Dékány András

Kontingencia és spontaneitás: pillérek a sartre-i valóságfelfogásban

“Az esetlegesség a lényeg”¹ – döbben rá egy alapvető igazságra Antoine Roquentin, Az undor című regény főhőse. S ezzel egyben az egész sartre-i filozófia talán legfontosabb alapgondolatát mondja ki. A kontingencia ugyanis olyan sajátossága a létnek, amely semmilyen emberi tevékenységgel sem szüntethető meg. A valóság nem “vezethető le”, nem magyarázható meg maradéktalanul egy tudatosan tételezett emberi aktus segítségével, tudományosan vagy egy szükségszerű lény feltételezése révén. A valóság csupán létezik, ráadásul ok nélkül, fölöslegesen és képtelenül. A regényben így végig hiábavalónak bizonyul Roquentin-Sartre ama kísérlete, hogy az emberi életet, amennyiben létezni akar, kivonja az esetlegesség egyetemes uralma alól. Időnként, afféle halvány reménysugárként úgy tűnik, mintha a körök, a dallamok stb. világa (persze szándékosan megmaradva fikciónak) mégiscsak képes lenne megtörni ezt az uralmat. Hamarosan jön azonban az újabb kiábrándulás: előbb vagy utóbb mindig bebizonyosodik, hogy egyetlen ember alkotta képződménynek sincs - sartre-i értelemben vett - létezése.

Azt jelenti-e ez, hogy a sartre-i világfelfogás szerint az ember minden olyan törekvése, hogy a valósággal egyenrangú (azaz valóságos), ugyanakkor azonban mégis emberi létezésre tegyen szert, végérvényesen kudarcra lenne ítélve?

Mivel e kérdésre, nézetünk szerint, sem most, sem a későbbiekben nem lehet egyértelműen feleletet adni, ezért kénytelenek vagyunk beérni annak megállapításával, hogy Sartre valamilyen formában mindig megőrzött egy bizonyos koncepciót az emberi lét és az általában vett lét kettősségéről. Jóllehet ez a felfogása az egyes alkotói korszakoknak megfelelően mindig más- és másképpen alakult, de minden tartalmi és formai eltérés ellenére változatlanul kitartott ama meggyőződése mellett, hogy az ember és a világ különböző valóságok. Így a címben szereplő fogalmak, vagyis a kontingencia és a spontaneitás módszertani jelentőségét is ebben a sajátos sartre-i kontextusban kell vizsgálnunk.

Nem szigorú időrendben haladva, de Sartre említett felfogása talán A lét és a semmiben fogalmazódik meg a legplasztikusabban és a legsokoldalúbban. Ugyancsak itt válik leginkább nyomon követhetővé az a sajátos filozófiai problematika, amellyel Sartre (akárcsak a filozófia történetének többi jelentős gondolkodója) szüntelenül viaskodik. Ez a probléma - nagyon röviden - abban foglalható össze, hogy miközben az ember kétségkívül sokféle, többé-kevésbé lényeges részleges változást tud a valóságos létben előidézni, a lét egészének magánvaló mivoltán mégsem képes egy szemernyit sem változtatni. Ezt a kétségtelen (de semmi esetre sem kétségbeejtő) ontológiai tényállást, vagyis a magánvalóság eme elpusztíthatatlan jellegét Sartre olykor-olykor hajlamos valamiféle általános emberi tehetetlenség jelének (azaz: lényegében etikailag) értelmezni. Így azután nem csoda, ha filozófiájában az “ontológiai szigor” helyreállítására tett kísérletei váratlanul abba az erkölcsi tanulságba csapnak át, hogy a valóság csak abban az esetben szolgáltathatna motívumot az emberi cselekvések számára, ha ez utóbbiak képesek volnának a valóság magánvaló jellegét ténylegesen megváltoztatni. Mivel ez lehetetlen, mivel a valóságra irányuló emberi reakciók legfeljebb csak felületi változásokat képesek csupán előidézni, ezért nem ajánlhatjuk jó szívvel az embereknek azt, hogy érdemes volna az életben egyáltalán cselekedniük, mert nem mondhatjuk, hogy cselekvéseik magának a valóságnak a szükségszerű (s ezért éppoly magánvaló) folyományai.

Az emberi cselekvés e valóságon kívülre kerülésének elviekben még üdvös hatása is lehetne, ha rávilágítana az emberi tettek szokásos hétköznapi motívumainak semmisségére. Sartre-nál vannak is tendenciák erre vonatkozóan, s ezt az általa kíméletlen tisztánlátásnak vagy következetes őszinteségnek nevezett erkölcsi purifikációs törekvést kész saját írói tevékenységére is vonatkoztatni. A szavak című önéletírásában pl. ebben a kritikai szellemben állapítja meg, hogy: “Tollamat sokáig kardnak tekintettem: ma már tudom, milyen tehetetlenek vagyunk"². Ámde Sartre itt sokkal magasabbra szeretné tenni a mércét. Ha az igazi valóság elérhetetlen, ha a közvetlen, szűkös mindennapi élet pedig csak megfojtani képes az emberi törekvéseket, akkor hol lehet megtalálni azt az erőt, mely sikerrel veheti fel a harcot az élet elszürkítő hatalmaival szemben? Nyilvánvalóan egy olyan, egyszerre ontológiai és erkölcsi tényezőben, mely méltóságban semmivel sem kisebb, így nem is marad alul a lét magánvalóságával szemben. Ezt a magánvalósággal egyenrangú, szubjektív faktort Sartre egy sajátos mozgalmasságban, a spontaneitásban találja meg. Így alakul ki, s válik véglegessé nála az a két tartósan funkcionáló kategória-pár, mely világfelfogását van hivatva hordozni, egyrészt a kontingencia és a spontaneitás, A lét és a semmiben pedig a magánvaló (en-soi) és a magáértvaló (pour-soi).

Sartre paradox törekvése mármost abban áll, hogy egyrészt mindenáron megpróbálja a valóság és az emberi lét szubsztancialitását a maguk vegyítetlen tisztáságában megőrizni, másrészt viszont felbukkanásuk egyetlen lehetséges terepeként kizárólag csak a mindennapi életet hajlandó elismerni. Ebből több dolog is következik. Mindenekelőtt minden olyan megoldás eleve elvetendőnek számít a szemében, amely valamiképpen a közvetlen egymásra hatásukból indul ki. Az ilyen kísérleteknek ugyanis mindig az a vége szerinte, hogy valamelyik fél megpróbál a másik fölébe kerekedni. Ha ez objektív oldalról történik, akkor egy, a szubjektivitást valójában kiiktató, rossz determinizmus származik belőle, ha pedig szubjektív oldalról, akkor egy, a saját lényegét félreismerő és eltorzító szubjektív rosszhiszeműség. Az, hogy mindkét folyamat hamis objektivációkkal jár együtt, természetesen magától értetődik, olyannyira, hogy nem is kell ezt Az undorból vagy A lét és a semmiből vett példák hosszú sorával indokolni. Sartre megoldása tehát egyfajta objektivácómentességben áll, melynek egyik kiváló illusztrációját a filozófiai fő mű bevezetésében a magánvaló leírása (vagy éppen Az undor “megvilágosodási” jelenete) nyújtja.

A nem tárgyias, nem dologszerű szubsztancialitás elméleti fölényét, az ezen alapuló világmagyarázat magasabbrendűségét a filozófia története már régóta ismeri és elismeri. Nyitva hagyott kérdés viszont, hogy ennek a folyamatszerűségnek milyen természetűnek kell lennie, anyaginak vagy szelleminek, netán egyszerűen csak magának a történelemnek. Sartre-nak azonban, akinek filozófiai fő törekvése állandóan a materialista és az idealista lehetőség egyformán radikális elutasításában áll, és a történelmet sem fogadja el, egy ezektől különböző újabb megoldási modell után kell néznie. Egy ilyen megoldási kísérletet, vagyis objektivációkhoz nem vezető folyamatok megvalósulási formáit hivatottak képviselni a kontingencia és a spontaneitás kategóriái, melyeknél persze először is némi nehézséget okoz nekünk annak megértése, hogy miként lehetnek tisztán metafizikai kategóriák folyamattermészetűek. Különösen vonatkozik ez az esetlegességre (vagy a magánvalóra, A lét és a semmibeli megfelelőjére), mert nem tűnik könnyűnek itt folyamatnak elképzelni az objektiváció-nélküliséget.

Ámde az a meggyőződés, hogy a világ gondolatilag és gyakorlatilag egyaránt csakis ezen az úton-módon menthető meg, egyáltalán nem új keletű Sartre gondolkodói fejlődésében. Ez a problematika lényegében már akkor foglalkoztatta, amikor Raymond Aron először beszélt neki a német fenomenológiáról egy Montparnasse utcai vendéglőben. Simone de Beauvoir szerint Aron arról győzte meg Sartre-ot, hogy “a fenomenológia pontosan megfelel törekvésének: annak, hogy túljusson az idealizmus és realizmus ellentétén, egyszerre bizonyítsa a tudat felsőbbrendű voltát és a világ jelenlétét - úgy, ahogyan megjelenik”³. Hogy a fenomenológia mennyiben és milyen értelemben váltotta valóra Sartre reményeit, azt írásaiban világosan nyomon követhetjük, de az már valószínűleg örökre az ő titka marad, hogy miért a világ és az ember egymástól való függetlenségében kell ma egy magasrendű etika egyetlen lehetőségét megpillantanunk.

Végül álljon itt egy idézet az egyik első filozófiai publikációja, Az Ego transzcendenciája végéről, ahol félig még a pszichológia nyelvén fogalmazza meg nekünk ezt a gondolatot. “Nem szükséges, hogy az objektum megelőzze a szubjektumot ahhoz, hogy a szellemi álértékek eltűnjenek, és az erkölcs újra megtalálja az alapjait a valóságban. Elég, ha a Magam egyidejű a világgal, és a merőben logikai jellegű szubjektum-objektum dualitás véglegesen eltűnik a filozófiai törekvések közül. […] Az a kölcsönös függési viszony, amelyet [az abszolút tudat] a Magam és a világ között teremt, elég ahhoz, hogy a Magam úgy jelenjen meg a világ előtt, mint ’veszélyeztetett’, hogy a Magam (közvetve és az állapotok közvetítésével) kivonja a világból annak tartalmát. Nem szükségeltetik több ahhoz, hogy filozófiailag megalapozzunk egy merőben pozitív erkölcsöt és politikát”⁴.

Jegyzetek