Alexandra Lewendoski

Voltaire és a “matière qui pense”¹

1.

Voltaire – akit a gúny költőjeként csodáltak, pamfletek, harapós szatírák és költemények írójaként féltek, és vallásellenes szövegek szerzőjeként üldöztek – kortársai körében tudományos íróként is ismert volt.

Voltaire természettudományos tevékenységét és azt a törekvését, hogy tudományos szerzőként működjön, egyrészt angliai tartózkodása (1726-1728/29), másrészt az Emilie Du Châtelet-nél Cireyben eltöltött idő határozta meg döntően. Cireyben Voltaire olyan tudósokat ismert meg, akikkel később hosszan tartó levelezésben állt. A velük és Marquise Du Châtelet-vel való eszmecserék nyomán született meg Voltaire legjelentősebb tudományos munkája: a Les Elémens de la philosophie de Neuton, amely nem más, mint a newtoni fizika népszerű kifejtése (1735-1737). Néhány évvel később a korábban már önállóan megjelent La Métaphysique de Neuton ou les sentimens pareils de Neuton et de Leibnitz című írását az Elémens első részeként adja közre. Ebben a szövegben Voltaire a newtoni világképet programszerűen a leibnizi metafizikával való kritikai szembenállás alapján mutatja be. A gond csupán az, hogy Newton fizikai világképét Leibniz metafizikai nézeteivel állítja szembe.

Voltaire mindig is bizalmatlan volt Leibniz filozófiájával szemben. Ez nem utolsósorban abból fakad, hogy Leibniz filozófiáját alapjában véve először a Samuel Clarke és Leibniz közti, 1715/1716-ban zajló vita anyagából ismerte meg.² Az a tény, hogy Voltaire első Leibniz-olvasmánya a Clarke-kal való vita volt, Voltaire Newton iránti tisztelete, valamint Newton és Clarke Leibnizcel szembeni kritikus beállítódása lényeges szerepet játszik Voltaire Leibnizhez való viszonyában.

Voltaire Métaphysique de Neutonja tartalmilag szorosan kapcsolódik a Leibniz–Clarke-levelezéshez. Ez a kapcsolódás annyiban hat ki Voltaire Leibniz-kritikájára, hogy átveszi Samuel Clarke érvelésének gyengeségeit. A Leibniz–Clarke-vita “új kiadása” Voltaire számára megfelelő háttérnek tűnik ahhoz, hogy saját gondolatait a közvetlen támadás veszélye nélkül fejthesse ki. Ügyes retorikai fogással eléri, hogy csak a figyelmes olvasó jöjjön rá, tulajdonképpen kinek a gondolatairól esik szó. Míg a felületes olvasó a Leibniz–Clarke-vita megjegyzésekkel ellátott ismertetésével szembesül, addig a figyelmes olvasó egy Leibniz–Clarke–Voltaire-vitával találja szemben magát. Voltaire az 1734 és 1737 között keletkezett Traité de Métaphysique néhány olyan, szívének kedves gondolatát csempészi a szövegbe, amelyeknek nyilvánossá tételét óvintézkedések nélkül nem merte megkockáztatni. Egyebek mellett a kartezianizmust is keményebben tudta bírálni ilyen körülmények között. Bírálatában azonban állandóan összekeveri a fizika és a metafizika argumentatív szintjét – ezt a hibát Clarke-tól veszi át.

Leibniz álláspontja szerint a metafizika alapozza meg a fizikát. Ezt a lehetőséget Newton is végiggondolta, s a Principiahoz csatolta a Scholiumot.³ Jóllehet Voltaire mindig is metafizikaellenes volt, és nevetség tárgyává tette a metafizikát, minden kérdése a metafizika keretein belül marad. A “matière qui pense”-ra⁴ vonatkozó gondolatait például aligha tudná máshol elhelyezni, mint egy metafizikáról szóló fejezetben.

Voltaire már korábban belátta annak szükségességét, hogy Newton fizikára vonatkozó fejtegetéseit metafizikai alapra helyezze: jóllehet az 1738-as Elémens ’Newton természetes filozófiájának’ bemutatását célozza meg, a szó szigorú értelmében azonban nem lett különösebben filozófiai jellegű mű. Voltaire eredetileg egy a newtoni teológiáról szóló, igazán filozófiai rész megírását tervezte, éspedig az utolsó fejezetben, amelyik azonban elveszett. A levelezésben találhatók utalások erre a részre, például egy 1738. május elsején kelt levélben: “Az utolsó fejezetet, amely legfőképp Newton úr teológiai nézeteit tárgyalja, nem fejeztem be. […] Az utolsó fejezetek hiánya azt bizonyítja, hogy alkalmazkodtam az ő elgondolásaihoz attól a pillanattól fogva, hogy megismerhettem őket. […] Nem kívánok vitatkozni egy könyvről. Inkább elégetem valamennyit.”⁵

Ez a részlet Voltaire azon félelméről tanúskodik, hogy filozófiai nézeteiért üldöztetésben vagy elfogatásban lesz része: a Lettres nyilvános betiltása után,⁶ és miután ismételten ateizmussal vádolták, óvatosabbnak kellett lennie. Bizonyára ezért nem kockáztatta meg a fent említett Traité de Metaphysique publikálását. Mivel Voltaire angliai tartózkodása során Samuel Clarke hatására érzékenyebbé vált a metafizikai kérdésekkel kapcsolatban, már a Traité is komolyan foglalkozik mindazokkal a lényegi kérdésekkel, amelyek fonalát a Métaphysique de Neutonban újra felveszi.⁷

Voltaire a Métaphysique első változatát vélhetően 1740 áprilisában fejezte be.⁸ A szöveg ugyanebben az évben Amszterdamban jelent meg Jacques Desbordes-nál “La Métaphysique de Neuton ou Parallèle des sentimens de Neuton et de Leibnitz” címmel. A kiadó az Előszóban beszámol Voltaire-nek arról a tervéről, hogy a szóban forgó írást az Elémens újabb kiadásában annak első részeként adja közre. A kiadó azonban nem vállalta annak felelősségét, hogy visszaéljenek a vásárlók bizalmával, hogy kétszer adják el nekik ugyanazt a könyvet.⁹ Emiatt hiúsult meg Voltaire terve.¹⁰ Egy évvel később, 1741-ben jelent meg az Elémens tervezett teljes kiadása Prault-nál Párizsban, Londont tüntetve fel fiktív kiadási helyként.¹¹ Valószínűleg ez is csak a cenzúra hallgatólagos beleegyezésével történhetett.

Voltaire a Métaphysique de Neuton hatodik fejezetében tárgyalja a test és a lélek viszonyát, illetve azt a kérdést, hogy honnan származnak az ideák. A fejezet jelentős változásokon ment át 1740-es első megjelenése óta. E változások különösen a Locke-ra és a “matière qui pense”-ra vonatkozó részeket érintik, amelyekkel magára vonhatta volna a francia hatóságok haragját.

A szándék, hogy John Locke “matière qui pense”-át tárgyalja, azok miatt a rövidítések miatt, amelyeket az első kiadással szemben az 1741-es kötetben kellett végrehajtania, problematikussá vált. A lélekről szóló, hatodik fejezetet ez mindenképp megfosztotta középpontjától és fő mondanivalójától. A kihúzott részekben tárgyalja Voltaire Locke azzal kapcsolatos nézetét: hogy “vajon gondolkodhat-e bármely pusztán anyagi létező vagy sem” – amely Angliában a materializmus-vita kiváltója volt.

A Métaphysique hatodik fejezete alapján kimutatható, hogy Voltaire mindenekelőtt Locke-hoz szeretne kapcsolódni, hogy saját nézeteit jobban ki tudja fejteni. Newton filozófiájának bemutatásából azonban nem indokolható meggyőzően a locke-i témákra való áttérés. Ezért van szüksége a leibnizi filozófiával való vitára – mintha ez ’negatív háttérként’ szolgálna Newtonhoz.

2.

Voltaire a fejezetet azzal a megállapítással kezdi, hogy Newton joggal óvakodott a lélek mibenlétének definiálásától. Szerinte Newtonnak, miként sok más filozófusnak, az volt a meggyőződése, hogy a lelket egyszerű, anyagtalan és romolhatatlan szubsztanciaként kell elgondolnunk. Newton a metafizikai rendszerek ellenfeleként nem akart olyan dolgokkal kapcsolatban találgatásokba bocsátkozni, amelyek nem a tapasztalatból erednek.¹²

Már ennyiből is világossá válik, hogy Voltaire nem sokat tudott kezdeni Newton lélekfelfogásával. Emiatt próbál Newtonnak legalább óvatos szkepszist tulajdonítani, jóllehet tudatában van annak, hogy Newton lélekfogalma hagyományos, a keresztény vallással összeegyeztethető fogalom.

Hogyan jutunk ideáinkhoz? Voltaire négy klasszikus álláspontot nevez meg: az első felfogás semmit sem fogad el az anyagon kívül, az anyagot magától megilleti a gondolkodás képessége.¹³ A második nézet, a communis opinio azt állítja, hogy a test és a lélek két olyan létező, amelyben semmi közös nincsen, Isten mégis úgy alkotta meg őket, hogy hassanak egymásra.¹⁴ A kölcsönhatás tapasztalható, emiatt tételezzük fel, hogy befolyásolják egymást, jóllehet a hatás nem bizonyítható. Ezért értelmetlen ezt a vizsgálódást tovább folytatni.¹⁵ A harmadik véleményt Voltaire Malebranche-nak tulajdonítja, aki szerint a léleknek semmilyen hatása nincs a testre és viszont, hanem Isten hoz létre lelkünkben minden ideát, az ember pedig csak Istenben cselekszik és gondolkodik.¹⁶ Ha azonban Isten az egyedüli, aki cselekszik és gondolkodik, akkor ő az egyedüli, aki akarhat. Ennek következtében nem csak hogy nem vagyunk szabadok, hanem csupán Isten modifikációi vagyunk, vagyis semmi értelme utánagondolnunk test és lélek viszonyának, mert ehhez nem szükségeltetik emberi lélek.

A negyedik álláspontról – Leibniz elméletéről az előre elrendezett harmóniáról – azt tudjuk meg, hogy a lélekben nincs semmi, ami a testtel közös volna. Isten a testet és a lelket úgy teremtette meg, mint két órát, amelyek tökéletesen összehangolva működnek: az egyik óra az időt mutatja, a másik üt. Nem azért üt azonban, mert a másik óra egy bizonyos időt mutat, hanem azért, mert Isten úgy rendezte el, hogy a két óra összehangoltan működjön. Voltaire szerint a szabadság nem egyeztethető össze az előre elrendezett harmóniával, és az sem érthető, mi indíthatta Istent – minthogy semmi sem történhet elégséges ok híján – két oly végtelenül különböző létező, mint a lélek és a test egyesítésére, ha semmiféle hatásuk nincs egymásra. Ilyen feltételek mellett Voltaire számára az is éppúgy elképzelhető lenne, hogy saját lelke a Szaturnuszon tartózkodna, nem pedig önnön testében.¹⁷

Voltaire itt nyilvánvalóan nem veszi figyelembe, vagy félreérti a lélek és a test egységének leibnizi megalapozását. Leibniz szerint Isten a lélek és a test egymás mellé rendelésével saját általános tervét valósítja meg. Minden egyes monász a teljes univerzumot tükrözi. Minden egyes monász a percepciói segítségével meghatározott nézőpontból tekint a világra. A monászok tehát percepcióik szerint különböznek, ezért egy bizonyos lélek csak egy bizonyos testet tud megjeleníteni.¹⁸ Ha Voltaire karikírozó ábrázolásának megfelelően lelke valóban a Szaturnuszon lenne, teste pedig a Földön, Leibniz nézetei szerint a ’lélekmonász’ szükségségképpen más észleleti sorral és nézőponttal bírna.

Voltaire azért hivatkozik Leibnizre, mert nem kívánja Newtont ’szóhoz juttatni’ a lélekkel kapcsolatban. A hatodik fejezet végén kijelenti továbbá, hogy véleménye szerint Newton nem követte a lélekkel kapcsolatos egyik ismert nézetet sem, hanem a kétely álláspontjára helyezkedett.¹⁹ Voltaire maga is érzi, milyen furcsán hat az, hogy ebben a fejezetben Newtont többé nem is hozza szóba. Newton lélekfogalmával azonban nem tudott mit kezdeni. Leibniz ezzel szemben megpróbálta a lélek halhatatlanságát annak anyagtalan természetére visszavezetni. Voltaire pedig nem hitt sem abban, hogy a lélek szükségszerűen különbözik a testtől, sem abban, hogy halhatatlannak kellene lennie.

A monászokról szóló nyolcadik fejezet elején Voltaire tévesen abból indul ki, hogy Leibniz szerint minden test kiterjedt, illetve, hogy a testek olyan kiterjedt részecskékből állnak, amelyek végtelenül oszthatóak. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy Voltaire összetéveszti Leibnizet Descartes-tal! Ez a tévedés lesz az alapja Voltaire azon vélekedésének, hogy Leibniz szerint még egy vizeletcsepp is olyan monászok végtelenségéből áll, amelyek mindegyike ideákkal kell, hogy rendelkezzen, stb. Voltaire olyan alaposan félreértette a monász fogalmát, hogy felmerül a kétely, vajon nem csak futólag olvasta-e a Monadológiát. A nyolcadik fejezet végén azután a formai hibák, körkörös érvelések és a felszínes előadásmód alapján még egyszer arra az eredményre jut, hogy a leibnizi metafizikai rendszer merő agyrém.

Most már csak azt kell megmutatnunk, hogy mi volt Voltaire szándéka ezzel a fejezettel: míg 1740-ben Voltaire Newtonnak még azt a felfogást tulajdonította, miszerint Isten számára nem lehetetlen, hogy a gondolkodás erejét kölcsönözze az anyagnak, 1741-ben úgy kellett döntenie, hogy Newtonból szkeptikust csinál, míg Leibnizet nevetséges fantasztának állítja be.²⁰

A következőkben az 1740-es szövegrészletre térünk rá, amely épp elég “gyúanyagot” tartalmazott, úgyhogy Voltaire-nek már a Filozófiai levelek Locke-ról szóló 13. levelének már első változata miatt meggyűlt a baja a hatóságokkal.

3.

Leibniz az angliai materializmushoz írt kommentárjával, amely a Caroline walesi hercegnőhöz 1715 novemberében írt levelében szerepel, darázsfészekbe nyúlt. A következő észrevétel a Leibniz–Clarke-vita kiindulópontjává vált: “Úgy tűnik, a természetes vallás rendkívüli módon hanyatlásnak indult (Angliában). Sokan anyagi természetűnek tekintik az emberi lelket, mások magát Istent is testi lénnyé teszik. Locke úr és követői legalábbis tanácstalanok a tekintetben, hogy a lélek nem anyagi és természeténél fogva nem romlandó-e.”²¹

Angliában az idő tájt heves vita folyt az emberi lélek természetéről és halhatatlanságáról Locke-nak a gondolkodó anyag lehetőségéről tett kijelentése nyomán.²² A tulajdonképpeni vita 1693-ban, az Oracles of reason, egy szabadgondolkodó írásokat közlő kötet megjelenésével kezdődött. Néhány ateista szabadgondolkodó átvette Locke-nak azt a gondolatát is, miszerint “a lélek nem mindig gondolkodik”. Ez félreértésekhez vezetett. Különösen Stillingfleet bírálta Locke Értekezés az emberi értelemről című könyvét a Discourse in vindication of the doctrine of the trinityben, amely 1696-ban látott napvilágot. Locke részletesen reagált erre, az Értekezés ötödik kiadásában a gondolkodó anyag lehetőségére vonatkozó szakaszt kiegészítette egy Stillingfleettel vitázó résszel. A gondolkodó anyag lehetőségéről szóló rész így szól:

“Rendelkezünk ideával az anyagról és a gondolkodásról, de alkalmasint soha nem leszünk képesek megtudni, hogy vajon egyetlen, pusztán anyagi lény is gondolkodik-e vagy sem; miután kinyilatkoztatás nélkül, csupán a saját ideáinkra irányuló szemlélődés által lehetetlen föltárnunk, hogy a Mindenhatóság vajon nem adott-e az anyag valamely kellőképpen kialakított rendszerének észlelő- és gondolkodóképességet, vagy nem csatolt s rögzített-e az ily módon elrendezett anyaghoz valamely anyagtalan, gondolkodó szubsztanciát.”²³

Jóllehet Locke ezt a helyet az Értekezés második kiadásában megváltoztatta, olvasóinak többsége akkor is és ma is az első kiadás megfogalmazására hivatkozik.²⁴

Voltaire a 13. levélben a “lélek történetéről” beszél. A lélek történelmének e karikatúraszerű ábrázolásában a tisztán látó John Locke-ot állítja szembe a “vak filozófusokkal”. Descartes, Malebranche és a többiek e nézőpontból regényíróknak tűnnek, és a szépíró Voltaire ebben az esetben teljességgel negatívan érti e fogalmat: “Minekutána ily sok gondolkodó a lélek regényét akarta megírni, egy bölcs szerényen megírta a történetét”.²⁵ Locke iránti tiszteletét Voltaire egész életében megőrizte.²⁶ Még egy 1768-as levelében is így ír: “Locke a metafizika Herkulese, aki körülhatárolta az emberi szellemet.”²⁷

Voltaire hangsúlyozza, hogy Locke szerint az ész nem a hit ellentéte; őszerinte azt az álláspontot képviselte, hogy az ész ellenőrző szerepet tölt be a hit mellett. Isten nem téveszt meg bennünket, de a kinyilatkoztatott igazságok mibenlétét illetően mindenki a maga eszére van utalva. Meg kell ismernünk az ész és a hit határait, különben mindkettő veszít erejéből.

A 13. levélben ezt követően Voltaire a “lélek szellemi mivoltát és halhatatlanságát” egyfajta mesének nyilvánítja. Teljességgel lehetséges volna az is, hogy a testé a gondolkodás ereje, nem a léleké. Voltaire érvelése arra fut ki, hogy semmiképp sem a tapasztalat szolgáltatja számunkra a lélek ideáját. Isten ereje ebből következően nem lehet olyan nagy, mint azt a teológusok vélik, ha nem lehetne legalább elgondolni, hogy Isten megadhatja a gondolkodás képességét az anyag minden szervezett formájának. Ezzel összefüggésben Voltaire összehasonlítja a növényeket, az állatokat és az embereket. Ha maga a test gondolkodna, a lelket nem illetné meg többé lényegi tulajdonságként a gondolkodás. Így irrelevánssá válna az a feltevés, hogy a lélek különbözik a testtől, illetve hogy egyáltalán létezik.

A Levelekhez képest Voltaire a Métaphysique első, 1740-es kiadásában Newton és Locke közelségére tette a hangsúlyt. Newton, miként Locke, úgy gondolta, nem tudhatjuk bizonyosan, vajon Isten számára lehetetlen-e megadni az anyagnak a gondolkodás képességét. De még nehezebb azt megtudnunk, hogy hogyan képes egy lény a gondolkodásra, mint azt, hogy az anyag hogyan válhat gondolkodóvá. Ha a gondolkodásban semmi közös nem lenne a testtel, hogyan lennénk képesek megismerni az anyag bármely tulajdonságát? Nem túl merész feltevés-e azt állítani, hogy Isten, aki egy létezőnek megadta a mozgás, a gravitáció és az élet képességét, nincs abban a helyzetben, hogy számára a gondolkodás képességét is megadja? Valóban okos dolog-e amellett érvelni, hogy a lélek, amennyiben az anyag rendelkezik a gondolkodás képességével, nem lehet halhatatlan? Ha Isten nem lenne képes erre, akkor a gondolkodás nem vonatkozhatna az anyagra. Ha azonban mégis a lélek természetéhez tartozó lenne a gondolkodás, akkor szükségképpen gondolkodna. Így végül a gondolkodás képessége Istentől független adomány volna. Ki adózik tehát nagyobb tisztelettel Istennek: az, aki úgy véli, hogy teremtett létezők tőle függetlenül gondolkodnak, vagy az, aki arról van meggyőződve, hogy Isten kölcsönözte e létezőnek a gondolkodás képességét? Voltaire azzal a megállapítással zárja a locke-i kitérőt, hogy igazságtalan lenne Locke-ra hurkot vetni, a vallás fegyvereivel küzdeni filozófiai eszmék ellen.²⁸ Erre következik a régebbi kiadásban a már említett megjegyzés, amely szerint Newton messze távol állt attól, hogy megkockáztassa a lélek definiálását.

4.

Voltaire arra a megállapításra jut, hogy a gondolkodásunk mibenlétére vonatkozó kérdés nehezen megválaszolható, és azonnal hozzáfog annak a számára könnyebbnek tűnő kérdésnek a kikutatásához, hogy hogyan válhat gondolkodóvá az anyag. Azzal, hogy Locke-nak és Newtonnak tulajdonítja ezt a nézetet, a támadásokat és a gyanúsításokat akarja elkerülni.

Voltaire érvelése nem tűnik Newtonéhoz közelállónak. Nem lehet nem észrevenni, hogy jóllehet, hasonlóan materialista álláspontot foglal el, a “matière qui pense”-ot mégsem valódi materialistaként értelmezi, hanem ehelyett megpróbálja Isten mindenhatóságát közvetlenül az emberre vonatkoztatni. Ezért csodálja a Métaphysiqueban Newtonnak azt az elképzelését, mely szerint Isten összeköttetést teremtett önmaga és teremtményei között. Newton úgy gondolta, hogy az ember anyagból és lélekből áll: az anyag passzív, a lélek aktív, és képes a test mozgatására. Ezt a feltevést azonban csak akkor lehetne ellenőrizni, ha létezne anyag aktív részek nélkül, illetve anyag nélküli aktív rész. Az utóbbi áll a Leibniz–Clarke-vita szabadságfogalmának középpontjában.

Voltaire szerette volna megőrizni saját szabadságfogalmát. Nagy Frigyessel folytatott levelezéséből kitűnik, Voltaire azon a nézeten volt, hogy Isten hatalma csak növekszik azáltal, hogy a lélek nem anyagtalan és Istenhez közeli szubsztancia. Hisz Isten az embert szabadnak teremtette.²⁹

Végezetül hadd tegyük még hozzá: Voltaire-nek az a szokása, hogy filozófusokat használ eszközként saját céljai eléréséhez,³⁰ Locke esetében oda vezetett, hogy empirizmusát túlbecsülte, azt a racionális érvelését azonban, amely a matematika szerepét hangsúlyozta a bizonyosság ideájával kapcsolatban, ignorálta.³¹ Miközben a velünk született ideák tagadását éppúgy, mint a gondolkodó anyagra vonatkozó locke-i észrevételeket ily módon mutatja be, saját törekvése egy percig sem félreérthető: az egyház bírálata. E cél minden eszközt szentesít, még Locke popularizálását is e provokatív, a szerzőre nézve méltánytalan tézisekkel. Jóllehet Locke már Voltaire őt népszerűsítő fáradozásai előtt is ismert volt Franciaországban, Voltaire két Locke-kommentárjával (Levelek és a Métaphysique) kijelölte a további Locke-olvasatok irányát.

A fordítás Blandl Borbála munkája.