Sárkány Péter

Az egzisztenciális pszichoanalízis emberképe

Sartre fő művében, a Lét és a semmiben, az alábbi kijelentéseket olvashatjuk az emberről: “Az emberi realitás saját lététől szenved (…). Tehát eredendően boldogtalan a tudat, a boldogtalanság lehetséges leküzdése nélkül”¹; “Az ember nem lehet hol szabad, hol rabszolga: vagy teljesen és mindig szabad, vagy egyáltalán nem az.”²; “Az ember alapvetően létvágy.”³; “Azt állíthatjuk, hogy az ember az a lét, aki Istennek tervezi meg magát.”⁴; “Az ember hiábavaló passió.”⁵

A szöveg összefüggéseiből kiragadott kijelentések egy része optimista, a másik része pedig meglehetősen tragikus hangvételű. Rövid tanulmányom arra a kérdésre keresi a választ, hogy ezek az állítások, az egzisztenciális pszichoanalízis konkrét programja felől, hogyan férnek össze egymással.

Egzisztenciális pszichoanalízis

Ha valaki morális jellegű dilemmával, papok helyett Sartre-hoz fordul tanácsért, a filozófus válasza egyértelmű: “Ön szabad, válasszon, azaz gondolja ki a jövőt. Semmilyen általános morálból nem kaphat választ arra, hogy mi a teendője; nincsenek adott jelek a világban.”⁶ Az elhangzott mondat egy olyan felszólítás, melyben, legalábbis a francia filozófus felfogása szerint, a konkrét egyén megkerülhetetlensége és az egész emberiség perspektívája egyszerre van jelen.

E felszólítás filozófiai alapjait Sartre a Lét és a semmi című nagyszabású munkájában fektette le, melyben az általános fenomenológiai-ontológiai elemzések után, hirtelen egy egzisztenciális pszichoanalízisnek nevezet tudomány lehetőségről elmélkedik. Ennek a fejezetnek a műbe történt beiktatása, a kor tudományos divathullámaitól eltekintve, gyakorlatilag is alátámasztja az individualitás elsőbbségét, kitüntetettségét és megkerülhetetlenségét hangoztató sartre-i tételt, s némiképp oldja azt a hiányt, mely az egzisztenciafilozófia több alkotására jellemző: az egyéni embernek kitüntetett szerepet tulajdonítanak, de ritkán mutatják meg a hozzá vezető utat. Az említett fejezet révén Sartre felfogása olyan orvos-filozófusok vállalkozásival állítható párhuzamba, akik szintén Heidegger fenomenológiai ontológiájának néminemű korrekciója után, egy új, a freudi metapszichológiától radikálisan eltérő szubjektivitásértelmezéssel próbálkoztak.⁷ Ennek megfelelően a sartre-i egzisztenciális pszichoanalízis emberképének sajátosságait, Ludwig Binswanger Daseinsanalysejának összefüggésében taglalom.⁸ Sartre és Binswanger egyaránt Heidegger filozófiáját követik, de a szubjektivitás mibenlétével és lehetőségeivel kapcsolatban mégis radikálisan eltérő eredményre jutnak .⁹ Az egzisztenciális pszichoanalízis emberképének feltérképezéséhez, az alábbi konkrét kérdésre keresem a választ: mi a viszony a világban-benne-lét (in-der-Welt-sein), a világkivetülés (Weltentwurf) és a választás szabadsága közt.

Egzisztenciális pszichoanalízis és Daseinsanalyse

Mindkét vállalkozás az emberi jelenség tejességét kívánja figyelembe venni. Egy problémacentrikus filozófia- és pszichológiatörténet rámutathat arra, hogy a tudományos leírásokban az embernek mindig valamelyik aspektusa kerül kihangsúlyozásra. Az egyik alapvető kérdés az, hogy az említett aspektusok hogyan függnek össze, illetve melyik az a kitüntetett aspektus, mely alapján a többi - reduktív eljárás igénybevétele nélkül - értelmezhető.¹⁰ A probléma egyik markáns megoldása Heideggernek köszönhető, aki az embert, helyesebben: a jelenvalólétet (Dasein) a világban-benne-lét struktúrájába ágyazza be.¹¹ Ezzel többek közt megszünteti a szellem és a pszichofizikum közt fennálló korábbi feszültséget. A világban-benne-léten kívül, Heidegger további egzisztenciálékat, vagyis kizárólag a jelenvalólétet illető kategóriákat állapít meg (fakticitás, belevetettség, hanyatlás stb.), melyek a világban-benne-lét struktúráját tovább artikulálják.¹²

Binswanger és Sartre egyaránt a világban-benne-lét fenomenológiai leírásához kapcsolódnak, noha mindkettő egy-egy vaskos műben korrigálja a heideggeri ontológia általa feltárt egyoldalúságait.¹³ A két munka közös jellemzője a szeretet- szerelem és a vágy fenoménjének “filozófiai felfedezése”, mellyel Heidegger gondfilozófiájának alapjait kérdőjelezik meg.¹⁴

A két szerző az individualitás dimenzióját komolyan véve egy újfajta, az egyedi jelenségekre koncentráló filozófiai tudományt igényel. Binswanger fenomenológiai tapasztalattudományról beszél, melyet Daseinsanalysenak keresztel, Sartre pedig egy egzisztenciális pszichoanalízis lehetőségeit vázolja.

Individuális a priori és alapvető választás

Binswanger és Sartre nézőpontja megegyezik abban, hogy egy személy viselkedésének megértéséhez nem a háttérben meghúzódó tudattalan ösztönkonfliktusokat kell feltárni. Az egyén magatartása ugyanis világkivetüléseinek (Weltentwurf) leírása alapján értelmezhető.¹⁵

A Daseinsanalyse és az egzisztenciális pszichoanalízis tehát a konkrét egyén világkivetüléseire összpontosít. Mégis, a két megközelítés lényeges ponton eltér egymástól. Az első ugyanis tagadja az egyénnek saját világkivetüléssel szembeni állásfoglalás-lehetőségét, a második, vagyis Sartre szerint, az ezzel kapcsolatos beállítódást az egyén a szabad választás révén, szabadon modulálhatja. A kivetülés heideggeri fogalma tehát eltérő szerephez jut Binswanger, illetve Sartre fenomenológiai pszichológiájában.

Binswanger szerint a világkivetülés nem tudatos és vállalt világnézet, hanem tudattalan, transzcendentális apriori, mely mindig az egyén szintjén nyilvánul meg. A világkivetülés, hangsúlyozza Binswanger, nem egy esemény előtt, hanem annak alkalmával nyilvánul meg.¹⁶ Individuális a prioriként határozza meg azt, hogy például egy esemény hogyan értelmeződik az egyén élettörténetében (pl. traumatikusnak bizonyul, avagy sem). Vagyis a Daseinsanalyse számára nem az élettörténet a végső magyarázó elv, hanem éppen a transzcendentális a priori, amely, akárcsak Kantnál, befolyásolja az észlelést.

A binswangeri világkivetülés másik fontos jellemzője még az, hogy a belevetettség heideggeri egzisztenciáléjának megfelelően, az egyén saját világkivetülésébe belevetett, tehát lehetőségei meghatározottak. Éppen ezért a Daseinsanalyse legfontosabb feladata a konkrét egyén specifikus világkivetülés-struktúrájának leírása. Összefoglalásul: Binswanger esetében a világkivetülés a priori, konstitutív struktúra, melynek lényegét a fenomenológus leírhatja, és egy tapasztalati (regionális) fenomenológiai tudomány, (pl. pszichiátria) szolgálatába állíthatja.¹⁷

Sartre egzisztenciális pszichoanalízise nagyrészt osztja a világkivetülés előbb tárgyalt jellemzőit, azzal a nagy különbséggel, hogy a francia filozófus szerint az ember nincs semmilyen a prioriba belevetve, hanem saját világkivetülései fölött a választás lehetőségével rendelkezik. Minden egyéni világkivetülés azáltal van (exisztál), hogy a szubjektum kivetíti. Így a szabadságra és ezért választásra ítélt ember radikális mértékben akár “sorsát” is megváltoztathatja. A “fundamentális, radikális választásnak” semmilyen a priori nem szab határt.¹⁸ Ezt népszerűsítő formában Sartre az alábbi formulában fogalmazta meg: “Csak az ember van, és nem csupán úgy, ahogy önmagát elképzeli, hanem amilyennek akarja, és ahogy az exisztencia utáni törekvés szerint akarja önmagát; az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.”¹⁹

Az alapvető választásként felfogott heideggeri kivetülésfogalom tehát, jelentős mértékben módosul. Minden látszat ellenére célszerű választásról van szó, mely a további részválasztás és céltételezés alapjául szolgál. További jellemzője az, hogy bármikor megváltoztatható, visszavonható, ami azt jelenti, hogy az egyén nincs saját világkivetülésébe zárva, hanem egy új világot “tervezhet” meg magának. Mindemellett a választás, hangsúlyozza minduntalan Sartre, önmagában a felelősség aspektusát is hordozza, tehát az egyén nem hivatkozhat semmilyen determináló tényezőre, még akkor sem, ha a választás mindig egy szituáció vonatkozásában történik. A felelősség az igazi, korlátlan választási szabadság következménye.

Fontos kiemelni, hogy a fenn tárgyalt két felfogás segítségével egymástól eltérő módon válaszolható meg az elmebetegek módosult intencionalitását firtató husserli kérdés: A krízis-könyv első részének utolsó paragrafusában az eredeti epoché átalakítása során, mely az abszolút egóhoz juttat el, Husserl megjegyzi, hogy ez az ego apodiktikusan, de mint “néma konkréció” adódik. Husserl szerint “ezt a konkréciót ki kell fejteni, ki kell mondani, mégpedig rendszeres, a világfenoménből visszakérdező intencionális elemzésben.”²⁰ A világ és az “emberiségben objektiválódott szubjektivitás” közt feltáruló korreláció elemzésekor, Husserl számára újabb problémák adódnak. A lényegre összpontosítva szó szerint idézem: “új kérdések merülnek fel ezzel az emberiséggel kapcsolatban: vajon az elmeháborodottak is a világkonstitúciót végző szubjektumok objektivációi? (…) Felvetődnek ama intencionális módosulások problémái, amelyekben mindezeknek a tudati szubjektumoknak, akik az eddigi (…) értelemben vett világ – azaz ama világ, melynek az »észből« kiindulva van igazsága – megalapozásában nem vesznek részt, sajátos transzcendentalitás tulajdonítható – éppen a velünk való »analógia« alapján.”²¹

Mint az eddigiekből kiderült, Binswanger a módosult intencionalitások részletes leírásába bocsátkozik, egy pszichopatológia kidolgozásának érdekében. Sartre pedig nemes egyszerűséggel félretolja a struktúrát és a szabadságra ítélt ember felelősségét firtatja. Meggyőződése szerint a világkivetülés nem konstitutív a priori struktúra. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem rendelkezik normatív aspektussal. Így többek közt a boldog és boldogtalan élet, az egészség és a betegség megkülönböztetés értelmét veszti.²² Vegyük azonban észre, hogy a másodlagos irodalom által gyakran üdvözölt norma nélküliség csak az egzisztenciális pszichoanalízis szintjén érvényesül. Az etikai viszonyulást mélyebben boncolgató érdeklődés előbb vagy utóbb a Lét és a semmi első fejezetének (normatív) ontológiai és antropológiai döntéseibe ütközik.

Ontológia és szubjektív választás

A világkivetülés sartre-i értelmezése azzal az alapvető állítással függ össze, hogy az ember szabadságra ítéltetett.²³ Ezt azonban nem korlátlanul érti, vagyis amikor az ember választ, nem saját konstitúcióját, társadalmat, avagy nemét választja. A választás a faktumot nem mint faktumot, hanem annak hogyanját érinti. Az egzisztencia esetében saját létünkre megy ki a játék, vagyis az ember saját létezésének hogyanját választja. A nyers faktumokkal (nem, életkor, társadalmi helyzet stb.) szembeni beállítódásának megválasztásában azonban szabad, méghozzá korlátlanul, akár az őrület szintjén is. Az mindenesetre világos, hogy Sartre-nál a heideggeri akárki (das Man), aki elsomfordál onnan, ahol a jelenvalólét döntésre törekszik, és a jelenvalólét válláról leveszi a felelősséget²⁴, szintén alapvető választás által megerősített létforma. Ennek megfelelően “az egzisztenciális pszichoanalízis feladata tehát (az), hogy követelje a szubjektum végső intuícióját mint meghatározót. (…) Olyan módszer ez, melynek feladata, hogy szigorúan objektív formában feltárja azt a szubjektív választást, amely által minden személy személlyé teszi magát, vagyis önmaga tudomására hozza, hogy mi ő.”²⁵

Leszögezhető, hogy az egzisztenciális analitika emberképe egyértelműen azokhoz a vonásokhoz sorolható, melyeket írásom elején optimista hangvételű állításoknak ítéltem meg. Az egzisztenciális pszichoanalízis fejezetben hangzik el az az állítás is, hogy az ember Istenként vetíti ki magát: “Azt állíthatjuk, hogy az ember az a lét, aki Istennek tervezi meg magát.” (Sartre!!!) A választás szabadságának eme optimista apologetikáját érvényesíti Sartre a humanizmusról írt népszerűsítő tanulmányában is. Számomra úgy tűnik, hogy a társadalomban elköteleződő filozófus és az egzisztenciális pszichoanalízis tanítását magáévá tevő pszichológus a sartre-i embermeghatározásokból csak az optimista változatokat tartja szem előtt. A fenomenológiai ontológiát művelő filozófus helyzete azonban nem ilyen egyszerű. Az ontológiai perspektívával kiegészített emberképben örvénylik a mély. A szabadság lét-hiány. Az egzisztenciális pszichoanalitikus nem mást vállal, mint a lét-hiány kompenzálását, vagyis konkrét, választott formáinak feltérképezését. Az ontológus számára azonban a magáértvaló (az ember!) űrként tátong. Ebből a perspektívából tekintve az egyén minden kivetülése és az azt tematizáló egzisztenciális pszichoanalízis a sartre-i ontológia előzetesen kijelölt pályáján fut: minden világkivetülés mögött meghúzódó és a feltétlen szabadságon nyugvó választás nem más, mint a lét-hiány “egzisztenciális vákuuma”.²⁶ A fenomenológiai ontológia, azaz Sartre filozófiai kivetülése, az egyéni alapválasztásokat egy tragikus mélység irányába kódolja. A tradicionális, bibliai emberkép alapfogalmaival kifejezve, az egyéni lehetőségek, tehát az egzisztenciális pszichoanalízis szintjén, az ember istenképű, szabadságra ítélt lény, ontológiai helyzetét illetően azonban bűnös, végtelen és értelmetlen passióra ítélt lény.²⁷

A fenn említettek miatt, az egzisztenciális pszichoanalízis szituációjában kigondolt jövő jövője kettősnek, kétségesnek tűnik: “Az emberi realitás saját lététől szenved… Tehát eredendően boldogtalan tudat, a boldogtalanság lehetséges leküzdése nélkül.”²⁸

Sartre szerint a világban nincsenek jelek a választás szabadságával együtt járó felelősség soha nem a másikra vagy a lét hívására adott felelet, vagyis soha nem felelősséglét, hanem kizárólag saját szabadságunk mikéntjének választása. Ennek a felfogásnak kétségtelen nagy előnye, mint láttuk, hogy nem tesz, mert nem tehet különbséget boldog és boldogtalan egzisztencia között. Minden ember - a Husserl által említett módosult intencionalitással rendelkezők is - a léthiány megszüntetésére reménytelenül törekvő boldogtalan tudat megtestesítője.

Az egzisztenciális pszichoanalízis, hangsúlyozza jelentőségteljesen Sartre, még nem találta meg a maga Freudját.²⁹ Egy azonban az eddigiek alapján is leszögezhető: az eljövendő Freud terápiát nem művelhet, hiszen ez csak akkor képzelhető el, ha a fenoménben legalább egy fikarcnyi létigazság megnyilvánul. Ez azonban Sartre ontológiája szerint lehetetlen, hiszen a létfenomén és a fenoménlét közt szakadék tátong. Új pszichoanalízis terápia nélkül? Nyilvánvaló, hogy ez az elképzelés sántít, hiszen az elképzelt Freudnak tudomásul kellene vennie, hogy a szenvedő ember kizárólag a sartre-i fenomenológiai ontológia “létigazságát” tárja fel.

Meglátásom szerint a személy elidegeníthetetlensége és méltósága nem egy új pszichoanalízisért, hanem egy, a jelenséghez méltó fenomenológiáért kiált…

Jegyzetek