Garaczi Imre

A pénz filozófiája az érdekek és a szenvedélyek tükrében

Az emberi cselekvések motivációi és indítékai az érdekek és a szenvedélyek kettős kötésében jelennek meg. Mindezekhez képest használjuk azokat a fogalmainkat, amelyek az érdek- és szenvedélymentességről szólnak. Az érdekek és a szenvedélyek belső szerkezetei legfőképpen a pszichológia és a szociológia segítségével írhatók le. E két viselkedéstípusnak sokféle összefüggése lehetséges: lehet cselekedni érdekből, de szenvedélymentesen, érdekmentesen és szenvedéllyel, szenvedélyesen, de érdek alapján stb. Mindkét fogalomtípussal megjelölt cselekvés alapvető sajátja az emberi létezésnek, s formáját tekintve adottság, tartalma szerint pedig az élet világának fenntartására irányul. Az érdek és a szenvedély ott állnak az emberi psziché mélyén, és hozzásegítenek a világhoz való konkrét viszonyok alakításához.

A céltételező viselkedéseink mögött motívumok és indítékok találhatók, amelyek aktívan irányulnak elérendő vagy megvalósítandó tárgyakra és folyamatokra. Pierre Bourdieu szerint “… az »érdek« szó első jelentése pontosan azt jelenti, amit én magam az illúzió fogalmán értek, vagyis azt, hogy valamely társadalmi játékot fontosnak tartanak, annak jelentőséget tulajdonítanak, illetve azt, hogy ami a játék során történik, fontos azok számára, akik részt vesznek benne, akik játsszák. Érdekeltnek (interessé) lenni annyit tesz, mint ott lenni, részt venni valamiben, tehát elfogadni, hogy érdemes ezt a játékot játszani, megéri a küzdelem a játék közben kialakuló tétekért; jelentése tehát a játék és a tétek létjogosultságának elismerése.” (1)

Ha ezt a játékelméletek alapján született gondolatot szélesebb értelemben tételezzük, akkor egyértelműen alkalmazhatjuk a gazdasági jellegű cselekvések leírására is, hiszen a gazdasági cselekvésnek érdeken kell alapulnia, benne elérendő célok fogalmazódnak meg, és a tét a siker (profit) elérése, amely vagy bekövetkezik, vagy nem. Mindennek gazdaságetikai olvasata pedig az, hogy a játék során milyen szabályokat szükséges betartani, és hogyan viszonyulnak egymáshoz a törvényekben és rendeletekben megfogalmazott kötelezettségek, az egyéni és közösségi erkölcsi attitűdök.

Cselekvéseink során az érdeknek a közömbösség is ellentéte. “Érdekelhet minket úgy is egy játék (abban az értelemben, hogy nem vagyunk iránta közömbösek), hogy közben érdekmentesek maradunk. A közömbös nem tudja, »mire megy ki a játék«, nem érdekli az eredmény; Buridan szamarához hasonlít, aki nem képes a különbségtételre. Olyan valaki, aki testileg-lelkileg tompa, nincsenek motivációi, nincs, ami ösztönözze, mivel nincsenek birtokában a megkülönböztetéshez szükséges szemléleti-észlelési és felosztási alapelvek.” (2)

Az antik világ sztoikus filozófusai ataraxiának nevezték azt a szenvedélymentességet, amely érzéketlenséget, nyugalmat és nagyfokú közömbösséget feltételezett az egyének viselkedésében. Ennek ellentéte az illúzió, ami a cselekvésben való részvétel előzetes indítéka, az a pont, ahol belépünk egy játékba, versenyre kelünk különféle tétek megszerzéséért. Gazdasági értelemben az illúzió a befektetés létrehozását, a tét megtételét jelenti. Mindez – szociológiai nézőpontból – egy társadalmi mezőben bontakozhat ki. (3) Bourdieu szerint az adott közösségi vagy gazdasági játékban alapvetően fontos az, hogy ki milyen pozíciót foglal el. “A játékhoz jól alkalmazkodott ágenseket a játék hatalmában tartja, és kétségtelenül annál erősebben, minél inkább képesek a játék irányítására. Például azok, akik a játékba beleszülettek, előnyben vannak: van játékérzékük, ezért nem kell a játékból kiábrándulniuk; a jó teniszezőhöz hasonlóan nem oda helyezkednek, ahol a labda éppen van, hanem oda, ahová esni fog; nem ott vannak, és pénzüket sem oda fektetik be, ahova éppen megéri, hanem oda, ahova majd érdemes lesz.” (4)

Bármely játék alapvetően tartalmazza az utilitarista (haszonelvű) szemléletet, azaz az indítékok és motívumok alapján úgy jelöli ki a cselekvési pályákat, hogy minél kisebb befektetéssel minél nagyobb megtérülést érjünk el. Más szavakkal: a cselekvéseink középpontjában olyan konkrét gazdasági érdekek állnak, amelyeket célracionális kalkulációval, nyereséget elérve valósítunk meg. Bourdieu elemzésében szorosan függ össze az emberi habitus és a társadalmi mező. Mindebben alapvető fontosságú az időhöz való viszony sajátosságainak érzékelése, s ehhez szükséges felidézni E. Husserl vizsgálódásait az idő típusairól. Szerinte a jövőhöz való viszonyunkat igazából nem képzelhetjük el tervként, mert az vagy létrejön vagy pedig nem. Ehelyett azt ajánlja, hogy a jövőhöz való kapcsolatunkat feltételezzük inkább az észlelés előtti felfogás alapján (protenció), azaz mindezt értelmezzük kvázijelenként. Ennek a folyamatnak a gyökere az emberi habitusban benne foglalt korábbi tapasztalatok indukcióiból fakad. Pszichológiai szempontból ezt a jelenséget az interiorizáltsághoz, bensővé tételhez lehet hasonlítani. Bourdieu ezt az elvet frappánsan így jellemzi: “Jóllehet nem látom a kocka minden oldalát, a láthatatlan oldalak is jelen vannak valamiképpen, »megjelenítődnek«, amikor az észlelt dologhoz valamilyen vélekedés alapján viszonyulunk. A kocka oldalainak létezését (vagy nem létezését) nem egy terv határozza meg, ezek az oldalak kétségkívül léteznek, jelen vannak mint a közvetlen észlelés vélekedésen alapuló módozata.” (5)

A modern korban az a tendencia figyelhető meg, hogy az egyéni és társadalmi cselekvések szinte mindegyike materiális érdekekre vezethető vissza, azaz bármely emberi művelet, folyamatokban való részvétel, szándéknyilvánítás stb. gazdasági érdekhez köthető. Bourdieu megfogalmazásában a gazdasági mező működési törvényei jelen vannak és érvényesülnek az életvilág összes más területén is. A mezőelmélet már megjelenik a 19. század második felétől a szociológiai és gazdaságelméleti gondolkodásban. Legfontosabb alapelve az, hogy a társadalom élete azonos a fokozatos és minden irányú differenciálódás lehetőségével. Ez azt jelenti, hogy az emberi cselekvések többértelműek, és többfunkciós vonatkozásokban működnek. Minden társadalmi mező (például gazdasági élet, vallás, művészet, divatok stb.) tartalmaz csak rá jellemző autonóm törvényszerűségeket: a gazdasági élet célja a középkorban a fenntartáshoz szükséges javak újratermelése, az újkorban a nyereség (profit) létrehozása (ebben természetesen benne foglaltatik a veszteség vagy bukás lehetősége is), a művészet célja maga a művészet, a vallásé pedig valamilyen transzcendens projektum hitelvek alapján való megfogalmazása. (6)

A modern korban alapvető jellegzetességnek tekinthető az, hogy az egyes társadalmi mezők vagy univerzumok szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és a legfontosabb közvetítő kategóriává a gazdasági élet vált. Fontos összefüggés itt az érdekek és az eszmék nexusa. Az eszmék alakítják az egyéni és közösségi világképeket, amelyek elérendő célokat jelölnek ki. Ugyanakkor az is igaz, hogy az emberi cselekvéseket legközvetlenebbül az érdekek szabják meg. Vallásetikai szempontból Max Weber ezt az összefüggést így értelmezi: “Az emberek cselekvéseit közvetlenül érdekek uralják (anyagiak és eszmeiek), nem eszmények. Az “eszmék” által teremtett “világképek” azonban igen gyakran váltóbeállító rendszerként működnek, döntő pontokon megszabják, mely pályán mozgatja tova az érdekek dinamikája a cselekvést. Hiszen a világképhez igazodik a “mitől” és “mi végre” akarunk – s ne feledjük: tudhatunk – “megváltódni”. (7) A differenciálódó társadalmi univerzumok mindegyikében fellelhetők a különféle érdekek. Ennek alapján mindig az adott egyénhez kötött az, hogy melyik mezőben fejeződnek ki számára érdekek; s létezhetnek olyan mezők is, amelyekkel kapcsolatban a szemlélet vagy a cselekvés teljesen érdekmentes.

Bourdieu az érdek fogalmával összefüggésben veti fel a szimbolikus tőke fogalmát. “Szimbolikus tőkének nevezek bármely (gazdasági, kulturális, iskolai vagy társadalmi) tőkefajtát, ha azt olyan észlelési kategóriák, a szemlélet és a felosztás olyan elvei, az osztályozás olyan rendszerei, olyan kategorizáló és kognitív sémák alapján észlelik, amelyek legalább részben a vizsgált mező objektív struktúrái, vagyis a tőke mezőbeli elosztási struktúrája bensővé tételének eredményeképpen jöttek létre.” (8) Tehát a szimbolikus tőke mindig valamilyen (általában nem gazdasági) különbségtételen alapuló viszony, amelyet az egyének mint értéket tételeznek, ezt elismerik, és ennek alá is vetik magukat. Például szimbolikus tőkének tekinthető az a viszony két ember között, amikor az egyik a másikat nem gazdasági alapon, hanem tudásáért vagy tekintélyéért tiszteli, és ezáltal ez a tisztelet meghatározza – mint példa – döntéseinek, cselekvéseinek és érdekeinek alapjait.

A szimbolikus tőke fogalmának megértése Bourdieu szerint rendkívül fontos ahhoz, hogy az ésszerű cselekvésről korszerűen gondolkodhassunk. A szimbolikus tőke ugyanis az egyik legjobb példa az érdekmentes cselekvés jellemzésére. E kérdés azért bonyolult, mert számtalan önzetlen művelet mögött valamilyen haszon megszerzésének szándéka is rejtőzhet. Természetesen léteznek olyan társadalmi mezők, ahol különféle normák vagy korlátok tiltják a gazdasági haszonra való törekvést. (9) Ennek foglalata az egyéni habitus szerkezete, amely sokféle külső és belső tényező hatására alakul ki. Fontos szerepe van a családi háttérnek, a társadalmi környezetnek és az iskolázottságnak is. A habitusok viszonyainak vizsgálata azért szükséges, mert egy adott társadalmi közegben ezekből alakulnak ki a társadalmi gyakorlat különféle formái, azaz tulajdonképpen az egyes habitusok eredői közösségi szinten összeadódnak, s így akár erkölcsi kritériumokat is alkothatnak. Bourdieu véleménye alapján az érdekmentességben is az eltérő habitusok együttállása fejeződik ki, s ennek alapja, hogy az egyes univerzumokban középponti szerepet is kaphatnak az érdekmentes cselekedetek. Ilyen univerzumok például a család, az irodalmi és művészeti élet stb. Itt a fontos az, hogy az emberek egymáshoz való viszonyaiban nem a gazdasági érdek élvez prioritást, hanem ezt felülírják az emberi kapcsolatok egyéb módozatai.

Az érdekek és szenvedélyek, valamint a gazdasági élet szempontjából ajánlatos megvizsgálni a modern korban középponti szerepet betöltő egyetemesség fogalmát. Az értékek egyetemessé válása az elmúlt kétszáz esztendőben a nyugati kultúra egyik legfőbb jellemzőjének tekinthető. Ennek egyik formája az, amikor a különféle eszmék, elvek Európán belüli univerzalizmusa valósul meg (például a felvilágosodás eszméinek szétáramlása a 17. századtól), a másik pedig az a törekvés, hogy az európai eszmék planetáris vonatkozásban kísérelnek meg érvényesülni (lásd a nyugati kapitalizmus gazdasági mechanizmusainak globalizálódása). Bourdieu felveti azt a kérdést, hogy egyrészt hogyan lehetséges az egyetemesnek való alárendelődés, másrészt ez a folyamat haszonnal jár-e. Hozzáteszi ugyanakkor azt is, hogy általában minden társadalomra jellemző, hogy értékeit egyetemesíteni kívánja, de erre a szándékra és a cselekedetre rendszeresen rávetül a gyanú árnyéka. Ez az elv megtalálható a marxista antropológia irányzatában is: “Ez a gyanú a marxista kritika antropológiai alapzata, amely a partikuláris érdekek egyetemes érvényesítésének ideológiáját illeti: az ideológus az, aki egyetemesnek, érdekmentesnek tünteti fel azt, ami a partikuláris érdekének megfelel. Azonban az, hogy az egyetemes rangra emelésnek és az egyetemes szempontok érvényesülésének haszna lehet, hogy előnyünk származik abból, ha – akár csupán képmutatóan – tisztelgünk az egyetemes előtt, és valójában saját érdekünkben végrehajtott tetteinket az egyetemesség látszatával ruházzuk fel, … vagyis az, hogy az erény és az értelem hasznot hajthat, minden bizonnyal a történelem egyik legjelentősebb hajtóereje.” (10)

Az értelem térfoglalásának természetesen történeti gyökerei vannak, melyek nagymértékben befolyásolják az adott társadalom norma- és formakövetését. Úgy is meg lehet fogalmazni ezt a kérdést, hogy vajon léteznek-e olyan univerzumok, amelyekben erkölcsi érdeket jelent a polgárok számára az egyetemességre való törekvés. Ilyen univerzumok csak abban az esetben életképesek, ha a közösség és a magasabb társadalmi szerveződésű csoportok érdekei felette állnak az egyén érdekeinek. Bourdieu arra utal, hogy minden egyetemes érték valamikor partikuláris érték volt, csak idővel univerzálódott. A gyanú abban érhető tetten, hogy például az egyetemes kultúra elsősorban az uralkodó elit kultúrája és civilizációja, s ebből fakad, hogy az önérdek-érvényesítő szerepet nélkülöző kultúrák – mivel nincsenek hatalmi helyzetben – megmaradnak a partikuláris érdekek szintjén, hiszen legitimációjuk, elismertségük nem éri el azt a fokot, hogy egyetemessé válhassanak. Bourdieu ezzel kapcsolatban frappánsan jellemzi a bürokrácia eluralkodó szellemét. (11)

Az egyetemességre való törekvés érvelése fontos szerepet tölt be a modernitás politikai kultúrájában is. Bourdieu megjegyzi, hogy a különféle – jobb- és baloldali – pártoknak és kormányzatoknak egyre nagyobb szükségük van arra, hogy olyan univerzumokat alakítsanak ki, ahol legfőképpen technokrata és racionális érveket írnak zászlaikra, hiszen a hatalom megtartásának érdeke az észre és az értelemre való hivatkozással hozza meg politikai gyümölcsét. Ugyanakkor a mindenkori ellenzék vagy az alávetettek is ugyancsak a technokrata észre és értelemre alapozva kényszerülnek védekezni. Jó példa minderre a későújkor euroatlanti politikai világában a különféle közvélemény-kutatások, statisztikák és trendmutatók használata, amilyekkel az egyes politikai ellenfelek különféle racionális számításokkal próbálják igazolni magukat. Mindez azt bizonyítja, hogy a racionális tudás az egyik legnagyobb fegyver a gazdasági és politikai hatalom megszerzésében és megtartásában.

A gazdaság és a politikum világához fűződő erkölcsi viták fontos elemei egy adott korszak kultúrájának és civilizációjának. Az erkölcsi vita, avagy a különféle erkölcs- és morálelméletek különbözőségeinek konfliktusai a leghitelesebb mércéi az egyes korok gazdaság- és politikaelméleteinek. Minderről Alasdair MacIntyre ezt írja Az erény nyomában című könyvében: “Azért racionálisan lezárhatatlan a kortárs erkölcsi vita, mert minden erkölcsi, sőt az értékekről folytatott minden vita lezárhatatlan racionálisan, és mindig is ilyennek kell maradnia. Bizonyos mai erkölcsi viták azért feloldhatatlanok, mert az ilyen erkölcsi viták minden korban, a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt feloldhatatlanok maradnak.” (12)

MacIntyre ugyanakkor bemutatja az erkölcsi viták feloldhatatlanságát tagadó érveket is. Ezek közül az első az érvényességért versengő érvek fogalmi összemérhetetlensége. Ez azt jelenti, hogy ugyan minden érv valamilyen logikai alapon szerveződik, de ugyanakkor a mögöttük álló normák alapvetően eltérő követelményeket támasztanak. Ezek gyökere a racionális és nem racionális elhatározások különbözősége. A második érv jellegzetessége az, hogy a racionális érvek a személytelenség maszkját öltik magukra. Erkölcsi döntésben a személyes felszólítás elfogadása a felszólító és a felszólított közötti emberi, hivatali, katonai stb. kapcsolat alapján nyer elfogadást vagy tagadást: “Tedd ezt és ezt!” A felszólított személy visszakérdez: “Miért tegyem ezt és ezt?” A válaszom: “Mert én így akarom.” Ebben az esetben a felszólított személynek semmiféle érvvel nem szolgáltam arra, hogy megtegye, amit parancsolok neki, vagy kérek tőle, hacsak neki magának nincs valami különös oka arra, hogy figyelembe vegye kívánságaimat.” (13)

Ugyanakkor a személytelen forma ugyanezen kérdések elhangzásakor nem a személyek függelmi vagy kapcsolati viszonyai alapján szerveződik, hanem valamilyen előzetes megfontolás (például igazságosság, kötelességtudat stb.) révén nyeri el indoklását. MacIntyre hozzáfűzi ehhez azt is, hogy a fenti erkölcsi érvelésmódok párosulhatnak egymással, s mindez annak a lehetőségét fejezi ki, hogy e törekvéseinkben racionális módon alakítsuk ki álláspontunkat. A harmadik érv az erkölcsi pluralizmus lehetősége, amely azonban – működését tekintve – eléggé pontatlan, ugyanis a különféle nézőpontok szervezett és indokolt dialógusában, a helytelenül összeállított és harmóniát nélkülöző elvekben s töredékeikben ugyanúgy figyelembe vehető. MacIntyre e három fokozat mérlegét a következőképpen vonja meg: “…ha az erkölcsi nyelvezet a rendezettség állapotából a rendezetlenség állapotába került, akkor ez az átmenet pontosan ilyen jelentésváltozásokban fog tükröződni, sőt részben pontosan ezek fogják alkotni. Továbbá, ha erkölcsi vitáink általam kimutatott jellegzetességei – főképp az a tény, hogy az erkölcsi érvelést egyszerre és inkonzisztens módon tekintjük lehetőségnek racionális képességeink gyakorlatoztatására és pusztán megerősítő kijelentéseink kifejezésére – az erkölcsi rendezetlenség tünetei, akkor képesnek kellene lennünk egy igaz történeti elbeszélés megalkotására, amelyben teljesen más fajtájú az erkölcsi vita, ha egy korábbi stádiumról van szó. De tudunk-e ilyet alkotni?” (14)

Ennek az érvelésnek egyik komoly következetlensége az, hogy a modern gondolkodók a morálfilozófiát nem a történeti összefüggések alapján értékelik. MacIntyre ezt úgy jellemzi, mintha a különböző korok filozófusai egymás számára és a mi számunkra is kortárs gondolkodók lennének. Ebből arra következtet, hogy Platón, Hume vagy Mill gondolkodása hamis függetlenségre tesz szert az adott kultúra más részeivel szemben. Így ellentétes egymással az empirikus történetírás és az adott kor filozófiája, azaz szükséges az összefüggés egy erkölcsfilozófiai gondolkodásmód saját története és a hagyományos történetírás között. Mindez lehetőséget nyújt MacIntyre számára abban, hogy kiemelje a korunkat jellemző egyik filozófiai elv, az emotivizmus jelentőségét. Eszerint minden erkölcsi értékítélet pusztán preferenciákat, attitűdöket vagy érzéseket fejez ki. Itt a lényeg az erkölcsi és a tényszerű ítéletek kapcsolataiban ragadható meg. Ezeket fogalmilag úgy különíthetjük el, hogy a tényítéletek, amelyek racionális kritériumok alapján igazak vagy hamisak, megkülönböztetendők az erkölcsi ítéletektől, amelyek elsősorban attitűdökön és érzéseken alapulhatnak.

Tehát az emotivizmus legfőbb lényege, hogy képesek vagyunk minden értékítéletet bemutatni, vizsgálat tárgyává tenni, s ebből fakadóan – racionális szempontból – lezárhatatlanok az erkölcsi diszkussziók. Gondolatmenete végén MacIntyre kijelenti, hogy az emotivizmus különféle filozófiai álruhákban bukkan fel, s ennek következtében az elméletek küzdőterében úgy tűnik, mintha az emotivizmus igaz lenne. Mindebből az következik, hogy ez az elv egyrészt jelen van a kultúra szinte minden területén, másrészt az erkölcsről csak az adott korhoz kötötten lehet beszélni, s érvényes megfogalmazásokat tenni, azaz nem lehetséges a korábbi történeti korok gyakorlati erkölcseit rendszerezés nélkül, összekeverve alkalmazni. Mindez azért is fontos korunk gazdaságetikai kérdéseit is illetően, mert ahhoz, hogy reális és érvényes erkölcsi értékítéleteket alkothassunk, alapvetően szükséges megkülönböztetnünk jelenkorunk elméleti ismereteit az etika és az erkölcs történetétől.

Az emotivizmus mint komplex társadalmi jelenség, fontos összetevője a gazdaság világában is megjelenő manipulációs technikák megkülönböztetésének. Szerepe van a társadalmi, a gazdasági és a bürokratikus szervezetek életében, ugyanis a különféle munkafeladatok humánerőforrás-háttereit és a tömegtársadalom fogyasztásra késztetését egyaránt jelentősen befolyásolják az emotivista manipulációk. MacIntyre Max Weber elmélete alapján közelíti meg a hatékonyság és a tekintély összefüggéseinek erkölcsi kritériumait. (15)

Weber emotivizmusának kiemelt eleme – a manipulatív és a nem manipulatív társadalmi viszonyok vonatkozásában – a hatalom és a tekintély elve közötti ellentét feloldása. “Weber nézete szerint ugyanis a tekintély egyetlen típusa sem hivatkozhat racionális kritériumokra önmaga igazolása céljából, azt a bürokratikus tekintélyt kivéve, mely pontosan saját hatékonyságára hivatkozik. S ez a hivatkozás épp azt tanúsítja, hogy a bürokratikus tekintély nem más, mint sikeres hatalom.” (16) Ehhez kapcsolódóan MacIntyre külön kiemeli a bürokrácia és a menedzseri tekintély összefüggését. Például a menedzser érvelése a dolgozók motívumainak befolyásolására irányul, vagy pedig egy vitában a beosztottakat olyan előfeltevésekhez vezeti érveivel, amelyek a vita végén az ő érdekeit képviselik majd.

Az erkölcsi értékek indítékaival összefüggésben fontos megkülönböztetnünk a társadalmi szerepeket és az egyéni karaktereket. Az utóbbi vállalja fel az adott társadalmi szerepet, mely – megvalósulva – visszahat az egyéni karakterekre. Az egyes egyéni karakterek a közösség és a kultúra mintái alapján alakítják ki karakterkészleteiket. A fő kérdés az, hogy a társadalmi folyamatokba bekapcsolódó szerepekben milyen módon érvényesülnek az egyes egyéni karakterek. “A karaktereknek van egy másik figyelemre méltó dimenziójuk is. Ők, hogy úgy mondjam, kultúrájuk erkölcsi képviselői, mégpedig amiatt, ahogyan rajtuk keresztül testet öltenek a társadalmi világban az erkölcsi és metafizikai eszmék. A karakterek a morálfilozófiák által viselt maszkok.” (17)

A valamilyen karaktert megtestesítő személyiséget az adott közösségben tisztelet övezi, hiszen kulturális, gazdasági és erkölcsi ideált képvisel. Ebben a formában összekapcsolódik a szerep és a személyiség. “Elvárás, hogy a társadalmi és a lélektani típus egybeessék. A karakter erkölcsileg legitimál egy társadalmi létmódot.” (18)

Korunk globalizációs világában az egyes karakterekben az emotivizmus úgy jelenik meg, hogy megkülönböztetést nyer a racionális és a nem racionális közösségi beszédmódok közötti kapcsolat. Az emotivizmus a menedzseri karakterekben megszünteti a különbséget a manipulatív és nem manipulatív viszonyok között. Ennek érdekében a technokrata hatékonysága áll tevékenysége középpontjában, s csak egyetlen lehetősége van: a befektetésből nyereséget kovácsolni. A menedzser alakja önmaga számára megkérdőjelezhetetlen, és kerüli az erkölcsi összeütközéseket. Az emotivizmus további jellemzője, hogy korunk társadalmi világában egyfajta kettéhasadás tapasztalható a szervezetek és a személyes ének között. Az előbbi olyan kijelölt célokat valósít meg, amelyek racionálisan nem vizsgálhatók, míg az utóbbi az értékekre vonatkozó ítéleteket és vitákat állítja a fókuszba. E két formát elemzők gyakorta jelenítik meg ezt úgy mint a kollektivizmus és az individualizmus szembenállását. “Az egyik oldalon az individuális szabadságnak, a másik oldalon a tervezés és a szabályozás, a bürokratikus szervezés által megvalósítható jók önjelölt szószólói jelennek meg. De valójában az a döntő, amiben a versengő felek egyetértenek, nevezetesen, hogy a társadalmi életnek csak két alternatív módja nyitott a számukra. Az egyik az, amelyik szerint az individuumok szabad és önkényes választásai szuverének, a másik pedig az, amelyik szerint a bürokrácia szuverén, pontosan úgy, hogy korlátozhassa az individuumok szabad és önkényes választásait.” (19)

Mindez a gyakorlati életben úgy jelenik meg, hogy ingadozás tapasztalható az egyéni szabadságélmények és az önérdekek kollektivista kontrolljai között. Hogy egy társadalomban éppen melyik forma válik túlnyomóvá, annak számtalan történeti, gazdasági, politikai és kulturális oka lehet. Bármelyik típus “győzelme” és hosszabb időszakra rögzülése egy társadalomban ugyanúgy káros. “Így az a társadalom, melyben élünk, olyan, amelyben a bürokrácia és az individualizmus egyszerre partnerek és ellenfelek is. Az emotivista én pedig a bürokratikus individualizmusnak ebben a kulturális klímájában talál természetes otthonára.” (20)

Összegezve MacIntyre eszmefuttatását napjaink erkölcsi vitáinak természetéről az emotivizmussal kapcsolatban, megállapíthatjuk, hogy napjaink gazdaságetikai kérdésfeltevései a kapitalizmus elmúlt négyszáz esztendejének szerves következményeként értékelhetők. A reális és időszerű erkölcsi értékítélet kialakításához alapvető feltétel az, hogy a Platón óta időtlennek tűnő erkölcsi fogalmakat mindig az adott történelmi és társadalmi szituáció összefüggésrendszerébe helyezzük. Tekintettel kell lennünk arra, hogy az elmúlt két- és félezer évben használt etikai tartalmú kifejezéseink – fontos árnyalataikat és vonatkoztatási pozícióikat tekintve – minden korban mást és mást jelentettek. Ezért az én, a személyiség, a karakter szerepeinek történetét vizsgálnunk a használt nyelvezetek történetével szoros összefüggésben kell, hiszen csak így tehetünk releváns megállapítást. Ne essünk abba a hibába, hogy eltérő hátterű és logikájú fogalmakat próbálunk összemérni! Kritikai szempontból szükséges, hogy a végső elveket mint legalapvetőbb erkölcsi elveket elkülönítsük aszerint, hogy általánosságban hivatkozunk rájuk, avagy a konkrét szituáció szerepeiben vizsgáljuk őket. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az erény gyakorlása bármely helyzetben a szenvedélyek, a vágyak, a kötelesség és a jóság keresztmetszeteiben valósul meg! Az emberi cselekvések zöme ugyanis cél-eszközrendszerben realizálódik. Tehát az értéket e folyamat tükrében kíséreljük meg tételezni. Ám az is igaz, hogy etikai elvek reflektálása már önmagában is értéknek tekinthető. Tehát az erények gyakorlása egyrészt szituációhoz kötötten, másrészt önmagáért is fontos. Az erényesség felvállalása olyan jártasságot jelent, amelynek során kifejeződik a tradíciókhoz való viszonyunk, a szűkebb és tágabb közösségünkben elfoglalt helyünk, s ebből fakadnak további képességeink a felmerülő problémák megoldására. Az erkölcsi érvelés érvényessége, meggyőző ereje akkor hatékony, amikor az én a gyakorlati szituáció összes alternatíváját képes figyelembe venni.

A gazdasági magatartás pszichológiai alapjai valahol az érdekek és a szenvedélyek között helyezkednek el. Ezzel kapcsolatban Albert O. Hirschman megjegyzi, hogy: “Az az elgondolás, hogy az érdeket az emberi magatartás uralkodó indítékának lehet tekinteni, meglehetős szellemi izgalmat váltott ki: végre megtalálták az életképes társadalmi rend valós alapját. Az érdek kormányozta világ nemcsak hogy elkerülhetővé tette ama államok túlságosan sokat követelő modelljét, »amelyek a valóságban soha nem voltak, és amilyenekről nem is tudtunk«; de, vélték sokan, számos önálló előnye is van.” (21)

Az érdek fogalmának előnyei közül legfőképpen a kiszámíthatóságot emelhetjük ki. Filozófusok, szociológusok és egyéb társadalomkutatók szerint az önérdek vezérelte személyiség kívánatosabb módon képes megvalósítani az erényes magatartást és a közérdek iránti elkötelezettséget is. Az érdekek alapján kormányozott modern világot általában a szenvedélyek vezette világgal hasonlítják össze. Ezenfelül, a kapitalizmus a legszorosabban kapcsolódik az érdekeltség fogalmához, hiszen ennek szigorú képviselete adja az esélyt a befektetésből származó nyereség eléréséhez. A szenvedély irányította ember pedig érzelmei egyirányúsága miatt vakká válik, s nem alkalmas a társadalom folyamataiban való sikeres részvételre. Az érdekek tana a modern kor kezdetétől átszövi az egyéni és társadalmi élet, valamint az intézmények működését. “Mint magát az érdek fogalmát, az érdekek egyensúlyáét is kiemelték Angliában eredeti, kormányzásművészeti összefüggéséből – ebből született a »hatalmi egyensúly« gondolata –, és az ellentétektől terhes belső helyzet kapcsán emlegették. A restauráció után és a vallási türelemről folytatott viták során sokan úgy vélekedtek, hogy a köz javára válna, ha sokféle érdek élne együtt, még ha olykor bizonyos feszültségek közepette is.” (22)

Természetesen az érdek fogalma legfőképpen a gazdasági műveletekkel kapcsolatban terjedt el. Ismertté vált Európában az a merkantilista nézet, hogy a kereskedelem növekedése segíti elő leginkább a társadalom, a politika és az erkölcsök előnyeit. Ebben nyilvánvalóan a legfontosabb tényező a kiszámíthatóság volt. Ezt az elvet John Locke 17. századi angol filozófus úgy jellemzi, hogy “… a kormányzat alatt élő emberek szabadsága … ne legyen alávetve egy másik ember változékony, bizonytalan, ismeretlen és önkényes akaratának.” (23)

Így értelmezésében az érdek fogalma tág jelentésű, s megkísérli a szenvedélyek befolyásoló tartalmait e fogalom határain kívül tartani. A 20. századra az érdek fogalma alaposan leszűkült, s legfőképpen az anyagi és pénzügyi érdekre korlátozódik, mozgatórugója pedig a szenvedély. Erre egyébként már David Hume is felhívta a figyelmet: “A kapzsiság, avagy a nyereségvágy egyetemes szenvedély, s mindig mindenütt és mindenkit egyformán hajt.” (24) A pénzsóvárság szellemét korábban már Montesquieu is megfogalmazta fő művében: “Egyik üzlet a másikhoz vezet: a kicsiny a közepeshez, a közepes a nagyhoz; és az, aki kezdetben csak kis haszonra vágyott, olyan helyzetbe kerül, amelyben már nagy hasznot kíván elérni.” (25)

A 19. század végére a pénzzel kapcsolatos szenvedélyeknek már elég széles irodalma bontakozott ki. 1900-ban jelent meg Georg Simmel: A pénz filozófiája című monumentális elemzése, amelyben analitikus és szintetikus módszerrel mutatja be az emberiség történetének kronológiája alapján azt a folyamatot, melynek során a pénz mint egyszerű gazdasági értékmérő a modern korra az emberi életvilág legfontosabb tartalmává vált. Kiindulópontja a következő: “Ahogy gondolataimnak az általánosan értett beszéd formáját kell ölteniük ahhoz, hogy ezen a kerülő úton előmozdíthassák gyakorlati céljaim megvalósítását, úgy kell cselekvésemnek vagy birtoklásomnak is a pénz érték formáját felvennie, hogy további akarásomat szolgálhassa. A pénz a legtisztább formában vett szerszám, mégpedig a fent meghatározott fajtából: a pénz olyan intézmény, amelybe az egyén tevékenységét és birtoklását becsatornázza, hogy rajta átfolyatva őket érjen el olyan célokat, amelyek a közvetlenül rájuk irányuló fáradozással elérhetetlenek volnának. Az a tény, hogy bárki közvetlenül ténykedhet vele, még egyértelműbben emeli ki szerszámjellegét…” (26)

Az ember és pénz viszonyában az utóbbi tartalma nemcsak azt jelenti közvetlenül, hogy a pénztárcánkban vagy a kezünkben tartjuk, hanem mint értékjel, beépült a szubjektumok közötti normákba, és a legfőbb tulajdonsága az, hogy elvileg – a mennyiség függvényében – korlátlan célok megvalósítását teszi lehetővé. A pénz fogalma eredetileg igen messze állt az ember szellemi erejének minőségeitől, hiszen például a vallásokhoz vagy a kultúra intézményeihez kötődve lényük egészével voltak képesek kifejezni céljaikat, s ennyiben távol álltak az eszközjellegtől. A pénz azonban csak eszközjellegével minősíthető, és nem kötődik tartalmilag semmiképpen azokhoz a célokhoz, amelyeket meg tudunk valósítani a segítségével. “Teljesen közömbösen áll az objektumok felett, minthogy tőlük még elválasztja őt a csere mozzanata: amit ugyanis a pénz mint egész közvetít, az nem az objektum birtoklása, hanem az objektumok kicserélése egymással. Tökélyre vitt formáiban a pénz az abszolút eszköz, mert egyrészt teleológiailag teljesen meghatározott, s elutasít minden, másfajta láncolatból eredő meghatározottságot, másrészt viszont a céllal szemben is csupán tisztán eszköz és szerszám, lényegét illetően nem határozza meg előre semmiféle egyedi cél, s a célok sorával szemben az átmenet teljesen közömbös pontjaként lép fel.” (27)

A pénz tartalma és formája tökéletesen azonos absztrakt képzetével, és így tölti be a közvetett lény fogalmát. A pénz fogalma az emberi célok metszéspontjaiban áll. A célok feltételezik az eszköz rendelkezésre állását, az eszközök pedig elősegítik a célok kialakítását. A pénz birtoklása alkalmat ad a hozzá kapcsolódó szenvedély és vágy tárgyszerűsítésére. Lehetővé teszi a relatív választást, hiszen az egyik árucikk helyett akár egy másikat is választhatunk, s így – mivel a pénz nem kötődik egyetlen konkrét célhoz sem – ereje és hatalma a célok összességére vonatkozik. Tehát a pénz nem rendelkezik önálló tartalommal. A szubjektumnak a pénzhez kötődő belső alapviszonya az, hogy rendszeresen használatba vegye, vásároljon, befektessen stb. vele. A pénz és áru viszonya egyoldalú: “Végső soron a legkülönbözőbb áruk csak egyetlen értékké, a pénzzé alakulhatnak át, a pénz viszont rendkívül sokféle áruvá. A munkával szemben a pénznek az a sajátja, hogy a pénztőke szinte mindig más és más alkalmazási formára lelhet – legfeljebb némi veszteséggel, de gyakran nyereséggel –, a munka viszont szinte sohasem, méghozzá annál kevésbé, minél nagyobb szakértelmet igényel.” (28) Mindez rámutat arra az egyenlőtlen helyzetre, hogy a munkáját áruba bocsátó dolgozó mindig hátrányban van a tőkével szemben, hiszen munkaképességét, tudását soha nem képes a pénz mozgásához hasonló sebességgel konvertálni.

E logika alapján a pénz éppen az áruk, a tárgyak és a munkaerők közötti választásban mindig többletértékkel rendelkezik, éppen relatív felhasználhatósága miatt. Ha rendelkezünk egy bizonyos pénzmennyiséggel, s ennek fejében valamilyen tárgyat óhajtunk vásárolni, akkor megkeressük a lehetőségét annak, hogy e tárgyat kiválasszuk a hasonlók közül, mint számunkra legmegfelelőbbet. (29) A pénzmennyiség birtoklása abban az értelemben is előnyt jelent az áruk közötti választási szabadság vonatkozásában, hogy kérdésessé teheti az értéket annyiban, hogy alkupozíciót alakíthat ki. Az áru és a tárgy értékét befolyásolja felhasználásuknak időhöz kötöttsége. Például a romlandó áruhoz képest a később felhasználható erősebb értékpozíciót vívhat ki. Ebben a kérdésben az adott pénzmennyiség jelenti a szintézist, azaz a felhasználás szabadságát teszi lehetővé. “… mivel nincs semmiféle, konkrét felhasználását megelőlegező tulajdonsága, hanem csupán konkrét értékek megszerzésére szolgáló szerszám, éppolyan felhasználási szabadságot szavatol arra nézve, hogy mikor, s arra is, hogy mely tárgyakra adjuk ki.” (30)

Így az jelenti a pénz különleges értékét, hogy az adott tárgyakhoz és az időbeliséghez nem kötődik közvetlenül. Mint elvont eszközérték, nagyobb hatalmat biztosít birtokosának, mint az áruk eladóinak. Ez azzal is együtt jár, hogy a pénzmennyiség tulajdonosa egy vásárlási aktus során kikényszeríthet a konkrét ár feletti ráadást s további előnyöket. Simmel rámutat arra, hogy a gazdasági cserefolyamatban a pénz birtokosa olyan túlsúllyal rendelkezik, amelynek fejében elvárhatja, hogy üzleti partnere nagyvonalúan viselkedjen vele. Ebből a csereaktusfajtából származik bizonyos szakmákban a borravaló lehetősége, amiért a fogyasztó előnyös, korrekt és teljes bánásmódot szeretne, de ugyanakkor a fizető valamiféle társadalmi túlsúlyát és feljebbvalóságát is kifejezi. “… minden viszonylatban annál van az előny, akinek a másiknál kevésbé fontos a kapcsolat.” (31)

Itt érdemes összevetni a pénzkapcsolatban megvalósuló viszonyt a szeretet alapján kialakult nexussal. Ebben az esetben az a fél élvez előnyösebb helyzetet, akiben kisebb a szeretet foka, hiszen a másik fél magasabb fokú, odaadóbb érzelmei miatt kevésbé alkalmas a kapcsolat kihasználására. (32) A pénz birtoklása jellegzetes karakterjegyeit alakítja ki a tőkések személyiségének. A bankárok, nagytőkések azt az előnyt is élvezik, hogy gazdasági válságok során sem kerülnek veszélybe, mert ezekből is hasznot húznak. Éppen ezért is kötődnek a társadalmi közgondolkodásban negatív erkölcsi tartalmak a pénzemberekről alkotott véleményekhez. Először is rögtön felmerül a gyanú, hogy hogyan jutott vagyonához, miképpen gazdagodott meg ilyen gyorsan. Tehát a társadalom tagjai a pénzember jellemét illetően rendszeresen gyanúperrel élnek. A negatív véleményt erősítették a különféle irodalmi alkotások, amelyek a kapzsi, harácsoló, kizsákmányoló és kegyetlen uzsorásokat, bankárokat és tőkéseket mutatták be. (Pl. Molière és Balzac művei) E rossz érzés mögött a pénz filozófiájának legfontosabb alapvonása, a pártatlanság áll. Így történt meg több háborúban is az, hogy egyes bankok a szemben álló felek mindegyikének nyújtottak hitelt, illetve adtak el hadi felszereléseket. De ugyanilyen kétes helyzet volt az, amikor Kiss Ernő, a magyar szabadságharc tábornoka hitelt folyósított Haynaunak, aki ezt még nem fizette vissza akkor, amikor a tábornokot a többi aradi vértanúval együtt kivégeztette.

Simmel rámutat a pénz azon tulajdonságaira is, amelyek nagymértékben befolyásolják az emberi jellemeket. “A jellegtelennek mondott emberekben az a lényeges, hogy nem a személyek, dolgok vagy gondolatok belső és tartalmi méltósága határozza meg őket, hanem a mennyiségi hatalom lesz úrrá rajtuk, amellyel az egyes ember lenyűgözi őket. Emiatt a pénz minden konkrét tartalomtól megfosztott s a tiszta mennyiségben rejlő jellege az, ami neki és a csak általa mozgatott embereknek a jellegtelenség színezetét kölcsönzi – ez szinte logikailag szükségszerű árnyoldala a pénzügylet említett előnyeinek s annak, hogy a pénz értéke nagyobbnak számít a minőségi értékekhez képest.” (Kiemelés tőlem. G.I.) (33)

A modernitás korára egyértelművé vált e két érték egyre szélesülő ellentéte, s gyakorta kerülünk olyan helyzetbe, hogy döntenünk kell. Mit válasszunk? A pénzzel megszerezhető anyagi javakat avagy a magasabb emberi minőséget jelentő szellemi-lelki összetevőket? Természetesen ez a választás nem ilyen egyszerű. Hiszen a mindennapi élet átláthatatlan összeszövöttsége miatt úgy érezzük, hogy biztosra kell mennünk, s így az anyagiak mellett döntünk, s főképpen akkor, ha ezekhez szellemi javak is kötődnek. Természetesen ezen az úton hamar eljuthatunk a kapitalizmus tőke- és pénzközpontúságának megtagadásához, ám ez már jó ideje csak illúzió lehet, hiszen ez a világrend az elmúlt négyszáz esztendő során oly mértékben vált alappá, és ágyazódott be planetáris értelemben, hogy bármilyen magas minőségű szellemi-egzisztenciális létformát óhajtunk magunknak, a jelenlegi világegészből mint kapitalizmusból kivonulni nem lehetséges.

A pénz filozófiájának fontos kérdése a pénz és a tárgyiasult értékek közötti viszony. A pénz az eszközt jelenti, a tárgyak pedig célokat jelölnek ki. Tárgyak nélkül a pénz teljes mértékben értékmentes, hiszen a fizetőeszköz cél nélküli. Példa erre az, amikor egy országban áruhiány van, és a polgárok összegyűjtött pénzeszközeikért nem tudnak vásárolni szinte semmit. A pénzmennyiség csak adekvát árumennyiséggel kontextusban érték. A pénz uralmat jelent egy adott árufajta megszerzése felett.

A gazdagság, vagyon birtoklásához abban az esetben, ha nem vizsgáljuk származásának mikéntjét, hozzákötődik a tiszteletreméltóság és a tehetősség fogalma. “… a gazdagság bizonyos fokig erkölcsi érdemnek is számít: ez nemcsak a tiszteletreméltóság fogalmában fejeződik ki vagy abban, hogy a jómódú embereket a köznyelv »tisztességesnek«, »jobb közönségnek« nevezi, hanem az ennek megfelelő jelenségben is: a szegényt úgy kezelik, mintha tartozna valamivel, hogy a koldust dühödten kergetik el, hogy még jólelkű emberek is úgy vélik, jogosan és magától értetődően magasabb rendűek a szegényeknél.” (34) A gazdagság, a vagyon megléte és személyhez kötöttsége a kívülállók számára kialakítja a hatalom képzetét, hiszen a gazdasági erő maximális potencialitást biztosít, és korlátlan befolyásra adhat alapot. (35)

A vallás és a pénzügyi hatalom kapcsolatának érdekes formája az a középkor végén kibontakozott szokásrend, hogy gazdag emberek különféle szentek tanításaihoz kötött testvériségekben tömörültek. E szervezeteket az egyház felügyelte, s az volt a céljuk, hogy a gazdagabb emberek így biztosabban hozzájussanak a lelki üdvösséghez. Egy idő után az egyház lehetővé tette, hogy a vagyonosok akár több testvériség tagjai is lehessenek, s ezáltal nagyobb a valószínűsége a lelki üdvhöz való hozzájutásnak. Természetesen a tagság a vagyon mértékéhez volt kötött. Így láthatjuk, hogy a transzcendens lelki tartalom megszerzésének vágya hogyan került bele egy materiális árufolyamatba.

A pénz birtoklása fontos eleme az egyén társadalmi státuszának. Egyes társadalmi formákban a pénzzel való foglalkozás egyfajta kivezető utat jelentett a társadalmi és erkölcsi értelemben vett alávetettségből. Például a Római Birodalom késői korszakában azok a felszabadított rabszolgák, akik nem kaphattak teljes polgárjogot, gazdasági ügyletekkel kezdtek foglalkozni, s jómódú kereskedők, bankárok, bérlők vagy latifundium-tulajdonosok lettek. Ugyanígy váltak alávetett és üldözött helyzetből az örmények és a mórok kiváló kereskedőnéppé. Ez a helyzet jellemezte a 17. századi francia hugenottákat és az angol kvékereket, de a zsidóság is üldözött körülmények között, zárkózott társadalmi formában hasonló funkciót töltött be. (36) Ugyanakkor az antik spártaiak, akik a teljes gazdasági önállóságra rendezkedtek be, és azzal korlátozták a csereérték kialakulását, hogy vaspénzt használtak, a történetírók szerint szenvedélyesen kapzsi magatartást tanúsítottak. Tehát mindezek alapján látható, hogy a pénzzel való foglalatosság gyakorta a társadalomból való kiszorítottság vagy maradványelv alapján vált követendővé egyes közösségekben. Olyan földrajzi környezet lakói, akiknek birtokában terméketlen földek voltak, kényszerből kezdtek kereskedni, pénzügyleteket indítani, annak érdekében, hogy egzisztenciájukat fenntarthassák, s amikor beindult az üzlet, jóval előnyösebb gazdasági pozíciókba kerültek, mint korábban a jól termő földek birtokosai. Erre a folyamatra még számtalan példát sorolhatnánk. (37)

A kapitalizmus fogalmához – etikai szempontból – elsősorban olyan gondolattársítások járulnak, amik szerint ez a kegyetlen és kíméletlen pénzügyi érdekek érvényesítésének világa, ahol “a nagy hal megeszi a kis halat”, s az emberiség egyre inkább az anyagi és pénzügyi érdekek elsődlegessége miatt tévútra került. A 17-18. században ezzel szemben, elsősorban angol morálfilozófusok munkássága nyomán kialakult egy olyan irányzat, amely a kapitalizmus kíméletlen érdekvilágát szelídnek és ártatlannak vélte. Ennek alapja az az elv, amely a pénzszerzést a mindennapi szenvedélyen kívüli dimenzióba helyezte. A másik oka ennek, hogy ebben az időszakban még erősen éltek különféle arisztokratikus eszmények, amelyek szintén ártalmatlannak ítélték a haszonszerzésre irányuló tevékenységet. Ugyancsak benne voltak a köztudatban azok a régi lovagi legendák, amelyek azt tartották, hogy a nemesember harccal becsületesen, tisztességesen és jogosan jut hozzá vagyonához, ugyanakkor a közrendű ember által végzett munkát semmire sem tartották, lenézték. A további okok között az is jelentős helyet foglal el, hogy egészen az ipari forradalomig elterjedt vélemény volt az, hogy a kapitalizmus erősödését, az élet minden területére való kiterjedését az emberek nem igazán látták át, és “…azt hitték, nem képes nagy tettekre, nem tud nagy célokat megvalósítani.” (38) Több európai országban még a 18. században is jellemző volt, hogy a nemesség rangon alulinak tartotta a pénzügyi-kereskedelmi ügyletekkel való foglalkozást. Mindezt gyakorta fellelhetjük 17-18. századi szerzők szövegeiben: “(A Gondviselés) nem úgy akarta, hogy az élet szükségletei mind egy helyben legyenek meg. Ajándékait szétszórta, hogy az emberek egymással kereskedjenek, és a segítség közös szükségéből font szálakkal barátságot kössenek egymással. Az élet mindeme javainak a cseréje teszi a kereskedelmet, és a kereskedelem az élet minden nyájasságát (douceur).” (39)

Mindezzel párhuzamosan a közgondolkodásban elterjedt az is, hogy a kereskedelem kapitalista típusa nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy a nemzetek egymásra találjanak, s ezáltal kevesebb lesz a konfliktus és a háború. Ez a jelenség azt mutatja, hogy az érdek és a szenvedély vonatkozásában egyfajta egyensúlyi állapot volt tapasztalható, és részletesen megkülönböztették egymástól a hasznos és a haszontalan szenvedélyeket. A brit morálfilozófusok közül Shaftesbury dolgozott ki érzelem- és szenvedélyelméletet. Elemzéseinek középpontjában kiemelkedően fontosnak tartja a jó szándék és a nagylelkűség szerepét a magán- és a közéletben. Megkülönbözteti a pozitív és a negatív indulatokat, és így foglalja össze a vagyonszerzéssel kapcsolatos nézetét: “Ha mérsékelten és józan mértékkel törekszünk rá (a vagyonszerzésre), ha nem szenvedélyesen hajszoljuk …, akkor ebben a törekvésben semmi nincs, ami ne férne meg az erénnyel, sőt, ami ne lenne a társadalom számára megfelelő és jótékony … De ha végül valóságos szenvedéllyé nő, éppoly nagy kárt és bajt okoz magának a személynek, mint a köznek. Az ilyen ember a valóságban önmaga zsarnoka, és súlyosabban árt saját magának, mint ahogy az emberiségnek valaha is ártani tud.” (40)

Tehát a brit morálfilozófus egyfajta korlátozott, józan szenvedélyt, természetes indulatot tart hasznosnak a pénzügyi, kereskedelmi műveletekkel kapcsolatban. Mindez pszichológiailag azt is feltételezi, hogy a gazdasági műveletekben részt vevő személyek higgadtan, kimérten, vágyaikat uralva képesek a gazdasági tevékenységet művelni. A különféle szenvedélyek megkülönböztetését David Hume már az érdekek oldaláról közelíti meg, de ő is adós maradt azzal, hogy mindezt hogyan lehet kordában tartani a piaci műveletek nyereségközpontú világában. “Tehát különbséget kell tennünk a higgadt és a gyenge szenvedély között csakúgy, mint a heves és az erős között.” (41) Mindezek alapján az anyagi javak megszerzése ésszerű tevékenység, melynek műveléséhez az szükséges, hogy lelki hátterünket higgadt, de erős szenvedélyek uralják. A brit morálfilozófia szelíd és ártatlan felfogású kapitalizmusa pszichológiailag kapcsolódik a kor fontos szellemi mozgalmához, a szentimentalizmushoz. Az érdekek metszéspontjaiban ott állnak az érzelmek és a szenvedélyek. Ez a tendencia nagyjából az ipari forradalom kezdetéig tartott, s ekkorra már az érdekek háttérbe szorították a szenvedélyeket és az érzelmeket; legalábbis a pénzügyi műveletekben.

A pénzügyletek közömbös tárgyilagossága rendszeresen kerül konfliktusba a gazdasági partnerek közötti személyes viszonyokkal. Ezzel kapcsolatos az a sokszor felbukkanó vélemény, hogy kétfajta ember létezik, akivel nem ajánlatos gazdasági ügyletbe bocsátkozni: a barát és az ellenség. Ez rávilágít arra, hogy a tárgyilagos és közömbös pénzügyletek egyensúlyát gyakorta megbonthatja a kapcsolatban részt vevő felek családi, magánéleti és társadalmi viszonya. Mindezek nagyban befolyásolhatják a folyamatban megvalósuló értékátvitel mennyiségi és minőségi mutatóit. A mennyiségi magának az aktusnak a csereértékére vonatkozik, a minőségi pedig a lélektani hátteret feltételezi. Ugyanis, “… ahol több ember vagy dolog valamifajta összekapcsolódás folytán egységnek mutatkozik, az akármelyik elem által előidézett értékérzés mintegy a rendszert összetartó gyökérzeten keresztül a többire is kiterjed, jóllehet azok önmagukban az említett érzés szempontjából idegenek. Éppen azért, mert értékérzések, nem maguknak a dolgoknak a struktúrájával kapcsolatosak, hanem átléphetetlen területük azon túl helyezkedik el, nem tartják magukat szigorúan logikai határaikhoz, hanem bizonyos szabadsággal túllépnek a dolgokhoz fűződő, objektíve igazolt kapcsolataikon.” (42)

A csereérték vonatkozásában a minőségek legracionálisabban a célokkal függnek össze. Ennek alapja az, hogy a csereérték művelete – mint közömbös eszköz – értékes cél megvalósítására irányul, s így a végcél mint abszolútum, a hozzá szükséges eszköz pedig mint viszonylagos jelenik meg. Simmel szerint az abszolút itt azt jelenti, hogy olyan érték tételeződik a célban, amely a megvalósítás folyamata végén nyugalmat jelent a személyiség számára. A célok és megvalósulásuk a mindennapi életben viszonylagosak, hiszen a megvalósított cél értéke elhalványul abban az esetben, ha világossá válik előttünk az, hogy ezt más eszközökkel gyorsabban és eredményesebben érhettük volna el. A gazdasági célok kijelölése szoros kapcsolatban áll az ember személyiségéből fakadó érdeklődésével, s mindez kapcsolódik vagy ütközik a megvalósítás során a dolgok természetével. Ugyanakkor Simmel arra is rámutat, hogy a célok kijelölése nagyfokú spontaneitást is feltételez, s ebből következően a kitűzött cél értékéből lélektanilag a megvalósítás eszközei is részesülhetnek. “… ez csak azért lehetséges, mert végső akaratunk minden, az értelemnek engedelmeskedő, logikai megalapozástól független, maga ez a tény, bármennyire ellentétesnek látszik is a célszerűséggel, mégis annak szolgálatában állhat.” (43) Mindez frappánsan jellemzi a pénz lényegének belső megosztottságát, azaz egyrészt abszolút eszköz, de pszichológiai szempontból abszolút célként is szerepel. Ebből fakad az az első pillanatban ellentmondásosnak látszó kettős követelmény, hogy “Úgy kell kezelnünk az életet, mintha minden pillanata végcél lenne, mindegyiket oly fontosnak kell tartanunk, mintha az élet tulajdonképpen ennek kedvéért tartana eddig; egyszersmind: életünket úgy kell folytatnunk, mintha egyetlen pillanata sem lenne végső, értékérzésünk egyiknél sem horgonyozhat le, mindegyiknek átmenetül és eszközül kell szolgálnia magasabb s egyre magasabb lépcsőfokok felé.” (44) A gazdasági műveletekben megjelenő értéktudat számára a modernitás korában a pénz fogalma abszolúttá vált, s ez az emberiség története során a gazdasági rendszerek paradigmális fordulataival kapcsolódik össze. Például a modern kor előtti gazdaságokban a pénz eszközjellege elsősorban a fogyasztásra irányult, míg az elmúlt négyszáz esztendő során már a termelés alapjává is vált. Ennek hátterében az az egyszerű indok áll, hogy az antik és a középkori termelés mezőgazdasági jellegű volt, a gazdasági és technikai változások viszonylag lassan következtek be, míg utóbb a gyorsan fejlődő ipar és világkereskedelem korában az agrárvilág szerepe másodlagossá, kiegészítővé vált a tőkemozgások tekintetében. Klasszikus példa erre az összefüggésre, hogy az athéni demokráciában a politikai funkciókért, valamint a színházi előadásokon való részvételért fizetséget kaptak a polgárok. Így a szegények és a munkanélküliek túlsúlyba kerültek a közéletben a gazdagokkal szemben, s mivel nem voltak magánügyleteik, ezért jogaik nyilvános gyakorlására több idejük maradt. Tehát a szegények vonatkozásában a közéletben való részvétel nem mellékes célja volt az, hogy megélhetésüket biztosítani tudják, azaz legfőképpen a fogyasztásukat finanszírozták, s így a termeléssel nem kerültek kapcsolatba közvetlenül.

“Csak a felhasználás s nem a létrehozás ad alkalmat – mondja Arisztotelész – a pozitív erkölcsiség kibontakozására. Ez tökéletes összhangban áll Platón pénzről alkotott nézetével: mindketten szükséges rosszat láttak benne.” (45) Ezzel kapcsolatban érdemes megvizsgálni azt, hogy az egyes történeti korokban milyen intenzitású volt a társadalmak tagjainak pénzhez való viszonya, késztetése az anyagi értékekhez. Nyilvánvaló, hogy bármely időszakban alapvetően különböző az emberek viszonya a pénzhez, hiszen ezt a származásuk, a habitusuk, tradícióik és társadalmi környezetük határozza meg. Azonban megállapítható egy trend, amely szerint az egyes társadalmak válságos és hanyatló korszakaiban mindig nagyobb érdeklődéssel kötődtek az emberek a pénzügyi és gazdasági tevékenységekhez, mint az adott társadalmak virágzó korszakaiban. Mindezt Simmel összefüggésbe hozza az istengondolathoz való viszonnyal. Ennek lényege, hogy ebben a kozmosz ellentmondásai egységre jutnak, s ennek a középkor végéig igen nagy szerepe volt a vallásos kultúrákban. A modern kor kezdetétől azonban az istengondolat szerepét fokozatosan átveszi a pénz, és olyan mammonná válik, amely közvetlenül garantálja a legfőbb elvek megvalósíthatóságát, és egyre kevésbé szükséges az, hogy az emberek más transzcendens elveket is figyelembe vegyenek. Simmel szerint a pénz birtoklásának életérzése képes átvenni a vallásos hangulat izgalmát és feszültségét, hiszen mindkettőben ugyanaz a folyamat játszódik le: kitűzött célok valósulnak meg, bekövetkezik a beteljesülés, és a lélek nyugvópontra jut. Amikor a középkorban az egyház hosszú ideig ellenséges módon viszonyult a pénzügyletekhez, akkor valószínűleg megérezték, “… hogy milyen veszélyes versenytársa a pénz iránti érdeklődés a vallásos érdeklődésnek – s ez nemcsak ott mutatkozott meg, ahol az élet szubsztanciája gazdasági jellegű, hanem ott is, ahol vallási.” (46)

Mindez szorosan összefügg azzal, hogy a katolikus egyház a középkor végéig – kevés kivételtől eltekintve – egyházjogi törvényekkel rendkívül szigorúan tiltotta a kamatszedést, amelyet az ördög művének tekintettek. A kamat ugyanis a legtökéletesebb módon mutatott rá az elvont tisztaságú pénzügyletre, az értékjel semlegességére. Ezzel kapcsolatban jelenik meg a középkorban az uzsorás pénzsóvár és fösvény alakja. (47) Így jutunk el a pénz és a hatalom kérdéséhez. A pénz hatalmi ereje általában olyan ökonómiai környezetben érzékelhető leginkább, ahol még a pénzzel való gazdálkodás nem jutott el a fejlett formákig. A mai kultúrákban viszont a pénz hatalma a társadalom bármely területén élőket engedelmességre inti.

A pénz és a hatalom kapcsolata a 19. századi közgondolkodásban gyakorta kötődik a gazdag, befolyásos és fösvény öregember alakjához. (E tendencia előzményei már Boccaccionál fellelhetők.) Az időskori fösvénység pszichológiai alapja egyrészt az, hogy fokozatosan elhalványul az élet érzéki és élvezeti jellege, másrészt csökken a hosszú távú és aktív célok megvalósításának igénye, s mindezek helyett a hatalom megtartása és a befolyás növelése válik középpontivá az összegyűjtött vagyon segítségével. “A fösvénység legtisztább formája inkább az, amelyben az akarat valóban nem lép túl a pénzen, még el sem játszik a gondolattal, hogy az valami másnak az eszköze lehetne, hanem végleges és abszolút kielégítő értéknek érzi azt a hatalmat, amelyet éppen mint nem elköltött pénz képvisel.” (48) Talán attól félnek az ilyen tiszta fösvények, hogy ha pénzüket különféle javakra váltanák, akkor hatalmuk ereje csökkenne vagy megszűnne. Természetesen mindez nem zárja ki azt, hogy szegény ember is lehet fösvény önmagával és másokkal szemben. Simmel szerint ennek a karakternek legfőbb jellemzője az, hogy a célt felejtik el az eszköz kedvéért. A pénz és hatalom viszonyában így legfőképpen az ember külsődlegességéhez, anyagiasságához való kötődés jelenik meg, s mindezzel ellentétes az a szemlélet, ami az antikvitás óta szintén jelen van az emberiség történetében vallásos és profán módon egyaránt: ez a pénzügyi világ elutasítása, a szegénység vállalása a lélek üdvéért. Ez valósult meg az őskereszténység szemléletében, ahol közömbös magatartást tanúsítottak – a vallás tanításai alapján – az anyagi javakkal szemben. Az ilyen és ehhez hasonló aszketikus felfogások végigkísérik az emberiség történetét egészen napjainkig. Ugyanez jelenik meg a buddhizmusban; amikor valaki tagjává válik a közösségnek, megszűnik kapcsolata az anyagi javakkal. (49) Ebben a gondolkodásmódban a pénz és a vagyon képzete irtózatos és ördögi világ, amelytől félteni kell a legnagyobb értéknek tartott szegénységet. A szegénység fogadalma így a világ sokféleségét nem a pénzen keresztül, hanem a lélek önálló gazdagságán át kereste. Ezért is váltott ki heves ellenreakciókat főleg a 14-15. századi Itáliában az egyház egyre nagyobb fokú gazdasági szerepvállalása és elvilágiasodása, hiszen az evangéliumi szegénységgel a legtragikusabb módon került szembe az a tény, hogy az egyház intézményei és lelki élete szinte teljes mértékben kiszolgáltatottak lettek a pénzügyi műveleteknek. Az egyházi funkciókat pénzért vásárolták, elindult, majd óriási botrányba fulladt a búcsúcédulák kereskedelme, s így a szimónia vált a katolikus egyház egyik legfőbb jellemzőjévé. Mindez egyenes úton vezetett a reformáció kibontakozásához.

A 19. század gondolkodóinál már fontos szempontként jelenik meg az ipari kapitalizmus és a társadalom etikájának viszonya az értékelméletekben. F. Nietzsche a társadalom etikai színvonalát nem a materiális, hanem a szellemi alkotások értékének minőségei alapján vizsgálja. Ezzel áll szemben a haszonelvű (utilitarista) szemléletmód, amelyben az ipar és a kereskedelem konkrét eredményei számítanak, és ez segíti elő a tömegtársadalom kialakulását, hiszen ez alapfeltétele annak, hogy a tömegcikkek gyártása minél nagyobb hasznot hozzon. Ebből az ellentmondásból a mennyiségi szemlélet került ki győztesen a minőségi rovására. “A »mennyi?« iránti érdeklődés, jóllehet valóságos értelme csak a »mi?«-vel és a »hogyan?«-nal összefüggésben van, s önmagában csak absztrakció, szellemi lényegünk alapjaihoz tartozik, a vetülékfonal a minőség iránti érdeklődés szövetében; bár a szövedékhez mindkettő egyaránt szükséges, ezért az egyik kizárólagos hangsúlyozása logikailag igazolhatatlan, lélektanilag mégis ebben láthatjuk az egyik fontos tényezőt, amely megkülönbözteti egymástól a korszakokat, egyéneket és lélektartományaikat.” (50)

Simmel Nietzsche értékelméletének példáján keresztül mutat rá arra, hogy az emberiség legfontosabb sorskérdése az emberi minőség problémája, amely ha nem áll a középpontban, akkor bekövetkezik (s be is következett) a tömegtársadalmat minden ízében átható nihilizmus, amelynek az egyik legfontosabb szálláscsinálója a szocializmus volt, hiszen “a szocializmus számára csak a kívánatos állapotok és értékek elterjedésének mértéke fontos.” (51)

Ez a kettős kritériumrendszer jó példa arra, hogy határán a pénz mozzanata áll, amely – belső tulajdonságánál fogva – mindig a mennyiség irányába mozdul el. Ebből fakad, hogy a tömegtársadalom világában az értékminőség legfontosabb jelévé a pénz vált, és a döntést az egyén azáltal hozza meg, hogy valamely érték sokba kerül vagy kevésbe. Így a pénzbeli jelentőség foglalja el a dologi jelentőség helyét. Mindennek igazi következményei a 20. században bontakoztak ki, ugyanis “… tárgyi területen a pénz mennyiségének általános növekedése, miként egyes kezekben történő felhalmozódása is, a dologi kultúra növekedését idézi elő, olyan termékek, élvezetességek és életformák létrejöttét, amelyeknek magasabb minőségéről csekélyebb vagy másként felosztott pénzmennyiség esetében szó sem lehetett volna. Voltaképpen úgy ítélhetjük meg, hogy a pénzben gyökeresebben valósult meg az említett mennyiségi törekvés, mint bármely más, a metafizikán innen található területen.” (52)

A mennyiség és a minőség viszonya a modern kor közgazdasági és szociológiai elméleteiben középponti kérdés. Ebben fontos szerepet játszanak a különféle pszichikai, fizikai elemek. A mennyiségi haladvány – akár lefelé, akár felfelé mozog – minden fokozatában és önmagában is minőségileg jellemezhető. Minden minőség leírható úgy is, mint számelmélet és mértékhalmaz szerinti módosulás, azaz a mennyiségi elemekben szinte minden pillanatban jelen van valamennyi az aktuális minőségi meghatározottságból. Csak a metafizika kora volt képes olyan fogalmi lényegiségeket létrehozni, amelyek abszolút tulajdonságokkal rendelkeztek. A világegész működését mindig a számbeliség viszonyainak rendező elvei mozgatják. A metafizika utáni korban (nagyjából a 19. századtól kezdődően) a gazdasági jelenségvilág pénzközpontúsága fokozatosan terjed ki a társadalmi élet egészére, és e folyamat legkarakteresebb jellemzője, hogy a pénz fogalmától fokozatosan eltávolodott a hogyan? kérdése, és a mennyi? vált alapvetően meghatározóvá. “Ily módon az élet egyik nagy tendenciája – a minőségnek mennyiségre való visszavezetése – itt, a pénzben mutatkozik meg legkiélezettebben és egyedül maradéktalanul; a pénz itt is egy szellemtörténeti fejlődéssor tetőpontja, egyszersmind azonban olyan tetőpont, amely a fejlődés irányát először rögzíti egyértelműen.” (53)

Mindezek alapján látható, hogy az érdek fogalma az emberiség történelme során az egyik legközéppontibb és legvitatottabb kategória. Korszakonként sokféle jelentéstartalmat és akár többértelműséget foglalt magában. Az európai köznyelvekben a 16-17. század fordulójától válik használatossá ez a fogalom. Sokféle értelmezésének közös alapja azonban az, hogy olyan cselekvésmeghatározó motívumokat és indítékokat tartalmaz, melyeknek fő célja az önfenntartás és az önmegvalósítás. Az érdek a társadalom életének minden felületén jelen van. De a modernitás korában (kb. a 19. század közepétől) elsősorban a gazdasági műveletekhez kötődik. Volt olyan korszak, amikor pozitív kicsengésű tartalmat hordozott e kifejezés, és olyan is, amikor negatív kötődött hozzá. Ellentéte az érdekmentesség, amely etikailag pozitív követelményeket fejezett ki. “A fogalom továbbra is kulcsfontosságú a közgazdaságtanban és a politikai gazdaságtanban: az önérdek által vezérelt, elszigetelt egyén képzete, aki szabadon és racionálisan választ különböző cselekvési alternatívák közül, miután elvégezte saját költség- és haszonelemzését, vagyis miután figyelmén kívül helyezte a mások és az egész társadalom számára felmerülő költség-, illetve haszonvonzatokat, a jóléti gazdaságtan alapkövét képezi. És ugyanez a szemlélet vezetett fontos, bár néha zavaró változásokhoz a társadalmi kölcsönhatások átfogóbb tudományában, rámutatva, hogy az önös érdekek eléréséhez biztosított szabad út negatív, kifejezetten káros következményekkel jár: példaként a fogolydilemmának nevezett döntéshozatali problémát, és általában a közjavak megfelelő kínálatának problémáit említeném.” (54)

Ezzel összefüggésben bármely érdek megjelenése két személyiségpszichológiai határpont között áll: az egyik oldalon az önzés természetes vágya, a másikon pedig a mérlegelés racionális elve. Mindkettő a jövőre reflektáló személyiség kalkulatív lehetőségeire irányul, és akár társadalmi, akár gazdasági szempontból vizsgáljuk, a költség és a haszon lehetőségeinek megbecsülésére vonatkozik. A mindenkori érdekek egymáshoz hálószerűen kapcsolódva szövik át az egyén magánviszonyaitól kezdődően az intézményeken át az életvilág egészéig a folyamatok és a cselekvések rendszereit.

Az emberi együttélés legalapvetőbb belső gerince az érdekalapú folyamatok beágyazottsága a társadalmak intézményrendszereibe. Etikailag ugyan az érdekmentesség tűnik koherensebb értéknek, de például a politikai folyamatokban legfőképpen az érdek fejezi ki a célok megvalósításának kívánalmait. Közgazdászok, szociológusok és egyéb társadalomkutatók szerint a társadalom stabilitásának szempontjából az érdekek kapcsolatai és ütközései jobban kiszámíthatók, mint az érdeknélküliség lehetőségei. Ennek általános alapja az, hogy minden egyéni önérdek célja a közös jólét megteremtése. Például T. Hobbes a legcélravezetőbb államformának az abszolút monarchiát tartja, mert ebben feltételezi azt, hogy a király vagy a fejedelem az alattvalókkal közös érdekek alapján képes cselekedni. A marxizmus pedig a proletariátus érdekeit tette meg a társadalom egészének céljává.

A 19. század közepe óta szemtanúi lehetünk annak, hogy az érdek fogalma jelentősen átalakul és polarizálódik. (55) Ennek legközvetlenebb feltétele a tömegtársadalom világának kialakulása, ami azt jelenti elsősorban, hogy a hagyományos közösségek felbomlanak, és a tömeget alkotó egyén magányos fogyasztói attitűdje válik jellemzővé. Ezen egyéneknek az egyetlen legitim kapaszkodópontjuk maradt önmaguk meghatározására, s ez az érdek. Szomorú lenne, ha pusztán csak az érdekek alapján generált technokrata fogyasztói rend jelenthetné a továbbiakban az emberiség jövőjének célját. Ezért a 21. század embere számára – a nyomasztó ellenhatások tengerében is – csak az lehet az egyedül üdvözítő megoldás, ha cselekvéseiben a szenvedélyek és az érdekkövetés harapófogójában képes megtartani az emberi dimenzió reális határait, és az iparosított felejtés világában a normaképzés szempontjából nem távolodik el teljesen a tradíciókban megőrzött egészséges arányoktól.

Jegyzetek

1. Pierre Bourdieu: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002. 129.o. Fordította: Berkovits Balázs (a továbbiakban Bourdieu)

2. In: Bourdieu 129-130.o.

3. “Minden társadalmi mező, legyen az tudományos, művészi, bürokratikus vagy politikai, arra törekszik, hogy a mező és a benne résztvevők viszonyát a fent elemzett illúzió jellemezze. Lehet, hogy a belépők fel akarják forgatni a mezőn belüli erőviszonyokat, ám ezzel is azt bizonyítják, hogy elismerik a játék tétjét, azaz nem közömbösek. Forradalmat csinálni adott mezőn belül annyit tesz, hogy hallgatólagosan elismerjük a leglényegesebbet, amit a mező hallgatólagosan megkövetel: fontos számunkra ez a mező és az ott folyó játszma, van annyira fontos, hogy kedvet csináljon felforgatásához.” In: Bourdieu 130.o.

4. In: Bourdieu 131-132.o.

5. In: Bourdieu 133.o.

6. “Tehát olyan társadalmi univerzumokkal van dolgunk, amelyeknek egyetlen alapvető törvényük, a többi univerzum nomoszától független nomoszuk van, vagyis maguknak szabnak törvényt, autonómok, és a többi univerzum kritériumaitól és elveitől tökéletesen független ismérvek és elvek alapján értékelik a bennük lejátszódó eseményeket és a tétekért folyó küzdelmeket. Ez az elmélet az ökonomizmus szöges ellentéte, hiszen az minden univerzumra a gazdasági mezőt jellemző nomoszt alkalmazza. Az ökonomizmus tehát elsiklik afölött, hogy maga a gazdasági mező is csak a differenciálódás folyamatának köszönhetően jött létre, mégpedig annak tételezésével, hogy a gazdasági jelenségek nem magyarázhatók a családi gazdaságokat irányító törvényekkel – a phíliával, ahogy Arisztotelész mondta -, és így van ez megfordítva is.” In: Bourdieu 137.o.

7. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982. 310.o. Fordította: Gelléri András és mások

8. In: Bourdieu 138.o.

9. “Az arisztokratikus vagy prekapitalista társadalmakban a tiszteletreméltó viselkedés a szimbolikus javak gazdaságának elvét követi, amely az érdek és tulajdonképpen a termelés, valamint a csereügyletek valóságának kollektív elfojtásán alapul, és »érdekmentes«, gazdaságellenes habitusokat teremt, amelyek – elsősorban a családi kapcsolatokban – az érdekek (a szó szűkebb értelmében a gazdasági haszonra való törekvés) elfojtására tesznek hajlamossá.” In: Bourdieu 140.o.

10. In: Bourdieu 143.o.

11. “Befejezésképpen visszatérek a bürokráciára, mely a joggal egyetemben az egyik olyan univerzum, amely az egyetemesnek, az általános érdeknek, a közszolgálatnak való alárendelődést szabja meg önmaga számára törvényként, és amely önmagát a bürokrácia filozófiájában ismeri fel mint univerzális, semleges, konfliktusok feletti, a közérdeket és a racionalitást (vagy a racionalizációt) szolgáló osztályt. Azoknak a társadalmi csoportoknak, amelyek létrehozták a porosz vagy a francia bürokráciát, érdekükben állt, ezért meg is teremtették az egyetemesség eszméjét (jog, közszolgálat, közérdek), és egyúttal, ha mondhatjuk így, az uralom megszerzése érdekében az egyetemesség eszméjének nevében gyakorolt hatalmat.” In: Bourdieu 144.o.

12. Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 26.o. Fordította: Bíróné Kaszás Éva (a továbbiakban: MacIntyre)

13. In: MacIntyre 22.o.

14. In: MacIntyre 25.o.

15. “Az egyik nyilvánvalóan fontos összefüggést a szervezetek élete nyújtja, azoké a bürokratikus struktúráké, amelyek – akár magántestületek, akár kormányzati szervek formájában – kortársaink oly nagy részének munkafeladatait meghatározzák. Szembetűnő az ellentét, ha életükkel a gazdag esztétalelkek életét állítjuk szembe. Az utóbbi dúskál a vagyonban, és fáradhatatlanul keresi azokat a célokat, amelyekre vagyonát felhasználhatja. A szervezet azonban jellemzően szűkös erőforrásokért verseng, hogy azokat előre meghatározott céljai szolgálatába állítsa. Ezért a menedzserek alapvető feladata az, hogy a lehető leghatékonyabban irányítsák intézményük rendelkezésre álló emberi és tárgyi erőforrásait e célok elérése érdekében. Minden egyes bürokratikus szervezet megtestesíti a költség és haszon bizonyos explicit vagy implicit definícióját, amelyek alapján levezethetők a hatékonyság kritériumai. A bürokratikus racionalitás az eszközök célokhoz való gazdaságos és hatékony illesztésének racionalitása.” In: MacIntyre 44.o.

16. In: MacIntyre 45.o.

17. In:MacIntyre 47.o.

18. In: MacIntyre 49.o.

19. In: MacIntyre 56.o.

20. In: MacIntyre 56.o.

21. Albert O. Hirschman: Az érdekek és a szenvedélyek. Politikai érvek a kapitalizmus mellett annak győzelme előtt. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1998. 55-56.o. Fordította: Pásztor Péter (a továbbiakban: Hirschman)

22. In: Hirschman 58.o.

23. John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. 127.o. Fordította: Endreffy Zoltán

24. In: Idézi Hirschman 61.o.

25. In: Idézi Hirschman 62.o.

26. Georg Simmel: A pénz filozófiája. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 235-236.o. Fordította: Berényi Gábor (a továbbiakban: Simmel)

27. In: Simmel 236.o.

28. In: Simmel 239.o.

29. “A pénz által kínált választás, az összes többi jószág esetével ellentétben, nem ütközik konkrét határokba. Mivel pedig az emberi akarás határtalansága miatt mindig több lehetséges felhasználás verseng bármely rendelkezésre álló pénzösszegért, ezért okosan mindig mégiscsak a mindenkor legvágyottabb jószág mellett döntünk, s így a pénz értéke minden pillanatban szükségképpen azonos az éppen akkor legfontosabbnak érzékelt érdekkel.” In: Simmel 240.o.

30. In: Simmel 241.o.

31. In: Simmel 243.o.

32. “Így mégis megteremtődik valamilyen igazságosság: minthogy a vágyakozás mértéke az elérhető boldogság mértékének felel meg, úgy igazságos, hogy a viszony alakulásában a kevésbé erősen vágyakozónak legyen valamilyen külön előnye – amelyet rendszerint ki is tud kényszeríteni, lévén hogy ő képes várakozni, visszafogottnak lenni, feltételeket szabni.” In: Simmel 243.o.

33. In: Simmel 244.o.

34. In: Simmel 246.o.

35. “A tiszta potencialitás, ami a pénzben megnyilvánul, amennyiben az pusztán eszköz, egységes hatalom- és jelentőségképzetté sűrűsödik, amely konkrét hatalomként és jelentőségként is hat a pénz birtokosa javára.” In: Simmel 247.o.

36. “A kvékerek már teljes politikai egyenjogúságot élveztek, amikor úgy döntöttek, kizárják magukat mások érdekszféráiból: nem tettek esküt, ezért nem vállalhattak közhivatalt, mindent lenéztek, ami az élet élvezeteivel függött össze, még a sportot is, a földművelést is fel kellett adniuk, mert nem voltak hajlandók fizetni az egyházi tizedet. Ezért, hogy egyáltalán valamilyen foglalatosságuk legyen, kénytelenek voltak a pénzre szorítkozni, mint az egyetlen területre, amelyet még nyitva hagytak a maguk számára.” In: Simmel 253.o.

37. “Abban az időszakban, amikor a »tisztességtelenség« átka a legerősebben nehezedett bizonyos foglalkozásokra, a pénzt mégis elfogadták még a hóhértól is, habár lehetőleg kerestek egy becsületes embert, akinek előbb odaadták, hogy érintse meg! Ezt a mindent leküzdő hatalmat belátva védelmezte Macaulay a zsidók emancipációját, mondván, hogy értelmetlen volna megtagadni tőlük a politikai jogokat, hiszen pénzük révén lényegében már úgyis a birtokában vannak.” In: Simmel 254.o.

38. In: Hirschman 66.o.

39. Jacques Savary: Le parfait négociant, ou Instruction générale de tout ce qui regarde le commerce. Párizs, 1713. 1.o. Idézi: Hirschman 67.o.

40. A. A. C. Shaftesbury: Értekezés az erényről és az érdemről. Európa Kiadó, Magyar Helikon, Budapest, 1969. 123.o. Fordította: Aniot Judit

41. David Hume: Értekezés az emberi természetről. Gondolat Kiadó, Budapest, 1976. 550.o. Fordította: Bence György

42. In: Simmel 261-262.o.

43. In: Simmel 263.o.

44. In: Simmel 267.o.

45. In: Simmel 268.o.

46. In: Simmel 274.o.

47. “… a pénzsóvárság és a fösvénység jelensége korántsem esik egybe, bárha alapjuk, a pénz abszolút célként értékelése, közös. Mint valamennyi, a pénzből fakadó jelenség, mindkét jelenség olyan tendenciák kiformálódásának sajátos lépcsőfoka, amelynek alacsonyabb vagy magasabb fokozatai más tartalmak kapcsán is megfigyelhetők.” In: Simmel 276.o.

48. In: Simmel 285.o.

49. “… bizonyos arab nomád törzseknél törvényileg tilos volt gabonát vetni, házat építeni és hasonlók, nehogy a letelepedés csábítása nyomán az egyén hűtlenné váljon a törzsi élet feltételeihez… A madarakhoz hasonlították magukat, akik bárhová repülnek, semmit sem visznek magukkal a szárnyukon kívül…” In: Simmel 296.o.

50. In: Simmel 330.o.

51. In: Simmel 330.o.

52. In: Simmel 331.o.

53. In: Simmel 332.o.

54. A.O. Hirschman: Versengő nézetek a piaci társadalomról. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2000. 48.o. Fordította: Fülöp Andrea (a továbbiakban: Versengő nézetek…)

55. “Ily módon az érdekek jóformán az emberi cselekedetek teljes skáláját lefedték, a szigorúan önzőtől az önfeláldozóan altruistáig, és az óvatosan számítótól a szenvedélyesen robbanóig. Végül az érdek ott volt minden emberi cselekedet mögött, és így az emberi cselekedetek érdekek által történő magyarázata… haszontalan szószaporítássá lett.” In: Versengő nézetek… 63.o.