valamint ennek ikerpárja, az 1945-ös The open society and its enemies című műve, mint ahogy e kettővel azonos fontossággal bírt Ernst Cassirernek az állam mítoszát (Cassirer 1946), valamint Hannah Arendtnek a totalitarizmus eredetét elemző munkája is (Arendt 1951). Szellemiségét tekintve ezen állásfoglalásokhoz kötődik Russellé is: a különböző – s ezek között politikai – témákat érintő írásait egybegyűjtő kötetének (Russell 1961) XI., “The philosopher of politics” című részében szerepel a szigorú értelemben is antitotalitárius (s ezen belül antikommunista) kiáltványként felfogható, rövid terjedelmű “Why I am not a communist”.¹ Ebben hangsúlyos kijelentés Russell részéről, hogy már egy 1896-os írásában kifejtette Marxszal szembeni állásfoglalását, de a kommunizmussal (különösen annak antidemokratikus voltával) szemben megfogalmazott álláspontja sokkal mélyebb meggyőződésből fakad (vö.: Russell 1961: 480). A szöveg indító gondolata szerint bármely politikai doktrínával összefüggésben két alapkérdés vetődik fel: “(1.) elméleti előfeltevései igazak-e? (2.) gyakorlati politikája az emberi boldogság növelésére irányul-e?” (Russell 1961: 479). Russell világosan leszögezi, hogy szerinte “a kommunizmus elméleti előfeltevései hamisak”, továbbá “gyakorlati maximái olyanok, hogy azok csakis az emberi nyomorúság mérhetetlen növekedését idézhetik elő” (u.o.). Russell határozottan elutasítja Marx azon szemléletét, melynek alapján minden történeti eseményt az osztályharccal, ill. a “dialektikus materializmus”-sal magyaráz, ezt követően pedig a marxizmus leninista és sztálinista mutációinak egyes alapelemeit villantja fel.² A kiáltványt záró eszmefuttatásnak két fontos mozzanata emelhető ki: Russell hangsúlyozza, hogy “a kommunizmussal szembeni harc módja nem a háború”, továbbá hogy “a kommunizmus doktrínáját a szegénység, a gyűlölet és a harc [strife] táplálja” (Russell 1961: 481), és csakis az ezekkel szembeni küzdelem akadályozhatja meg a kommunizmus terjeszkedését.

Marx filozófiáját Russell részletesen a Nyugati filozófia történetében szedi ízekre (vö.: Russell 1994: 640-646), míg a sztálinizmusról egy további fontos megállapítását a “Reconciliation of individuality and citizenship” című írásában fogalmazza meg: “az orosz kommunizmusnak már megvan a teológiai dogma, a szentség-kultusz és a szent történelem által alkotott korpusza”, továbbá elképzelhető, hogy “a kommunista párt egyszer ahhoz hasonló pozíciót foglal el, mint amilyet az egyház a sötét korban [Dark Ages]” (Russell 1961: 445). A marxista-sztálinista “teológia” struktúráját Russell a judaizmuséval, ill. a katolicizmuséval analógként mutatja be a Nyugati filozófia történetében; e párhuzamba állításnak megfelelően Jahve (kommunista-sztálinista) megfelelője a dialektikus materializmus, a Messiás megfelelője Marx, a kiválasztottak a proletariátus, az egyház a kommunista párt, a második eljövetel a forradalom, a pokol a kapitalisták bűnhődése, s végül az ezredév a kommunista világbirodalom (vö.: Russell 1994: 313).³

Radikális antikommunizmusának fenntartása mellett azonban Russell mint kritikus szemléletű gondolkodó egyáltalán nem osztja a hidegháború hisztérikus-démonizáló kommunizmusellenességét: a nácizmust demitizáló és demisztifikáló Arendttel analóg módon Russell (egyebek mellett a “Politikailag fontos vágyak” című írásában) a kommunizmusnak – mint bármiféle indulat tárgyának – a banalitását, ergo a kommunizmus iránti gyűlölet relatív és kontingens jellegét hangsúlyozza. Mint írja, számos okot lehet találni a kommunistákkal szembeni gyűlöletre: “elsőként azt, hogy azt hisszük: [a kommunisták] el akarják venni a tulajdonunkat. […] Másodszor, azért gyűlöljük a kommunistákat, mert ateisták [irreligious]. […] Harmadszor, azért, mert nem hisznek a demokráciában […]. Negyedszer, azért gyűlöljük őket, mert nem teszik lehetővé a szabadságot […]. Nyilvánvalóan ezen okok közül egyik sem alapozza meg azt, hogy gyűlöljük őket. [Valójában] azért gyűlöljük őket, mert félünk tőlük, és mert ők fenyegetnek minket” (Russell 1961: 476), és az oroszok iránt akkor is lehetne gyűlöletet táplálni, és akkor is ellenségnek lehetne tekinteni őket, ha görög katolikusok volnának, ha parlamenti demokráciában élnének, ha a nyugati világot szidalmazó szabad sajtójuk volna: Russell szerint az oroszokkal összefüggésben nem specifikusan a kommunizmus a gyűlölet tárgya.

Az “Egyéniség és az állampolgárság összeegyeztetése” című, említett írás, melynek fő (a Rousseau Èmile-jében foglaltakkal többé-kevésbé összhangban levő) tézise, hogy az állam és az egyén érdekeinek összeegyeztethetősége az adekvát nevelésen múlik, a kanti perfekcionizmus kivitelezhetőségének kérdésével indít: “a teljes individuális fejlődés összeegyeztethető-e a társadalmi koherencia minimumával?” (Russell 1961: 445). Russell leszögezi, immár explicite pedagógiaelméleti síkra terelve diskurzusát, hogy “a sérelem, amit a politika okozhat a nevelésben, alapvetően két forrásra vezethető vissza: egyrészt arra, hogy egy csoport érdekeit az emberiség érdekei elé helyezik; másrészt pedig arra, hogy túl nagy szeretet van az uniformitás iránt mind a csorda [herd], mind pedig a bürokraták részéről” (u.o.), és e kettő kölcsönösen – és veszélyes módon – erősítheti egymást. Pedagógiai elméletét vizsgálódásának e pontján meggyőződéses utópizmusával köti össze, amint kijelenti, hogy olyan államot tart ideálisnak, amelynek érdekei nagyjából azonosak a gyermekekével, és ez világosan kifejeződésre is jut a nevelésben: ennek megvalósulásához nélkülözhetetlen előfeltétel “a nagy kiterjedésű háborúk kiiktatása. Amennyiben ez – egy nemzetközi hatóság [international authority] létrehozásával – kivitelezhető volna, a militáns nacionalizmus immár semmilyen célt nem szolgálna […]. Nem volna többé szükség tisztképző katonai intézményekre, kötelező katonai szolgálatra vagy hamis történelemoktatásra” (Russell 1961, 446). E gondolatmenetet az alábbiak szerint fejleszti: “amennyiben létezne egy világkormány, ez kétségtelenül ellenőrizné bizonyos fokig az oktatást: megtiltaná a nemzeti patriotizmus [local patriotism] túlzott tanítását, mint ahogy tiltaná olyan doktrínák terjesztését is, amelyeket szubverzívnek tart. De, kétségtelenül, minden egyéb tekintetben hagyná, hogy az oktatás helyben szerveződjön. Amennyiben [e kormányzatot] tudományos szellem ihletné, bizonyára engedélyezné az új módszerek alkalmazásához kötődő különféle kísérleteket is” (Russell 1961: 450).

A tanulmány zárógondolatának megfelelően az egyén és az állam érdekének összeegyeztethetőségét célzó adekvát nevelés tétje az individuumok versengésének és kooperációjának – a nevelés révén történő – kiegyensúlyozása. “A versengés és az együttműködés egyaránt emberi tevékenységek, és különösen nehéz elnyomni a versengést anélkül, hogy megsemmisítenénk az egyéniséget. Valójában persze nem az egyéni és szervezetlen versengés az, amely károkat okoz […]. […] A modern világban a [versengés és együttműködés közti] diszharmóniának a veszélyes formái azon szervezett formák, amelyek nemzetek és osztályok között valósulnak meg – hangsúlyozza Russell. Amíg a diszharmónia e formája fennmarad, a világ nem élvezheti azon előnyöket, amelyeket a tudomány és a technikai vívmányok lehetővé tettek. E nemzetek közti diszharmóniát napjainkban [nagyban] elősegíti az oktatás, és ennek csak úgy lehetne véget vetni, hogy internacionalista propagandát vezetnének be az iskolákban. Ez azonban aligha valósulhatna meg a politikai internacionalizmus előzetes győzelme nélkül” (Russell 1961: 451, kiemelés tőlem, N.J.).

A “Filozófia és politika” összefüggését vizsgáló munkájában Russell néhány, e problémára vonatkozó előfeltevését tisztázza – ismét többszörösen utalva az állam és az egyén viszonyának és ezzel kapcsolatban az oktatásnak/nevelésnek a kérdéskörére. A filozófia Russell e helyen leírt meghatározásának megfelelően “azon kísérlet eredménye, amely a tudomány és a vallás szintézisét, illetve […] azt célozta, hogy a világegyetem természetéről és az embernek ebben elfoglalt helyéről szóló doktrínát összeegyeztesse egy olyan gyakorlati etikával, amely a legjobbnak tartott életmódra tanít” (Russell 1961: 455). A mások mellett Benedetto Croce által is részletesen vizsgált kérdéssel, tehát az etika és a politika kapcsolatával összefüggésben az alapvető probléma az, hogy “megtaláljuk az összeegyeztetési módját a társadalmi igényeknek a kielégítendő egyéni vágyakkal” (uo.).

Russell Popperrel egyetértésben és Popperre explicite is hivatkozva (vö.: Russell 1961, 457) osztályozza az antik és modern filozófusokat: ennek alapján Demokritosz “izzó demokrata” (uo.), míg Platón és Hegel totalitárius (vö.: Russell 1961: 458-462), ez utóbbi ráadásul államfetisizáló szerző volt (vö.: Russell 1961: 462). Hegel metafizikájából az következik, hogy “az igazi szabadság az önkényes hatalomnak [arbitrary authority] való engedelmességben áll, hogy a szólásszabadság rossz, hogy az abszolút monarchia jó, hogy a porosz állam a lehető legjobb állam abban a korban, melyben Hegel minderről írt, hogy a háború jó, valamint hogy egy, a vitáknak a békés rendezését szolgáló nemzetközi szervezet nagy csapás volna” (Russell 1961: 461). Közismert, hogy Russell Hegel-dekonstrukciója már jóval korábban, az 1912-es A filozófia alapproblémái című műben kifejtésre került. Kiinduló tézise ott az volt, hogy szerinte “Hegel alaptétele abban áll, hogy minden, ami kevesebb, mint az Egész, beláthatóan töredékes, és nyilvánvalóan nem is létezhet azon kiegészítés nélkül, amelyet számára a világ fennmaradó része jelent” (Russell 1996: 152). Hegel a dolgok, ill. a gondolatok e lényegi tökéletlenségét véve alapul jut el az “Abszolút Eszméhez”, “melyben szerinte nincs tökéletlenség, melynek nincs ellentéte, és nincs szüksége további fejlődésre. Az Abszolút Eszme ezért megfelelő az Abszolút Valóság leírására” (Russell 1996: 152-153). Russell saját filozófiai koncepcióját (episztemológiai, szemantikai és politikai szempontból egyaránt) nagyrészt a hegeli felfogással való szembehelyezkedésre alapozta.

Russell kizárólag az empirista filozófiát s ezen belül különösen Locke filozófiáját tartja a demokráciával, ill. a liberalizmussal összeegyeztethetőnek, s az egyik fontos érve e tézis mellett az, hogy “a liberális politikaelmélet egy újra és újra megjelenő kereskedelmi termék [recurrent product of commerce]” (Russell 1961: 463): ti. mindig a szabad kereskedelmet gyakorló államoknál érvényesült, pl. az ókori athéni demokráciában, a késő középkori lombard, ill. észak-itáliai városállamokban, azt követően pedig a XVII. századi Hollandiában és Angliában. A szóban forgó liberalizmus alapelve az “élni és élni hagyni”, továbbá nem a vélekedések tartalmát, ellenben (ezeknek nem dogmatikus, hanem kísérlet-szerű) megfogalmazási módját tartja fontosnak (vö.: Russell 1961: 463). A tanulmány zárógondolatának megfelelően mind Locke, mind pedig Russell idejében az empirista liberalizmus “az egyetlen olyan filozófia, amelyet egy olyan ember vallhat magáénak, aki egyrészt hiteinek valamiféle tudományos megalapozására törekszik, másrészt aki jobban vágyik az emberi boldogságra, mint ennek vagy annak a pártnak vagy hitvallásnak az érvényesítésére” (Russell 1961: 467).

Rendkívül érdekesnek tartom Russell Hobbes-jellemzését: Hobbes nem illeszthető egyértelműen sem a “totalitárius”, sem pedig a “liberális”, ill. “demokrata”, mint ahogy az “empirista”, ill. “racionalista” kategóriákba sem, és annak ellenére, hogy tagadta a politikai hatalom isteni eredetét, különös ateista álláspontja alapján mégis egyfajta szélsőségesen konzervatív álláspontot védett (vö.: Russell 1961: 456). A Nyugati filozófia történetének Hobbes-fejezetében Russell kijelenti, hogy bizonyos “súlyos hibái” miatt Hobbesot “lehetetlen […] az elsők közé helyeznünk” (Russell 1994: 457), ugyanakkor elemzése végén Russell elismeri, hogy “egészében véve a világ […] afelé haladt, amit Hobbes szeretett volna, miután egy hosszabb liberális időszak alatt – legalábbis látszólag – ellenkező irányt vett. A II. világháború kimenetele ellenére nyilvánvalónak tűnik, hogy az állam szerepe továbbra is állandóan nőni fog, s hogy az ezzel szembeni ellenállás egyre nehezebbé válik” (Russell 1994: 464, kiemelés tőlem, N.J.). Russell két fő kifogást fogalmaz meg Hobbesszal szemben: egyrészt azt, hogy “a nemzeti érdeket mindig mint egészt tekinti”, mégpedig annak előfeltevésével, hogy “a monarcha és alattvalói érdekei nagyjából megegyeznek”; ez azért téves Russell szerint, mert “nem feltétlenül igaz, hogy […] az uralkodó abszolút hatalmának hirdetésével lehet leginkább megakadályozni az anarchiát” (Russell 1994: 465). Russell másik kifogásának megfelelően “Hobbes túlságosan keveset foglalkozik az egyes államok egymás közti viszonyával”, tehát nem mond semmit arról, hogy e viszony “más is lehet, mint háború vagy hódítás”; ugyanakkor Russell elismeri, hogy végeredményben “Hobbes minden érve a kormányzat mellett egyúttal hathatós […] érv a nemzetközi kormányzat mellett is” (uo.), vagyis pl. a Leviatánban felvázolt hatalmi modell – az általános struktúra szintjén – nagy vonalakban a Kant Örök békéjében felvázolt, Russell által is áhított (vö.: Russell 1997: 139) kozmopolita konföderáció irányába mutat, hiszen “az egyes államok harckészségének növelése anélkül, hogy bármely eszköz állna rendelkezésre a háború megakadályozására, biztos út a teljes megsemmisülés felé” (Russell 1994: 465).

2. A hatalom és az egyén – az állam funkciója

Mindaz, amit Russell Basic writings-ának idézett részeiben találunk, pusztán szintetikus összefoglalása az 1949-es Authority and the individual-ban (Simon and Schuster, New York) kifejtett gondolatoknak. Russell szellemi küzdelmének tétje az – mint az eddigiekben is kiderült –, hogy az egyéni (kompetitív, ill. kooperatív) kreativitás, valamint az államhatalom adekvát keretek közötti érvényesítésével e kettő között ideális egyensúly jöjjön létre.

Láthattuk, hogy Russell határozottan elutasítja a hegeli-marxi etatizmust, és hangsúlyozza a hatalmi decentralizációt.⁴ Kantnak az Örök békéjében kifejtett, valamint Poppernek az antitotalitárius történetfilozófiai nézeteit Russell teljes egészében osztja – s ezzel hallgatólagosan elismeri az általa kritizált Hobbes és az általa meg sem említett Vico előfeltevéseit is. Nézzünk egy példát Vico “ricorso”-elméletére vonatkozólag (éppenséggel itt egy Spengler-parafrázisról is szó lehetne): a posztmodern irányzatok mellett elkötelezett irodalomelméleti gondolkodók bizonyosan az intertextualitás szép példájaként értékelnék az alábbi szöveghelyet. “Egyfelől újra meg újra olyan időszakokkal találkozunk, amikor a laza, kezdetleges törzsi szervezettől egyre inkább a rendezett, mind nagyobb területre kiterjedő, az emberek életének egyre nagyobb részét szabályozni kívánó kormányzati forma felé halad a fejlődés. E folyamat egy bizonyos pontján, amikor a jólét és biztonság szintje már jelentősen megemelkedett, de még a barbárabb korszakokra jellemző életerő és vállalkozó szellem sem indult hanyatlásnak, többnyire egyik hatalmas teljesítmény a másikat éri a civilizáció fejlődése felé vezető úton. Amikor azonban az új civilizáció megváltoztathatatlan formákba merevedik”, amikor az egyéni kezdeményezés már nem tud érvényesülni, stagnálási fázisba kerül a társadalom: “az emberek ámulattal emlékeznek meg őseik merész tetteiről, de ők már nem képesek hasonlókra: a művészet konvencionálissá válik, a tudományt pedig megfojtja a tekintélyek tisztelete” (Russell 1997: 58). A szöveg későbbi pontján, radikális antiorganicista érveléssel, Russell gyengíti a fentiekben idézett ciklikus tézist (vö.: Russell 1997: 149).

Russell nagyon határozottan utal az állam hatókörébe három feladatot: szerinte a biztonság és az igazságosság megteremtése, továbbá a közös értékek megóvása azért az államok feladata, “mert erre a három dologra rajtuk kívül senki más nem képes” (Russell 1997: 122). Ugyanakkor kijelöli a határt, amelynek átlépésével már a totalitarizmus veszélye fenyeget: “a modern technika segítségével – írja Russell – az állam eddig soha nem látott mértékben képes ellenőrizni polgárainak életét, és ezt a lehetőséget a totalitárius államok teljes mértékben ki is aknázzák” (Russell 1997: 61). Úgyszintén határozottan jelöli meg Russell a kormányzat negatív és pozitív feladatait (vö.: Russell 1997: 55), és történetileg elemzi az állam hatalmának növekedési folyamatát a XV. századtól a XX. századig (vö.: Russell 1997: 52-53).

3. Záró megjegyzések

Russell nem tekinthető konzervatív-liberálisnak, mint ahogy nem tekinthető neoliberálisnak vagy ultraliberálisnak sem. Russell olyan liberális gondolkodó, akin fellelhetők látens, mégis meghatározó jelentőségű konzervatív jegyek. Határozottan anti-etatista, de bizonyosan nem kötődik az állam dekonstrukciójára törekvőkhöz. Komplex, de nem eklektikus személyiség, aki azon fáradozott, hogy egyensúlyt teremtsen az egyéni (kompetitív ill. kooperatív) kreativitás és az ezt keretek közé illesztő államhatalom autoritása között, valamint nemzetközi szinten – Kant nyomdokain haladva – azon munkálkodott, hogy egy világállam létrehozása perspektívájának a felvázolásával elősegítse a nemzetek közötti világhatalmi egyensúly kialakulását.

A kánonteremtők és fenntartók számára bizonyosan megfontolandó, hogy Russell vajon méltó-e arra, hogy részét képezze a politikafilozófiai kánonnak.

Bibliográfia

Arendt, Hannah 1951. The origins of totalitarianism, New York: Harcourt–Brace.

Cassirer, Ernst 1946. The myth of the State, New Haven–London: Yale U.P.

Russell, Bertrand 1956. Why I oppose communism; a symposium, London: Phoenix House.

Russell, Bertrand 1961. The basic writings of Bertrand Russell (1903-1959), R.E. Egner–L.E. Denonn (ed.s), London: George Allen & Unwin Ltd.

Russell, Bertrand [1945] 1994. A nyugati filozófia története, Budapest: Göncöl.

Russell, Bertrand [1912] 1996. A filozófia alapproblémái, Budapest: Kossuth.

Russell, Berrand [1949] 1997. A hatalom és az egyén, Budapest: Kossuth.

Jegyzetek